Kedves Swen,
sírok, mint egy gyerek azon, amit írtál. Édesapám 2 hónapja ment el, azon az éjszakán, amelyiknek az estéjén először feküdtem le kissé megnyugodva aludni, mert az orvos azt mondta, hogy kicsit jobban van. Hónapok óta gyomorgörccsel voltunk, akkor kicsit megnugodtam. Hajnalban hívott anyukám: Tata meghalt. Ez a két szó, ez lélekgyilkos. Autóba pattantam, de a kórházig csak tagadtam. Nem, ő nem haalhatott meg. Azóta is tagadok. Az én apám, aki szintén derék ember volt, aki egymaga megemelt akár 80 kg-os vasakat is (esztergályos műhelye volt), az nem gyengülhet így el. Az nem válhat csonttá és bőrré, és ő nem adhatja fel. Sosem adott fel semmit. Szeretett küzdeni, szeretett győzni. De most veszített, mi meg elveszítettük őt.
Az én anyukám ott volt. Ketten váltottuk egymást, vigyáztunk rá. Szerettük. Szeretjük. A temetésére több, mint 350 ember jött el, pedig húsvétvasárnap temettük. Tisztelték, becsületes, jó ember volt. Senki sem akarta elhinni, hogy csak így meghalt. Pedig egyszer csak nem élt tovább. És én ezt nem tudom elfogadni. Amikor reggel kinyitom a szemem, tőrként hasítja fel a szívem az első gondolat: "jaj, Tata, meghaltál". Meghalni. Micsoda szó. Az én apám. Meghalt. Nem hiszem el. Tagadom. Nem tudom elhinni. Fáj, nagyon fáj.Míg tagadod, nem tudod elengedni. Kinek jó ez? Egész életedben szenvedni akarsz ami ellen nem tehetsz semmit?
Tudod, miután eltemettük, megfordult velem a világ. Amikor az én drága apám mellett álltam a koporsónál, hirtelen olyen üres, olyan lényegtelen, annyira távolinak tűnt minden, amiért addig annyira küzdöttem.Gondolom azért küzdöttél, hogy meggyógyuljon. Tudtad a lelked mélyén:nem fog. Az elmúlásnak is van értelme. Ami téged illet, erősebbé tehetne, ha hagynád. Szeresd-és engedd el.Hagyd, hogy az ő lelke is megnyugodjon. Hiszem, hogy lát titeket, és ha már a betegségétől nem is, de a ti érzelmetektől, fájdalmatoktól szenved. Olyan nevetségesen értelmetlennek tűnt mindez. Csak arra vágytam, hogy nézzen rám, legalább még egyszer. Hogy fogja meg a kezem, hogy szóljon hozzám. Hogy mindez ne legyen igaz, hogy ébredjek fel ebből a szörnyűségből. De ő csak dermedten feküdt. Ez az örökmozgó ember. Borzalmas volt.
Nincs ébredés, ez az élet nélküle megy tovább, és számomra ez egyenlőre még annyira idegen, annyira ismeretlen, hogy félek a jövőtől. Pedig átmentem már pár dolgon, 14 év keserves házasság után kiszálltam, pedig valamikor azt hittem, hogy sosem lesz rá elég bátorságom. Két gyereket lassan felnőtté nevelek, megállok a lábamon, jól vagyok. Nehéz volt, de felépítetem azt az életet, amiben én irányítottam, és nem engem irányítottak. De az összes 14 évnyi fájdalom, az elhullajtott könny, a válás utáni lassan 8 év, az első idők szerencsétlenkedése, az utam megtalálása, az aggodalmak, mind-mind kismiskák ahhoz a bánathoz képest, amit akkor éreztem, amikor apukám beteg lett, majd alig egy év után elment. De éppen azért, mert itt vannak a drága gyermekeim, fel kell állnom. Vinni kell tovább az életet.Nos ez egy okos gondolat, de nem csak a gyerekeidért, hanem magadért is tedd meg.
De valami megváltozott. Már más értékrenddel élek. Már jobban be tudom osztani az időmet, több jut a gyerekekre és magamra is. És a válás óta ugyan sosem foglalkoztam párkereséssel, mivel úgy gondoltam, hogy a gyerekeim nevelésére koncentrálok, most már félek a magánytól, és azon kaptam magam, hogy azon ábrándozom, milyen jó volna egy társ, aki elfogad, ahogy vagyok, aki családra vágyik, és aki úgy ahogy én, már tudja mit jelent, ha van kihez szólni, kiben megbízni, kihez hazamenni este.Ez az érzés is visszatér, ha hagyod. Nem tudom mi történt idebent apukám betegsége és halála után, de valami óriási változás. Meditálok, nagy kérdéseken gondolkodok, és távol tartom magam mindenféle befolyásoló könyvtől, mert most próbálok a saját érzéseimre, gondolataimra hallgatni. Mintha most kezdenék egy új életet. Végül is így van. Ez az élet már apukám nélküli lesz. És ez óriási fájdalom, felelősség. Már gondoskodnom kell édesanyámról is, aki csak most döbben rá. hogy tulajdonképpen milyen védőfal mögött is élt eddig, és hogy amíg apukám élt, nem is tudta, hogy ennyire kézben tart és irányít mindent. Amikor időnként mérges volt, és azt mondtam neki, hogy el van kényeztetve egy kicsit, rám is megduzzant, de most már belátja. Igen, az anyukád fél. Nem csak a magánytól, hanem a rengeteg feladattól is. Segíts neki. Az viszont nem segítség, ha te végzel el helyette mindent. Hidd el, minél több feladatot csinál meg önállóan, annál erősebb, határozottabb lesz. Anyukám apu halála után kitalálta, hogy kifesteti az egész házat. Örültem a dolognak, biztattam, de megmondtam, csak hétvégén tudok jönni segíteni neked. Azt monda:nem baj. Oké, gondoltam, nem is sejted mekkora meló ez. Menet közben rájött. Sajnáltam ugyan, de tartottam magam ahhoz, amit mondtam: csak hétvégén segítettem: Amikor kész lett nagyon büszke volt magára (én is rá), fél év múlva új bútorokkal kezdte berendezni mind a három szobát, a testvérei hoztak neki olyan bútorokat, amiket ők már nem használtak. Egész helyes kis lakás lett. Aztán kertészkedett, hétvégén abban is segítettem. Tehát nem helyette: vele együtt. Ezzel segítesz rajta és magadon is.És ez szomorú, nagyon szomorú. Egyrészt mert úgy érzi, nem becsülte eléggé apukámat, másrészt mert most anyukám kezdi megérezni a magány különböző szintjeit, amelynek én már azt hiszem a legalsó lépcsőfokain járok.
Ezt a beszélgetést is egy ilyen nagyon magányos pillanatomban nyitottam, amikor úgy éreztem, megzakkanok, ha nem szólok valakihez. Mindig szerettem a magányt, szerettem egyedül lenni, de most megrettenek, félek tőle. És ezt sehogyan sem értem. Régebben elképzeltem magamnak egy csendes, békés, magányos idős kort. Elképzeltem, hogy időm lesz olyasmire, amire most nincs, elolvasok régen félretett könyveket, és vásárolok magamnak egy hintaszéket, mert annyira vágyok rá. Lenne egy kutyám, lehet egy macskám is, és a hűvös napokon, a bepárásodott ablak mögül nézném a kinti világot, finom gőzölgő teát kortyolgatva, miközben gyönyörködnék a növényeimben. És ez most, éppen most, a gyászomban felborul bennem, és elkezdek félni ettőla képtől, és úgy érem, meg kell változtatni.
Hogyan is érthetnénk meg a környezetünket, ha magunkat sem vagyunk képesek értelmezni? Ha azokat az érzéseket sem tudjuk megváltoztatni, megtagadni, vagy akár megélni, melyek belőlünk lesznek - tökmindegy, hogy a lélekben születnek-e, vagy csak egy vegyi folyamat okozza őket.Azt hogy milyen érzést tartogatsz magadban, vagy mit változtatsz meg csakis rajtad múlik. Nem kell feladni az álmaidat, hanem minél hamarabb megvalósítani, hiszem olyan szép, ahogyan leírod! Mikor gondoltál erre, már akkor tudtad, hogy valamikor szülők nélkül maradsz, csak nem akartad tudomásul venni. Nélkülük is lehet ez a kép valós. Ülj a hintaszékedbe, legyen kutyusod, és míg a lábadnál alszik, mesélj neki az apukádról, a szép emlékekről! Most is beszélhetsz az apukádhoz. Miért ne, Csak ne úgy, hogy miért hagytál itt bennünket, egyedül vagyok, félek...ez neki nagyon rossz. Kezd úgy...emlékszel mikot kicsi voltam, és együtt nyaraltunk...
Ott tartok, hogy nem szeretek lefeküdni, míg egészen ki nem merítem az agyam, mert félek azoktól a gondolatoktól, amelyek eszembe jutnak elalvásig. Ezért későn, nagyon későn fekszem, akkor, amikor már csak annyi energiám marad, hogy beessek az ágyba, és szinte azonnal elaludjak. Reggel viszont csörög az óra. Így fárat vagyok, nyűgös, és kialvatlan. Butaság. Ha nem lennél félős, azt mondanám, feküdj le, nem baj ha nem vagy álmos és kérd az apukádat, még egyszer utoljára álmodban látogasson meg. Nekem sikerült. Még anyunak is, pedig nem hitt benne. Éreztem az illatát, hallottam, hogy azt mondja jól vagyok, köszönöm, meg sem érdemeltem, amit tettél értem. Ha félsz, nem sikerül. Ha nem félsz, akkor sem biztos., de nem lehetetlen. Akard, kérd, de ne feledd: csak egyszer fog bekövetkezni. Egy bolond körforgás ez, és én úgy érzem, ki kéne szállni. Csak azt nem tudom, hogyan.Én megírtam, kaptál egy kis ízelítőt, de még van ötlet a tarsolyomban. A többi rajtad múlik. Egy kínai asszony azt mondta a beteg lányának: ha szomorkodsz a nyomorúságodon, akkor is eltelik a nap. Ha vidám vagy akkor is.