Kölcsönbe adott kenyér (és férj) visszajár!

Published by Georgina Bojana in the blog Georgina Bojana blogja. Megtekintés: 126

Sehová sem utazom többé!!!!

A ház portája rendben, a virágok mértani pontossággal ültetve, tarka szőnyegként virítanak a tipegők mentén. H. Nándorné (Piros) ötven éves, igazi, kemény húsú szépasszony. Széles mozdulattal tessékel be a családi hajlékba:
- Ugye milyen gyönyörű itt nálunk? - kérdezi leplezetlen büszkeséggel. - Itt mindent az uram épített, mivel kőműves a lelkem, s a munkájára mindig is büszke volt. Jogosan, sok év után is vissza-visszatér, hogy megnézze, hogyan ápolják azt a házat, amibe a keze munkáját benne hagyta. A városházát is ő pucolta be nemrég, sorban állnak a megrendelők, csak bírja erővel. De hát bírja, nem ezt, még mást is... Kacsintott hamiskásan, majd folytatja. - Bizony, Pestre jártam három műszakban, itthon meg a gazdaság, az állatok, a konyhakert, meg minden. A főzés, mosás, gyerek. Volt és van mit tennem a ház körül. Az uramat elég sűrűn kellett és kell "rendbe tennem". Ugye érti kedves?! Mire is értettem? Hiába az erőt kiszedő fizikai munka, hiába a hajnali kelés, az egész napi törődés, elég sűrűn követelődzött a házastársi ágyban. De nem panaszkodom, mert vallom, hogy EZ a legfontosabb egy jó házasságban.
Ezért is voltam hatalmas bajban, amikor a fiamék meghívtak Németországba. Mert, hogy unokánk született. A menyem aranyos, olyan kis véknya, ki sem néztem belőle, hogy egy-kettőre unokánk lesz. Mondtam is az uramnak, hogy három hónapra ki akarok menni. Ő pediglen morgott egy kicsit, majd egyre hangosabban, hogy most mán ővele mi légyen? Meg a főzés, meg a lakás, meg az állatok, de tudtam, tudtam, nem ez a legfőbb gondja...
Napokig vergődtem, mert ugye menni akartam, de az uram ezt csak nem akarta megérteni.
Végül döntöttem.
A lábszomszédunk, egy magányos özvegyasszony. Senki nem látja, nem is tudja majd meg, ha kinyitnánk a kert végén egy kiskaput. Ott aztán az esti sötéttel átbújhatnának egymáshoz, három hónapon át. Én pedig biztos helyen tudom az uramat, hogy nem szed össze vajmi nyavalyát, no meg tán a Julinak is jó lesz egy kicsit.
- Arra nem is gondolt, hogy veszélybe sodorja a házasságát? - kérdeztem.
- Áh, arra egy világért sem. Hiszen engem úgy szeret az én jó uram, mint egy kismadarat. Azt el sem tudnám hinni, hogy bárkiért is úgy oda dobjon... Megtanultam ám sok kunsztot nemcsak a kertben, a házban, de a házastársi ágyban is. Mint mondtam, az én uram senkiért... Ezt tudtam.
Ennek tudatában szóltam is a Julinak. Julinak kikerekedett a szeme, bepirosodott az arca, amikor elrebegtem, hogy miért gondoltam így, meg úgy. De azt is kikötöttem, ha megjövök, becsináljuk a kiskaput, az uram többé nem mászkálhat hozzá.
Mindketten nagyon meglepődtek a kitalációmon, amikor ezt komolyan elő is adtam. Aztán elutaztam. A levelek jöttek-mentek, az uram meg közöttem. Juliról soha egy szót sem ejtett. Én meg sem kérdeztem, mert azért nem akartam, hogy fájjék a szívem. Jól kiunokáztam magam, jó volt látni a fiam boldogságát. Kitelt az időm, haza is jöttem.
Nem is gondoltam én arra, hogy a dolgok másként is alakulhatnak.
Már a pályaudvaron meglepetés várt, mert, hogy mindketten elém jöttek. Dúltam-fúltam, mert, hogy három hónap után, csak nem akartam Juli előtt ölelgetni az én drága hites uramat. Sőt azt is megláttam, hogy Juli titkon keresi, sőt fogdossa az én uram serpák (hatalmas) kezét. Amikorra haza is értünk, a szoba asztalán virág, majd a nagy csend. S, ezek után mindketten előadták, hogy ők most már úgy gondolják, hogy együtt akarnak élni, mert olyan nagyon, jól megértették egymást.
No erre elkapott engem a pulykaméreg! Nem volt elég a három hónap a nedégeskedésre? Nem unták meg még egymást?
A konyhába szaladtam, elő is kaptam a sodrófát, s úgy a Julinak estem, hogy ha az uram nem szed le róla, biz Isten agyon is ütöm. Olyan őrjöngést csaptam, fene nagy indulatomban, véletlenül, az uram is kapott egy-két kenést
Juli hamar elpucolta magát, az uram pedig most lássék csodát: a két kezét égnek is emelte, s úgy, de úgy nevetett, azt hittem majd beléje szakad.
Megrémültem. Azt hittem, esze ment el szegénynek.
De nem.
Átölelt, s össze-vissza csókolt. Megvallotta, szörnyű volt, hogy őt csak úgy, kölcsön adtam... Már azt hitte nem is szeretem. A Juli meg persze, hogy jó volt, levezette a férfiúi feszültségét, de ezen kívül semmi. Azt is megvallotta, hogy titkon abban reménykedett, hogy nem tudok róla lemondani, hiszen annyira, de annyira szeret engem! No, de az egészet a Juli találta ki, hogy ezek után ők egymáséi legyenek. Csak a Juli, egyedül.
*
Juli azóta a házát eladta, az ország másik végébe költözött. Mi pedig élünk, mint a galambok. Megfogadtam, nem utazom többé az uram mellől, de soha. Ha valaki kiváncsi rám, azaz ránk, jöjjön az. Ezt a fiamra és a családjára is értem.
*
Mintegy végszóra a házigazda is előkerül. Kezében kosár, benne a frissen szedett paradicsommal. Sűrű ősz haja csigákban, rakoncátlanul tekeredve keretezik vidám, mosolygós arcát. A szeme huncutul kacsint, s a szépen pödrött bajsza alól hümmögi:
- Beértek a pirosok, Piros! Siess, mert feküdnünk kell, holnap korán kelünk...

upload_2019-7-31_22-32-25.jpeg








Hozzászólnál? Jelentkezz be...