Szabó Éva pszichológus szerint a káromkodás, a szitkozódás nem más, mint az agresszió egyik megnyilvánulási formája, a verbális agresszió része. A káromkodások alapvető tulajdonsága, hogy amennyiben valamelyik embertársunkat illetik, annak legintimebb szféráit – Istenhez fűződő viszonyát, vallási meggyőződését, közeli hozzátartozóit, apját, anyját – támadják, illetve szemérmének, intim testrészeinek a lemeztelenítésével és megsértésével hatnak.
A káromlások jelentős része hatalomgyakorlást célzó, durva manipulációs eszköz a másik emberrel szemben. Az igéket tartalmazó káromlások többnyire felszólító módban állnak — azaz a másik fél akarja megmondani, mit tegyen az illető.
A megalázó, durva és közönséges tevékenységek megtétetésével akarja a káromkodó fél földbe döngölni, lealacsonyítani a számára frusztrációt okozó személyt, illetve értéktelen,
felesleges személynek láttatni másokkal is. A megalázó szitkok hatásmechanizmusára jellemző, hogy bizonyos esetekben lebénítják, befagyasztják a megcélzott fél kommunikációs képességeit, megtörik akaratát. A világbajnok bokszoló, Mohammed Ali állítólag már a meccsei előtt győzött durva és meghökkentő szitkaival, megfélemlítő beszédeivel. Más esetekben pontosan az a káromlások célja, hogy felhergeljék a hallgatót, s egyfajta előre megkoreografált játszmába, csatába vigyék bele, ahol végül is az győz, aki a legkeményebb és leghangosabb szitkok kimondásával pszichikailag előbb megtöri a másikat.
Szakértők szerint akkor használnak az emberek csúnya szavakat, amikor valamilyen frusztráció éri őket – egy esemény vagy egy másik személy bosszúságot, valamilyen kellemetlenséget okoz. Egyre gyakrabban lehet viszont találkozni olyan trágárságokkal is, amikor semmiféle frusztráltságról nincs szó, egyszerűen megszokásból, népszerűségvágyból vagy mondandójuk nyomósítására használják a vulgáris kifejezéseket az emberek.
Széles körben él az a nézet, hogy a káromkodások voltaképpen pozitív hatást fejtenek ki az azokat használók irányában, mivel "jótékony szelepként" kiengedjük velük a feszültséget. Nos, Ebbesen, Duncan és Koneci Amerikában tevékenykedő pszichológusok kísérletei már 1975-ben azt igazolták, hogy az egyébként fizikai agresszióra már korábban bebizonyított tételek a verbális agresszió esetében is igazak. Azaz ha valaki szitkozódással vezeti le dühét, nem él át tökéletes katarzist, a káromkodás nem eredményezi a tehertől való tényleges megszabadulást, mivel nem visz közelebb a probléma vagy a nézeteltérés valós megoldásához, csak további rombolóerőt fejt ki. Ross Campbell, az agresszió témakörének jeles kutatója egy tizenöt pontból álló skálát készített, melynek alján a nagyon fejletlen és kezdetleges feszültséglevezető technikák állnak, magasabb szinteken pedig a fejlettebb feszültségoldó módszerek. A skála legalsó pontján a passzív agresszió szerepel, azaz amikor az egyén nem tesz semmit, csak elnyeli a feszültséget, visszafogja annak kiengedését. Ez a konfliktuskezelési stratégia rendszerint pszichoszomatikus betegségekhez vezet. Majdnem ilyen kezdetleges módszer a feszültség levezetésére, ha valaki verekszik vagy tárgyakat tör-zúz, illetve tárgyakat hajigál. Szintén gyenge problémamegoldó készségre utal, ha valaki összefüggés nélkül panaszkodik, vagy másokat szidalmaz és káromol. Fejlettebb fokon áll az egyén, ha beszélni akar a gondot okozó jelenségről, s a legelső útjába kerülő személyre ráönti a frusztrációt okozó történetet. A legfejlettebb és a legörvendetesebb jelenség, ha azzal a személlyel beszélünk, akit érint az ügy, és arról a problémáról, ami a feszültséget okozza. A cél tehát a bátor, konstruktív kommunikáció.
A szóban forgó skála is jól érzékelteti, hogy a káromkodás, a szitkozódás, mások "lebunkózása" érdemben nem segít, a zabolátlanul kifejezett agresszió nem kívánatos, mert érdemben nem csökkenti a feszültséget.