Bocsánat, de egy pillanatra visszatérek a Fachwerkre, mert találtam róla egy jó és részletes leírást:
Német nyelvterületek
A „német nyelvterület” a mai Németország, Ausztria, Svájc faépítészetét fogja össze: ezekben az országokban hasonló megoldások terjedtek el. Általánosságban a Fachwerk országainak is nevezhetnénk őket, mivel – Ausztria kivételével – a favázas építészet a legelterjedtebb.
Már a bronzkorból akadnak régészeti leletek, melyek faépítészet nyomait mutatják, de időszámításunk után Tacitus is említi a germániai építkezési szokásokat. Az írott emlékek szerint a gót ácsok i. sz. 350-ben alapították meg céhüket. Munkájuk nagyszerűségét jellemzi, hogy a korabeli római utazók magasztalták a gótok faépületeinek szépségét. A 6. században Poitiers püspöke, Venantius Fortunatus felsőfokban áradozott a Rajna-völgy fából épített csodáiról.
A német faépítészetben megkülönböztetik a rönkökből vagy gerendákból készült tömör falas, azaz boronafalas építkezést (Blockbauweise), a tisztán favázas épületeket (Fachwerk) és egyfajta keverék-építészetet, melynél a földszint egy része fafalas (Blockstube), a fölötte lévő, favázas emeletet oszlopok tartják, a kettőt pedig általában falazott szerkezet fogja össze. Az ilyen házakat „Umgebindehaus” (kb. körülfogott ház) névvel illetik, ahol az Umgebinde” szó a felső szintet tartó, oszlopokból és koszorúgerendákból álló, teherviselő vázra utal. A három típusból a Fachwerk a legelterjedtebb, azonban régebben gyakori volt a boronafalas építési mód is, melyet már jobbára csak az említett „Umgebindehaus” részeként találhatunk meg.
A boronafalas szerkezet ma már ritkán jelenik meg önállóan, a késő középkorig azonban nagyon gyakori volt ezen a területen. Gerendaházakat és pallóházakat egyaránt építettek. Mára már szinte csak az „Umgebinde”-típusban és az alpesi területeken él tovább.
A német Fachwerk szerkezeti felépítése megfelel az általános részben leírtaknak. A magas talajvíz miatt 30-50 cm-rel a talajszint fölé nyúló kőalapra, ritkán falazott pincére építették a házakat. Igen gyakran alkalmaztak paticsfalas mezőkitöltést, de szép számmal akadnak vályog- és agyagtéglás megoldások is. Mindkét esetben vakolták a kitöltött mezőket, a vakolatot sokszor díszesen festették. Az emeletek alsóbb szinthez képest való kiugrása szintén jellemző, a tetőszerkezet többnyire legalább 45 fokos meredekségű. Többnyire a házak oromfala néz az utca irányába. Ha mégis a hosszfal kerül az utca felé, akkor változatos tetőablak-kialakítások válnak láthatóvá, mely lehet a tetősíkból kiemelkedő, nyeregtetővel fedett, álló ablak, vagy jobban lesimuló ökörszemablak.
Vidéken és városban egyaránt sűrűn előfordulnak olyan épületek, ahol csak az emeletek faszerkezetesek, a földszint kőből, ritkábban téglából készül. Egyes tájakon ez az uralkodó típus, városokban többszintes házaknál és középületeknél (pl. Fuldai városháza (60. KÉP)) ugyanúgy gyakori.
Az említett, vegyes „Umgebinde”-típus egyes kutatók szerint a földszintes boronafalas ház és a hozzá tartozó, falazott istálló fölé készített emeletráépítésből alakult ki. Korábbi formája ennek az állványos ház (Ständerbau), melynél a boronafal fölé különösebb illesztés nélkül, a földszint körül álló, felső szintet is átfogó oszlopokra támaszkodó emeletet húztak. Az oszlopok közé csapolják az emeletet alkotó vízszintes gerendákat, azaz a felső födémgerendákat, a középső mellvédgerendát és az alsó talpgerendát. A két utóbbit ferde támaszokkal úgy kötik össze, hogy azok (rácsos tartóként) szinte egymást tartják. Ez a megoldás a 19. századig nagyon népszerű volt.
Később alakult ki az „Umgebinde”-ház másik fajtája, ahol a boronafalas alsó rész körül csak a földszint magasságáig érnek az emeletet tartó oszlopok. Az oszlopokat az épület teljes kerületén körbefutó koszorúgerenda fogja össze, és erre a tartószerkezetre épül rá a Fachwerk-szint. Ezt a típust nevezik Rähmbau-nak (keretes, koszorús ház). A fő szerkezeti elemeken kívül gyakran használnak íves feszítőfákat és könyökfákat a szerkezet merevítésére. Az oszlopokat és a ferde farészeket gyakran művészi módon faragják, az íves feszítőfák árkádos benyomást keltenek.
A korai keresztény templomokat fából emelték. A fennmaradt leírások szerint nem pusztán szükségből használták ezt az építőanyagot, hanem szépsége miatt is. A későbbi kőtemplomok számos díszítőeleme a fa elődeik faragásainak kőbe dermedt mása. Ugyanakkor a fából épült szakrális épületek monumentalitásban sem maradnak el kő riválisaiktól: főleg német Sziléziából ismertek nagy belső terű fatemplomok, mint Schweidnitz, Jauer, Glogau, Sagan, Militsch és Freystadt templomai.
Napjainkban sok Fachwerk-templomot találunk Hamburg közelében, a legszebb közülük talán Curslackban áll. Hasonlóan favázas templomokat építettek Hessen, Pomeránia, Brandenburg, Szászország és a Harz környékén: mindegyikük egyszerűségében szép, oszlopokból, rekesztőfákból és átkötésekből álló szerkezet.
Kelet-Poroszországban boronafalas templomokat is láthatunk: a skandináv módra négyszögletesre bárdolt gerendákból nyolcszög alaprajzra emeltek falakat. A sziléziai deszkatemplomok szintén a tömör falas vonalat követik, itt a magas tetőszerkezetet gyakran zsindelyekkel fedték. Csehországban és Szlovákiában építettek hasonló templomokat.
A templomtornyok fantasztikus ácsolt favázai külön kategóriát alkotnak. Nem egy mester országszerte elismert volt a munkái után, hiszen azok mindegyike remekmű volt. A szerkezetet minden korban az adott stílusirányzatnak megfelelően kellett kialakítani, mint például a lübecki templom magasba törő, gótikus tornyát, vagy a müncheni Frauenkirche (61. kép)barokk ívű, rézlemezekkel borított tornyát. Északon kedvelt volt a barokk és gótikus jegyeket egyaránt viselő, körbefutó galériával, hagymakupolával és magas csúccsal kombinált torony: ilyen a hamburgi Szent Katalin templom.
A 17. században előszeretettel építettek hercegi kastélyokat Fachwerk-technikával, melyek közül a legnagyobbak hamar a kor divatjának áldozatául estek: francia és olasz hatásra átépítették őket. Fából épült kastélyok álltak Weilburg an der Lahn, Gießen és Coburg mellett.
A lakóházak építészetére áttérve elmondható, hogy a Fachwerk-házak területi különbségei leginkább az ácskötésekben nyilvánulnak meg: az ősibb formát őrző vidékeken lapolással, máshol inkább csapolással találkozunk. Átlapolt szerkezettel készült az esslingeni régi városháza és a geislingi ácsudvar (Bauhof) épülete (62. KÉP). Ugyanakkor bizonyos területeken – például Nordfriesland területén – a kétféle kötés párhuzamosan élt, sokszor egy épületen belül más szerepkörben, de egyszerre alkalmazták azokat.
A német parasztházak egy részénél a faszerkezet inkább csak az épület belsejében látszik, kívülről sok helyen teljesen, az oszlopokat eltakarva befalazták. Különösen a frízek és a szászok kedvelték ezt a megoldást: a kívülről kő- vagy téglaháznak tűnő épületet változatosan kivitelezett faváz tartja. Az észak-német államokon belül volt igen elterjedt a csarnokcsűr (Hallenhaus), mely gigantikus, háromhajós Fachwerk-épület, viszonylag egyszerű, négyzetrácsos homlokzattal, ahol a gerendák közötti mezőket téglával töltötték ki. A szerkezetet oszlopokból és állványrendszerből kialakított alapváz hordozza, a külső falakra csak a meredek tető terhelődik. (63. KÉP)
A városi házak, akárcsak a falusiak, tájegységenként különbözőek, azonban a házak emeleteinek egyenként való kiugratása minden régi Fachwerk-háznál megszokott. Az alemannok épületeinél az oszlopok egymástól viszonylag távol estek, ezért, hogy a felső szintet kellően megtartsák, a koszorúgerendát megduplázták. Az oszlopokat, talp- és koszorúgerendákat és rekesztőfákat alsó és felső átkötésekkel szilárdították. Elzászban a homlokzat díszesebb: andráskeresztek és rácshálóformák teszik változatossá a látványt, melyek frízszerűen futnak végig a felületen. (Bamberg (64. KÉP))
Frank területeken hasonló megjelenésűek az épületek, azonban az oszlopok közelebb állnak egymáshoz. Kedvelték az ívesre faragott átkötéseket, gyakran alkalmaztak a küszöbtől a koszorúgerendáig érő ferdetámaszokat. A felső szintek nem olyan erősen kiugróak, mint az alemannoknál vagy az alsó-szászoknál. Egyes épületeken az átkötések olyan sűrűek, hogy az összkép csipkeszerű hatást kelt.
Az alsó-szász faépítészet legszebb példányai Hildesheimben és Braunschweigben találhatóak. Az oszlopok közel állnak egymáshoz, a rekesztőfák közel négyzet alakú mezőket rajzolnak ki. A mezőkön belül a sarokmerevítők és az andráskeresztek használata szokásos. A sarokmerevítőket előszeretettel faragják díszesre, a mellvédeket néha sugarasan ékesítik. Az emeletek kiugratása erőteljesebb, mint a korábban említett területeken. Legtöbbet emlegetett példája a stílusnak a Hildesheimben áll (Knochenhaueramtshaus). Az észak-német faépítészet ennél lényegesen szigorúbb: a sokemeletes, keskenyen felnyúló házak homlokzatát ritkán díszítik faragással. (65. KÉP)
Az alemannok földjeit több erdőség borította, ezért a takarékosabb Fachwerk-technika helyett boronafalas házakat építettek, melynek istállóként használt földszinti részét vastagon falazták. Szintén gerendaházakat találunk a Fekete-erdő vidékén, Bajorországban és Észak-Svájcban: a fő különbség közöttük tetőszerkezet és tetőhéjalás területén mutatkozik. A Fekete-erdőben és a bajoroknál szívesen építettek galériát, ugyanakkor előbbi területen és Észak-Svájcban a szalmával vagy cseréppel fedett, félkontyos tetőt kedvelték, Bajorországban inkább az erősen túlnyúló, zsindelyezett nyeregtetőt. Az ereszt, a galéria mellvédjét előszeretettel faragták díszesre.
Az alpesi boronafalas építészet külön kategóriát képez a német nyelvterületen belül: a vízszintes fatörzsekből összerótt házikók szerte e vidéken hasonlóan néznek ki, legyenek akár Svájcban, Tirolban, Bajorországban, Kärnten környékén, vagy a Dél-Alpokban. Az ún. „alpesi ház”, másképpen „chalet” (66. KÉP) kezdetben egyszerű rönkkunyhó volt, eredeti megjelenési formájában leginkább a Berni Alpokban láthatjuk, alacsony, zsindelyezett vagy palával borított tetővel. A falakat, ereszeket, konzolokat, gerendavégeket és az erkélyeket díszesen faragták, sokszor festették is. A 19. század végén, 20. század elején valóságos divathullámot indítottak az alpesi házak által ihletett villaépületek: hazánkban is számos példáját láthatjuk, főleg a nyugati országrészben, ahol osztrák, német és svájci mintakönyvek alapján készítettek míves homlokzatokat.
http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b10131/ch04s03s03.html