Mókuskerék
Már annyiszor meg akartam írni. Csak halogattam, mert elég volt egyszer átélnem a fájdalmat. Most újból szembesülök vele.
Nem is oly régen történt, 2006. decemberében. Szokásos napi rutin végzése után (reggeli, fogmosás, öltözködés, gyerekeket oviba vinni, villamos) és irány a munkahely. Mókuskerék robot, amit rengetegen végzünk, nap mint nap. Hangyaboly társadalmunk hasznos kis katonájának érezhetjük magunkat általa, és egy irányt ad a napokhoz. De az életünkhöz is??
Szóval, bandukolok éppen, jár az agyam oda- vissza. Terveket szövögetek a karácsonyra, kinek milyen ajándék, hova állítjuk a fát, az élet apró gondjai, melyek megoldásra várnak, mégsem világmegváltó dolgok. Csak úgy kitöltik a perceinket, majd éveinket.
Beérvén, közlik, hogy délben értekezlet lesz, a cég, ahol dolgozom (Magyarország valahanyadik legnagyobb biztosítótársasága) épp világot akar váltani, költséget akar megtakarítani, és még sok hasznos cél lebeg a szeme előtt. Hűha!!! Eddig gondolok rá, majd végzem a dolgom.
Eljön az értekezlet ideje, 6-8 ember kuporog a kopasz főnök irodájában. Főnök az asztalon ül, lábát lógázza. Ugyanazok a szavak hagyják el a száját, amelyeket imént vázoltam a cég jövőbeli stratégiáját illetően, semmi eredeti, semmi személyes hozzáfűznivaló. Ő csak egy báb, akit szintén tologatnak a sakk-mezőn. Többeknek menniük kell, más osztályokról is, nevekkel dobálóznak. Hűha! Eddig megúsztam, de annyira nem tartok az egésztől, hiszen alig 1 éve vettek fel, és mikor év közben váltani akartam, rábírtak a maradásra, és még hitelt is felvehettünk a lakásbővítéshez.
Ja, - és rám néz tar fejét irányomba mozdítva – NEKED IS menned kell, a munkaviszonyom február 28-ig fog tartani. (Ekkor dec. 5-e volt, Télapó).
Láttam, hogy mozog a szája, láttam a felém forduló fejeket, a fehérre festett falon hintázó pókhálót, a kinti utcaforgalmat, a szemekben bujkáló szánalmat.
Zsibbadtan ültem, és nem szóltam semmit. Nem értettem, hogy mit beszél EZ nekem itt össze-vissza??? Hogy én? Hogy most? Hogy még maradok, vagy … És a Karácsony? Mit mondok a gyerekeimnek? Az ő csillogó szemükre gondoltam és elkezdtem bőgni. Nem érdekelt, hogy kik látják, hogy már nincsenek is annyian a szobában, a kopasz főnök maradt, a többiek kikúsztak az ajtó alatt, csak én maradtam a mérhetetlen fájdalommal. Kilenc év után úgy gondolták már nem kellek. Nem kellek a főiskolámmal, nyelvvizsgámmal, szaktudásommal – 9 év alatt voltam pár konferencián, továbbképzésen – így is túlképzett voltam a munkakörömben. Tolmácsoltam nekik ingyen, túlóráztam ingyen, főnök helyett intézkedtem ingyen, és mégsem kellek nekik. Már nem lesz több mókuskerék (most már hiányzik?), nem lesz több koránkelés (most már hiányzik?) és robot, amire lehetett panaszkodni (hiányzik?), tényleg hiányoznak ezek a dolgok?????
Millió kérdés dübörög a fejemben, könnyeim arcomat áztatják, majd zsebkendők tucatjait. Vigasztalhatatlan vagyok. Mi lesz ezután? A ház, a kölcsön, a gyerekek?? És mindezt Karácsony előtt, Télapó napján.
Valahogy elhagyom az irodát, és belesüppedek a székembe. A többiek körbevesznek, próbálnak vigasztalni. De nem megy nekik, hát persze, ők maradnak, egy másik oldalon vannak. Hirtelen felvázolják lehetőségeimet, mindenki jobban tudja nálam a jövőmet. Hiszen képzett vagyok és fiatal, és ügyes, talpraesett, és még sorolják rengeteg jó tulajdonságomat. De ezzel még jobban felzaklatnak, hiszen ezernyi pozitívumaim ellenére sem kellek nekik. Futótűzként terjed a hír, hogy mi történt. Jönnek az emilek a Lotus Notes-on. Pár a tanácsok közül: menj táppénzre, pereld be a céget, keress másik helyet, tudok pár címet ajánlani, stb.
Nincs kedvem hazamenni, a kicsik szemébe nézni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ma este Télapó, ráadásul Cirkusz jegyünk is van. Vigyorognom kell, mikor sírni volna kedvem. Tartom magam végig, színészkedem a gyerekek előtt, kényszeredett az arcom, mintha rávésték volna a mosolyomat, rezzenéstelen arccal nézek a szánakozó kollégák arcába, kerülöm a szemkontaktust. A cirkusz gyenge, hamar otthagyjuk. Nem bánom. Otthon még nem beszélünk róla, nem akarom. Magamba zárom a beszélgetés fonalát, fájdalmat, lehetőségeket. Reggel indul a robot, már nem jópofizok a maradókkal, már nincs több mosoly, összetörtem. Darabjaim szétestek, ragasztó sem kell, nem érdekel. Most csak a gyerekekre koncentrálok. Gyártottam egy halom önéletrajzot, szétszórtam mindenfelé.
Egyelőre semmi. Telnek a napok, mindjárt Karácsony. Egyre magam alatt vagyok, egy semminek, egy féregnek érzem magam. Már nem kellek a hangyaboly családnak, a közösség kivetett magából, mint haszontalan és értéktelen „tagot”. A volt társak, barátok elfordultak, semmilyen más helyet nem tudtak felkínálni a cégnél. Ez még jobban fájt, mint maga az elküldés ténye. Titkolni akarták, hogy milyen is ez a leépítés, és nem is olyan rossz. Ahol bezárul egy kapu, kinyílik egy másik. Majd ha megtapasztaltátok a kapu előtt állás érzését, akkor okoskodjatok ezzel a mondással. Hát írtam egy körnotes-ot, tudja meg mindenki, hogy mi történt. Országosan elküldtem. Nagyon meghatóra sikeredett, beleszőttem a karácsonyt, a gyerekeket, a kilenc évet, már sok mindenkit megismertem és magamat. Tucatjával jöttek a válaszok. A pesti központból a csoportvezető hívott, hogy erről ők mit sem tudtak, név szerint megmondta kit keressek Miskolcon, ő majd segít és minden megoldódik. A nevet már jól ismertem, dolgoztunk együtt, szintén kétgyermekes anyuka, volt főnököm is. Ő viszont nem óhajtott engem, laposkúszásban közlekedett a folyosón, rátapadt a falra, szinte láthatatlanná és elérhetetlenné vált. Hát, Krisztina, kívánom, hogy legalább egyszer éld át, amit én!
Voltak bátorítók és segítők, olyanok, akiket nem is ismertem olyan jól, akikkel még soha nem találkoztam. Ők segítettek a legjobban.
A gyerekek még mindig nem tudtak semmit és nem is akartam, hogy megtudjanak, vagy megsejtsenek bármit is ebből az egészből.
Nem mentem el táppénzre, nem pereltem be a céget, tettem a dolgom, ahogy eddig. De valami mégis történt. Meghaltam egy picit, mint egy zombi járkáltam, üres volt a lelkem. És ez az üresség ijesztő volt. Társadalmon és magamon kívülinek éreztem magam. Kívülről láttam mindent, egy test vonszolódását, akiben most nem „laknak”. Elköltöztem. Otthontalannak is éreztem magam. Mindennap sírással küszködtem, de már a könnyek is szárazan folydogáltak. Kiszáradtam, mint egy növény, amit nem locsolnak.
Januárban még jöttek-mentek a volt kollégák telefonjai, egy jó ügyvédé, aki elvállalná a munkaügyi peremet, egy jó munkáltatóé, aki szívesen alkalmazna.
A pályázatokra szép lassan jöttek a válaszok. A síelési szezonból hazatért főnökök átnyálazták a karácsonyi postáikat, és interjúkra mászkálhattam.
Egy új mókuskereket kezdtem el taposni. Lassan elkezdtek (felülről) locsolni és visszatértem. Megint otthon laktam és már ismét tudtam mosolyogni.
Összeálltam, mint egy régen eltörött ókori váza…
