KÉPEK

            Nézem a
képet. Az udvar egy része látszik rajta. Drótkerítés választja el a mezőtől,
melynek tövében kívülről is, belülről is egy-egy akác nő. A külső jóval
idősebb, vastag törzsű. A belső kisebb. A külső gyermeke, melyeket a véletlen
folytán elválaszt ez a kerítés, de gyökereik összefonódnak odalenn, a föld
mélyén. A nagyobb kissé jobbra dől, fia pedig balra. Mögöttük a távolban fasor
koronája jelzi a szántóföld határát, végtelen nyugalom hangulatát sugározva a
képbe, melyben megállt erre a pillanatra az idő. Az akác pár árnyéka sötét
foltot vet a talajra, és fény-árnyék lepellel borítja be a mellettük álló
megroggyant tetejű kemencét. Fehérre meszelt ábrázatában négyszögletű, feketén
tátongó szája várakozón tekint az előtte hanyagul heverő ízékszár halomra.
Jóval büszkébben, egyenes gerinccel húzza ki magát mellette a tyúkól magas,
fiatal épülete. A fotó bal oldalától árnyék nyúlik az udvar szürke porárán
keresztül, s már-már eléri a rácsos fa járókát, aminek aljában szétszórt
játékok árválkodnak, pedig nincsenek egyedül. A kislányok mit sem törődnek
velük. A kisebbik két kézzel kapaszkodik a járóka felső szélébe. Nem is tudja
miért, de zavarodott tekintettel keresi a biztonságot. Magával ragadta a
nagyobbik kétségbeejtő zokogása, már ő is egyedül érzi magát a rácsok
fogságában. A nagyobbik nem elégszik meg ennyivel, tettekre szánja el magát.
Egyik lába fenn van a járóka tetején, s eltökéltségéből látszik, hogy bármi
áron is, de ki fog szabadulni onnan! Elhatározása eredményt hoz, mert jobbról
segítő kéz nyúl felé a képbe. Érezni a két gyerek összetartozását, akik ekkor
még nem sejtik, hogy az élet mennyire el fogja sodorni őket egymástól…    

Nézem a képet, s látom azt is,
ami nincs rajta. A tanya melletti réteket, ahová nagymamámmal ibolyát és
vadvirágot szedni jártunk. A nyárillatú szénakazlakat, a forró vasúti síneket,
a talpfákat és kavicsokat. Az őrház mellé kanyarodó földutat, a házat, az
udvart.

Látom a kerti csapot a kemence
előtt, ahová lábat mosni jártunk, amikor nyári záporok után a keréknyomokban
összegyűlt meleg pocsolyákban mezítláb szaladgáltunk, vagy sárgolyót gyúrtunk,
és hajlós vesszőre tűztük, hogy messzire hajíthassuk. Hogy is mehettünk volna
így a házba! Mama összeszidna bennünket. Csak észre ne vegye, mi történt!
„Igyekezz már!”… Egyszer csak Imre Mama alakja közeleg. Kezében valami tál.
„Mit csináltok, kislányom?” … Nem tehettünk mást, be kellett vallanunk. „Jól
van, gyerekek.”- válaszolta a nagymamák semmihez sem hasonlítható engedékeny
szeretetével.

Látom a diófát, rajta a hintával,
mögötte a kerítést a sövénnyel. Becsukott szemmel hintáztam. Szédítő magasra
repült a hinta, a szél simogatta az arcomat, a tanya zajos csendje vett körül.
Tyúkok kotkodálása, kakaskukorékolás, a diófa lombjának játéka a széllel,
melyen itt-ott keresztül világított a napsugár, sötét és világos foltokat
cikáztatva csukott szemhéjamon. Aztán kinyitottam a szemem, a szédülés lassan
elmúlt, és a kerítésre akasztva mindig nagyapám fenőkövét láttam, amit a kasza
élesítéséhez használt. Jó volt hintázni.

 Látom a két nagy eperfát, ahol a gyöngyösök tanyáztak – úri népség
- nekik derogált a tyúkólban lakni. Az eperfákon nagy szemű, bordó eper
termett. Éréskor hullott a fáról. Mezítláb csodálatosan beszínezte a talpunkat.
Amit elértünk, szedtük is. Kiválóan alkalmas volt rúzs és körömlakk
helyettesítésére. Ezt az anyukák napokig nem tudták letakarítani rólunk. Persze
nem tehettünk róla… mi csak ettünk. 

Na és látom a fészert, ami már
önmagában is felért egy varázslatos hellyel, mert fűrészporillatú titokzatos
homályába Misi bátyánk szerint – aki asztalosnak tanult - nekünk nem lett volna
szabad bemászkálnunk. Már csak ezért is megtaláltuk a módját, hogy időnként
körülnézzünk odabenn… A mai napig sem értjük, mit őrizgetett ott ilyen féltőn –
mi ugyanis egyetlen alkalommal sem találtunk ott semmi érdekeset.

Aztán látom a fészer és a kerítés
közötti „titkos” helyünket, amiről valójában mindenki tudott, de az ott megélt
külön világunk azóta is csak a miénk.

Látom a házat, kicsiny
teraszával, ami nem is igazi terasz, inkább ki vagy belépő három lépcsőfokkal,
előtetővel, korláttal, ahová elő szeretettel rohantunk integetni, amikor jött a
vonat. Vagy csak bámészkodtunk, mert éppen rá lehetett támaszkodni, és remekül
tudtunk beszélgetni itt. Ha ilyenkor hallottuk meg a vonat közeledését, akkor
meg szaladtunk elbújni előle… Na és ezen a lépcsőn ültünk, amikor Ági néném
először lakkozta ki a körmünket  –  pirosra! Természetesen az anyukák nem tudtak
róla, hiszen akkoriban a kislányoknak ilyesmi még egyáltalán nem volt illendő.

Látom a ház előtt a tavasztól
őszig virágzó kertet kanyargó utacskáival, sokszínű virágaival, és a két kis
sámlival, amit a virágágyás mellé telepítettünk „hogy szagolhassuk az estike
illatát”… Nagymamám még takarót is terített a térdünkre „mert hogy hűvösödik,
és nem is tudja, miért engedi meg, mert nekünk már aludni kellene”. Szerettük
az estikét. De még jobban szerettük volna látni azt a két fiút…

 Szemben a
vasútvonal, melyet túloldaláról nyárfasor szegélyez. Vastag törzsű, sudár
nyárfák. A két fiút ide vártuk. Természetesen nem hívtuk őket. Még délután,
amikor a titkos helyünkön főztünk, a semmiből bukkantak elő. A kerítésbe
kapaszkodva tudakolták „mit főzünk”. „Húslevest”. - Mindig húslevest főztünk,
és mindig akkor főztünk húslevest, ha a konyhából frissen készült levestésztát
tudtunk szerezni a nagyitól. Sót is kaptunk hozzá, a kertben borsót szedtünk,
mindezt vízzel összekevertük, majd megkóstoltuk elég sós-e, végül megettük. –
Nos éppen ez készült. „Azt nem szeretjük, főzzetek bablevest!” – válaszolták.
„Sajnáljuk, már majdnem készen van, nem lehet változtatni!” Hogy mit beszéltünk
még velük? Nem emlékszem. Azt biztosan mondták, hogy este, vacsora után ide
szöknek, és a nyárfák mögül fognak kukucskálni… Felháborodásunknak hangot
kellett adnunk: „Nem illik kukucskálni! Úgysem fogtok látni minket! Elbújunk a
házban!”- válaszoltuk nekik. Tehát eljött az este, és mi vártunk. Ültünk egymás
mellett és sutyorogtunk, kuncogtunk, ahogy csak kislányok tudnak egymás között
azzal az ártatlansággal és szunnyadó tűzzel, ami ilyenkor kezd szikrát vetni,
hogy egyszer csak fellobbanjon. Alig láttuk őket a szürkületben.  Ők is nevetgéltek, vagy mondtak egymásnak
valamit. „Randevúnknak” nagymamám hangja vetett véget azzal, hogy közölte:
„most már ideje bejönni”. Nem vette észre őket, ahogy mi sem azt, hogy a
lelkünkben elkezdődött valami, mert lassan és visszafordíthatatlanul véget
érnek a babakonyhák, a vadvirágszedések, a vonat elöl való elbújások, a saras
pancsolások és a titkos helyek…

 Tekintetem
keresőn cikázik. Nem látok csak bokrokat, magasra nőtt gyomokat, egy akácot -
talán a fiatalabbik, a képről? - és néhány betondarabot. Egyikből hajlott
vasdarab áll ki, hirdetve emlékét valaminek, ami nem is oly rég még állt itt, s
ami már csak emlékeinkben él… Vékony pókhálók szövevénye feszül a száraz, deres
kórók maradványain. Gazdáik rég elhagyott lakhelyei, melyeket a hajnali köd
hátrahagyott vízcseppjei most lelepleztek, és a tél végleg elbánik majd ezekkel
is, akár gyermekkorom otthonával az idő…

             Csend van, mint a képen. Tán még annál is
némább. Mégis érzem, ezen a helyen, mely sokkal kisebb, mint emlékeimben, s
amelyet a természet ily szemérmetlenül hódít vissza magának, élet van. Nem csak
az eltűnt fák korhadékain növekvő bodzabokrok mindent meghódító, fiatalos energiájú
sarjadzása, az itt tanyázó madarak rikoltása, az erre járó vadak
táplálékkeresése, hanem embereké. A miénk, akik ide születtünk, vagy itt
nevelkedtünk, itt szerettünk, itt csalódtunk, itt örültünk, és itt
szomorkodtunk, egyszóval itt éltünk és kötődünk annyira még ma is ehhez a
néhány négyzetméternyi földdarabhoz.

            Nézem, s
úgy érzem elvesztettem valamit, ami sosem volt igazán az enyém. Mégis… Az enyém
marad… örökké!