Örökké gyerek

Published by Istefan in the blog Istefan blogja. Megtekintés: 978

Szerettem volna maradni, de én se kerülhettem el más halandó sorsát, mert immár félig árva lettem, elveszítve azt, ki hajdanán keblén ringatott.
Sose gondoltam, nem is akartam arra gondolni, hogy elérkezik majd az a pillanat, amikor már nem mondhatom magam gyereknek, de most már érzem, az idő múlásával e pillant egyre közeleg.
Egyelőre még gyerek vagyok, ezt boldogan mondhatnám, de nem tudom kimondani, mert egy számomra új és furcsa érzés kerít olyankor hatalmába, amitől mindegyre egy lenyelhetetlen gombóc gyűl össze torkomban.

Ezzel sok bajom van, mert nem csak az a gond, hogy nem tudom lenyelni, hanem az is, hogy néha kicsordulnak könnyeim, annyira szorít, és teszi ezt függetlenül helytől és időtől.

Ha csak eszembe villan, hogy ezután nem lesz aki szeretettel vár, hogy elmeséljük egymásnak egy elmúlt hét eseményeit, máris ott az a kellemetlen göcs, és folynak könnyeim.
Ha apámra nézek, aki ötvenöt évig tartó boldog együttlét után, így egyedül maradva szinte összetört, és semmiképp nem leli a helyét, minduntalan készül indulni anyám után, akkorákat nyelek, hogy majd kibuggyan szemem sarkában néhány könnycsepp. De visszaszorítom őket, hiszen jó anyám ott van valahol az angyalok között, és akkor búsulni, könnyezni nem szabad.

Ej be könnyű ezt mondani, de mily nehéz megtenni!

Mégis muszáj megtegyem, mert ha nem, akkor apám kételkedni kezdene abban, amit az angyalkákról meséltem, és bizonyára még jobban meggyűlne a bajom az öregfiúval. Az meg nem hiányzik, mert így is van gondom elég.
Állítólag az idő majd orvosolja, eloszlatja ezt a fájdalmas szorítást, hogy mikor lesz az, nem tudom, egyesek szerint hónapok, mások szerint évek kellenek, míg a fájdalom enyhül.
Egyelőre együtt élek vele, amikor nagyon fáj, akkor megengedem, hadd csorogjanak könnyeim, de csak ott ahol senki nem lát, mert az én fájdalmam csakis az enyém, és azt senki másnak át nem engedem.
Hozzászólnál? Jelentkezz be...