MENAH, A MENŐ

Nem történt semmi különös reggel, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy mégis

különös lesz ez a nap. Márpedig előtte mindig így volt. Kétzser vagy háromszor. Egy alka-lommal a lába botlott meg a papucsában menet közben, ahogy lépett le az ágyról.A botlást egyjól sikerült bukfenc követte és a stabil talprazökkenés. Ekkor Menah már teljesen biztos lehetett abban, hogy valami történni fog azon a napon. Várta is. De ma, amikor minden a szo-kásos módon indult, nem számított semmire. Reggel nyolckor belépett a műhely ajtaján, aholdolgozott és belevetette magát munkájába. Autószerelő volt, napjait motorházak és egyebek javításával töltötte. Délben elindult haza, mint mindig azidőtájt, hogy elfogyassza készenlét-ben vár gőzölgő ebédjét. Csak lassan lépdelt, nem kellett sietnie, hiszen a közelben lakott. Kezeit nadrágja zsebébe rakva az úttal szomszédos nagy folyót figyelte. Aztán oldalra fordult,de akkor sem tudta, miért, nemhogy később nem sikerült visszaemlékeznie rá. Egy fiatal lány,úgy tizenhét éves, indult éppen az út túloldalára, legalábbis kilépett rá, amikor egy autóbusz tele utasokkal bukknat föl a kanyarban. Menah szinte felgfoghatatlan gyorsasággal termett a lány mellett és ugyanúgy rántotta el az útról, s az autóbusz elől. A járdán landoltak Menah alatt a lánnyal, aki a földetérés után is csak értetlenül bámult. El kellett telnie még egy kis időnek, hogy Menah lemásszon róla, s feltegye a kérdést:- Jól van, kisasszony? A lány ránézett csillogó szemeivel, amik talán a kicsorduló könnyeitől csillogtak annyira, aztán egy hirtelen mozdulattal átkarolva a vállait, ráborult.- Ó, én megmentőm! – Tört ki belőle aztán az elcsukló első mondat. Menah önmagukban ritmikus hangokat hallott maga körül, de még mielőtt felnézett, rájött, hogy tapsok zűrzavara az. A fene tudja, hogy került oda annyi ember. Egy részük az autóbuszról származott, ebben biztos lehetett. De hogy a többi? Sejtelme sem volt, de mind nevettek, s elismerő szavakat dobáltak feléje, miközben tenyerüket csapdosták össze örömük-ben, hogy megmentette a lány életét. Egy izgágának tűnő fiatalember igyekezett utat törni a tömegből.- Engedjenek! Engedjenek! – Kiabálta sürgetően, s amint elérte Menah tartózkodási helyét, előbb ránézett, aztán körbe-körbe, majd feje fölé emelve kis házikameráját, örömittasan beje-lentette:- Lefilmeztem! Én lefilmeztem! Menah tátott szájjal bámult a tömegre, de aztán inkább becsukta azt és úgy döntött, végre feláll. Egy kicsit nehézkesen ment ez azonban, mert a lány még mindig csimpaszkodott rá és az összes fogát kivillantva mosolygott szüntelen. Menah visszamosolygott, aztán leszed-te a lány kezeit válláról és elindult kifelé a tömegböl. Ez egyáltalán nem ment nehezen, ahogyazt gondolta volna. Az emberek utat nyitottak neki és Menah elsétált a még mindig tapsoló, nevető és vállveregető üdvözlések között. Ezután már gyorsan peregtek az események Menah életében. A tömegből kiérvén mintha elsötétült volna minden, s az újrajövő fény egy egészen más világot hozott számára. Talán még aznap volt, délután, amikor azon kapta magát, hogy egy roppant előkelően berendezett szobában ül és vár. A lányt, akit megmentett, Katinkának hívták, és Katinka apja rendkívül befolyásos ember volt és amikor felkereste őt Katinka apjának embere, nem is tehetett mást, mint hogy elfogadta a meghívását. Ami ugyan inkább valami másnak volt nevezhető valójában, de mégismaradjunk csak a meghívásnál. Szóval ott üldögélt abban az előkelő szobában és éppen az egyik sarokban elhelyezett hatalmas művirágot figyelte, amikor a két ajtö közül a hozzá köze-lebb esőben megjelent Katinka apja teljes pompájában, háta mögött lenyalt hajú emberével. Menah felállt és idegesen nyújtotta feléjük kezét ( hogy kezet fogjon velük ), amikor azok egészen közel értek hozzá. Katinka apja akár úgy is tűnhetett, kissé kelletlenül fogadta ezt a köszönést, de nem valószínű, hogy így volt. Katinka apjának embere viszont mintha megta-gadta volna az üdvözlést, hátra tett kézzel szobrozott. Menah nem erőlködött sokáig, hogy kezet foghasson velük, leült előbbi heylére. Katinka apja az íróasztal mögötti ( valószínűleg )bőrszékre telepedett, s vagy öt percig szivarjával foglalatoskodott ( előszedte, megnyomkodta,megpödörte, szájába tette, kóstolgatta és nem hagyta, hogy embere meggyújtsa ) mielőtt meg-szólalt volna.- Kedves... Menah mondta volna nevét, de Katinka apjának embere megelőzte.- Menah.- Ah, Menah. Kedves Menah!- Igen, uram.- Ugyan már – vette ki száfából Katinka apja a szivart és ezzel a kezével hajtotta el az ilyen beszédformát. – Ugyan! Hagyjuk ezt! Ön megmentette a lányom életét. Ezt meg kell hálálnom.- Nem azért tettem.- Elhiszem, Menah. Menah – mondta aztán elgonodlkodva. – Milyen érdekes neve van. És milyen jól cseng! Menah. Egy ideig még ízlelgette, azátn intett emberének, aki megértve a jelzést, engedelmesen kiment a szobából.- Ma este – tette vissza szájába a szivart Katinka apja – lemegy az a film,...- Milyen film?- Ugyan! Hát a megmentési jelenet. Nem emlékszik? Menah emlékezett.- Nos, - folytatta Katinka apja – a filmet leadják. Csodás lesz, hős lesz. Ugye, tudja? Menah megvont a vállát.- Ne szerénykedjen. Már most is hős. Nem hiszi? Menah kételkedett.- Na, jöjjön – hívta őt az ablakhoz Katinka apja – és nézzen ki. Menah kinézett.- Látja? – Kérdezte Katinka apja. És Menah látta. Az utcán több tucat ember álldogált és úg ytűnt, valamira várnak. Vagy valakire?- Ők mind magát akarják látni. Az ő szemükben, na és persze a lányoméban, az enyémben, maga sokat jelent. Maga a hős, a példakép. Menah értetlenül nézett hol a lenn várakozó tömegre, hol a férfira. Neki ez egy kicsit sok volt már, de nem volt ideje tovább értetlenkedni, mert Katinka apjának emberével belépetta szobába Katinka. A lány szinte rögvest, amint meglátta őt, nekilódult és a nyakába ugrott. Menah érezte, hogy ez már több, mint hála. Talán segítségül ( ? ) Katinka apja felé fordult, aki előbb csak nézett rá, aztán intett emberének, aki leszedte róla a lányt és kivezette a szobából.- Odavan magáért – jegyezte meg Katinka apja diadalmasan, aztán kezében a szivarral az ablak felé bökött. Azok is oda vannak magáért, kedves Menah. Éppen ezért ajánlok magának valamit. Járjon a kedvükben, hagyja, hogy szeressék. Én felhívom egyik ismerősömet, aki majd megkeresi magát.- Mi okból?- Majd meglátja, kedves Menah. Majd meglátja.- Jó, jó, de én még mindig...- Mondhatok még valamit? Bízzon bennem és tegye azt, amit ajánlottam. Rendben? Menah rábólintott, de valójában nem igazán tudta, hogy mire is. „ Járjak a kedvükben? Hagyjam, hogy szeressenek? “ Kérdezte még magától, miközben kilépett Katinka apjának házából, de aztán már csak a tömegre tudott figyelni, amely őrjöngve fogadta felbukkanását. Körbe állták őt, vállon veregették, kezeit tapogatták és értetlen szavakat kiáltoztak. Menah rájuk mosolygott, kezet fogott némelyikükkel, miközben egyre magasabban érezte magát.Menah felemelkedett. Miután végre hazaért, s nyugodtan leülhetett szobájában, beesteledett. Meg éhes is lettidőközben, úgyhogy a szobájában eltöltött két perc után a konyhába ment, ahol nem várta meleg étel az asztalon, mint általában. Menah anyja totyogott be hozzá, na nem mintha annyira öreg lett volna, hogy totyognia kelljen, csak a papuch volt nagy a lábán. Kicsit felbo-rította az ő menetrendjét is Menah rendhagyó délutánja. Nem tudta, mikor jön haza a fia, így azt sem, mikorra melegítse meg az ételt. Praktikus asszony lévén azonban úgy határozott, majd csak akkor tesz így, amikor már teljesen biztos lehet benne, hogy nem melegít fölöslegesen. Amint meglátta Menah-ot a konyhában, már biztos volt. Menah apja is előkerült. Ő nem totyogott, pedig minden jog megillette rá, öreg volt már. A vacsora ezen a napon sem folyt le másképp, mint általában, tehát csendesen, mindenszó nélkül telt el a negyed óra az asztalhoz üléstől az asztaltól felállásig. Menah anyja még kicsit tovább maradt a konyhában, míg rendet rakott, Menah és apja a kis nappali szobába ment. A díványra telepedtek, szemben a tévével, ahonnént aztán Menah bekapcsolta azt a kezébe vett távirányítóval. Ez az ő dolga volt, a szüleitől teljhatalmat kapott a távirányító használatára még évekkel ezelőtt. A tévében éppen reklámot adtak, mire annak vége lett, Menah anyja is a díványra került. Menah úgy gonodlta, nem árul el szüleinek semmit a lefil-mezett mentési jelenetéből, érje őket meglepetésként, ami szinte őt is éppen úgy érte annak ellenére, hogy várt rá. A hírek elmondása után adták egy külön műsorban, amely előtte még nem létezett. Kissé lehangoló módon csupán az „Igaz történetek“ címet viselte. Talá lehetett volna „Hőstettek“ vagy valami ilyesmi. Menah abban a rövidke időben, míg látta magát a té-vében, nem is érezte magát olyan jól, ahogy azt képzelte. Ült pirongva szülei között, akik iga-zából csak akkor fogták fel, hogy mit láttak, amikor már más műsor ment. Vagyis igazából még akkor sem.- Te, nem a mi fiunk volt előbb a tévében? – Kérdezte Menah anyja apjától.- Te is úgy láttad? – Kérdezett vissza Menah apja, aztán egyszerre mindketten kérdőn fordul-tak feléje. Menah csak rájuk mosolygott szerényen, de tudta maga is jól, hogy így sem takar-hatja el előlük igaz érzését, a büszkeséget. Az egyhuzamban végigaludt éjszaka után Menah különös hangokra ébredt, amik csak addig voltak különösek, míg fel nem ismerte őket. Emberi hangok voltak, a nevét kiáltozták.Menah az ablakhoz ment, s kinézve rajta meglátta a kisebb tömeget ( amely őrjöngött ) házuk Előtt. „ Járjak a kedvükben “, gondolta magában, aztán szélesre tárta ablakát és úgy intett a hirtelen két másodpercre csendben maradt embereknek. Rájuk is mosolygott, de aztán egy újabb intéssel elköszönt tőlük és visszacsukta az ablakot. Elégedetten vette tudomásul, hogy egész könnyen megy ez neki. Felpezsdülve önmagától fogott neki az öltözködésnek és ké-szült a mai napra. Noha egyáltalán nem volt tudta, mit fog tenni, csak abban volt biztos, hogy a műhelybe nem megy be. Talán járja az utcákat, kezet fog az emberekkel, rájuk mosolyog,meg ilyesmi. Ezt egész jó ötletnek tartotta. De mielőtt még elindult volna, csöngött a telefon, őt keresték. Igazából nem is csöngés volt ez, sokkal inkább madárfüttyhöz volt hasonlatos, deezt már észre sem vették. Egy showman (sómen) kereste. Ő volt Katinka apjának ismerőse, akit tegnap említett. Menah már meg sem lepődött azon, hogy a showjába (sójába) invitálta díszvendégnek, s azon sem, hogy egyszercsak már ott is találta magát. Lezser, de elegáns ruhába volt öltözve és igazán a legszebb modellnek nézett ki a világon a papagájruhás show-man (sómen) mellett. A stúdióban vidám hangulat uralkodott, Menah is vidám volt. Mi több,felszabadult és könnyed.- Nos, kedves Menah, - szólt kedélyesen a showman (sómen) – hogy érzi magát?- Remekül, igazán remekül.- Remekül, mi? – A showman (sómen) rákacsintott és bedobta csalafinta mosolyát. – Nagy-szerű! – Örvendezett aztán, majd a nézőtér felé fordította tekintetét. Sóhajtott egyet, s a mere-ven fülelő emberekre mutatott. – Nézzen rájuk, Menah! Nézze meg őket! Ők is mind nagy-szerűen érzik magukat. Nincs igazam? Fogakat kivillantó mosolyok, s erőteljes bólogatások volt a válasz.- De vajon miért érzik olyan jól magukat? Megmondom magának. Mert ön itt ül velük.- Ugyan...- szólalt meg csak egészen halkan Menah, ellenkezve, de büszkeségtől mosolyrahúzva száját. Tulajdonképpen csak ennyit is akart, nem többet.- Ne, Menah, ne szerénykedjen! Ön megmentette egy fiatal lány életét. Katinka, ha ön nem lett volna, most nem ülhetne itt a nézőtéren mosolyogva kedvesen. Nézzen, nézzen csak rá! Menah arrafelé fordult, amerre a showman (sómen) mutatott, Katinka valóban ott ült,s mosolygott. Eddig nem is vette észre őt.- Hát nem gyönyörű, nem csodálatos érzés – folytatta a showman (sómen) belemélyülve érzelmeibe – látni őt így?- De...de – hebegte Menah kissé megütközve ezen az érzelemkitörésen, de aztán összeszedtemagát. – Valóban úgy van, ahogy mondja. Tényleg csodálatos érzés.- Na látja. Beszéljen egy kicsit magáról. Hadd ismerjék meg az emberek.- Mit mondjak?- Akármit. Menah enyhén elmosolyodott.- Menahnak hívnak...- kezdte.- Menah! – Kiáltott fel a showman (sómen) nevetve. – Ez jó! Igen! A közönségen nevetéshullám söpört végig, úgy tűnt, jól szórakoznak. Aztán elcsende-sedtek, Menah belelendülve folytatta:- A szüleimmel élek, ők már mindketten nyugdíjasok. Ha most látnak engem a tévében, azt üzenem nekik a képernyőn keresztül, hogy szeretem őket. Azthiszem, ezt még nem is mond-tam nekik azelőtt, pedig mindigis szerettem őket. A showman (sómen) elérzékenyülve bal térdére tette jobb kezét és ennyit mondott:- Menah, ön meghatott engem. Menah, ha könnyen piruló fajta lett volna, biztosan elvörösödik, de így azonban csak a szemét sütötte le egy pillanatra, aztán a közönségre emelte tekintetét. Meghökkentette, amit látott. A legtöbben közülük elérzékenyült arccal, mint a showman (sómen), néztek rá, néhányan meg egyenesen a szemüket törölgették kicsorduló könnyeiktől. „ Mit mondtam? “Kérdezte önmagától szinte ijedten.- Mi a foglalkozása? – Terelte másfelé a szót a showman (sómen), talán szándékosan.- Autószerelő vagyok.- És a szabadidejében mivel foglalkozik?- Hát, leginkább tévét nézek. A showman (sómen) arca még mindig kicsit bárgyú volt. S mivel a többi ember sem tűnt még vidámnak, Menah úgy gondolta, fel kellene dobni valamivel ezt a tömeget.- Tulajdonképpen ez a kedvenc műsorom – mondta, ami nem volt teljesen igaz, csak részben.Éppen annyira, mintha azt mondta volna, hogy az esti mesét szereti a legjobban, vagy a hírek felolvasását, vagy a műsorok közti szünetet.- Igen, - folytatta vidámmá varázsolva arcát. – Mindig szívesen nézem. És az igazat megvall-va, valahányszor meghallom az elején a papagáj édes hangját, amint azt mondja – gyere, gyerre, itt a show (só) – hát, roppantul jól szórakozom.- Tényleg? – Derült föl egyszerre a showman (sómen) arca, s vele együtt a közönségé is.- Tényleg. Évek óta minden héten. Egyszerűen nem tudom megunni. A showman (sómen) arca megnyúlt az örömtől, mintha a ráncok is eltűntek volna róla.- Gyere, gyerre, itt a show (só) – rikkantotta aztán elmásított hangon, majd rendesen folytatta,vagyis előadta a bejelentést, amire eddig még nem volt ilyen remek lehetősége. – Ezt én talál-tam ki, ez az én ötletem volt! Ha a gondolatot le lehetne filmezni, Menah arca fintort vágott volna, s ha hanggá is lehetne változtatni, azt mondta volna, papagáj.De Menah mosolygott és nem mondott semmit,majd csak aztán, amikor a showman (sómen) arra kérte, meséljen el egy érdekes történetet életéből. Menah-hal nem sok minden történt életében. Valójában nem is történt semmi, ami érde-kes lett volna. Legalábbis mások szemében. A sajátjában talán mégis érdekes volt sokminden.Mint például az a kirándulás is még iskolás korában, ami csak azért volt érdekes, mert érdekes volt és nem más. Menah valójában játszani kezdett. Bármit mondhatott, tudta, hogy az embe-rek csüngeni fognak a szaván.- Egyszer – indította el mondókáját, - egy nagyon érdekes dolog történt velem. Mindemellettroppant mulatságos is volt. – Már előre mosolygott, jelezvén, hogy valami igen jó fog majd ezután következni. A showman (sómen) és a nézőtéri emberek szintén mosolyogtak. Volt, amelyikük lélegzetvisszafogva fülelt, nehogy lemaradjon egyetlen szóról is. Menah folytatta. -- A folyóparton sétáltam éppen. Nyár volt. Egy fecske röppent mellém pontosan a fejem ma-gasságába. És képzeljék, jött velem. Mellettem repült. A showman (sómen) szemei elkerekedtek.- Tényleg? – Kérdezett rá aztán csodálkozva.- Tényleg. És ez még mind semmi. Egy idő után feléje fordultam, mert fúrta nagyon már az oldalamat, hogy vajon miért követ engem. Megkérdeztem hát és mi történhetett más? Válaszolt. A Rósza utcát kereste. A showman (sómen) szemei még kerekebbek lettek, a közönség csodálkozó hosszú ót húzott el a levegőben. Majdnem látni is lehetett már a vonalát.- De még nincs vége – hangsúlyozta Menah. – Gondoltam, elvezetem őt abba az utcába, már nem volt messze. De ő ügyetlen volt, nekiütközött az egyik fa lelógó ágának és beleesett a vízbe. De én kimentettem. Szegény, még köszönetet sem mert mondani, úgy szégyellte magát. Gyorsan elröppent a kezemből és azóta sem láttam. Menah az utolsó szava után beállt rövidke csendben gyorsan végignézett az embereken,s valójában rajtuk kezdett el nevetni, nem is a története lehetetlenségén. Az emberek persze mind vele együtt nevettek, mintegy parancsszóra, némelyek egyenesen fulladoztak is már. Menah azonban lassan elcsendesedett, s csak nézte őket. „ Nem, ez nem lehet igaz “, futott át aztán agyán e rövidke gondolat. De igaz volt. Menah fülében messze szálltak a hangok, messzebb, mint lehetséges lett volna. Ezért volt érdekes, hogy mégis észlelte őket. De aztán hirtelen elege lett az egészből, s végignézve a közönségen, meg a mellette ficánkoló papagájon, csüggedten csak ennyit gondolt, bolon-dok vagytok emberek. II.

Mikor végre hazaért a fárasztó este után, már alig várta, hogy nyugovóra térhessen. De szülei még kicsit meghosszabbították tervezett lefekvési idejét. Igaz, nem olyan sokkal, hogy túl lényeges lett volna számára, így hát föl sem figyelt rá.

Menah anyja és apja a kis nappali szobában ült a díványon a tévé előtt, amely már nem volt bekapcsolva. Mikor belépett hozzájuk, mindketten ránéztek.- Láttunk a tévében – szólalt meg az anyja. – Ugye te voltál az biztosan?- Én, én – bólogatott Menah, miközben közelebb ment a sarokban álló virágállványhoz, s kezébe vette a legfelső virágot, hogy aztán elmerengve nézegesse. Majd hirtelen felkapta a fejét, mint akinek éppen eszébe jutott valami.- Arra a műsorra gondoltok? Arra a papagájra?- Arra, arra.- Igen, - fordította vissza tekintetét újból a virágra – én voltam benne. Milyen virág ez, mama?- Hát muskátli.- Valóban – tette vissza aztán Menah a helyére. Indult volna már hogy elkészülődik az alváshoz, amiko rapja még megkérdezte:- Miket hordtál te össze a tévében? Menah elhúzta a száját.- A fecskére gondolsz? Nem tettszett?- Nem, nem a fecskére gondolok. Amit rólunk mondtál. Muszáj volt? Menah nem nézett a szüleire, amikor válaszolt:- Nem volt muszáj, papa. Másnap a helyi újság főcím lapján ez állott: Menah esete a fecskével. Az alatta álló cikkben és a mási oldalon folytatódóban pedig részletesen leírták a tegnap esti műsort azok-nak a kedvéért, akik esetleg nem látták volna. Bár aligha létezett ilyen személy. Azért mégis-csak leírták. Mindemellett megtoldották még Menah személyi adataival és a kiszínezett, ki-hangsúlyozott történettel, ami az ő és a szülei kapcsolatáról szólt. Menah csak ámult, amikorolvsta és egyre csak azt kérdezte magától, honnan a fenéből szedték ezeket? Na és honnan szedték azt, hogy őrá oda kell figyelni, meg imádni és példát statuálni az életéből, vagy csüngeni minden szaván és mozdulatán? Hát ki ő? Másrészt azért mégiscsak hasznos volt számára a hirtelen jött hírneve. Mert pénzt kapott a műsorban történő fellépéséért, ami mindjárt jó. Menah egész évben nem keresett annyit autószerelőként. Úgy gondolta, előbb pihen egy kicsit, mert megteheti, aztán majd meglátja, mi lesz. Talán új munkahelyet keres magának, vagy akármi egyebet. Mindenesetre éli az életét tovább. Meglepődött azonban, amikor észrevette, hogy a napok múlásával az emberek egyre ke-vesebben mennek oda hozzá. Na nem mintha túlságosan zavarta volna ez, de valamennyire mégis zavarta. Inkább nem értett. Igen, ez a megfelelő meghatározás érzéseire. Hát hová lett a tömeg (amely őrjöngött)? Mi történt? Nem történt semmi, mint ahogyan bizonygatta Katinka apja, miután felkereste őt. Katinka apjának embere az ajtóban szobrozott lenyalt hajával, mint ahogy pár napja is tette.Katinka apja meg magabiztosan ült (valószínűleg) bőr székében és a száraz szivarját rágcsálta,meg hol kivette, hol visszarakta szájába. Menah úgy gondolta, csak ő adhat magyarázatot mindnere, de maga sem tudta pontosan, miért gondolta így.- Az, hogy elmúlt az emberek fellángolása, természetes, hiszen csak fellángolás volt. Nemde? Menah bólintott.- Az, hogy ön ily hirtelen érdektelenné vált számukra, nem meglepőhiszen éppen ilyen hir-telen vált érdekessé is, ugyebár.- De...de mit tehetek én?- Semmit. Miért, akar valamit? Vagy akart egyáltalán? Menah megrázta a fejét.- Én ezt nem értem.- Mit, Menah?- Nemrég még őrjöngtek értem...- Nemsokára meg már meg sem fogják ismerni. Nyugodjon bele. Menah nem nyugodott.- De mégis, mit várt? – Katinka apja felállt és az ablakhoz ment. – Ön megmentette a lányom életét, amiért persze, hálás vagyok. De mások, nekik miért kellene csodálniuk magát?- Én ezt nem értem.- Mondom, nyugodjon bele, felejtse el. Holnaptól ugyanolyan lesz minden, mint ezelőtt volt.Végülis, nem ezt akarta? Menah nem tudta, mit akart. Igazán nem értett semmit. Amikor sétált az utcán a nagy folyó mellett és elgondolkodva bámult az égre, úgy látta, a felhők magasabban voltak, mint a Nap. Majdnem el is hitte. Mint ahogy azt is majdnem elhitte, hogy többet ér, mint amennyi.Vagy a fene tudja. Csak az volt biztos számára, hogy tényleg nem értett semmit. Előbb azt nem, az emberek miért őrjöngenek érte, aztán meg azt, hogy miért hagyják abba.

1 tag értékelte