Kiss Jenő: Uitz tanár úr
Meghalt, most már dicsérhetem,
nem int le kedves- mérgesen,
nem int le Uitz tanár űr.
Elmondhatom,
Hogy mindig tiszteltem nagyon,
S nevére felzeng bennem mindahány húr.
Nevére felzeng, ha akar,
ha nem, egy teljes zenekar:
az ifjúság, a hangos- szép diákkor;
mindaz mi egyszer van csupán,sem azelőtt, sem azután,
Csak egyszer, -soha máskor.
Elsős koromtól végig ő
Volt a Tekintély, az Erő,
A Német Nyelv, a Bentlakás, a Régens.
Sok éven át ő engedett
s fogott pórázra engemet –
egyszerre elnéző s erélyes.
Meghalt, hát fölemlíthetem:
a mentő kéz volt ő nekem,
talán kicsaptak volna máskülönben.
Egy ostoba
novella volt a botránynak oka,
amit egy lapban közreadtak tőlem.
A férjes nő s a csábító…
Nyáréj… meg más efféle jó -
Nem tudom, sírjak -ríjak vagy nevessek.
No mindegy, volt nagy hajcihő!
„ Mir szól a Püspök úr?! „ – Ha ő
nem áll ki értem, csúnyán rajtavesztek!
De hát
Kiállt,
lezárva a komédiát –
tudom, bár erről nem szólt soha nékem;
pedig, hogy telt-múlt az idő,
bizalmával tisztelt meg ő –
nyilván ember volt, semmint feledékeny.
Ellenben azt elmondta volt,
hogy hányszor és hányszor kapott
szilenciumkor engem versíráson.
„ Jött biz, hogy felpofozzalak,
de aztán _ mégis hagytalak…”
S leírta: mint fordult el, hogy ne lásson.
Meghalt, hát elfecseghetem
ezt is, mily rebegő szemem,
hogy könnyem visszafogja, összezárul;
elsírhatom elmondhatom,
hogy több volt ő, mint oktatóm,
nem int már, nem int le Uitz tanár úr…
[FONT="]
[/FONT]