Mióta eldöntöttük, hogy Debrecenből külföldre költözünk, azt vettük észre, hogy sorban törnek össze javíthatatlan sérülésre képes dolgaink.
Soha ennyi törött tányérunk, poharunk, vázánk és képkeretünk nem volt, mint az utóbbi hetekben. Soha ennyi villánk, kanalunk, késünk, ruhánk és könyvünk nem tűnt el titokzatos, láthatatlan csatornákon át. Már az utazásra csomagolnánk, s ha ez így megy tovább, nem lesz mit. Ezen a különös jelenségen pár hete még mérgelődtem. Nem lehetünk ennyire trehányak, hát mi történik itt? De a minap, amikor szeretett autóm, az engem tizenkét éve hűségesen, egyetlen zokszó nélkül szolgáló Ford Focusom is lerobbant alattam, a szerelőhöz menet már csak legyintettem: jól van hát. Rendben van, értem.
Megértettem, hogy nem kell annyi mindent magunkkal vinni innen. Nem kell. Aminek törnie kell itt, az törjön, aminek vesznie kell, vesszen. Csak legyünk rajta túl minél hamarabb. Ha mágikus gondolkodású volnék, a fehér mágiára gyanakodnék: dolgaink törnek, mert törni akarnak. Életünk örvénye a pusztító démon, s most megmutatja magát, az erejét fitogtatja. De ennél racionálisabb vagyok, s azt gondolom, tudattalanul talán éppen mi magunk segítjük elő a mindennapi pusztulást, honpolgárok. A zsigereinkben érezzük, hogy lassan mindennek vége, s ideje megtanulnunk, hogy mindent nem lehet magunkkal vinni a következő életünkbe. Mostanában könnyebben kicsúsznak hát kezünkből a dolgok. Már nem ragaszkodunk annyira. Már nem kötődünk, már nem ügyelünk oly gondosan a szoros illesztésre.
Konyhás István / Népszabadság
De hát mihez is kellene most, az utolsó napokban ragaszkodnom Debrecenben?
A debreceniség, mint olyan, igen kemény dió, amely a nem idevalósiaknak alighanem örökre feltörhetetlen marad. A „debreceniség” csak azok számára elérhető, akik ide születnek, s ebben az értelemben az „ideszületés” persze messze nem a „születési helye” rubrikát jelenti. Született debrecenivé válhat az a „jöttment” is, aki innen ötszáz kilométerre látta meg a napvilágot – feltéve persze, ha meg akar felelni különböző íratlan szabályoknak. Én nem akartam.
Azt tapasztaltam, hogy a született debreceni arról ismerszik meg, hogy hitvalló: folyton hitet tesz Debrecen városa mellett, s ezt a szokását nem külső, hanem belső kényszerből űzi. A debreceni hitvallás hivatkozási alapjai elsősorban a református iskola, ideális esetben iskolázottság; továbbá a több évszázados protestáns hagyomány tisztelete, akármi legyen is az; a provinciális büszkeség, sőt felfuvalkodott cívis gőg; s nem utolsósorban a „pusztába vetettség” élménye, amely a született debreceniben alapvetően a hazafiság megélésével azonos.
A város „pusztában való” létezése és megmaradása ugyanis túlmutat a földrajzi elhelyezkedés szimpla koordinátáin, a hortobágyi síkhoz is csak érintőlegesen van valami köze. Inkább olyan metafora ez, amely a XIX. században megszületett magyarságeszményben gyökerezik, és a debreceni hitvalló számára mindig remek alkalmat jelent a melldöngetésre. Merthogy a cívis polgár első számú jellemzője az én szememben éppen az, hogy melldöngető: büszkélkedik vele, hogy Debrecen a kivételes tehetségű Csokonaik szülővárosa, de igyekszik nem gondolni arra, hogy a kivételes tehetségű Csokonaikat szellemileg tán éppen ez az elvakult debreceniség, önhittség, magába fordultság öli meg.
Konyhás István / Népszabadság
A másik vádpont természetesen a „komcsiság”: ha a Népszabadságnak dolgozol, akkor „büdös komcsi” vagy. Debrecenben a Fidesz gyakorolja a hatalmat, természetes tehát, hogy ha egy újságíró Kósa Lajost bírálja, akkor ezáltal indirekt módon az ellenzék malmára hajtja a vizet. Ám Debrecenben ez a törvényszerűség éppen a visszájára fordult: az általános vélekedés szerint egy újságíró nyilván csakis azért bírálja Kósa Lajost, hogy ezzel az ellenzéket segítse. Az föl sem merült, hogy az újságírót az igazságérzete és a témaérzékenysége vezérli, nem pedig a pártpreferenciája.
Ahogy teltek az évek, úgy lett mindez egyre elviselhetetlenebb. A korábbi években is léteztek körülöttem falak, olyan akadályok, amelyeknek a létezését egy Fidesz-hű, Kósa-párti közéleti ember el sem tudja képzelni. Korábban e falakon át lehetett látni, olykor át lehetett kiabálni, sőt egyes szakaszokon át is lehetett bújni. De idén megszilárdult a rendszer. A falak ma már átláthatatlanok, s reménytelenül időtállónak tűnnek. Elég volt ebből.
Megkérdezték tőlem az elmúlt hetekben, hogy mi az, ami Debrecenből hiányozni fog.
Elmondom.
Hiányzik majd a Nagyerdő, nagyon szerettem sétálgatni ott. A Parkerdőben a Leveles csárdában üldögélni nyaranta korsó sörökkel, majd átsétálni a Csónakázótóhoz, amely kicsi volt, csúnyácska, öreg, de szerethető, üde folt. Milyen kár, hogy a Parkerdőt az utóbbi pár évben sikerült meggyalázni egy Wass Albert-szoborral, a Csónakázó-tavat pedig eltúrták, hogy a helyére mélygarázst építsenek, s „ködszínháznak” nevezett szökőkutat. Megszerettem a Hal közt is, a Simonffy utca hangulatos terecskévé öblösödő szakaszát, amely legalább a belvárosban városias jelleget kölcsönöz ennek a nagy falunak.
Konyhás István / Népszabadság
Rajongtam a Modemért, az Antal–Lusztig-gyűjteménynek otthont adó galériáért, ahol világszínvonalú tárlatokat lehetett látni; milyen kár, hogy a Modem virágzásának rövidesen véget vethet a megszűnő önállósága. Minden évben izgatottan vártam az irodalmi napokat, mert a színvonalra garancia volt az Alföld folyóirat szerkesztőgárdája, s a Debreceni Egyetem jó néhány irodalmára. Lelkesedtem a színházi Deszka Fesztiválért, ahol először láttam Pintér Béla társulatát; milyen kár, hogy Vidnyánszky Attila olyan trágár módon sértegetett, hogy a távozásáig be nem tettem a lábam a színházába. S milyen kár, hogy a Fidesz sorsára hagyta a Csokonai Színház és a Latinovits Színház épületét, majd rákente az egészet az előző kormányokra.
Milyen kár, hogy az elmúlt években a kultúrára szánt forrás jelentősen csökkent, bármit hazudik ennek ellenkezőjéről a városi propaganda. Egy leszakadófélben lévő ország kizárólag az oktatás és a kultúra révén képes kitörni a gödörből, nem pedig stadionok építésével – ennek dacára Debrecenben idén 12 milliárdos stadion épült, míg a kulturális létesítmények lassan elvéreznek. Történelmi távlatban nem az a fontos, hogy Orbán Viktor kormányoz-e vagy Gyurcsány Ferenc, hanem az, hogy a mindenkori hatalom mennyit költ a kultúrára és az oktatásra, s vegzálja-e vajon a szellem embereit, vagy hagyja dolgozni őket – ez ócska közhely. De közös szégyenünk, hogy ma is aktuális.
Konyhás István / Népszabadság
Hiányozni fognak a debreceni barátaim, akik értelmet adtak a mindennapoknak. Nincsenek sokan, ezért nagyon megbecsülöm őket. Általuk értettem meg, hogy egy várost nem a falai, a terei, az épületei minősítenek, nem is a múltja, a pénze, a hírneve vagy az ilyen-olyan imázsa, hanem elsősorban azok, akik miatt szívesen gondolunk rá vissza – feltéve, ha vannak.
S persze hiányoznak majd az olvasóim, akiktől figyelmet, sőt szeretetet kaptam. Végső soron ez tartott életben. Meghálálni nem tudom, amivel kitüntettek – de nagyon köszönöm.
(A cikkhez annyit hozzá kell tennem, hogy most "csak" Debrecentől és a debreceni témáktól búcsúztam el. Hamarosan Franciaországba költözünk, a Kétfejű veréb című, keddenként megjelenő tárcasorozatomat onnét folytatom, s időnként lesznek más tárcáim, riportjaim is. Minden jót.)
Kácsor Zsolt
Soha ennyi törött tányérunk, poharunk, vázánk és képkeretünk nem volt, mint az utóbbi hetekben. Soha ennyi villánk, kanalunk, késünk, ruhánk és könyvünk nem tűnt el titokzatos, láthatatlan csatornákon át. Már az utazásra csomagolnánk, s ha ez így megy tovább, nem lesz mit. Ezen a különös jelenségen pár hete még mérgelődtem. Nem lehetünk ennyire trehányak, hát mi történik itt? De a minap, amikor szeretett autóm, az engem tizenkét éve hűségesen, egyetlen zokszó nélkül szolgáló Ford Focusom is lerobbant alattam, a szerelőhöz menet már csak legyintettem: jól van hát. Rendben van, értem.
Megértettem, hogy nem kell annyi mindent magunkkal vinni innen. Nem kell. Aminek törnie kell itt, az törjön, aminek vesznie kell, vesszen. Csak legyünk rajta túl minél hamarabb. Ha mágikus gondolkodású volnék, a fehér mágiára gyanakodnék: dolgaink törnek, mert törni akarnak. Életünk örvénye a pusztító démon, s most megmutatja magát, az erejét fitogtatja. De ennél racionálisabb vagyok, s azt gondolom, tudattalanul talán éppen mi magunk segítjük elő a mindennapi pusztulást, honpolgárok. A zsigereinkben érezzük, hogy lassan mindennek vége, s ideje megtanulnunk, hogy mindent nem lehet magunkkal vinni a következő életünkbe. Mostanában könnyebben kicsúsznak hát kezünkből a dolgok. Már nem ragaszkodunk annyira. Már nem kötődünk, már nem ügyelünk oly gondosan a szoros illesztésre.
De hát mihez is kellene most, az utolsó napokban ragaszkodnom Debrecenben?
A debreceniség, mint olyan, igen kemény dió, amely a nem idevalósiaknak alighanem örökre feltörhetetlen marad. A „debreceniség” csak azok számára elérhető, akik ide születnek, s ebben az értelemben az „ideszületés” persze messze nem a „születési helye” rubrikát jelenti. Született debrecenivé válhat az a „jöttment” is, aki innen ötszáz kilométerre látta meg a napvilágot – feltéve persze, ha meg akar felelni különböző íratlan szabályoknak. Én nem akartam.
Azt tapasztaltam, hogy a született debreceni arról ismerszik meg, hogy hitvalló: folyton hitet tesz Debrecen városa mellett, s ezt a szokását nem külső, hanem belső kényszerből űzi. A debreceni hitvallás hivatkozási alapjai elsősorban a református iskola, ideális esetben iskolázottság; továbbá a több évszázados protestáns hagyomány tisztelete, akármi legyen is az; a provinciális büszkeség, sőt felfuvalkodott cívis gőg; s nem utolsósorban a „pusztába vetettség” élménye, amely a született debreceniben alapvetően a hazafiság megélésével azonos.
A város „pusztában való” létezése és megmaradása ugyanis túlmutat a földrajzi elhelyezkedés szimpla koordinátáin, a hortobágyi síkhoz is csak érintőlegesen van valami köze. Inkább olyan metafora ez, amely a XIX. században megszületett magyarságeszményben gyökerezik, és a debreceni hitvalló számára mindig remek alkalmat jelent a melldöngetésre. Merthogy a cívis polgár első számú jellemzője az én szememben éppen az, hogy melldöngető: büszkélkedik vele, hogy Debrecen a kivételes tehetségű Csokonaik szülővárosa, de igyekszik nem gondolni arra, hogy a kivételes tehetségű Csokonaikat szellemileg tán éppen ez az elvakult debreceniség, önhittség, magába fordultság öli meg.
Konyhás István / Népszabadság
A másik vádpont természetesen a „komcsiság”: ha a Népszabadságnak dolgozol, akkor „büdös komcsi” vagy. Debrecenben a Fidesz gyakorolja a hatalmat, természetes tehát, hogy ha egy újságíró Kósa Lajost bírálja, akkor ezáltal indirekt módon az ellenzék malmára hajtja a vizet. Ám Debrecenben ez a törvényszerűség éppen a visszájára fordult: az általános vélekedés szerint egy újságíró nyilván csakis azért bírálja Kósa Lajost, hogy ezzel az ellenzéket segítse. Az föl sem merült, hogy az újságírót az igazságérzete és a témaérzékenysége vezérli, nem pedig a pártpreferenciája.
Ahogy teltek az évek, úgy lett mindez egyre elviselhetetlenebb. A korábbi években is léteztek körülöttem falak, olyan akadályok, amelyeknek a létezését egy Fidesz-hű, Kósa-párti közéleti ember el sem tudja képzelni. Korábban e falakon át lehetett látni, olykor át lehetett kiabálni, sőt egyes szakaszokon át is lehetett bújni. De idén megszilárdult a rendszer. A falak ma már átláthatatlanok, s reménytelenül időtállónak tűnnek. Elég volt ebből.
Megkérdezték tőlem az elmúlt hetekben, hogy mi az, ami Debrecenből hiányozni fog.
Elmondom.
Hiányzik majd a Nagyerdő, nagyon szerettem sétálgatni ott. A Parkerdőben a Leveles csárdában üldögélni nyaranta korsó sörökkel, majd átsétálni a Csónakázótóhoz, amely kicsi volt, csúnyácska, öreg, de szerethető, üde folt. Milyen kár, hogy a Parkerdőt az utóbbi pár évben sikerült meggyalázni egy Wass Albert-szoborral, a Csónakázó-tavat pedig eltúrták, hogy a helyére mélygarázst építsenek, s „ködszínháznak” nevezett szökőkutat. Megszerettem a Hal közt is, a Simonffy utca hangulatos terecskévé öblösödő szakaszát, amely legalább a belvárosban városias jelleget kölcsönöz ennek a nagy falunak.
Konyhás István / Népszabadság
Rajongtam a Modemért, az Antal–Lusztig-gyűjteménynek otthont adó galériáért, ahol világszínvonalú tárlatokat lehetett látni; milyen kár, hogy a Modem virágzásának rövidesen véget vethet a megszűnő önállósága. Minden évben izgatottan vártam az irodalmi napokat, mert a színvonalra garancia volt az Alföld folyóirat szerkesztőgárdája, s a Debreceni Egyetem jó néhány irodalmára. Lelkesedtem a színházi Deszka Fesztiválért, ahol először láttam Pintér Béla társulatát; milyen kár, hogy Vidnyánszky Attila olyan trágár módon sértegetett, hogy a távozásáig be nem tettem a lábam a színházába. S milyen kár, hogy a Fidesz sorsára hagyta a Csokonai Színház és a Latinovits Színház épületét, majd rákente az egészet az előző kormányokra.
Milyen kár, hogy az elmúlt években a kultúrára szánt forrás jelentősen csökkent, bármit hazudik ennek ellenkezőjéről a városi propaganda. Egy leszakadófélben lévő ország kizárólag az oktatás és a kultúra révén képes kitörni a gödörből, nem pedig stadionok építésével – ennek dacára Debrecenben idén 12 milliárdos stadion épült, míg a kulturális létesítmények lassan elvéreznek. Történelmi távlatban nem az a fontos, hogy Orbán Viktor kormányoz-e vagy Gyurcsány Ferenc, hanem az, hogy a mindenkori hatalom mennyit költ a kultúrára és az oktatásra, s vegzálja-e vajon a szellem embereit, vagy hagyja dolgozni őket – ez ócska közhely. De közös szégyenünk, hogy ma is aktuális.
Konyhás István / Népszabadság
Hiányozni fognak a debreceni barátaim, akik értelmet adtak a mindennapoknak. Nincsenek sokan, ezért nagyon megbecsülöm őket. Általuk értettem meg, hogy egy várost nem a falai, a terei, az épületei minősítenek, nem is a múltja, a pénze, a hírneve vagy az ilyen-olyan imázsa, hanem elsősorban azok, akik miatt szívesen gondolunk rá vissza – feltéve, ha vannak.
S persze hiányoznak majd az olvasóim, akiktől figyelmet, sőt szeretetet kaptam. Végső soron ez tartott életben. Meghálálni nem tudom, amivel kitüntettek – de nagyon köszönöm.
(A cikkhez annyit hozzá kell tennem, hogy most "csak" Debrecentől és a debreceni témáktól búcsúztam el. Hamarosan Franciaországba költözünk, a Kétfejű veréb című, keddenként megjelenő tárcasorozatomat onnét folytatom, s időnként lesznek más tárcáim, riportjaim is. Minden jót.)
Kácsor Zsolt
Utoljára módosítva:
