Zelux gyors fohászt küldött az életüket vesztett kereskedők lelkei felé - bárhol is legyenek - és mostmár tiszta fejjel, aggyal körülnézett. Akkor látta, hogy a rablók teljesen elvannak foglalva azzal, hogy a kifosztott űrkereskedők űrhajóját kibelezzék, árúkészletüket szétcincálják. A legnagyobb megkönnyebbülésére ügyet sem vetettek rá. Úgy látta, hogy még a kézi videofont nem ismerik ezek a förtelmes rablók, mert meghagyták nála. Óvatosan eltávolodott a közeli erdő felé. Mikor látta, hogy annyira elvannak foglalva a rablott kincsikkel, rohanva vetette bele magát az erdő sűrűjébe. Itt helyezte üzembe a kézi videofonját, és megkönnybbülve hallotta meg kedves cimborája hangját a készülékből. Murx izgatottan tájékoztatta arról, hogy három kilométerrel távolabb ért talajt a kisméretű űrhajó, amin Zelux a harcos humanoidokkal a talajt ért. A humainoidoknak már korábban sikerült meglépniük a rablóktól, így nagyon közel vannak a kapitányhoz. Mikor a túloldalon kiért a kisméretű helyi erdőből, már teljes díszben vártak rá, a csapathordozval együtt. Akkor kapta a kézi videofonján a hírt, hogy a faemberek már várnak rá, igaz nem olyan díszben, mint ahogy ezelőtt látni vélte. Nemsokára oda is értek, és ugyanolyan faembereket láttak, mint az első alkalommal látni véltek. Igen ám, csak az volt a különbség, hogy az igazi faemberek igen csak gyanakodóak voltak. Vizsgáló készülékekkel világították át őket, mert már volt szerencséjük a rablók becsapó hadműveletében. Ezzel szűrték ki, hogy véletlen se kerüljenek a lakókörzetükbe ezek az ártalmas lények. Miután kiderült, hogy Zelux valóban Zelux, kinyitották a hegyszikla falába rejtett titkos bejáratot, és elkalauzolták a kicsiny csapatot a valódi élőhelyükre. Mikor megérkezett a szállító járművük, kiszálltak, és ámulva néztek körül a mesés táj közepén elterülő faemberek falujában. Kőből lévő henger alakú házak voltak, kupola tetőkkel. Pálmafák, csodás virágos cserjék, bokrok díszítették ezeket első látszatra puritán házakat. Mikor betértek az egyikbe, akkor látták, hogy mindenféle modern eszközökkel felszerelt lakások ezek. Nékik is volt videofonuk, igaz még a kézit nem találták fel, de így is legyűgöző volt számukra, hogy milyen magas fejlettségi szintet értek el. Csőpostán rendelték az ételüket, amik zöldségből, és friss gyümölcsből állt. Tájékoztatták őket arról a tényről, hogy annak ellenére, hogy fa emberek, ember módjára szaporodnak, húst soha nem fogyasztottak, csak zöldséget, gyümölcsöt, nektárt. Ha valami oknál fogva elfogyott az élelmük, akkor fotoszintézissel is képesek voltak fenttartani magukat. Igaz, hogy abban az időben a szellemi fejlődésük a minimumra csökkent, de a rablótámadásokat így élve át tudták vészelni. Mesélték, hogy 500 évvel ezelőtt találtak rá erre az átjáróra, és minden erejükkel titokban is tartották eddig. A sugárzáson alapuló készülékük feltalálásával, még az álcázással történő belopakodást is kitudják szűrni. Van már kismértű űrhajójuk is, az úgynevezett lopakodó. Ami egy földi gumimatracra kisértetiesen hasonlít. De ezzel véget is ér a hasonlóság, mert foton meghajtással működik, és teljesen hangtalan. Így észrevétlen megtudják az ellenséget közelíteni, és az elkóborolt gyermekeket biztonságos helyre tudják még időben szállítani. Azóta egyetlen gyermeket sem sikerült ezeknek a lényeknek elrabolni, hogy váltság fejében bármit is követelhessenek. A vezetőjük elmondta, hogy ő küldte a segítség kérést, és valóban szeretnék, ha segítenének nékik a már ismert rablólkat kiebrudalni a bolygójukról. Mert utána már le tudnák védeni a bolygót az erőszakos, rabló, gyilkoló elemekkel szemben. Most van beavatás előtt a vadonatúj eszközük, amivel ezt eltudnák végezni. Kiszeretnék próbálni, és ha kell javítani, módosítani rajta.
Zelux most már nem mondott olyan könnyen igent, mert élt a gyanúperrel, felhívta az anyaűrhajót, és megkérdezte erről Murxot. Aki tapogató sugárral átvilágította ezt a kicsiny csapatot, és megállapította, hogy valóban azok, akiknek mondják magukat. Ünnepélyesen elnevezték ezt a bolygót Félix-nek, és leküldte a barátjához a maradék humaonida csapatot, és a harci járműveket, és a szerelő egységet, hogy a már leküldötteket megjavítsák, harképessé tegyék.
Hajnalra virradóra, készen állt a bevetésre az egész harci egység. Nem is gondolták volna, hogy olyan könnyen beveszik az ellenséget, mert ők azt hitték, hogy mindenkit megöltek, és egyedül vannak a bolygón. Egy kisebb sziklabarlangban sebtében kialakított börtöncellába zárták őket, ólomcellába, hogy ha van esetleg valami extra eszközük, véletlen se tudják használni. Összeült a bíróság, és a két nép közösen megbilincselve egy kisebb űrhajóval a központi naprendszer igen fejlett civilizációval rendelkező lényeihez küldték a büntetésük letöltéséért. Estére indították útjára a börtöncirkáló nevű kisméretű űrhajót. Másnap reggel meg is érkezett a visszajelzés, kép, és hang kiséretében, hogy átvették a fegyenceket, és foton rácsos börtönbe zárták őket életük végéig.
Ekkor kezdődött az ünnepség, amin egy teljes hónapig tartott. Ezután elvitték a vendégeket a híres neves intézményeikbe. A múzeumukkal kezdték, megmutatták a drága vendégeiknek, hogy miként lettek az egyszerű tölgyfából évmilliók alatt ember módjára élő, szaporodó, gondolkodó, alkotó, érző lények. Ezután az iskolákat látogatták meg, majd a kórházakat, és a vendéglátó egységeiket, a végén a kutató állomásaikat, űrkiképző központjaikat. Ezután egy kis csapat csatlakozott a Zelux legénységéhez. Nagy szükség is volt rájuk, mert olyan eszközökkel is rendelkeztek, amivel ők még nem. Harper volt a faemberek parancsnoka, inkább az apjuk. Mert ők családi kötelékben éltek, és a főnökeiket is úgy tisztelték. Hajnalra kellve szállt fel erről a csodálatos bolygóról Zelux űrhajója, és csatlakozott az anyaűrhajóhoz. Murx és fia Misell várt rá az űrhajó zsilipkapujában. Az egész csapatot a nagy vendéglőhelyiségbe kalauzolták, ahol reggelig mulattak, miközben az űrhajó elindult a további felderítések felé.