Erdély világa...
- Téma inditó szanté
- Kezdés dátuma
Csomakőrös
Csomakőrös (románul Chiuruş) falu Romániában Kovászna megyében.
Közigazgatásilag Kovásznához tartozik.
Fekvése
A falu Kézdivásárhelytől 21 km-re délre, Kovászna központjától 3 km-re
délnyugatra a Kőrös-patak partján fekszik.
Nevének eredete
A falu eredeti neve Kőrös volt, a falu nevének előtagját 1898-ban nagy
szülötte, Kőrösi Csoma Sándor emlékére kegyeletből kapta.
Története
1464-ben Kewres néven említik. A falu lakói híres szitakötők voltak.
1910-ben 619 lakosából 7 kivételével mind magyarok voltak. A trianoni
békeszerződésig Háromszék vármegye Orbai járásához tartozott.
1992-ben 451 lakosa volt, 450 magyar és 1 román.
Látnivalók
Itt született 1784-ben Kőrösi Csoma Sándor ázsiakutató, nyelvész, szobra
1972 óta a falu központjában áll. A kultúrotthonban levő emlékszobában
Kőrösi Csoma kiállítás tekinthető meg.
Református temploma valószínűleg 14. századi eredetű, 1779-ben
újjáépítették, majd 1815 és 1830 között átalakították.
Csomakőrös (románul Chiuruş) falu Romániában Kovászna megyében.
Közigazgatásilag Kovásznához tartozik.
Fekvése
A falu Kézdivásárhelytől 21 km-re délre, Kovászna központjától 3 km-re
délnyugatra a Kőrös-patak partján fekszik.
Nevének eredete
A falu eredeti neve Kőrös volt, a falu nevének előtagját 1898-ban nagy
szülötte, Kőrösi Csoma Sándor emlékére kegyeletből kapta.
Története
1464-ben Kewres néven említik. A falu lakói híres szitakötők voltak.
1910-ben 619 lakosából 7 kivételével mind magyarok voltak. A trianoni
békeszerződésig Háromszék vármegye Orbai járásához tartozott.
1992-ben 451 lakosa volt, 450 magyar és 1 román.
Látnivalók
Itt született 1784-ben Kőrösi Csoma Sándor ázsiakutató, nyelvész, szobra
1972 óta a falu központjában áll. A kultúrotthonban levő emlékszobában
Kőrösi Csoma kiállítás tekinthető meg.
Református temploma valószínűleg 14. századi eredetű, 1779-ben
újjáépítették, majd 1815 és 1830 között átalakították.
Szatmárnémeti
Szatmárnémeti, köznapi nevén Szatmár (románul Satu Mare, román népnyelvben Sătmar, németül Sathmar, héberül és jiddisül Szákmér, illetve Szátmér) város a mai Romániában. Az egykori Szatmár vármegye és a mai Szatmár megye névadója, 1968 óta székhelye. A Szamos egyik kiszáradt ága által elválasztott Szatmár és Németi 1715-ben egyesült és szabad királyi város lett. 2002-ben 115 630 lakosából 66 998 román és 45 414 magyar volt. Szatmárzsadány tartozik hozzá.
Nagyváradtól 135 km-re északkeletre a Szamos két partján fekszik.
Neve az ősi magyar Zothmar személynévből ered, ennek előzménye pedig a török sat (= elad) ige. Utótagja a német népnév birtoklást kifejező származéka.Illetve eredhet meg "Salzmarkt" névből is mivel a középkorban a sóbányákból a várost átszelő folyón szállították a sót. Román neve a magyarból való a román satul mare (= nagy falu) szavakhoz hozzáigazítással.
Szatmárt már Anonymus is említette elbeszélésében, mely szerint a honfoglaláskor Szabolcs és Tas vezérek Szatmár várához érve azt három napi ostrom után győzedelmesen bevették.
1150-ben Zothmar néven említik először. 1000 körül, Gizella királyné királyi vadászokat telepített, akik megalapították „Németi” települést.
1162-1172 körül III. István király vámját és más jövedelmeit a Szentjobbi apátságnak adta.
Árpád-kori várát a tatárok 1241-ben lerombolták.
Szatmár és Németi a Szatmári várral együtt a tatárjárás után nemsokkal újjáépült, és virágzásnak indult.
1247-ben István ifjabb király itt alakította ki székhelyét, ez évben már itt adta ki oklevelét például Panyola község felosztásáról.
1264-ben István ifjabb király a szatmári vendégnépeknek a (Székes) fehérváriakéhoz hasonló kiváltságokat ad a bíróválasztásra és a bíráskodásra, a bor- és a posztóárusításra, a papválasztásra vonatkozóan.
1291-ben III. András király, majd 1310-ben Károly Róbert király is megerősítette a szatmári polgárok még V. Istvántól kapott szabadságlevelét, mely szerint a székesfehérvári polgárokéhoz hasonló kiváltságokat élveztek a szatmáriak is.
1543-ban I. Ferdinánd király Szatmárt és Németit a három Somlyai Báthory testvérnek; Andrásnak, Kristófnak és Istvánnak adományozta "örök birtokul".
A Báthoryak a Szamos folyó vizének Szatmár fölött új medret ásattak, mely az egész várost mint sziget vette körül. A város mellett, a szigeten belül pedig hatalmas földvárat építettek. A vár sáncait hatalmas szálfák és vesszőfonatok tartották össze és bástyái is földdel voltak megtömve. A váron kívül mély árok húzódott, mely vizét a Szamosból nyerte. Hogy a várat ne lehessen egykönnyen megközelíteni, a várárok vizének jegét télen is állandóan vágták
várost palánk (magas deszkakerítés) vette körül, kívülről megtapasztva, hogy a tűznek ellenálljon. Ez a kezdetlegesnek tűnő erődítési mód azonban biztonságot nyújtott az olyan ostromló seregek ellen, mint a felkelő csapatok, vagy a portyázó törökök, melyeknek nem voltak ágyúi.
1411-ben Zsigmond király Brankovics György szerb despotának adta cserébe Belgrádért Szatmár és Németi városokat is vámjával és tartozékaival együtt.
1460-ban Szatmár ismét királyi birtok volt, Mátyás király, halála után fiáé Corvin Jánosé, majd Szapolyai Imre birtoka lett, utóbb János Zsigmond foglalta el, majd a lengyelek égették fel. 1661-ben a törökök pusztították el, 1676-ban I. Apafi Mihály sikertelenül ostromolta, végül a 18. században lerombolták, nyoma sem maradt.
1711. április 30-án itt, a Vécsey-házban írták alá a Rákóczi szabadságharcot lezáró szatmári békét. 1802-ben az erdélyi egyházmegyéből hasították ki a szatmári egyházmegyét, melynek székhelye lett. 1910-ben 34 892 lakosából 33 094 magyar, 986 román és 629 német volt.[2] Ugyanekkor számba vették a lakosság felekezeti összetételét is: a polgárok között 13 418 református, 7 194 izraelita, 6 998 római katolikus, 6 977 görög katolikus, 236 ágostai evangélikus, 55 görög keleti (ortodox) és 9 unitárius volt.
1992-ben társközségével együtt 131 987 lakosából 72 708 román, 54 013 magyar (40,92%), 3684 német és 1126 cigány volt. A vallási megoszlás pedig: 58 398 görög keleti (román ortodox), 27 706 református, 27 178 római katolikus, 13 570 görög katolikus, 89 unitárius, 73 ágostai evangélikus, 58 izraelita, 1 408 pünkösdista, 557 baptista, 215 adventista, 91 ateista, 289 vallás nélküli, 184 nem nyilatkozó.
Szatmárnémeti, köznapi nevén Szatmár (románul Satu Mare, román népnyelvben Sătmar, németül Sathmar, héberül és jiddisül Szákmér, illetve Szátmér) város a mai Romániában. Az egykori Szatmár vármegye és a mai Szatmár megye névadója, 1968 óta székhelye. A Szamos egyik kiszáradt ága által elválasztott Szatmár és Németi 1715-ben egyesült és szabad királyi város lett. 2002-ben 115 630 lakosából 66 998 román és 45 414 magyar volt. Szatmárzsadány tartozik hozzá.
Nagyváradtól 135 km-re északkeletre a Szamos két partján fekszik.
Neve az ősi magyar Zothmar személynévből ered, ennek előzménye pedig a török sat (= elad) ige. Utótagja a német népnév birtoklást kifejező származéka.Illetve eredhet meg "Salzmarkt" névből is mivel a középkorban a sóbányákból a várost átszelő folyón szállították a sót. Román neve a magyarból való a román satul mare (= nagy falu) szavakhoz hozzáigazítással.
Szatmárt már Anonymus is említette elbeszélésében, mely szerint a honfoglaláskor Szabolcs és Tas vezérek Szatmár várához érve azt három napi ostrom után győzedelmesen bevették.
1150-ben Zothmar néven említik először. 1000 körül, Gizella királyné királyi vadászokat telepített, akik megalapították „Németi” települést.
1162-1172 körül III. István király vámját és más jövedelmeit a Szentjobbi apátságnak adta.
Árpád-kori várát a tatárok 1241-ben lerombolták.
Szatmár és Németi a Szatmári várral együtt a tatárjárás után nemsokkal újjáépült, és virágzásnak indult.
1247-ben István ifjabb király itt alakította ki székhelyét, ez évben már itt adta ki oklevelét például Panyola község felosztásáról.
1264-ben István ifjabb király a szatmári vendégnépeknek a (Székes) fehérváriakéhoz hasonló kiváltságokat ad a bíróválasztásra és a bíráskodásra, a bor- és a posztóárusításra, a papválasztásra vonatkozóan.
1291-ben III. András király, majd 1310-ben Károly Róbert király is megerősítette a szatmári polgárok még V. Istvántól kapott szabadságlevelét, mely szerint a székesfehérvári polgárokéhoz hasonló kiváltságokat élveztek a szatmáriak is.
1543-ban I. Ferdinánd király Szatmárt és Németit a három Somlyai Báthory testvérnek; Andrásnak, Kristófnak és Istvánnak adományozta "örök birtokul".
A Báthoryak a Szamos folyó vizének Szatmár fölött új medret ásattak, mely az egész várost mint sziget vette körül. A város mellett, a szigeten belül pedig hatalmas földvárat építettek. A vár sáncait hatalmas szálfák és vesszőfonatok tartották össze és bástyái is földdel voltak megtömve. A váron kívül mély árok húzódott, mely vizét a Szamosból nyerte. Hogy a várat ne lehessen egykönnyen megközelíteni, a várárok vizének jegét télen is állandóan vágták
várost palánk (magas deszkakerítés) vette körül, kívülről megtapasztva, hogy a tűznek ellenálljon. Ez a kezdetlegesnek tűnő erődítési mód azonban biztonságot nyújtott az olyan ostromló seregek ellen, mint a felkelő csapatok, vagy a portyázó törökök, melyeknek nem voltak ágyúi.
1411-ben Zsigmond király Brankovics György szerb despotának adta cserébe Belgrádért Szatmár és Németi városokat is vámjával és tartozékaival együtt.
1460-ban Szatmár ismét királyi birtok volt, Mátyás király, halála után fiáé Corvin Jánosé, majd Szapolyai Imre birtoka lett, utóbb János Zsigmond foglalta el, majd a lengyelek égették fel. 1661-ben a törökök pusztították el, 1676-ban I. Apafi Mihály sikertelenül ostromolta, végül a 18. században lerombolták, nyoma sem maradt.
1711. április 30-án itt, a Vécsey-házban írták alá a Rákóczi szabadságharcot lezáró szatmári békét. 1802-ben az erdélyi egyházmegyéből hasították ki a szatmári egyházmegyét, melynek székhelye lett. 1910-ben 34 892 lakosából 33 094 magyar, 986 román és 629 német volt.[2] Ugyanekkor számba vették a lakosság felekezeti összetételét is: a polgárok között 13 418 református, 7 194 izraelita, 6 998 római katolikus, 6 977 görög katolikus, 236 ágostai evangélikus, 55 görög keleti (ortodox) és 9 unitárius volt.
1992-ben társközségével együtt 131 987 lakosából 72 708 román, 54 013 magyar (40,92%), 3684 német és 1126 cigány volt. A vallási megoszlás pedig: 58 398 görög keleti (román ortodox), 27 706 református, 27 178 római katolikus, 13 570 görög katolikus, 89 unitárius, 73 ágostai evangélikus, 58 izraelita, 1 408 pünkösdista, 557 baptista, 215 adventista, 91 ateista, 289 vallás nélküli, 184 nem nyilatkozó.
Gyimesfelsőlok
Gyimesfelsőlok (románul Lunca de Sus, németül
Gimesch) falu Romániában Hargita megyében.
Csíkszeredától 30 km-re északkeletre a Tatros völgyében fekvő hosszan
elnyúló szórványtelepülés. Részei: Récepataka, Sántatelek, Komját vagy
Karácsony, Rajkók vagy Farkaspataka, Bothavaspataka, Rána- vagy
Ciherekpataka, Görbepataka, Ugrapataka, Szöcsökpataka,
Gáborokpataka, Nyírjesalja és Csiépültinis.
Neve a szláv eredetű, magyar lok (= kis völgy, mélyedés) főnévből származik.
A település a 16. században jött létre Szépvíz és Csíkszentmihály
határrészeiből, de teljesen csak 1850 körül önállósult. Lakói
állattenyésztéssel, fakitermeléssel foglalkoznak. Árpád-házi Szent
Erzsébet római katolikus gimnáziuma 1993-ban épült.
1910-ben 2288 lakosából 2170 magyar és 4 román volt. A trianoni
békeszerződésig Csík vármegye Szépvízi járásához tartozott. 2002-ben
társközségeivel együtt 3424 lakosából 3365 magyar és 59 román volt.
A csapó-hegyi sánc története
A település közel fekszik a régi magyar határhoz, ezért biztosítani kellett
a védelmet. A tatár betörések alkalmával legtöbbször a falu is áldozatul
esett. Végül, 1701-1702-ben elkezdték az építkezést, s a falu melletti
hegyen egy, még ma is látható sáncot ástak. Napjainkban mintegy
120-150 méter hosszan kivehető a régi sánc helye.
Gyimesfelsőlok (románul Lunca de Sus, németül
Gimesch) falu Romániában Hargita megyében.
Csíkszeredától 30 km-re északkeletre a Tatros völgyében fekvő hosszan
elnyúló szórványtelepülés. Részei: Récepataka, Sántatelek, Komját vagy
Karácsony, Rajkók vagy Farkaspataka, Bothavaspataka, Rána- vagy
Ciherekpataka, Görbepataka, Ugrapataka, Szöcsökpataka,
Gáborokpataka, Nyírjesalja és Csiépültinis.
Neve a szláv eredetű, magyar lok (= kis völgy, mélyedés) főnévből származik.
A település a 16. században jött létre Szépvíz és Csíkszentmihály
határrészeiből, de teljesen csak 1850 körül önállósult. Lakói
állattenyésztéssel, fakitermeléssel foglalkoznak. Árpád-házi Szent
Erzsébet római katolikus gimnáziuma 1993-ban épült.
1910-ben 2288 lakosából 2170 magyar és 4 román volt. A trianoni
békeszerződésig Csík vármegye Szépvízi járásához tartozott. 2002-ben
társközségeivel együtt 3424 lakosából 3365 magyar és 59 román volt.
A csapó-hegyi sánc története
A település közel fekszik a régi magyar határhoz, ezért biztosítani kellett
a védelmet. A tatár betörések alkalmával legtöbbször a falu is áldozatul
esett. Végül, 1701-1702-ben elkezdték az építkezést, s a falu melletti
hegyen egy, még ma is látható sáncot ástak. Napjainkban mintegy
120-150 méter hosszan kivehető a régi sánc helye.
Komandó
A település 1017 méter tengerszint feletti magasságban fekszik, a
Nagy-Bászka-patak hegyektől övezett festői völgyében. Lakosainak
száma 1120 fő (1992), nagyrészt magyar nemzetiségű, a románság
mindössze 65 főre tehető.
Nevét az egykori határőrségről kapta, mert itt, az egykori országhatár
közelében határőrző állomás - ún. komandó - állott.
A völgyben az első település Gyulafalva volt. Elnevezését Zathureczky
Gyuláról kapta, akinek 15000 hold erdőbirtoka volt itt. A szervezett
erdőkitermelés 1882 tavaszán indult, majd valamivel később megalakult
az Erdélyi Erdőipari Rt és megépítették a fák szállítására a siklót.
Kis gőzmozdony vontatta keskeny nyomtávú iparvasutat építettek ki,
amit összekötöttek a kovásznai vasútállomással.
Az iparvasút Komandónál két szárnyra szakadt, és levezetett az akkori
Magyarország határain túl fekvő Nehoiu-ra és Naruja-ra. Ezekből az
ágakból további kisebb vasútvonalak ágaztak le. Ma, ennek az egykori
kiterjedt hálózatnak már csak a maradványai látszanak.
A település idegenforgalmi látnivalói között említhetjük a XIX. században
épült egykori kaszinó épületét - napjainkban a polgármesteri hivatal
működik benne -, és a környék tőzeges fellápjait. A láp értéke és
érdekessége , hogy számos ritka növényfaj él a területen (pl.:
tőzegrozmaring, sárkánygyökér, tőzegáfonya, szibériai hamuvirág, stb.)
A környék egyik hegyoldalában édes-kénes ásványvíz tör a felszínre,
amit fürdőkúrára (mozgásszervi panaszokra) és ivókúrára
(savtúltengéses gyomorbántalmak kezelésére) lehetne hasznosítani.
A településen minden év júliusának végén kerül megrendezésre az
egyhetes komandói cigány folklórtábor.
A megmaradt siklópálya
A település 1017 méter tengerszint feletti magasságban fekszik, a
Nagy-Bászka-patak hegyektől övezett festői völgyében. Lakosainak
száma 1120 fő (1992), nagyrészt magyar nemzetiségű, a románság
mindössze 65 főre tehető.
Nevét az egykori határőrségről kapta, mert itt, az egykori országhatár
közelében határőrző állomás - ún. komandó - állott.
A völgyben az első település Gyulafalva volt. Elnevezését Zathureczky
Gyuláról kapta, akinek 15000 hold erdőbirtoka volt itt. A szervezett
erdőkitermelés 1882 tavaszán indult, majd valamivel később megalakult
az Erdélyi Erdőipari Rt és megépítették a fák szállítására a siklót.
Kis gőzmozdony vontatta keskeny nyomtávú iparvasutat építettek ki,
amit összekötöttek a kovásznai vasútállomással.
Az iparvasút Komandónál két szárnyra szakadt, és levezetett az akkori
Magyarország határain túl fekvő Nehoiu-ra és Naruja-ra. Ezekből az
ágakból további kisebb vasútvonalak ágaztak le. Ma, ennek az egykori
kiterjedt hálózatnak már csak a maradványai látszanak.
A település idegenforgalmi látnivalói között említhetjük a XIX. században
épült egykori kaszinó épületét - napjainkban a polgármesteri hivatal
működik benne -, és a környék tőzeges fellápjait. A láp értéke és
érdekessége , hogy számos ritka növényfaj él a területen (pl.:
tőzegrozmaring, sárkánygyökér, tőzegáfonya, szibériai hamuvirág, stb.)
A környék egyik hegyoldalában édes-kénes ásványvíz tör a felszínre,
amit fürdőkúrára (mozgásszervi panaszokra) és ivókúrára
(savtúltengéses gyomorbántalmak kezelésére) lehetne hasznosítani.
A településen minden év júliusának végén kerül megrendezésre az
egyhetes komandói cigány folklórtábor.
Pádis tető
Pádis változatos felületi karszt-képződményeiről nevezetes, formákban gazdag - Romániában és az egész világon ismert - turista paradicsom. Az idelátogató kiterjedt karszt-képződmények együttesét (Csodavár), rengeteg barlangot (Aragyásza, Padis), jégbarlangot (Eszkimó - jégbarlang), töbröt, vad kanyont (Galbina - völgye, Boga-völgye) vagy a föld alatt eltűnő, majd odébb, kilométeres távolságokban újra felbukkanó búvópatakokat, leírhatatlan szépségű szorosokat (a Meleg-Szamos völgyén), felszin alatti tavakat, vizeseseket fedezhet fel... Földrajzi feltárását többek között Czárán Gyula végezte. A magyar tájnevek, illetve a mostani jelzett turistaútvonalak nagy része az ő nevéhez fűződik.
A Csodavar (Cetatile Ponorului) karsztkomplexum Románia legmagasztosabb karsztjelensége, védett terület, Európa-szerte hires természeti ritkaság. Három óriási dolina, egy hatalmas sziklakapuzat, egy barlang, földalatti alagutak és tavak, vizesesek, a mélység felett függő teraszok és ritka szépségű vad tájak láthatók itt.
Az Eszkimó jégbarlang a harmadik legnagyobb Romániában a Scarisoara -i és Bortig -i Töbör után, amelyek a közelben helyezkednek el. A gleccsert ajánlatos a déli órákban látogatni, amikor a nap besüt egy kürtőn keresztül és a cseppkövek tűzszikrákat szórnak.
A Ponor - tisztás: karsztforrás, kanyargó folyó, viznyelők
Azok a szép lovak...
A Galbina-szoros: vad kanyon, barlang, földalatti alagút, vizesés, karsztforrás, függőteraszok.
Remélem sikerült kedvet csináljak egy hétvégi kiránduláshoz...
Beszterce
Beszterce (románul Bistriţa, németül Bistritz, korábban Nösen)
város a mai Romániában. Egykor Beszterce-Naszód vármegye, ma
Beszterce-Naszód megye székhelye.
Kolozsvártól 110 km-re északkeletre, a Beszterce folyó partján fekszik.
Nevét arról a folyóról kapta, amely mellett fekszik. Az pedig a szláv
bistrica (= kristálytiszta patak) víznévből származik.
Már az őskorban lakott hely, majd dák és római település. 1141 és 1162 között szász bányászok települtek ide és Nősen néven alapítottak várost. Először 1241-ben említik, de rögtön ezután a tatárok elpusztították, majd 1284-ben ismét felégették a várost.
Károly Róbert alatt fejlődött leginkább. 1330-tól szabad királyi város. 1452-ben 25 helységgel együtt leválasztották Doboka vármegyéről, és önálló grófság lett. 1453-ban a város feletti hegyen Hunyadi János várat épített. 1458-ban Szilágyi Mihály az ellene fellázadt várost felégette. 1464-ben Mátyás megszüntette a Besztercei grófságot. Ekkor a humanista műveltség egyik központja volt, itt nyomtatták ki Bonfini több munkáját is. 1465-ben a várat a város lebontotta, és a várost erősítette meg falakkal és 10 bástyával. 1530-ban Péter moldvai vajda eredménytelenül ostromolta.
1596-ban a városnak már gimnáziuma volt. 1602-ben Basta seregei vették be, 1603-ban Székely Mózes ostromolta. 1661-ben elfoglalta a török de a század végén felszabadult. 1705-ben Rákóczi vezére Pekry Lőrinc dúlta fel. 1717-ben a tatárok rabolták ki.
1848. december 31-én Bem serege kiszorította a városból a császári sereget. 1849. február 21-én itt verte szét Urban ezredes seregét. Június 25-én az oroszok rohammal bevették, de 26-án Bem visszafoglalta. Falait 1856-ban kezdték bontani, ma már csak a Bognár-torony és falmaradványok állnak.
1910-ben 13 236 lakosából 5835 német, 4470 román, 2824 magyar volt. 2002-ben 81 259 lakosából 73 613 román, 5204 magyar, 1958 cigány és 484 egyéb volt.
Főterén áll az 1563-ban épített impozáns gótikus szász evangélikus templom, 76 m-es tornya a legmagasabb templomtorony egész Erdélyben. A templomot a századok során barokk és reneszánsz elemekkel egészítették ki. Kőből faragott szószéke 16. századi. 16.-17. századi keleti szőnyegeit szász kereskedők adományozták.
A magyar Wikihírekben további információk találhatóak Kiégett Erdély legmagasabb templomtornya témában.2008. június 11-én, 17 órakor, gyújtogatás eredményeként meggyulladt a templom tornya. Az elharapózó tüzet csak 3 óra leforgása után sikerült megfékezni a tűzoltóknak. A város központjában álló épület 150 év után másodszor vált a tűz prédájává, a károk megközelítették az 1 millió eurót. A gyújtogatást három, 13 és 15 év közti cigány purdé követte el, akik eredetileg rezet és ólmot lopni törtek be a templomba.
Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma című regényének tárgyi alapjául egy képviselőtárs, Pongrácz Károly anekdotája szolgált. A regényben Pongrácz István, a nedeci vár ura középkori szokások, törvények, erkölcsök szerint él, a XIX.századi jelentől érintetlenül. Az ő zárt világában a nemes érzelmek, az egyenesség, az elvszerűség mellett feudális jog, az erőszak is érvényesül.
Beszterce (románul Bistriţa, németül Bistritz, korábban Nösen)
város a mai Romániában. Egykor Beszterce-Naszód vármegye, ma
Beszterce-Naszód megye székhelye.
Kolozsvártól 110 km-re északkeletre, a Beszterce folyó partján fekszik.
Nevét arról a folyóról kapta, amely mellett fekszik. Az pedig a szláv
bistrica (= kristálytiszta patak) víznévből származik.
Már az őskorban lakott hely, majd dák és római település. 1141 és 1162 között szász bányászok települtek ide és Nősen néven alapítottak várost. Először 1241-ben említik, de rögtön ezután a tatárok elpusztították, majd 1284-ben ismét felégették a várost.
Károly Róbert alatt fejlődött leginkább. 1330-tól szabad királyi város. 1452-ben 25 helységgel együtt leválasztották Doboka vármegyéről, és önálló grófság lett. 1453-ban a város feletti hegyen Hunyadi János várat épített. 1458-ban Szilágyi Mihály az ellene fellázadt várost felégette. 1464-ben Mátyás megszüntette a Besztercei grófságot. Ekkor a humanista műveltség egyik központja volt, itt nyomtatták ki Bonfini több munkáját is. 1465-ben a várat a város lebontotta, és a várost erősítette meg falakkal és 10 bástyával. 1530-ban Péter moldvai vajda eredménytelenül ostromolta.
1596-ban a városnak már gimnáziuma volt. 1602-ben Basta seregei vették be, 1603-ban Székely Mózes ostromolta. 1661-ben elfoglalta a török de a század végén felszabadult. 1705-ben Rákóczi vezére Pekry Lőrinc dúlta fel. 1717-ben a tatárok rabolták ki.
1848. december 31-én Bem serege kiszorította a városból a császári sereget. 1849. február 21-én itt verte szét Urban ezredes seregét. Június 25-én az oroszok rohammal bevették, de 26-án Bem visszafoglalta. Falait 1856-ban kezdték bontani, ma már csak a Bognár-torony és falmaradványok állnak.
1910-ben 13 236 lakosából 5835 német, 4470 román, 2824 magyar volt. 2002-ben 81 259 lakosából 73 613 román, 5204 magyar, 1958 cigány és 484 egyéb volt.
Főterén áll az 1563-ban épített impozáns gótikus szász evangélikus templom, 76 m-es tornya a legmagasabb templomtorony egész Erdélyben. A templomot a századok során barokk és reneszánsz elemekkel egészítették ki. Kőből faragott szószéke 16. századi. 16.-17. századi keleti szőnyegeit szász kereskedők adományozták.
A magyar Wikihírekben további információk találhatóak Kiégett Erdély legmagasabb templomtornya témában.2008. június 11-én, 17 órakor, gyújtogatás eredményeként meggyulladt a templom tornya. Az elharapózó tüzet csak 3 óra leforgása után sikerült megfékezni a tűzoltóknak. A város központjában álló épület 150 év után másodszor vált a tűz prédájává, a károk megközelítették az 1 millió eurót. A gyújtogatást három, 13 és 15 év közti cigány purdé követte el, akik eredetileg rezet és ólmot lopni törtek be a templomba.
Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma című regényének tárgyi alapjául egy képviselőtárs, Pongrácz Károly anekdotája szolgált. A regényben Pongrácz István, a nedeci vár ura középkori szokások, törvények, erkölcsök szerint él, a XIX.századi jelentől érintetlenül. Az ő zárt világában a nemes érzelmek, az egyenesség, az elvszerűség mellett feudális jog, az erőszak is érvényesül.
Balánbánya
Balánbánya (románul Bălan, németül Kupferbergwerk) város
Romániában, Hargita megyében. 2002-ben 7902 lakosából 5121 román,
2703 magyar, 54 cigány és 1 német volt.
A Csíki-medence legészakibb települése. Gyergyószentmiklóstól 18 km-re
délkeletre fekszik, az Olt szűk völgyében a Nagy-Hagymás lábánál terül el.
Nevét a tőle nyugatra emelkedő Balán havasról kapta. A román bălan szőkét jelent.
Határában már a 17. században vasat bányásztak, de 1702-re a
vaslelőhelyek kimerültek. A rézlelőhelyet 1785-ben egy Opra János nevű
pásztor fedezte fel, a termelés 1803-ban indult meg, 1853-ban már hat
bánya működött. Azóta a falu várossá fejlődött. A trianoni
békeszerződésig Csík vármegye Felcsíki járásához tartozott. 1954-óta
városi rangú település, de 1967-ig közigazgatásilag Csíkszentdomokoshoz
tartozott. 1967-óta város.
Gazdaság
Románia egyik legnagyobb rézbányászati központja volt. 2006-ban a bányát bezárták
Látnivalók
Római katolikus templomát 1869-ben szentelték fel. Festői környéke
kedvelt turistaparadicsom.
A Várbükk-pataknak a Lok patakkal való összefolyásánál emelkedő
hegyfok tetején melyet Vársarkának neveznek várromok láthatók.
A város felett 2 km-re 1966-ban létesített Nagynyír-víztározó látja el
vízzel a települést.
Határában található az Olt forrása.
Határaban található az ugyszintén híres Egyes-kő, a Nagyhagymás
hegyvonulata, a Tar-kő, melyeket Orbán Balázs a Székelyföld leírásában
így jellemez: "a Székely Svájc"
A várostól 2 km-re a Nagyhagymás Nemzeti Park várja látogatóit mely a
Nagyhagymás hegyvonulata mellett magába foglalja a Békás-szorost és
a Gyilkos tavat is.
Balánbánya (románul Bălan, németül Kupferbergwerk) város
Romániában, Hargita megyében. 2002-ben 7902 lakosából 5121 román,
2703 magyar, 54 cigány és 1 német volt.
A Csíki-medence legészakibb települése. Gyergyószentmiklóstól 18 km-re
délkeletre fekszik, az Olt szűk völgyében a Nagy-Hagymás lábánál terül el.
Nevét a tőle nyugatra emelkedő Balán havasról kapta. A román bălan szőkét jelent.
Határában már a 17. században vasat bányásztak, de 1702-re a
vaslelőhelyek kimerültek. A rézlelőhelyet 1785-ben egy Opra János nevű
pásztor fedezte fel, a termelés 1803-ban indult meg, 1853-ban már hat
bánya működött. Azóta a falu várossá fejlődött. A trianoni
békeszerződésig Csík vármegye Felcsíki járásához tartozott. 1954-óta
városi rangú település, de 1967-ig közigazgatásilag Csíkszentdomokoshoz
tartozott. 1967-óta város.
Gazdaság
Románia egyik legnagyobb rézbányászati központja volt. 2006-ban a bányát bezárták
Látnivalók
Római katolikus templomát 1869-ben szentelték fel. Festői környéke
kedvelt turistaparadicsom.
A Várbükk-pataknak a Lok patakkal való összefolyásánál emelkedő
hegyfok tetején melyet Vársarkának neveznek várromok láthatók.
A város felett 2 km-re 1966-ban létesített Nagynyír-víztározó látja el
vízzel a települést.
Határában található az Olt forrása.
Határaban található az ugyszintén híres Egyes-kő, a Nagyhagymás
hegyvonulata, a Tar-kő, melyeket Orbán Balázs a Székelyföld leírásában
így jellemez: "a Székely Svájc"
A várostól 2 km-re a Nagyhagymás Nemzeti Park várja látogatóit mely a
Nagyhagymás hegyvonulata mellett magába foglalja a Békás-szorost és
a Gyilkos tavat is.
Agyagfalva
Agyagfalva (románul Lutiţa) falu Romániában Hargita megyében.
Székelyudvarhelytől 10 km-re délnyugatra, a Bögözi-medence területén,
a Fancsika-patak völgyének északi kijáratánál fekszik.
Ősidők óta lakott hely. Határában a két árok közén bronzkori település
nyomaira bukkantak. A hagyomány szerint a falu egykor a nagyrét
közepén a mostani Fancsikahíd táján feküdt, egy részét Fancsikafalvának
nevezték. Ősi székely falu, a falutól a Nagy-Küküllő felé északra elterülő
rét a székelység ősi gyülekezőhelye. 1506-ban itt alkotta meg nemzeti
törvényeit a székelység. Az 1848. október 16-17-i székely nemzetgyűlés
színhelye, amely elrendelte a népfelkelést. 1910-ben 946, 1992-ben 797
magyar lakosa volt.
Református temploma a falu közepén álló kőkerítéssel övezett gótikus
templom 13. századi eredetű, a 15. század második felében gótikus
stílusban átépítették. Tornya 1628-ban épült, később többször
megmagasították, benne régi kovácsoltvas óraszerkezet van.
Az 1848-as székely népfelkelés emlékművét 1975-ben avatták fel.
Agyagfalva (románul Lutiţa) falu Romániában Hargita megyében.
Székelyudvarhelytől 10 km-re délnyugatra, a Bögözi-medence területén,
a Fancsika-patak völgyének északi kijáratánál fekszik.
Ősidők óta lakott hely. Határában a két árok közén bronzkori település
nyomaira bukkantak. A hagyomány szerint a falu egykor a nagyrét
közepén a mostani Fancsikahíd táján feküdt, egy részét Fancsikafalvának
nevezték. Ősi székely falu, a falutól a Nagy-Küküllő felé északra elterülő
rét a székelység ősi gyülekezőhelye. 1506-ban itt alkotta meg nemzeti
törvényeit a székelység. Az 1848. október 16-17-i székely nemzetgyűlés
színhelye, amely elrendelte a népfelkelést. 1910-ben 946, 1992-ben 797
magyar lakosa volt.
Református temploma a falu közepén álló kőkerítéssel övezett gótikus
templom 13. századi eredetű, a 15. század második felében gótikus
stílusban átépítették. Tornya 1628-ban épült, később többször
megmagasították, benne régi kovácsoltvas óraszerkezet van.
Az 1848-as székely népfelkelés emlékművét 1975-ben avatták fel.
Székelyderzs
Székelyderzs (románul Dârjiu, korábban Dârj) falu Romániában Hargita
megyében. A vártemplom az egyike az olyan romániai magyar
műemléknek, amely az UNESCO világörökség része.
Székelyudvarhelytől 21 km-re délnyugatra a Nagy- (vagy Lok-) patak
völgyében magas dombsorok közt fekszik.
1334-ben Ders néven említik először. A hagyomány szerint a régi falu a
Pénzes-dűlőben volt, amely a tatárjáráskor pusztulhatott el. Ennek
kápolnája is volt. Szájhagyomány szerint a mai lakosság Darócról került
át lakosságcserével, eszerint a templomot eredetileg szászok építették,
akik Darócra költöztek át.
A falu a Petky család ősi fészke, udvarházuk a mai kultúrház helyén volt.
1910-ben 1390 magyar lakosa volt, 1992-ben 844 lakosából 836 magyar
és 8 román volt. A trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye
Udvarhelyi járásához tartozott.
Freskótöredék a székelyderzsi templomban – Szent László-legendaA falu
unitárius templomerődje egy 13. század eleji kápolna bővítésével a 14.
század elején épült, a 15.században átépítették, erődfalai 17. századiak,
az 1605. évi Basta-féle pusztítás után épültek meg. 1661-ben Ali basa
dúlta fel. Belsejében számos 1419-ben készült freskótöredék került
napvilágra. 1938-ban egyik befalazott ablakából rovásírásos tégla került elő.
A templom falán felül érdekes szuroköntő nyílások láthatók, már-már
díszes formájukat a praktika szülte. A körítőfalon körben lőrések
mutatják még a védelmi szerep fontosságát. A kaputorony aljában kettős
kapu áll: így ha a támadók a külsőn már át is jutottak, a belső kapu előtt
megtorpanni kényszerültek, miközben a torony emeletéről a védők
nyílásokon keresztül szurkot önthettek a nyakukba.
Az erődtemplom érdekessége, hogy a falu népe itt tárolta a legfontosabb
értéket: az élelmet – így a kiéheztetés ellen is fel volt készítve. Külső
támadás esetén elég volt bemenekülni az erődbe – az élelem már ott
volt. A bástyák között a várfal mentén félnyereg tető alatt hatalmas
ládákban tárolták a gabonát, a saroktornyok emeletén pedig a szalonnák
lógtak kampókra akasztva. (Ezt a hagyományt a falu lakói mind a mai
napig őrzik.) Minden családnak saját ládái és kampói voltak.
A templom békeidőben is zárva volt, kulcsát megbízott személy őrizte
(nehogy egy sonka átugorjon egy másik kampóra…), és szalonnát csak
hetente egyszer, a hét bizonyos napján lehetett vételezni. Az a
háziasszony, aki – rosszul beosztva az élelmet – ettől eltérni kényszerült,
bizony számíthatott a falu megvetésére
Szent László
Székelyderzs (románul Dârjiu, korábban Dârj) falu Romániában Hargita
megyében. A vártemplom az egyike az olyan romániai magyar
műemléknek, amely az UNESCO világörökség része.
Székelyudvarhelytől 21 km-re délnyugatra a Nagy- (vagy Lok-) patak
völgyében magas dombsorok közt fekszik.
1334-ben Ders néven említik először. A hagyomány szerint a régi falu a
Pénzes-dűlőben volt, amely a tatárjáráskor pusztulhatott el. Ennek
kápolnája is volt. Szájhagyomány szerint a mai lakosság Darócról került
át lakosságcserével, eszerint a templomot eredetileg szászok építették,
akik Darócra költöztek át.
A falu a Petky család ősi fészke, udvarházuk a mai kultúrház helyén volt.
1910-ben 1390 magyar lakosa volt, 1992-ben 844 lakosából 836 magyar
és 8 román volt. A trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye
Udvarhelyi járásához tartozott.
Freskótöredék a székelyderzsi templomban – Szent László-legendaA falu
unitárius templomerődje egy 13. század eleji kápolna bővítésével a 14.
század elején épült, a 15.században átépítették, erődfalai 17. századiak,
az 1605. évi Basta-féle pusztítás után épültek meg. 1661-ben Ali basa
dúlta fel. Belsejében számos 1419-ben készült freskótöredék került
napvilágra. 1938-ban egyik befalazott ablakából rovásírásos tégla került elő.
A templom falán felül érdekes szuroköntő nyílások láthatók, már-már
díszes formájukat a praktika szülte. A körítőfalon körben lőrések
mutatják még a védelmi szerep fontosságát. A kaputorony aljában kettős
kapu áll: így ha a támadók a külsőn már át is jutottak, a belső kapu előtt
megtorpanni kényszerültek, miközben a torony emeletéről a védők
nyílásokon keresztül szurkot önthettek a nyakukba.
Az erődtemplom érdekessége, hogy a falu népe itt tárolta a legfontosabb
értéket: az élelmet – így a kiéheztetés ellen is fel volt készítve. Külső
támadás esetén elég volt bemenekülni az erődbe – az élelem már ott
volt. A bástyák között a várfal mentén félnyereg tető alatt hatalmas
ládákban tárolták a gabonát, a saroktornyok emeletén pedig a szalonnák
lógtak kampókra akasztva. (Ezt a hagyományt a falu lakói mind a mai
napig őrzik.) Minden családnak saját ládái és kampói voltak.
A templom békeidőben is zárva volt, kulcsát megbízott személy őrizte
(nehogy egy sonka átugorjon egy másik kampóra…), és szalonnát csak
hetente egyszer, a hét bizonyos napján lehetett vételezni. Az a
háziasszony, aki – rosszul beosztva az élelmet – ettől eltérni kényszerült,
bizony számíthatott a falu megvetésére
Sziasztok!
Kisfiam 2 hét múlva utazik Erdélybe,addig ha van egy kis időm ezt az
oldalt olvasgatom,gondolatba én is felkészülök az útra!!!!!!!
Kisfiam 2 hét múlva utazik Erdélybe,addig ha van egy kis időm ezt az
oldalt olvasgatom,gondolatba én is felkészülök az útra!!!!!!!
Belényes
Belényes (románul Beiuş) municípium rangú város Romániában, Bihar
megyében, Trianonig Bihar vármegye járásszékhelye. 2002-ben 917
magyar nemzetiségű lakosa volt (az összlakosság 8,5%-a).
A Bihar hegység alatti síkságon, a Fekete-Körös partján található,
Rézbányától 30 km, Nagyváradtól 60 km távolságban. Várasfenestől
3 km-re északkeletre fekszik.
A ma román kisváros a Fekete-Körös-völgyi magyarság kulturális
központja. A környék magyar reliktumfalvai, Magyarremete,
Köröstárkány szenvedték el más, távolabbi falvakkal együtt, ú.m.
Gyanta, Borossebes a román csapatok 1944-es atrocitásait
A Bihari hegység alatt, a Fekete-Körös és a Nyimoesdi-patak mellett,
a Belényesi-völgyben fekvő, gyönyörű természeti környezetű Belényes
már a középkorban is kedvelt hely volt. Először a tatárjárás után, 1270-
ben említik nevét a korabeli oklevelek, mikor Ladomér püspök V. István
királytól bányászati jogot kapott ide.
Nevét a középkorban többféle formában írták az oklevelekben: Benenus,
Belenus, Belinis és Belynes változatokban is előfordult. A 12. század
végén már jelentős hely volt gazdag vas-, érc és ezüstbányákkal. 1342-
ben Báthory András püspök itteni bányáinak sáfárja, Székesfejérváry
Jakab nevét említik az oklevelek. A 13. század-ban már egyházas hely volt.
A település határában, Fenes község fölött álltak Bélavár, vagy másnéven
a Fenesi vár romjai. A várat még a 13. században építtette Vincze,
nagyváradi püspök a Belényesi-völgy megvédésére. 1294-ben Lóránt
erdélyi vajda a várat eredménytelenül ostromolta. A vár várnagyai akkor
Benedek fia László és Csatári Pál voltak. 1344-ben pedig Mátyás volt várnagya.
Vitéz János püspök Belényes lakosainak különleges szabadságjogokat
adott, ezek között szabad bíró- és esküdtválasztási jogot és hiteles
pecsétet, amelyen Szent László király mellképe és a Sigillum Oppidi
Belenes körirat volt. E kiváltságokat a következő püspökök is
megerősítették és még bővítették is. Vitéz János idejében a település
lakosai már szőlőműveléssel is foglalkoztak. Belényesen ekkor már
országos vásárokat is tartottak, melyek egy 16. századi oklevél szerint
minden évben október 28-ra estek.
A 16. században Thurzó János, Körmöcbánya kamarai grófja vette át a
bányák vezetését, melyek a fennmaradt adatok szerint még 1600-ban
is gazdag jövedelmet adtak. Belényes 16. századi iparos céhei közül
különösen az ötvösművesek és a takácsok voltak keresettek.
1598-ban, Nagyvárad ostromakor a törökök Belényest is feldúlták.
1602-ben Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem a belényesieket előbbi
jogaikban ismét megerősítette. 1619-ben a várost ismét török pusztítás
érte. 1660-ban Nagyvárad elfoglalásakor a török Belényest és Fenes
várát is elfoglalta. A fenesi vár valószínűleg a török időkben pusztulhatott
el. 1682-ben Belényest a szerbek dúlták fel, de Thököly Imre emberei
Belényes és Fenes között szétverték őket.
A 16. században Belényes még teljesen magyar település volt, melynek
lakossága a letelepülők és a bevándorlók útján növekedett.
A 17. században az erdélyi fejedelmek fennhatósága alá került, de
a század végére ismét régi birtokosaié lett. 1680-tól 1777-ig a római
katolikus püspökség volt földesura, de 1777-ben Mária Terézia a
görögkatolikus püspökség uradalmához csatolta, s még a 20. század
elején is a görög katolikus püspökség uradalmi központja volt.
Belényesnek a 19. század elején 2028 lakosa volt. A településhez
tartoztak a 19. században még Túlkőrös, Csermely és Bankota puszták is.
1940 és 1944 között, Észak-Erdély Magyarországhoz való
visszacsatolásakor (amely a várost román közigazgatásban hagyta),
Belényes a romániai Bihar megye székhelye volt. 1944 szeptemberében
a magyar honvédség elfoglalta a települést, de hamarosan a szovjet
csapatok súlyos harcok után elfoglalták.
Vitéz János
Belényes (románul Beiuş) municípium rangú város Romániában, Bihar
megyében, Trianonig Bihar vármegye járásszékhelye. 2002-ben 917
magyar nemzetiségű lakosa volt (az összlakosság 8,5%-a).
A Bihar hegység alatti síkságon, a Fekete-Körös partján található,
Rézbányától 30 km, Nagyváradtól 60 km távolságban. Várasfenestől
3 km-re északkeletre fekszik.
A ma román kisváros a Fekete-Körös-völgyi magyarság kulturális
központja. A környék magyar reliktumfalvai, Magyarremete,
Köröstárkány szenvedték el más, távolabbi falvakkal együtt, ú.m.
Gyanta, Borossebes a román csapatok 1944-es atrocitásait
A Bihari hegység alatt, a Fekete-Körös és a Nyimoesdi-patak mellett,
a Belényesi-völgyben fekvő, gyönyörű természeti környezetű Belényes
már a középkorban is kedvelt hely volt. Először a tatárjárás után, 1270-
ben említik nevét a korabeli oklevelek, mikor Ladomér püspök V. István
királytól bányászati jogot kapott ide.
Nevét a középkorban többféle formában írták az oklevelekben: Benenus,
Belenus, Belinis és Belynes változatokban is előfordult. A 12. század
végén már jelentős hely volt gazdag vas-, érc és ezüstbányákkal. 1342-
ben Báthory András püspök itteni bányáinak sáfárja, Székesfejérváry
Jakab nevét említik az oklevelek. A 13. század-ban már egyházas hely volt.
A település határában, Fenes község fölött álltak Bélavár, vagy másnéven
a Fenesi vár romjai. A várat még a 13. században építtette Vincze,
nagyváradi püspök a Belényesi-völgy megvédésére. 1294-ben Lóránt
erdélyi vajda a várat eredménytelenül ostromolta. A vár várnagyai akkor
Benedek fia László és Csatári Pál voltak. 1344-ben pedig Mátyás volt várnagya.
Vitéz János püspök Belényes lakosainak különleges szabadságjogokat
adott, ezek között szabad bíró- és esküdtválasztási jogot és hiteles
pecsétet, amelyen Szent László király mellképe és a Sigillum Oppidi
Belenes körirat volt. E kiváltságokat a következő püspökök is
megerősítették és még bővítették is. Vitéz János idejében a település
lakosai már szőlőműveléssel is foglalkoztak. Belényesen ekkor már
országos vásárokat is tartottak, melyek egy 16. századi oklevél szerint
minden évben október 28-ra estek.
A 16. században Thurzó János, Körmöcbánya kamarai grófja vette át a
bányák vezetését, melyek a fennmaradt adatok szerint még 1600-ban
is gazdag jövedelmet adtak. Belényes 16. századi iparos céhei közül
különösen az ötvösművesek és a takácsok voltak keresettek.
1598-ban, Nagyvárad ostromakor a törökök Belényest is feldúlták.
1602-ben Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem a belényesieket előbbi
jogaikban ismét megerősítette. 1619-ben a várost ismét török pusztítás
érte. 1660-ban Nagyvárad elfoglalásakor a török Belényest és Fenes
várát is elfoglalta. A fenesi vár valószínűleg a török időkben pusztulhatott
el. 1682-ben Belényest a szerbek dúlták fel, de Thököly Imre emberei
Belényes és Fenes között szétverték őket.
A 16. században Belényes még teljesen magyar település volt, melynek
lakossága a letelepülők és a bevándorlók útján növekedett.
A 17. században az erdélyi fejedelmek fennhatósága alá került, de
a század végére ismét régi birtokosaié lett. 1680-tól 1777-ig a római
katolikus püspökség volt földesura, de 1777-ben Mária Terézia a
görögkatolikus püspökség uradalmához csatolta, s még a 20. század
elején is a görög katolikus püspökség uradalmi központja volt.
Belényesnek a 19. század elején 2028 lakosa volt. A településhez
tartoztak a 19. században még Túlkőrös, Csermely és Bankota puszták is.
1940 és 1944 között, Észak-Erdély Magyarországhoz való
visszacsatolásakor (amely a várost román közigazgatásban hagyta),
Belényes a romániai Bihar megye székhelye volt. 1944 szeptemberében
a magyar honvédség elfoglalta a települést, de hamarosan a szovjet
csapatok súlyos harcok után elfoglalták.
Székelykeresztúr
Székelykeresztúr (románul Cristuru Secuiesc) város Romániában, Hargita megyében.
A város Székelyudvarhelytől 26 km-re nyugatra, a Gagy és a Fehér-Nyikó
vizének a Nagy-Küküllőbe torkollásánál fekszik. A Székelykeresztúri-
medence központja, egykori járási székhely.
Nevét onnan kapta, hogy templomát a Szent Kereszt tiszteletére emelték.
(1333: de Sancta Cruce, 1459: Keresthwr, 1630: Székely Keresztur).
A megkülönböztető szerepű Székely-előtag a Székelyföldre utal. A román
Cristuru Secuiesc magyar mintára alkotott átvétel-fordítás.
1333-ban S. Cruce néven említik először. A mai város a központi
Székelykeresztúrból, Keresztúrfalvából és Timafalvából alakult ki. Ma
Fiatfalva és Betfalva is hozzá tartozik. A Sóskút melletti Melegvölgyben
8. századi telep nyomaira bukkantak. Már a 11. – 12. században volt
román stílusú temploma. 1395-ben Zsigmond király moldvai hadjáratakor
több oklevelet keltezett itt. Híres szitakészítőiről korábban
Szitáskeresztúrnak is hívták. 1459-ben már mezőváros volt, ezt a rangját
egészen 1886-ig megőrizte. 1559-ben Izabella királyné kiváltságlevelet
adományozott a városnak. Katolikus iskolája 1646-ban létesült. A Gyárfás
udvarházban töltötte a segesvári csata előtti utolsó éjszakát 1849. július
30-án Petőfi, az emléktáblát 1928-ban avatták. A kertben álló körtefa
alatt írta utolsó versét. A timafalvi temetőben a költőnek „legendai sírja”
áll. 1910-ben a településnek 3886 magyar lakosa volt. A trianoni
békeszerződésig Udvarhely vármegye Székelykeresztúri járásához
tartozott. 1956-óta ismét város. 2002-ben 9672 lakosából 9201 magyar,
239 cigány 220 román és 12 német volt.
Római katolikus temploma 15. századi gótikus stílusú, szentélyén 1458-as
évszám áll, de ekkor valószínűleg csak a korábbi, 12. századi templomot
építették át. Az 1904-es átépítéskor a 12. századi templomból származó
freskótöredékeket találtak. Tornya 1779 és 1821 között épült. 1929-ben
renoválták és bővítették.
Unitárius temploma 1781 és 1792-ben épült, gimnáziuma 1793-ban nyílt meg.
Református temploma 1822 és 1834 között épült, az 1632 és 1644 között
épített korábbi templom helyére, tornyát 1866-ban magasították.
A Berde Mózes Unitárius Gimnáziumot 1793-ban alapították.
Ortodox temploma 1938-ban épült.
A Molnár István Múzeum a térség tájmúzeuma, törtémeti és néprajzi gyűjteménnyel.
A várostól délre fekvő Sóskút a város gyógyfürdőtelepe.
Székelykeresztúr (románul Cristuru Secuiesc) város Romániában, Hargita megyében.
A város Székelyudvarhelytől 26 km-re nyugatra, a Gagy és a Fehér-Nyikó
vizének a Nagy-Küküllőbe torkollásánál fekszik. A Székelykeresztúri-
medence központja, egykori járási székhely.
Nevét onnan kapta, hogy templomát a Szent Kereszt tiszteletére emelték.
(1333: de Sancta Cruce, 1459: Keresthwr, 1630: Székely Keresztur).
A megkülönböztető szerepű Székely-előtag a Székelyföldre utal. A román
Cristuru Secuiesc magyar mintára alkotott átvétel-fordítás.
1333-ban S. Cruce néven említik először. A mai város a központi
Székelykeresztúrból, Keresztúrfalvából és Timafalvából alakult ki. Ma
Fiatfalva és Betfalva is hozzá tartozik. A Sóskút melletti Melegvölgyben
8. századi telep nyomaira bukkantak. Már a 11. – 12. században volt
román stílusú temploma. 1395-ben Zsigmond király moldvai hadjáratakor
több oklevelet keltezett itt. Híres szitakészítőiről korábban
Szitáskeresztúrnak is hívták. 1459-ben már mezőváros volt, ezt a rangját
egészen 1886-ig megőrizte. 1559-ben Izabella királyné kiváltságlevelet
adományozott a városnak. Katolikus iskolája 1646-ban létesült. A Gyárfás
udvarházban töltötte a segesvári csata előtti utolsó éjszakát 1849. július
30-án Petőfi, az emléktáblát 1928-ban avatták. A kertben álló körtefa
alatt írta utolsó versét. A timafalvi temetőben a költőnek „legendai sírja”
áll. 1910-ben a településnek 3886 magyar lakosa volt. A trianoni
békeszerződésig Udvarhely vármegye Székelykeresztúri járásához
tartozott. 1956-óta ismét város. 2002-ben 9672 lakosából 9201 magyar,
239 cigány 220 román és 12 német volt.
Római katolikus temploma 15. századi gótikus stílusú, szentélyén 1458-as
évszám áll, de ekkor valószínűleg csak a korábbi, 12. századi templomot
építették át. Az 1904-es átépítéskor a 12. századi templomból származó
freskótöredékeket találtak. Tornya 1779 és 1821 között épült. 1929-ben
renoválták és bővítették.
Unitárius temploma 1781 és 1792-ben épült, gimnáziuma 1793-ban nyílt meg.
Református temploma 1822 és 1834 között épült, az 1632 és 1644 között
épített korábbi templom helyére, tornyát 1866-ban magasították.
A Berde Mózes Unitárius Gimnáziumot 1793-ban alapították.
Ortodox temploma 1938-ban épült.
A Molnár István Múzeum a térség tájmúzeuma, törtémeti és néprajzi gyűjteménnyel.
A várostól délre fekvő Sóskút a város gyógyfürdőtelepe.
