Weöres Sándor: RONGYSZŐNYEG - 45.
Száraz fa, lombtalan, gyümölcstelen,
idegen lélek, meddig sírsz nekem,
rázva felém kuszaságod sötét
bogait, reccsenő rengetegét?
Ne búsulj, egyszer elkap a vihar,
megforgat és tövestől kicsavar,
s te földtől-nyirkos, boldog és halott
gyökérzeted az égnek mutatod.