Krishnamurti szerint a világ

szannyasz

Állandó Tag
Állandó Tag
Sajna neked ki szkeptikus csak a halál után éled meg a csodát, de a többiek az életükben mert maga a változás a csoda ha mered használni a tudatos elme képzeletedet.

Ezt vajon melyik hsz.-embők okoskodtad ki?


Ami neked tény az nekem talány,
a legfőbb tény, hogy minden forma múlandó, még a tudatos elme képzeleted is, de a Tanuskodó Jelenlét, az Önvaló az örök.
 

Shaw61

Állandó Tag
Állandó Tag
Krishnamurti: Nincs gondolkodó, csak kondícionált gondolkodás

Az eső tisztára mosta az eget. A köd eltünt, az ég tiszta volt és erős kék. Az árnyékok élesek, és mélyek voltak. Magasan a hegyen egy füstoszlop egyenesen felfelé szállt. Valamit égettek ott fent, és hallhattad a hangjukat. A kisház egy lejtőn volt, de jólvédett helyen, saját kis kertel ami szerető gondoskodást kapott. De ezen a reggelen a létezés egészének része volt, és a kert körüli fal olyan feleslegesnek tünt. Kúszónövények nőttek rajta, amik elrejtették a köveket, de itt-ott kilátszottak. Gyönyörű kövek voltak, sok eső mosta már őket, és szürkészöld moha nőtt rajtuk. A kert körül volt egy darab vadon, és valahogy a vadon része volt a kertnek. A kerttől egy gyalogút vezetett a faluba, ahol volt egy rozoga, öreg templom temetővel a hátamögött. Nagyon kevesen jártak a templomba, még vasárnapokon is, főleg az öregek, és hétköznap senki sem ment, mivel a faluban voltak más szórakozási lehetőségek. Egy kis dízelmozdony két szerelvénnyel, vajszínű és piros, egy nagyobb városba ment naponta kétszer. A vonat majdnem mindig tele volt, vidám, csevegő emberekkel. Túl a falun egy másik gyalogút jobbra vezetett, enyhén felfelé a hegyre. Ezen az úton alkalmanként találkozhattál egy parasztal aki vitt valamit, és egy morgással elhaladt melletted. A hegy másik oldalán, az ösvény egy sűrű erdőbe vezetett, ahová a nap sohasem hatolt be, a ragyogó napsütés után az erdő hűvös árnyéka olyan volt mint egy titkos áldás. Úgy tünt senki sem jár erre, és az erdő elhagyatott volt. A lombozat sötétzöldje frissítően hatott a szemre és az elmére. Teljes csendben ült ott az ember. Még a szellő is halk volt, egy levél sem mozdult, és volt egy furcsa csendesség ami az ember által nem látogatott helyekre jellemző. Egy kutya ugatott a távolban, és egy szarvas ment keresztül az úton könnyed lassúsággal.
Egy korosodó ember volt, jámbor, együttérzésre és áldásra vagyó. Elmagyarázta, hogy néhány éve rendszeresen jár északra egy bizonyos tanítóhoz, hogy maghallgassa előadásait a szentírással kapcsolatban, és most útban volt a családjához délen.
"Egy barátom mondta, hogy beszédsorozatot tart itt és itt maradtam, hogy meghallgassam. Nagy figyelemmel hallgattam mindent amit mondott, és tudatában vagyok, hogy mit gondol a vezetőkről és a tekintélyről. Nem értek teljesen egyet önnel, mivel nekünk emberi lényeknek szükségünk van azoknak a segítségére akik fel tudják ajánlani azt, és az a tény, hogy valaki elfogad ilyen segítséget még nem teszi követővé."
Az biztos, hogy az irányítás utáni vágy hozzájárul az alkalmazkodáshoz, és egy elme ami alkalmazkodik képtelen megtalálni az igazat.
"De én nem alkalmazkodom. Nem vagyok hiszékeny, és nem követek vakon. Éppen ellenkezőleg, használom az eszem, és megkérdőjelezek mindent amit ez a tanító mond."
Másban keresni a fényt önismeret nélkül, annyi mint vakon követni. Minden követés vak.
"Úgy gondolom nem vagyok képes áthatolni az én mélyebb rétegein, és ezért segítséget keresek. Azért, mert eljöttem önhöz még nem válok a követőjévé."
Ha szabad rámutatnom uram, a tekintély felépítése egy komplex ügy. Követni valakit pusztán egy mélyebb ok hatása, és ezen ok megértése nélkül, akár külsőleg követ akár nem, nagyon kis jeletősége van. A vágy, hogy megérkezzünk, elérjük a túlsó partot, az emberi keresés kezdete. Sóvárgunk a siker, állandóság, kényelem, szeretet, és a maradandó béke állapota után, és amíg az elme nem szabad ettől a vágytól, addig a követés létezik közvetlen vagy körmönfont módón. A követés egyszerűen egy mély biztonság utáni vágy tünete.
"Én el akarom érni a túlsó partot, ahogy ön fogalmazta, és beszállok bármilyen csónakba ami keresztülvisz a folyón. Nekem nem a csónak a fontos, hanem a másik part."
Nem a másik part a fontos, hanem a folyó, és az a part amin ön van. A folyó élet, mindennapi élet, egyedülálló szépségével, örömével és élvezetével, rondaságával, fájdalmával és bánatával. Az élet mindezen dolgok hatalmas komplexuma, nem csak egy ösvény amin valahogy keresztül kell jutni, meg kell értenie, és a szemét nem a másik parton kell tartani. Ön ez az irigységgel, erőszakkal, múló szerelemmel, törekvéssel, elégedetlenséggel, félelemmel teli élet, és szintén ön a vágyódás, hogy elmeneküljön mindezektől ahoz amit ön túlsó partnak, állandó léleknek, Atmannak, Istennek, satöbbinek nevez. Az élet megértése nélkül, az irigységtől való megszabadulás nélkül -a maga örömeivel és fájalmaival- a másik part csak egy mítosz, egy illúzió, egy eszme amit egy megfélemlített elme hozott létre a biztonság keresése közben. Egy jó alapot kell lefektetni, különben bármilyen csodás a ház nem fog megállni.
"Én már félek, és ön növeli a félelmem, nem elveszi azt. A barátom mondta, hogy önt nem könnyű megérteni, már látom miért. De én komolyan gondolom, és többet akarok mint puszta illúziót. Teljesen egyetértek abban, hogy jó alapot kell lefektetni, de hogy az ember maga lássa meg mi az igaz és mi a hamis az egy másik dolog."
Egyáltalán nem uram. Az irigység konfliktusa, az örömével és fájdalmával, elkerülhetetlenül zűrzavarhoz vezet, külsőleg és belsőleg egyaránt. Az elme egyedül akkor tudja felfedezni az igazat amikor megszabadult ettől a zűrzavartól. A zavaros elme minden tevékenysége csak további zűrzavarhoz vezet.
"Hogyan szabadulhatok meg ettől a zűrzavartól?"
A "hogyan" fokozatos megszabadulásra utal, de a zűrzavart nem lehet darabonként feloszlatni, amíg az elme másik része zavart marad, mivel a megtisztított rész hamarosan újra zavarossá válik. A kérdés, hogy hogyan szabaduljunk meg a zűrzavartól egyedül akkor merül fel amikor az elméje még a másik partal foglalkozik. Nem látja a mohóság, erőszak vagy bármi is az, teljes jelentőségét, csak meg akar szabadulni tőle, hogy elérjen valami mást. Ha teljesen az irigységgel törődne, és az abból eredő nyomorúsággal, sohasem kérdezné hogyan szabadulhat meg tőle. Az irigység megértése totális cselekvés, amíg a hogyan a szabadság fokozatos elérésére utal, amely csak a zűrzavar cselekvése.
"Mit ért totális cselekvés alatt?"
Ahoz, hogy megértsük a totális cselekvést, fel kell fedeznünk a választóvonalat a gondolkodó és gondolata között.
"Nincs egy figyelő aki felette van a gondolkodónak és a gondolatának? Én úgy érzem van. Egy áldott pillanatra tapasztaltam ezt az állapotot."
Az ilyen tapasztalatok egy olyan elme eredményei, amit hagyományok, és ezer befolyás alakított. Egy keresztény látomásai egészen különbözőek egy hinduétól vagy egy muzulmánétól, mivel lényegében mindegyik, az elme egyéni kondícionáltságán alapszik. Az igazság ismérve nem a tapasztalat, hanem az az állapot, amelyben sem a tapasztaló sem a tapasztalat nem létezik többé.
"A szamádhi állapotára gondol?"
Nem uram. Ennek a szónak a használatával csupán mások tapasztalatának leírását idézi.
"De nincs egy figyelő túl a gondolkodón és gondolatán? Én határozottan érzem, hogy van."
Ha a következtetéssel kezdjük az véget vet minden gondolkodásnak, nem?
"De ez nem következtetés uram. Én tudom, hogy éreztem ennek az igazságát."
Aki azt mondja tud nem tud. Amit igaznak tud és érez az az amit tanítottak önnek, valaki aki másképp lett tanítva, a társadalma, vagy kultúrája által, azt fogja állítani ugyanazzal a magabiztossággal, hogy az ismeretei és tapasztalatai azt mutatják nincs végső figyelő. Mind a ketten -a hívő és nem hívő- ugyanabban a kategóriában vannak, nem? Mind a ketten a következtetéssel kezdik, és tapasztalatokkal, amik kondíconálláson alapulnak, nem?
"Ha így vesszük, úgy tűnik nekem nincs igazam, de nem győzött meg."
Nem próbálom meggyőzni semmiről, csak rámutatok néhány megvizsgálandó dologra.
"Jelentős olvasás és tanulmányozás után, úgy képzeltem elég alaposan átgondoltam a megfigyelő és megfigyelt kérdését. Nekem úgy tűnik, ahogy a szem nézi a virágot, és az elme néz a szemen keresztül, úgy az elme mögött kell lennie egy entitásnak aki tudatában van az egész folyamatnak, vagyis az elmének, a szemnek, és a virágnak."
Vizsgáljuk meg ezt önteltség, kapkodás, vagy dogmatizmus mellőzésével. Hogyan jön létre a gondolkodás? Van az észlelés, kapcsolódás, érzékelés, és aztán a gondolat, emlékezeten alapulva, azt mondja "Ez egy rózsa". A gondolat teremti meg a gondolkodót, a gondolkodási folyamat az ami létrehozza a gondolkodót. A gondolat jön előszőr, aztán a gondolkodó, nem pedig fordítva. Ha ezt nem látjuk tényként, akkor bele fogunk keveredni mindenféle zűrzavarba.
"De van egy választóvonal egy rés, keskeny vagy széles, a gondolkodó és gondolata között, és ez nem arra utal, hogy a gondolkodó lép életbe először?"
Nézzük meg. A gondolat magát állandótlannak, bizonytalannak érzékelve, állandóságra és biztonságra vágyva, létrehozza a gondolkodót, és aztán a gondolat az állandóságnak egyre magasabb és magasabb szintjére taszítja a gondolkodót. Tehát látszólag van egy áthidalhatatlan rés a gondolkodó és gondolata között, a figyelő és a megfigyelt között, de ez az egész folyamat még mindig a gondolat területén belül van, nem?
"Azt akarja mondani uram, hogy a figyelő nem valós, hogy olyan állandótlan mint a gondolat? Nehezen tudom ezt elhinni."
Hívhatja léleknek, Atmannak, vagy aminek akarja, de a figyelő még mindig a gondolat terméke marad. Amíg a gondolat valamimódón kapcsolódik a figyelőhöz, vagy a figyelő irányítja, alakítja a gondolatot, még mindig a gondolat mezején belül van, az idő folyamatán belül.
"Mennyire ellenkezik ezzel az elmém! Mégis önmagam ellenére kezdem ezt tényként látni, és ha ez tény, akkor csak a gondolkodás folyamata létezik, és nincs gondolkodó."
Ez így van, nem? A gondolat hozta létre a figyelőt, a gondolkodót, a tudatos vagy tudattalan bírót, aki örökké megítél, elítél, összehasonlít. Ez az a figyelő aki mindig konfliktusban áll a gondolataival, örökké erőfeszítést tesz az irányításukra.
"Kérem haladjon lassaban! Arra akar rámutatni, hogy az erőfeszítés minden formája -nemes vagy alantas- ennek a gondolkodó és gondolata közötti mesterséges választóvonalnak az eredménye? Megpróbálja kiiktatni az erőfeszítést? Nem feltétele az erőfeszítés minden változásnak?"
Bele kell most mennünk ebbe. Láttuk, hogy csak a gondolkodás létezik, amely összerakta a gondolkodót, a figyelőt, a bírót, az irányítót. A figyelő és a megfigyelt között ott van az erőfeszítés konfliktusa, amelyet az egyik hozott létre, hogy felülkerekedjen a másikon vagy legalább megváltoztassa. Ez az erőfeszítés hiábavaló, sohasem tud alapvető gondolatváltozást létrehozni, mert a gondolkodó, a bíró, része annak amit meg akar változtatni. A domináns vágy másik vágyat szül, amely sorrakerülve vesztessé, vagy győztessé válik, így a dualitás konfliktusa útjára indul. Ennek a folyamatnak nincs vége.
"Nekem úgy tűnik azt akarja ezzel mondani, hogy csak a konfliktus kizárásával van lehetőség alapvető változásra. Ezt nem egészen értem. Kifejtené ezt bővebben?"
A gondolkodó és gondolata egy egységes folyamat, egyiknek sincs egy független folyamatossága, a figyelő és a megfigyelt szétválaszthatatlan. A figyelő minden tulajdonságát a gondolkodása tartalmazza, ha nincs gondolkodás, nincs figyelő, nincs gondolkodó. Ez tény, ugye?
"Igen eddig értem."
Ha a megértés csupán szóbeli, intellektuális, akkor nincs túl sok jelentősége. A gondolkodót és gondolatát egynek kell megtapasztalni, a kettő egységének. Akkor csak a gondolkodás folymata létezik.
"Mit ért a gondolkodás folyamata alatt?"
Azt az utat vagy irányt amelyben a gondolat el lett indítva: személyes, vagy személytelen, egyéni, vagy társadalmi, vallásos, vagy világi, hindu, vagy keresztény, buddhista, vagy muzulmán, és így tovább. Nincs olyan, hogy muzulmán gondolkodó, csak olyan gondolkodás amely muzulmán kondícionálást kapott. A gondolkodás a saját kondícionáltsága eredménye. A gondolkodás folyamata vagy módja, elkerülhetetlenül konfliktust teremt, és amikor erőfeszítést teszünk, hogy felülkerekedjünk ezen a konfliktuson, különböző eszközök által, akkor csak más ellenállási formák és konfliktusok jönnek létre.
"Ez világos, legalábbis úgy gondolom."
Ennek a fajta gondolkodásnak teljesen meg kell szünnie, mivel ez zűrzavart és szenvedést teremt. Nincs a gondolkodásnak jobb, vagy nemesebb módja. Minden gondolkodás kondícionált.
"Úgy tűnik arra utal, hogy csak akkor van radikális változás amikor a gondolkodás megszűnik. De tényleg így van?"
A gondolkodás kondícionált. Az elme, mint a tapasztalatok, emlékek tárháza, amiből a gondolat létrejön, maga is kondícionált, és az elme minden mozgása, bármilyen irányba, megteremti saját korlátolt eredményeit. Amikor az elme erőfeszítést tesz, hogy átalakítsa magát, csupán más mintát épít, talán különbözőt, de mégis csak egy mintát. Az elme minden erőfeszítése, hogy megszabadítsa magát a gondolkodás folymata. Lehet, hogy magasabb szinten, de még mindig a saját körén belül, a gondolat, az idő körén belül.
"Igen, kezdem érteni uram. Folytassa!"
Az elme minden mozgása bármilyen fajta is az, csak megerősíti a gondolkodás folyamatát, a maga irigy, törekvő, kapzsi működésével. Amikor az elme teljesen tudatában van ennek a ténynek, mint ahogy egy mérgeskígyónak is teljesen tudatában van, akkor látni fogja, hogy a gondolat mozgása véget ér. Csak akkor jelenhet meg egy totális forradalom, amely nem a régi folytatása egy másik formában. Ez az állapot nem leírható, aki leírja nincs annak tudatában.
"Valóban úgy érzem, hogy megértettem. Nem csak a szavait, de a teljes jelentését annak amit mondott. Hogy vajon tényleg megértettem-e, megmutatkozik majd a mindennapi életben."
 

ionon

Kitiltott (BANned)
Ami neked tény az nekem talány,
a legfőbb tény, hogy minden forma múlandó, még a tudatos elme képzeleted is, de a Tanuskodó Jelenlét, az Önvaló az örök.
Nincs forma hisz nem létezik nincs múltja és nem múlandó, hisz próbára sem tetted magadat a FELISMERÉSEKBEN amiben éledni tudnál. Indiai tanítók vízfelszín tanításában a lényeget nem találod meg, sajnos csak a TAPASZTALÁSODBAN jössz rá. Éld az önvalód KÉPZELET nélkül, miről beszélsz?????:confused:

A tudatos elme képzelet a tapasztalásod kezdete eleje közepe és vége, végül megérkezel a szavak mondásának a végére hol írás sem kell, mert gondolatban teszel mindent, s képzeld...
 

ionon

Kitiltott (BANned)
Az elme minden mozgása bármilyen fajta is az, csak megerősíti a gondolkodás folyamatát, a maga irigy, törekvő, kapzsi működésével. Amikor az elme teljesen tudatában van ennek a ténynek, mint ahogy egy mérgeskígyónak is teljesen tudatában van, akkor látni fogja, hogy a gondolat mozgása véget ér. Csak akkor jelenhet meg egy totális forradalom, amely nem a régi folytatása egy másik formában. Ez az állapot nem leírható, aki leírja nincs annak tudatában.
"Valóban úgy érzem, hogy megértettem. Nem csak a szavait, de a teljes jelentését annak amit mondott. Hogy vajon tényleg megértettem-e, megmutatkozik majd a mindennapi életben."
mire akarod használni, ez a lényege mindennek: jóra, rosszra, semmire: jellemzőkre! vagy :55:létezel ember testben a szivárvány tudatában leledzvekiss
 

Soma77

Állandó Tag
Állandó Tag
hogy is tudna bárki meggyőzni engem arról, hogy a kedvenc színem nem a narancssárga? érték-vitákban vajon van nyerő-nyerő helyzet? a valóság olyan, amilyen, mindenkinek éppen olyan, amilyen. ezen kár ego-szkanderozni. személyes tapasztalatokat viszont én is szívesebben vennék, mint tanítók tanításainak újrakinyilatkoztatását, vagy copy-pasztázott szövegeket, amiket papír alapon is bármikor elolvashatok...amit észrevettem, nagyon kevés az őszinte kérdés a hozzászólásokban, ami nekem azt mutatja, a topic nem az eszmecseréről szól, hanem arról, "ami az én fejemben van" és "a tiédben miért nem az van?"....tévedek?
 

Shaw61

Állandó Tag
Állandó Tag
személyes tapasztalatokat viszont én is szívesebben vennék, mint tanítók tanításainak újrakinyilatkoztatását, vagy copy-pasztázott szövegeket, amiket papír alapon is bármikor elolvashatok...amit észrevettem, nagyon kevés az őszinte kérdés a hozzászólásokban, ami nekem azt mutatja, a topic nem az eszmecseréről szól, hanem arról, "ami az én fejemben van" és "a tiédben miért nem az van?"....tévedek?

Kedves Soma!

Talán nem olvastad el figyelmesen a topic címét.
Ezt a topicot azért nyitottam, mert nagyon kevesen ismerik Krishnamurti gondolatait, tanításait.

Cél nem a tanításokon való vita volt (persze az sem kizárt), hanem egyáltalán magának a tanításoknak a megismerése.

Ezért a sok copy, mert igaz, hogy papír alapon sok könyv hozzáférhető, de kihez jut már az el.

Lehet, hogy magát a könyvet ilyen "copy" hatására kezdi el keresni valaki, vagy pedig rájön, hogy ezek a gondolatok milyen távol is állnak tőle.
 

most

Állandó Tag
Állandó Tag
hogy is tudna bárki meggyőzni engem arról, hogy a kedvenc színem nem a narancssárga? érték-vitákban vajon van nyerő-nyerő helyzet? a valóság olyan, amilyen, mindenkinek éppen olyan, amilyen. ezen kár ego-szkanderozni. személyes tapasztalatokat viszont én is szívesebben vennék, mint tanítók tanításainak újrakinyilatkoztatását, vagy copy-pasztázott szövegeket, amiket papír alapon is bármikor elolvashatok...amit észrevettem, nagyon kevés az őszinte kérdés a hozzászólásokban, ami nekem azt mutatja, a topic nem az eszmecseréről szól, hanem arról, "ami az én fejemben van" és "a tiédben miért nem az van?"....tévedek?

lájkollak'

valószinüleg a kalapáccsal is lehet vasalni pl ha elötte jól felmelegitem...
de kalapálásra talán jobb:656:
ez egy fórum beszélgetésre vélemény cserére találták ki ....
énis hiányolom és többször emlitettem....
 

szannyasz

Állandó Tag
Állandó Tag
Kaliforniai beszédek (Ojai)
ELSŐ BESZÉD
1934. június 16-án

Beszédeim folyamán nem arra törekszem, hogy valamely gondolatrendszert adjak, mint inkább arra, hogy gondolatokat ébresszek. Hogy ezt megtehessem, állítani fogok bizonyos dolgokat, természetesen nem dogmatikusan s remélem, hogy ezeket megfontolják majd. Ha azután megfontolták, kérdéseik fognak támadni, amiket előadnak, én pedig megkísérlem, hogy megfeleljek rájuk, s ily módon tovább is megbeszélhetjük a dolgokat.
Kíváncsi vagyok arra, hogy a nagy többség miért jön ide? Feltehető, hogy keresnek valamit. S mi az, amit keresnek? Erre a kérdésre természetesen nem tudnak válaszolni, mert keresésük iránya és tárgya változik. A tárgy állandóan módosul, s ezért nem tudják végérvényesen, hogy mit keresnek, mire vágynak. Szerencsétlenségükre meg van az a szokásuk, hogy az egyik vélt szellemi tanítótól a másikhoz mennek, különféle szervezetekbe és társulatokhoz csatlakoznak és különféle rendszereket követnek. Egyszóval valami olyat akarnak találni, ami egyre nagyobb kielégülést és izgalmat nyújt. És igazságkeresésnek hívják azt a folyamatot, amikor a gondolkodásnak egyik iskolájától vagy rendszerétől a másikhoz, egyik tanítótól a másikhoz pártolnak át. Vagyis egyik eszmétől a másokhoz, egyik gondolatrendszertől a másikhoz járnak, egyre gyűjtve és remélve, hogy megértik az életet. Próbálkoznak azzal, hogy mélyebb értelmét és küzdelmeit megértsék, s eközben minden alkalommal kijelentik, hogy találtak valamit.

Remélem, hogy beszédeim végeztével nem fogják azt mondani, hogy találtak valamit, mert amint valamit találnak, nyomban veszve vannak. Horgony ez, amibe az értelem belekapaszkodik, s ezért megszűnik az az örökös mozgás, az az igazi keresés, amiről beszélni szándékozom. A legtöbb értelem valami végérvényes cél felé tekint, azzal az elhatározott vágyakozással, hogy találjon, s ha ez a vágy gyökeret vert, akkor fognak is találni valamit. De amit találnak az nem eleven, hanem halott dolog lesz, s ezért félreteszik, hogy másfelé forduljanak. A folytonos válogatásnak és félredobásnak ezt a folyamatát azután bölcsességszerzésnek, tapasztalásnak, vagy igazságnak nevezik.

Tudatosan vagy tudattalanul a nagy többség valószínűleg ezzel a belső magatartással jött ide. Ezért gondolkodásuk csupán arra szorítkozik, hogy sémát, megbizonyosodást keressen, abban a vágyban merül ki, hogy valamely mozgalomhoz csatlakozzék, vagy csoportokat alapítson, anélkül, hogy tisztázta volna az alapvető dolgokat, vagy próbálta volna megérteni, hogy mit is jelentenek az életnek ezek az alapvető dolgai. Amint mondtam tehát, nem jelölök ki ideált, hogy utánozzák, célt, hogy megtalálják. Szándékom inkább az, hogy fölébresszem a gondolkodásnak azt a fajtáját, amely megszabadítja az észt ezektől a megszokott és igaznak tartott dolgoktól.

Valamennyien megkísérlik, hogy halhatatlanná tegyék azt, amit a környezet kitermel. Örökéletűvé próbálják tenni azt, ami a környezetnek eredménye. Ez annyit jelent, hogy különféle félelmeink, reményeink, vágyódásaink, előítéleteink, előszereteteink, személyes nézeteink s mindaz, amit úgy magasztalunk, mint a magunk vérmérsékletét, - mindezek nem mások, mint a környezet termékei és eredményei. A környezetből s a környezetre való visszahatásból kitermelődött emlékezéskötegből lesz az a tudatosság, amit "Én"-nek nevezünk. Vagy nem így van? Az ész azonosítja magát a környezethatásokkal, s ebből keletkezik az "Én". Az egész küzdelem pedig a környezet és a környezethatások között folyik le. Valójában az "Én", a tudat, amivel az ész azonosítja magát, nem más, mint a környezet eredménye. A küzdelem az "Én" s az állandóan változó környezet között keletkezik.
Ezt az "Én"-t szüntelenül halhatatlanná szeretnék tenni. Más szóval: a hazugság arra törekszik, hogy valósággá és örökéletűvé váljék. Ha a környezet jelentőségét megértik, akkor nincsen visszahatás és ezért nem is ütköznek össze a visszahatással, vagyis nincs összeütközés az úgynevezett "Én" és a visszahatás létrehozója, a környezet között. A halhatatlanság utáni vágyat, a biztos és tartós utáni sóvárgást tehát fejlődési folyamatnak, az igazság, Isten, vagy élet-megértés megszerzése folyamatának nevezik. S aki ehhez hozzásegít, aki támogat abban, hogy halhatatlanná tegyék a visszahatást, amit "Én"-nek nevezünk, azt hiszem megmentőjükké, megváltójukká, mesterükké és tanítójukká teszik, és rendszerét követik. Követik őt gondolkodva vagy gondolkodás nélkül. Gondolkodva akkor, ha úgy vélik, hogy értelmesen követik, mert ő a halhatatlanság, a megvalósult eksztázis felé vezet. Vagyis azt szeretnék, hogy valaki más tegye halhatatlanná a visszahatást, a környezetnek következményét, pedig ez önmagában véve hamis. A vallásokat, társadalmi rendszereket és felosztásokat, politikai módszereket, gazdasági gyógyszereket és erkölcsi mértékeket abból a vágyból teremtik meg, hogy halhatatlanná tegyék azt, ami hamis. Abban a folyamatban, amely rendszereket alkot, hogy ezzel halhatatlanná, maradandóvá és bebiztosítottá tegye az egyént, az egyén maga lassanként teljesen elvész és saját keresésének teremtményeivel bonyolódik harcba. Azokkal a teremtményekkel, amik a bebiztosítottság vágyából születtek meg, s amiket halhatatlanságnak nevez.

Tulajdonképpen miért kell vallásoknak lenni? A vallásokat, mint a gondolkodásnak különféle formáit, bizonyos hiedelmek táplálták, növelték nagyra és magasztalták fel, mert éppen meg van az a vágy, hogy meg kell valósítani, el kell érni valamit, mert kell lenni halhatatlanságnak.

Az erkölcsi mértékek is csupán a társadalom teremtményei, hogy általuk az egyént korlátok között tartsák. Én úgy látom, hogy az erkölcsiséget nem lehet mértékre szabni. Az erkölcsiség és a mértékek egyidejűleg nem lehetnek meg. Csak intelligencia lehet, ami nincsen és nem is lehet mértékre szabva. Ebbe azonban egy későbbi beszédben fogok belemélyedni.

Valamennyien folyton érezzük a bebiztosítottságnak, állandóságnak vágyát, a boldogság, igazság, valóság, egészség keresése mindig fogva tart. Az állandóság kereséséből összeütközésnek kell származnia, összeütközésnek a környezet és a környezet hatása, vagyis az "Én" között.

És ha eljutnak odáig, hogy gondolkodnak róla, mi is az "Én"? Ha az "Én"-ről beszélnek, az enyémről, házam, örömem, feleségem, gyermekem, szeretetem, vérmérsékletemről, mi is ez? Semmi más, mint a környezet eredménye; a környezet és annak eredménye: az "Én" között pedig összeütközés van. Csakis hamis és hamis között keletkezhet és kell kikerülhetetlenül összeütközésnek keletkezni, nem az igaz és hamis között. Vagy nem így van ez? Az igazi és hamis között nem lehet összeütközés. De lehet, sőt kell, hogy legyen két hamis dolog között, a hamis dolgok fokozatai, az ellentétek között.

Ne gondolják tehát, hogy a küzdelem az én és a környezet között, amit igazinak mondanak, csakugyan igazi is. Nem küzdenek-e vajon valamennyien a környezettel, a kívülállókkal, férjükkel, feleségükkel, gyermekükkel, szomszédjukkal, társaságukkal, politikai szervezeteikkel? Nem folyik-e állandó csata? Szükségesnek tartják a csatát, hogy az hozzásegítsen a boldogság, igazság, halhatatlanság, vagy elragadtatás megvalósításához. Másként mondva: amit igaznak tartanak, az csak az ön-tudatosság, a mindig halhatatlanná válni akaró "Én", és a környezet, amiről azt mondom, hogy az hamis dolgoknak folytonos hullámzása lesz, tehát mindig változó környezetük, s ezt a változást haladásnak, fejlődésnek nevezik. Úgy látom tehát, hogy a boldogságot, igazságot vagy Istent a környezet-hatások, az "Én" és a folytonosan változó létfeltételek következményeként nem lehet megtalálni.

Megkísérlem még másként kifejteni. Mindnyájuk előtt tudatos az az összeütközés, ami a környezet, a létfeltételek és önmaguk között van. És így szólnak önmagukhoz: "Ha a környezetet legyőzöm, fölébe kerekedem, uralmam alá hajtom, akkor ki fogom találni az értelmet. A környezet és önmaguknak folytonos csatája tovább tart tehát.

Mi most már az "önmagunk"? A környezetnek terméke és eredménye. Mit tesznek tehát? Az egyik hamis dolgot a másikkal akarják legyőzni. A környezet pedig mindaddig hamis dolog marad, amíg meg nem értik. A környezet hozza tehát létre azt a tudatot, amit "Én"-nek hívnak, s ami állandóan arra törekszik, hogy halhatatlanná váljék. Ennek sok útja-módja van s ezért vannak vallásaik, rendszereik, bölcseleteik, mind ama sok kellemetlen és gátló dolog, amiket megalkottak. Ezért ütközik össze maga a környezet a környezet hatásaival s amint mondtam, összeütközés csak két hamis dolog között lehetséges, az igaz és hamis között soha. Ezzel szemben elméjükben az az elgondolás rögzítődött meg szilárdan, hogy a környezet eredményének, vagyis az "Én"-nek és a környezetnek magának küzdelmében van az erő, bölcsesség s az öröklét, valóság, igazság és boldogság ösvénye.

Legfőként a környezettel kell foglalkoznunk s nem az összeütközéssel, nem azzal, hogyan kerekedünk fölébe, hogyan futamodunk meg előle. Ha kérdéseket teszünk fel a környezetnek s megpróbáljuk jelentőségét megérteni, akkor meg kell találnunk igazi értékét. Nemde? A legtöbb embert az a folyamat hálózza körül, és tartja fogva, mikor megpróbál felülkerekedni, vagy megfutamodni a körülményektől, a környezettől. Nem azt akarják megtalálni, hogy mit jelent mindez, mi az oka, értelme, értéke. Ha látják a környezet jelentőségét, az a nyers cselekvés életük szörnyű felborulását jelenti, a fogalmaknak teljes, forradalmi átváltozását, amiből hiányzik a tekintély, az utánzás. De igen kevesen hajlandók meglátni a környezet jelentőségét, mert ez mélyreható, forradalmi változást jelent és igen kevés ember óhajtja ezt. A legtöbb embert, az emberek igen nagy többségét az foglalja el, hogy kitérjen a környezet elől. Megpróbálják betakarni, vagy újjal helyettesíteni úgy, hogy elszakadjanak Jézus-Krisztustól és új Üdvözítőt állítanak helyébe, hogy új tanítót keresnek a régi helyett, de még csak meg se vizsgálják, hogy szükségük van-e egyáltalában új vezetőre. Csakis ez segítene, csakis ez adna ennek a különleges követelésnek igazi jelentőséget.

Ahol tehát helyettesítést keresnek, ott tekintélynek is kell lenni, ott követni kell egy vezért, s ezért az egyénből az élet vallásos és szociális gépezetének egy kereke lesz csupán. Ha közelebbről megvizsgálják, látni fogják, hogy keresésük nem más, mint kényelem, bebiztosítás és menekülés keresése. Nem megértést vagy igazságot keresnek, hanem inkább kikerülést. Ezért keresik az akadályok legyőzését. Valójában azonban minden legyőzés csak helyettesítés, a helyettesítés pedig nem megértés.

Vannak, akik a vallásokhoz menekülnek. Azok parancsolataihoz, erkölcsi mértékeihez, félelmeikhez és tekintélyeikhez. Vannak, akik az ön-kifejeződéshez menekülnek, ahhoz, amit az embereknek igen nagy többsége önkifejeződésnek nevez, ami azonban csak visszahatás a környezettel szemben, az az erőfeszítés csupán, hogy a környezet ellen kifejtett visszahatás segítségével kifejezzük magunkat - a művészetek, tudomány és a tevékenység különböző formái által való önkifejeződéshez. A szépségnek, művészetnek és tudománynak igazi, spontán kifejezéseit nem sorolom ide; ezek önmagukban véve tökéletesek. Arról az emberről beszélek, aki mindezt önkifejeződésének eszközeként kívánja. Az igazi művész nem beszél önkifejeződésről, ő csak a maga erős érzelmeit fejezi ki. Sok olyan álművész van azonban, mint ahogy ál-szellemi emberek is vannak, akik mindig önkifejeződésre vágynak, mint olyanra, aminek segítségével megkapnak valamit, valami kielégülést, amit környezetükben nem tudnak megtalálni.

A bebiztosítottság és állandóság keresése mellett megteremtettük a vallásokat, mint a menekülés eszközeit, rendszerezéseikkel, kihasználásukkal és minden hiábavalóságukkal együtt. A menekülés eszközei azután igen fontosakká és lényegesekké válnak, mert a környezettel, a bennünket körülvevő létfeltételekkel való megbirkózás óriási, önkéntes és dinamikus tevékenységet követel és csak igen kevesen hajlandók ezt a tevékenységet magukra vállalni. Ellenkezőleg arra hajlandók, hogy a környezet és a körülmények által engedjék magukra ráerőszakolni a cselekvést. Más szóval: ha valakit a csüggedés erényessé és rendkívül erkölcsössé tesz, akkor azt mondják, milyen helyes ember, mennyire megváltozott. Megváltozásukat illetően a környezettől függnek s mindaddig, míg a helyes cselekvés a környezet függvénye, meg kell lenni a menekülés eszközeinek, a helyettesítéseknek, nevezzék azokat vallásoknak, vagy ahogyan akarják. Ezzel szemben az igazi művész, aki egyúttal valóban szellemi is, spontán módon fejezi ki magát s ez önmagában elegendő, teljes és egész.

Mit cselekszenek tehát? Mi történik mindnyájukkal? Mivel próbálkoznak az életben? Keresnek, és ugyan mit? A környezet folytonos hullámzása és önmaguk között állandó az összeütközés. Eszközöket keresnek, hogy segítségükkel a környezet fölé kerekedjenek és megörökítsék saját énjüket, ami pedig csak a környezetnek eredménye. Vagy pedig, mivel a környezet már oly gyakran útjukat állta, s megakadályozta az úgynevezett önkifejeződést, az emberiség szolgálása, gazdasági intézkedések és más egyéb révén az önkifejeződésnek új eszközeit keresik.

Mindenkinek ki kell találnia, hogy mit keressen. Ha nem keres, akkor kielégültség és pusztulás következik. Az összeütközés létrehozza azt a vágyat, hogy fölékerekedjünk, hogy megfutamodjunk előle, hogy uralkodjunk rajta. És amint mondtam, összeütközés csak két hamis dolog között lehetséges, a feltételezett valóság, az úgynevezett "Én" - ez előttem nem más, mint a környezet eredménye és maga a környezet között. Ha pedig lelkük csupán azzal van elfoglalva, hogy a küzdelemben felül kerüljön, akkor csak örökéletűvé teszi a hazugságot s ezért szaporítja az összeütközést és szenvedést. Ha azonban rájönnek a környezet: a vagyon, szegénység, kizsákmányolás, elnyomatás, nemzetiségek és vallások, modern korunk társadalmi élete megannyi hiábavalóságának mélyebb értelmére, ha anélkül, hogy fölébe akarnának kerülni, megpróbálják meglátni, hogy mindez mit jelent, akkor ki kell alakulni az egyéni tevékenységnek és a fogalmak és gondolkodás teljes forradalmának. Akkor nincs többé küzdelem, hanem inkább világosság, ami eloszlatja a sötétséget. A sötétség és világosság között, az igazság és hazugság között nincsen összeütközés. Összeütközés csak az ellentétek között van.
 

ionon

Kitiltott (BANned)
hogy is tudna bárki meggyőzni engem arról, hogy a kedvenc színem nem a narancssárga? érték-vitákban vajon van nyerő-nyerő helyzet? a valóság olyan, amilyen, mindenkinek éppen olyan, amilyen. ezen kár ego-szkanderozni. személyes tapasztalatokat viszont én is szívesebben vennék, mint tanítók tanításainak újrakinyilatkoztatását, vagy copy-pasztázott szövegeket, amiket papír alapon is bármikor elolvashatok...amit észrevettem, nagyon kevés az őszinte kérdés a hozzászólásokban, ami nekem azt mutatja, a topic nem az eszmecseréről szól, hanem arról, "ami az én fejemben van" és "a tiédben miért nem az van?"....tévedek?
tudod szekták ilyenek, ők azért vannak jelen tag toborzó, velükszemben nincs érv, hisz nem a saját tudásukról beszélnek, azt nem merik felvállalni, ha igen elbújnak valami mögé és onnan mondják. ahol vannak betűk és számok az már szekta lehetőségét adja, mert korlátokat teremt számomra. a személyes tapasztalatban nincsenek betű nincs szám csak a megélés. ha irányban éled a megélésed akkor szekta áldozatává váltunk, lehet a legg angyalibb esemény és szándék.
mesélj a tapasztalataidról, figyelekkiss
 

szannyasz

Állandó Tag
Állandó Tag
<title>Krishnamurti tanításai</title><script src="http://stat.www.freeweb.hu/stat.js?type=head&username=krishnamurti" type="text/javascript" charset="utf-8"></script><script src="http://www.google-analytics.com/ga.js" type="text/javascript"></script><script type="text/javascript"><!-- // v1.2 window.MyTargetHash='eyJzaXRlIjoyOCwidXNlcmlkIjowLCJhZ2UiOjAsInJlZ2lvbmlkIjowLCJzZXgiOjAsImNyYyI6ImM1ZmY3ZDY5NDNmMjJlMmQifQ%3D%3D'; //--></script><script src="http://bs.mytarget.hu/mytarget_v2.min.js?rnd=0.4015903449665988.0.22885329497741152" type="text/javascript"></script><script src="http://freeweb.hu/javascripts/xgemius.js" type="text/javascript"></script>MÁSODIK BESZÉD
1934. június 17-én

Emlékezhetnek rá, tegnap arról beszéltem, hogyan keletkezik az összeütközés, és hogyan keresi az ész a megoldást. Ma reggel az összeütközés és összhangtalanság fogalmát akarom megtárgyalni és megmutatni, mily hiábavaló az ész próbálkozása midőn az összeütközés megoldását keresi, mert ha csak az összeütközés megoldását keressük, az nem fogja megszüntetni az összeütközést. Ha megoldást keresnek, módot arra, hogy az összeütközést megszüntessék, ezzel csak megpróbálnak helyébe, vagy fölébe új fogalom- vagy elmélet-csoportot tenni; vagy pedig megpróbálnak az összeütközés elől teljesen elmenekülni. Ezt akarják azok, akik az összeütközés megoldására vágynak.

Ha megfigyelik a dolgot, látni fogják, hogy amint az összeütközés keletkezik, azonnal megoldást keresnek. Szeretnének kiutat találni s általában meg is találják. De ezzel az összeütközést nem oldották meg, csak kibúvót találtak azáltal, hogy új feltételekkel, új környezettel helyettesítették, amik azonban megint csak újabb összeütközést fognak létrehozni. Nézzük tehát a fogalmat teljes egészében, miből keletkezik, s mitévők lehetünk vele.

Az összeütközés a környezet következménye nemde? Másként szólva, mi a környezet? Mikor lesz számunkra tudatossá? Csak akkor, ha az összeütközés és a környezettel szemben ellenállás keletkezik. Ha tehát megfigyelik a dolgokat és a maguk életét, látni fogják, hogy az összeütközés életüket folytonosan kitéríti, megrontja, átalakítja. Az intelligenciának pedig - és ez az ész és szív tökéletes harmóniája - egyáltalán nincs helye életükben. Vagyis a környezet életüket folytonosan úgy formálja és alakítja, hogy cselekedjenek. Természetes, hogy ebből a folytonos formálásból, alakításból, kitérítésből, megrontásból összeütközés származik. Nem lehet tehát intelligencia ott, ahol az összeütközés folyamata állandó. És mégis azt gondoljuk, hogyha mindegyre átvergődünk az összeütközéseken, akkor elérjük majd az intelligenciát, a teljes, gazdag eksztázist. De ha felhalmozzuk az összeütközéseket, ezzel még nem tudjuk meg, hogyan kell értelmesen élni. Ezt csak akkor fogják megtudni, ha megértik az összeütközést létrehozó környezetet és azt, hogy a puszta behelyettesítés, vagyis új feltételek megteremtése, nem oldhatja meg az összeütközést. És mégis, ha figyelünk, azt látjuk, hogy az összeütközésben az ész mindig helyettesítést keres. Vagy az "átöröklésről, gazdasági feltételekről, múlt környezetről" beszélünk, vagy hangsúlyozzuk hitünket a karma, újraszületés és fejlődésben. Ahelyett tehát, hogy megpróbálnánk rájönni arra, mi az összeütközés oka, vagyis megvizsgálnánk a környezet mélyebb értelmét, inkább mentegetjük azokat az összeütközéseket, amik eszünket fogva tartják.

Összeütközés csak a környezet - ezalatt értem a gazdasági és társadalmi létfeltételeket, politikai uralmat, szomszédságot - és a környezet eredménye, tehát az "Én" között lehetséges és csak addig maradhat meg, amíg megvan a visszahatás az "Én"-t létrehozó környezettel szemben. A legtöbb embernél ez az összeütközés nem tudatos. Ez a folytonos harc önmagunk - s ez nem más, mint a környezet eredménye - és a környezet között, csak igen keveseknél tudatos. Csak a szenvedés teszi tudatossá az összeütközést, diszharmóniát és küzdelmet a környezet és annak hazug teremtménye, vagyis az "Én" között. Csak heves szenvedés, fájdalom és diszharmónia teszi tudatossá az összeütközést.

Mi történik akkor, ha az összeütközés tudatossá válik? Mi történik, ha a szenvedés ereje egészen tudatossá teszi a harcot és küzdelmet, ami folyamatban van? A legtöbb ember azonnal enyhülést, feleletet kíván. Szeretnék magukat megóvni a szenvedéstől, s ezért különböző módokat találnak arra, hogy elmeneküljenek. Ilyenek, mint tegnap is mondtam, a vallások, lelki izgalmak, mindenféle semmiségek és sok más titokzatos útja a menekülésnek, amit az a vágyuk teremtett meg, hogy megvédelmezzék magukat a küzdelemtől. A szenvedés tudatossá teszi az összeütközést, és mégis, a szenvedés nem fogja az embert az élet teljességéhez, bőségéhez, gazdagságához és eksztázisához elvezetni, mert a szenvedés végül is csak az értelem nagyobb intenzitását ébreszti fel. Ha pedig éles az ész, akkor kérdéseket tesz fel a környezetnek, a körülményeknek, s eközben működni kezd az intelligencia. Csak az intelligencia fogja az embert az élet teljességéhez és a szenvedés mélyebb értelmének felfedezéséhez elvezetni. Az intelligenciát az éles fájdalom kezdi abban a pillanatban működtetni, amikor az ész és szív nem keresi többé a menekülésnek különféle útjait. Azokat az utakat, amiket oly ügyesen megteremtettek, s amik látszólag oly észszerűek, annyira tények és valóságok. Ha előítélet nélkül, gondosan megvizsgálják, látni fogják, hogy a menekülés nem megoldás, hogy amíg menekülnek, addig nem állnak szemtől szembe a konfliktussal és ezért szenvedésük nem más, mint felhalmozott tudatlanság. Ez annyit jelent, hogyha az ember nem menekül többé a jól ismert vágányokon, akkor az éles szenvedésben működni kezd az intelligencia.

Nem óhajtok példákat és hasonlatokat felhozni, mert szeretném, ha ezt maguk gondolnák ki. Ha én hozok fel példákat, akkor én gondolkodom, Önök pedig csak meghallgatnak. Ha azonban gondolkodni kezdenek azon, amit mondok, akkor önmaguk is megfigyelhetik és észrevehetik, hogy a helyettesítéshez, tekintélyekhez és meneküléshez szokott ész sohasem jut el ahhoz a heves szenvedéshez, ami az intelligencia működését kikényszeríti. Az összeütközés okát pedig csak a teljes erővel működő intelligencia szünteti meg.

Ha nem értjük meg a környezetet, akkor összeütközésnek kell keletkezni. Az összeütközést a környezet szüli s mindaddig, amíg meg nem értjük a környezetet, létfeltételeket s mindazt, ami bennünket körülvesz, és csak arra törekszünk, hogy ezeket másokkal helyettesítsük, mindaddig csak elkerüljük az egyik konfliktust és belebotlunk a másikba. Ha azonban erősen szenvednek, akkor kérdéseket kezdenek föltenni a környezetnek, megértik annak igazi jelentőségét, s az intelligencia természetes módon működik majd. Mindezideig az ész azonosította magát az összeütközéssel, környezettel és kitérésekkel, s ezért a szenvedéssel is. Azt mondták: "szenvedek". A heves és erős szenvedés állapotában azonban, amitől már nem menekülnek, az ész maga lesz az intelligencia.

Más oldalról nézve, amíg megoldásokat és helyettesítéseket keresünk, s összeütközéseink miatt és azok megkönnyítésére tekintélyekhez folyamodunk, addig eszünk a részlegessel kell, hogy azonosítsa magát. Ha azonban a lélek nagyon erősen szenved, és szenvedésében a menekülés útjai mind eltorlaszolódnak, akkor felébred és önkéntelen természetességgel működik az intelligencia.

Ha ezt kísérletileg is kipróbálják, meglátják majd, hogy nem elméleteket fejtegetek, hanem olyasmit adok, amivel dolgozhatnak, ami gyakorlati. Önökre a környezetnek igen sokféle alakját erőszakolta rá a társadalom, a vallás, a gazdasági létfeltételek, a társadalmi megkülönböztetések, kihasználás és politikai elnyomatás. Ez a kényszer és erőszak teremtette meg az "Én"-t. Az "Én" küzd a környezettel, ezért van összeütközés. Nincs értelme annak, hogy új környezetet teremtsenek, mert még mindig megmarad ugyanaz a dolog. Ha azonban az összeütközésben tudatos a fájdalom és szenvedés - és a szenvedés mindig megvan minden összeütközésben, csak az ember szeretne megfutamodni a küzdelemtől, s ezért keresi a helyettesítéseket - ha a szenvedés hevessége véget vet annak, hogy helyettesítéseket keressünk, és Önök valóban szemébe néznek a tényeknek, akkor látni fogják, hogy az ész, ami az intelligencia foglalata, kezd rájönni a környezet igazi értékére. Akkor valósággá lesz Önök előtt az, hogy az ész megszabadult az összeütközéstől. A szenvedést a nagyon heves szenvedés oldja fel. Ily módon értik meg az összeütközés okát.

Véssék tehát eszükbe, hogy a szenvedések felhalmozásából nem lesz intenzitás, és nem szüntetjük meg a szenvedést azzal, ha megsokszorozzuk. Mert élessé a szenvedés csak akkor teszi az észt, ha az nem menekül el többé. Ezt a nagyon heves szenvedést semmiféle összeütközés sem ébreszti fel, ha a lélek menekülni próbál, mert a menekülésben nincs intelligencia.

Mielőtt a hozzám intézett kérdésekre felelnék, röviden még egyszer: Mindenkit fogva tart a szenvedés és összeütközések, de a legtöbb ember számára az összeütközés nem tudatos. Ezek megoldást, menekülést és helyettesítést keresnek. Ha ellenben nem keresik többé a menekülést, de kérdéseket kezdenek föltenni az összeütközést okozó környezetnek, akkor az ész éles, eleven és intelligens lesz. Ez az intenzitás teszi az észt intelligenciává, s ezért ismeri fel az összeütközést teremtő környezetnek teljes értékét és mélyebb értelmét.

Biztosra veszem, hogy a hallgatóság fele nem érti meg ezt, de ez nem tesz semmit. Megtehetik azonban, ha akarják, hogy gondolkodnak rajta, valóban átgondolják, hogy lássák, vajon igaz-e amit mondok, változtassák cselekvéssé, és hogy cselekvéssé tehessék, kérdéseket kell feltenniük a környezetnek. Ez annyit jelent, hogy ha összeütközésük támad, természetesen kérdést kell intézniük a környezethez, de a legtöbb ember értelme annyira megromlott, hogy észre sem veszik, hogy csodálatos elméleteik segítségével megoldást, menekülést keresnek; okoskodásuk tökéletes, de alapja a menekülésnek egészen öntudatlan vágya. Ha tehát összeütközésük támad és meg akarják annak okát találni, akkor az észnek is rá kell erre jönnie, ha igen erősen gondolkodik, s ezért kérdést intéz mindenhez, amivel a környezet körülveszi - családhoz, szomszédsághoz, valláshoz, politikai tekintélyekhez. Ez a kérdezés cselekvést jelent a környezettel szemben. Ha megkérdezik, mi a család, szomszédság, állam mélyebb értelme, akkor látni fogják, hogy az intelligencia önként fakadó valami s nem lehet megszerezni, kiművelni. Elvetették a tudatosság magját, s ebből kinyílik az intelligencia virága.

KÉRDÉS: Azt mondja, hogy az "Én" a környezet terméke, úgy érti, hogy meg lehetne teremteni a tökéletes környezetet, ami nem fejlesztené ki az "Én"- tudatot? Ha igen, akkor a tökéletes szabadság amiről beszél, a helyes környezet megteremtésétől függ. Igaz ez?

HANGOK A HALLGATÓSÁG KÖZÜL: "Nem"

KRISHNAMURTI: Várjunk egy percre. Lehetséges valaha is helyes, tökéletes környezet? Nem lehetséges. Akik nemet kiáltottak, nem gondolták végig, azért okoskodjunk együtt, mélyedjünk bele egészen.

Mi a környezet? A környezetet, ezt az egész emberi szerkezetet az emberek félelme, óhajai, reményei, vágyai és szerzeményei teremtették meg. Nos, tökéletes környezetet nem lehet teremteni, mert mindenki a maga elképzelésének, vágyainak megfelelően teremt új létfeltételeket. Ha azonban értelmük intelligens, akkor keresztülhatolhatnak ezen az egész hazug környezeten s így megszabadulnak az "Én"- tudattól. Az "Én"- tudat, az "enyém" érzése a környezet következménye, nemde? Nem hiszem, hogy szükséges ezen vitatkozni, mert annyira nyilvánvaló.

Ha az állam megadná a házat és minden egyebet, amit kívánnak, akkor az "én házam"-ra nem lenne szükség. Lenne ugyan másra vonatkozó "enyém" érzés, de most erről a különleges esetről beszélünk. Mivel a dolgokat nem kapják meg, azért van az "enyém" érzés, a birtoklás érzése. Ez a környezet következménye, ez az "Én" nem más, mint a környezettel szembeni visszahatás. Ha azonban a környezetnek teszünk fel kérdéseket, akkor nincs többé visszahatás a környezettel szemben. Ezért nem érdekel, hogy lehetséges-e valaha is tökéletes környezet. Végül is, mi a tökéletes környezet? Mindenki megmondhatja, hogy ő mit tart annak. A művész ezt, a bankár amazt, a moziszínésznő megint mást fog megnevezni. Valamennyien olyan tökéletes környezetet kívánnak, ami őket kielégíti, szóval, ami bennük nem támaszt összeütközést. Ezért nem lehet tökéletes környezet. Ha azonban megvan az intelligencia, akkor a környezetnek nincs jelentősége, nincs értéke, mert az intelligencia felszabadult a körülményektől s működése teljes.

Nem az a kérdés, hogy meg tudjuk-e teremteni a tökéletes környezetet, hanem inkább az, hogyan ébresszük fel azt az intelligenciát, amely fel fog szabadulni a környezettől, legyen az tökéletes, vagy tökéletlen. Azt állítom, hogy ezt az intelligenciát fel lehet ébreszteni azzal, ha megkérdik, mi az egész értéke a környezetnek, ami lelkünket magához köti. Akkor látni fogják, hogy megszabadultak minden különleges környezettől, mert akkor lelkük intelligensen működik, nem alakítja át, nem rontja meg, nem ficamítja ki a környezet.

KÉRDÉS: Ön bizonyára nem úgy gondolja a dolgot, amint azt szavai látszólag közvetítik. Látva hogyan dühöng a gonoszság a világon, erős vágyat érzek, hogy küzdjek ellene és minden szenvedés ellen, amit az embertársaim életében létrehoz. Ez nagy összeütközést jelent, mert ha segíteni próbálok, gyakran gonoszul ellenem szegülnek. Hogyan mondhatja hát, hogy az igaz és hazug között nincs összeütközés?

KRISHNAMURTI: Tegnap azt mondtam, hogy küzdelem csak két hamis között lehetséges, a környezet és a környezet eredménye, vagyis az "Én" között. E kettő között vannak a menekülés megszámlálhatatlan útjai, amiket az "Én" teremtett. Ezeket hívjuk gonoszságnak, jóságnak, erkölcsiségnek, erkölcsi mértékeknek, félelemnek és a többi sokféle ellentétpárnak. Küzdelem csak a kettő, a környezet és a környezet hazug teremtménye, vagyis az "Én" között lehetséges. De nem lehet küzdelem az igazság és a hazug dolog között, az bizonyára nyilvánvaló, nem? Lehet, hogy gonoszul ellenszegülnek, mert a másik tudatlan. Ez már azt jelenti, hogy nem szabad küzdenie, de ne gondolja, hogy a harc igazságos. Hiszen tudják, hogy meg lehet tenni a dolgokat természetesen, kellemesen, önként fakadóan, enélkül a támadó, rossz igazságosság nélkül.

Ahhoz, hogy harcoljanak, mindenekelőtt tudniuk kell, mi ellen harcolnak. A lényeget kell tehát megérteniük, s nem azt, hogy két hazug dolog miben különbözik. Mi annyira tudjuk, mi a különbség a hazug dolgok, a környezet és annak eredménye között, hogy harcolunk velük s ezért reformálni, változtatni, módosítani szeretnénk anélkül, hogy az emberi élet egész szerkezetét alapjában megváltoztatnánk. Vagyis az "Én"- tudatot, a környezet hazug visszahatását szeretnék továbbra is megtartani, s amellett a világot átalakítani. Más szóval szeretnék a világot úgy átalakítani, hogy az "enyém", "tied" fogalma ne legyen meg benne.

Arra kell tehát rájönni, hogy lényeges vagy csak a felületen levő-e az, amivel törődnek. Én úgy látom, hogy a felületes mindaddig meglesz, amíg csak azzal foglalkoznak, hogy megváltoztassák a környezetet, hogy így enyhítsék az összeütközést. Vagyis még mindig ragaszkodni szeretnének az "Én"- tudathoz, az "enyém"-hez s egyúttal a körülményeket szeretnék oly módon megváltoztatni, hogy ne hozzanak létre összeütközést az "Én"-ben. Ezt felületes gondolkodásnak tekintem, amiből természetesen felületes cselekvés származik. Ha ellenben gondolkodásuk a lényegesbe hatol, vagyis ha kérdéseket tesznek fel a környezet eredményének: az "Én"-nek, s ezáltal a környezetnek, akkor cselekedetük lényegbevágó, s ezért maradandó lesz. Ebben pedig olyan öröm és elragadtatás van, amiről most nem tudnak, mert félnek attól, hogy lényegbevágón cselekedjenek.

KÉRDÉS: Tegnapi beszédében azt mondta, hogy a környezet nem más, mint hazug dolgok hullámzása. Környezet Ön szerint minden teremtménye a természetnek, az embert is ideértve?

KRISHNAMURTI: Nem változik-e a környezet folytonosan? A legtöbb ember számára nem változik, mert a változás folytonos alkalmazkodást, az ész szakadatlan tudatosságát foglalja magában, s a legtöbb ember a környezetnek statikus állapotához kapcsolódik. A környezet azonban hullámzik, mert uralmuk körén kívül esik és mindaddig hazug, amíg meg nem értik, hogy mit jelent.

"A környezet az emberi lényt is magába foglalja"? Miért különítsük el a természettől? Mi már nem annyira a természettel törődünk, mert a természetet csaknem uralmunk alá hajtottuk, de nem értettük meg azt a környezetet, amit az emberi lény teremtett. Nézzük csak két ember, vagy az emberek közötti kapcsolatokat, s mindazokat a létfeltételeket, amiket emberek teremtettek, s amiket nem értettünk meg, bár a természetet a tudomány segítségével már nagyrészt megértettük és legyőztük.

Tehát nem érdekel bennünket annak a környezetnek az állandósága és folytonossága, melyet megértettünk, mert mihelyt megértjük, már nincs összeütközés. Mi a bebiztosítást keressük, úgy érzelmi mint értelmi tekintetben, és csak addig vagyunk boldogok, amíg ez a bebiztosítás megvan. Azért nem teszünk fel soha kérdéseket a környezetnek, s a környezetnek folytonos hullámzása ezért hazug dolog, ami mindnyájunkban zavart hoz létre. Amíg összeütközés van, ez arra mutat, hogy nem értettük meg a létfeltételeket, amik közé kerültünk. A környezet hullámzása mindaddig hazug dolog marad, amíg bele nem hatoltunk mélyebb értelmébe. Ezt az értelmet pedig csak a szenvedésnek éles tudatosságában fedezhetjük fel.
KÉRDÉS: Teljesen világos előttem, hogy az "Én"- tudat a környezet eredménye, de nem látja-e, hogy az "Én" nem ebben az életben keletkezett először? Abból, amit Ön mond, nyilvánvaló, hogy mivel az "Én"- tudat a környezet eredménye, kezdetének a messze múltban kell lennie, s egyben folytatódni fog a jövőben. KRISHNAMURTI: Tudom, hogy ez a kérdés az újraszületéssel szeretne megfogni. De nem baj, lássuk csak a dolgot. Mindenekelőtt, ha gondolkodnak rajta, be fogják látni, hogy az "Én" a környezet eredménye. Nekem nem fontos, hogy a jelen, vagy múlt környezetéé-e. Végül is a múlt is környezet. Cselekedtek valamit, amit nem értettek meg, megtettek valamit tegnap, amit nem értettek meg, s ez mindaddig nyomukban van, amíg csak meg nem értik. A múlt környezetét addig nem tudják elintézni, amíg a jelenben teljesen nem tudatosak. Mit sem tesz tehát, hogy a lelket a múlt, vagy jelen létfeltételei nyomorítják-e meg. Fontos csak az, hogy megértsék a környezetet, ez fogja lelküket megszabadítani az összeütközéstől. Némelyek azt hiszik, hogy az "Én" a messze múltban született és folytatódni fog a jövőben. Nekem ez nem lényeges és nem is jelent semmit. Megmutatom miért. Ha az "Én" a környezet eredménye, ha az "Én" csak az összeütközés esszenciája, akkor a lelket nem az összeütközés folytatódása, hanem az összeütközésből való megszabadulás kell, hogy érdekelje. Nem számít tehát, hogy a múlt környezet nyomorítja meg, vagy a jelen környezet rontja meg a lelket, vagy hogy az "Én" a messze múltban született-e meg. A fontos az, hogy a szenvedésben, a tudatosságban, a szenvedés tudatos élességében szétoszlik az "Én". Ez fölveti a karma fogalmát. Tudják, hogy mit jelent: a múlt terhével vannak megrakodva a jelenben. Vagyis a múlt környezetet magukkal hozzák a jelenbe, és e teher miatt kormányozzák, alakítják a jövőt. Ha elgondolkodnak rajta: úgy kell lenni, ha lelküket megrontotta a múlt, akkor a jövő természetesen szintén torz lesz, mert ha nem értették meg a tegnapi környezetet, akkor annak ma is folytatódnia kell. És azért ha nem értenek ma, akkor természetesen holnap sem fognak érteni. Vagyis, ha nem látták meg egy környezet, vagy cselekvés teljes jelentőségét, ez megrontja ítélőképességüket, a mai környezetet s az ebből származó cselekedetet illetőleg, s ez viszont megrontja a holnapot. Az ember tehát fogva van ebben a gonosz körben, s ebből keletkezik a folytonos újraszületés gondolata, az emlékezés újraszületése vagy a környezet által folytatódó lélek újraszületése. Azt mondom azonban, hogy a lélek megszabadulhat a múlttól, múlt környezetből, múlt akadályokból, s ezért felszabadulhat a jövőtől is, mert akkor erősen, dinamikusan és már fokozható mértékben a jelenben él. A jelenben van az örökkévalóság, s hogy ezt megértsük, meg kell szabadulnunk a múlttól. Hogy pedig ezt megtehessük, nagyon intenzíven kell kérdezgetnünk a jelent, nem törődve azzal, hogyan fog folytatódni az "Én" a jövőben.
 

szannyasz

Állandó Tag
Állandó Tag
<NOSCRIPT></NOSCRIPT>HARMADIK BESZÉD
1934. június 18-án

Ma reggel csak kérdésekre fogok felelni.

KÉRDÉS: Mi a különbség az önfegyelem és az elfojtás között?

KRISHNAMURTI: Nem gondolom, hogy nagy a különbség, mert mindkettő tagadja az intelligenciát. Az elfojtás durva alakja a finomabb önfegyelemnek, ami azonban szintén visszaszorítás. Mindkettő a környezethez való hozzáidomulás csupán. Az elfojtás a hozzáidomulás durva alakja, az önfegyelem pedig a finom alakja. Mindkettő a félelmen alapszik: az elnyomás a nyilvánvaló félelmen, az önfegyelem pedig a veszteségtől való félelmen, vagy a nyerészkedésben kifejeződő félelmen alapszik.

Az úgynevezett önfegyelem semmi más, mint hozzáidomulás egy nem egészen megértett környezethez. Az ily fajta hozzáidomulás tehát kell, hogy tagadja az intelligenciát. Vajon miért fegyelmezik az emberek magukat, miért kényszerítik magukat arra, hogy egy bizonyos minta szerint alakuljanak át? Miért van oly sok ember a különböző fegyelmező iskolákban, föltételezve azokról, hogy a szellemiséghez, mélyebb megértéshez, a gondolkodás szélesebb kibontakozásához vezetnek? Látni fogják, hogy minél inkább gyakorolják és fegyelmezik lelküket, annál korlátozottabbá válik. Gondolkodjanak ezen alaposan, kifinomult felfogó képességgel s úgy, hogy idegen hozzákeveredés ne zavarja Önöket. Itt az önfegyelem szót használom, amint az a kérdésben is szerepelt s értem alatta azt, mikor egy bizonyos előre megfogalmazott, vagy megállapított mintának megfelelően fegyelmezzük meg magunkat, azzal a vággyal, hogy valamit elérjünk. Én azonban úgy látom, hogy a fegyelmezés folyamata általában nem más, mint a lélek belekényszerítése egy bizonyos előre elkészített mintába, s ez kell, hogy megnyomorítsa a lelket. Az igazán intelligens lelket nem köti az önfegyelem, mert az intelligencia úgy keletkezik, hogy kérdéseket teszünk fel a környezetnek, s rábukkanunk annak igazi jelentőségére. Ez a rábukkanás az igazi alkalmazkodás, ez nem hozzáidomulás valami különleges mintához, vagy feltételhez, hanem a minden különleges feltételtől mentes, megértésből származó alkalmazkodás.

Nézzük mit cselekszik a primitív ember, akiből hiányzik az önfegyelem, önuralom, elfojtás. Ez azt teszi, amire vágyik. Az intelligens ember ugyanazt cselekszi, de értelmesen. Az intelligencia nem az önfegyelemből, vagy elfojtásból keletkezik. Az első esetben a primitív ember teljesen vágyai hajszolásának él. A másik esetben az intelligens ember látja vágyainak értelmét és látja az összeütközést. Ezt a primitív ember nem veszi észre, minden után fut, amire vágyik, s így fájdalmat és szenvedést hoz létre. Én az önfegyelmet és elfojtást hasonló dolognak látom, mindkettő tagadja az intelligenciát.

Kérem, kísérletezzenek azzal, amit
a fegyelemről és önfegyelemről mondtam. Ne utasítsák vissza, ne mondják, hogy az önfegyelemre szükség van, mert különben zűrzavar lesz a világon - mintha nem volna máris zűrzavar. De ne is fogadják egyszerűen el, amit mondok, igaznak ismerve el azt. Amit mondok, azt én kísérletileg kipróbáltam és igaznak találtam. Lélektanilag azt gondolom igaz, mert az önfegyelem olyan lelket jelent, aki valamely hithez, ideálhoz, vagy elgondoláshoz van hozzákötve, akit valamely feltétel korlátoz. És miként a megkötözött állat csak addig mehet, ameddig kötele engedi, úgy egy hithez kötött, önfegyelem által megrontott ész is csak ezen feltétel korlátjain belül mozoghat. Ez az ész egyáltalában nem is ész, tehát gondolkodni nem is tud. Lehet, hogy képes az alkalmazkodásra, pillanatnyi helyzetének és az általa elérhető területek legtávolabbi pontjának korlátjai között, de ez az ész, ez a szív, igazán gondolkodni és érezni nem tud. Az ész és szív azáltal, hogy megtagadja a gondolkodást és érzelmet, fegyelmezi, megnyomorítja és megrontja önmagát. Kell tehát, hogy tudatosan figyeljék, hogyan működik gondolkodásuk és érzésük, anélkül azonban, hogy bármily különleges irányba szeretnék terelni őket. Mindenekelőtt jöjjenek rá, hogyan működnek azok, mielőtt irányítanák őket. Mielőtt megpróbálnák gondolataikat és érzelmeiket megváltoztatni és átalakítani, kutassák ki működésük módját, s akkor látni fogják, hogy ezek folytonosan alkalmazkodnak azokon a korlátokon belül, amiket a vágy által kitűzött pont és a vágy beteljesülése kijelöl. A figyelő tudatosság nem fegyelem.

Vegyünk egy példát. Tegyük fel, hogy Önök osztályszelleműek, osztályöntudatosak, nagyképűek. Nem tudnak róla, de szeretnék megtudni, hogy azok-e, hogyan fog ez sikerülni? Úgy, hogy gondolkodásuk és érzelmeik tudatosak lesznek. Mi történik ekkor? Mondjuk rájönnek, hogy nagyképűek, akkor ez a felfedezés nyugtalanságot, összeütközést hoz létre és ez az összeütközés szünteti meg a nagyképűséget. Ha azonban csak fegyelmezik lelküket, hogy ne legyen nagyképű, akkor csak egy más jellemvonást fejlesztettek ki, ami ellentéte a nagyképűségnek s ez az erőltetettség, vagyis hazugság éppoly veszedelmes
.

Mi tehát megalkottunk különféle mintákat, kijelöltünk különféle célokat, s futunk utánuk folyton, tudatosan vagy tudatlanul, ezek szerint fegyelmezzük szívünket és eszünket, s ezért van az önuralom s ezért mennek rosszul a dolgok.

Ha azonban kutatóan belehatolunk a feltételekbe, amik az összeütközést megteremtik, s ezáltal életre keltjük az intelligenciát, akkor az intelligencia maga oly magas rendű, hogy folyton működik, s ezért nem keletkezhet holt pont, ami összeütközést hoz létre.

KÉRDÉS: Elfogadva azt, hogy az "Én"-t a környezettel szembeni visszahatások alkotják, kérdem, hogyan szabadulhatunk ki ennek korlátjai közül? Vagy hogyan tájékozódhat újra az ember, hogy ezáltal elkerülje a két hazug dolog közötti összeütközést?

KRISHNAMURTI: Szeretnék hát a módszert ismerni, amelynek segítségével kiszabadulhatnak a korlátozások közül? Miért? Minek ez a kérdés? Miért kérdezősködnek mindig módszer, rendszer után? Mire mutat ez a módszer utáni vágy? Arra, hogy menekülni szeretnének. Azt kívánják tőlem, hogy megalkossak egy rendszert, hogy ezt utánozhassák. Más szóval azt kívánják, hogy egy rendszert találjak ki, hogy ezt az összeütközést létrehozó feltételek fölé helyezzék, s így megfutamodhassanak minden összeütközés elől. Arra vágynak csupán, hogy hozzáidomuljanak egy mintához, s ezáltal kimeneküljenek a környezetükből, vagy összeütközéseikből. Ez a vágy van a módszer és módszer kívánása mögött. A módszer utáni vágy lényegében arra mutat, hogy menekülni vágynak.

"Hogyan tájékozódjék újra az ember, hogy elkerülje az összeütközést két hazug dolog között"? Mindenekelőtt, tudatos ez az összeütközés mielőtt szeretnék megtudni, hogyan szabaduljanak belőle? Ha pedig tudatos, vajon csak menedéket, hajlékot keresnek-e csupán, amiből nem származik további összeütközés? Állapítsuk hát meg, hajlékra vágynak-e, egy biztos területre, ahol nem éri el Önöket összeütközés, szeretnének-e kimenekülni a jelenlegi összeütközésből, hogy olyan létfeltételek közé jussanak, amikben nem lesz többé összeütközés, vagy pedig nem eszmélnek rá, nem tudatos az összeütközés, amiben éppen vannak. Ha nem tudatos az "Én" és környezet közötti harc, minek akkor tovább is gyógyszert keresni? Maradjanak öntudatlanok. Bízzák rá az életfeltételekre, hogy létrehozzák a szükséges összeütközést, anélkül, hogy utána vetnék magukat, s mesterségesen és hazug módon fölidéznék azt, ami nincs meg eszükben és szívükben. Mesterségesen teremtenek összeütközést, mert attól félnek, hogy elmulasztanak valamit. Az élet nem fogja elhanyagolni Önöket. Ha azt hiszik, hogy mégis, akkor valami nincs rendben. Talán egészségesek, de „elmebetegek”.

Ha benne vannak az összeütközésben, akkor nem fognak nálam módszer után kérdezősködni. Ha adnék ilyet, akkor nem tennének egyebet, mint ennek megfelelően fegyelmeznék önmagukat, utánozni próbálnának egy ideált és mintaképet, amit én alkottam meg, s ami ezért tönkretenné saját intelligenciájukat. Ha azonban az összeütközés valóban tudatos, ebben a tudatosságban a szenvedés heves lesz, s a szenvedés heve és ereje megszünteti a szenvedés okát. Ez pedig nem más, mint az, hogy nem értjük meg a környezetet.

Teljesen elvesztettük érzékünket az egyszerű, normális, közvetlen élet iránt. Azáltal, hogy módszereket követnek és nem lesznek egyebek, mint önműködő gépezetek, nem térhetnek vissza az egyszerűséghez, természetességhez, közvetlenséghez. Attól tartok, hogy a legtöbb ember azért kívánja a módszert, mert azt gondolja, hogy azok segítségével megvalósíthatja majd a teljességet, állandóságot, szilárdságot. Én úgy látom, hogy a módszerek lassú tespedéshez és pusztuláshoz vezetnek és semmi közük a valódi szellemiséghez, ami végül is az intelligencia csúcspontja.

KÉRDÉS: Ön arról beszél, hogy az egyén életében szükség van drasztikus forradalomra. Ha nem akarunk forradalmat szítani külső személyes környezetünkben, mert ez szenvedést okozna családunknak és barátainknak, vajon a belső forradalom megszabadít-e az összeütközésektől?

KRISHNAMURTI: Mindenekelőtt nem érzik-e szintén, hogy az egyén életében szükség van a drasztikus forradalomra? Meg vannak-e elégedve a dolgokkal úgy amint vannak, a haladásról és fejlődésről alkotott fogalmaikkal, a célhoz érés vágyával, megkívánásaikkal, ide-oda csapongó élvezetekkel? Hiszen tudják, hogy amint gondolkodni, valóban érezni kezdenek, fel kell támadni az égető vágynak drasztikus változás, drasztikus forradalom és a gondolkodásnak teljes újra tájékozódása iránt. Nos, ha úgy érzik, hogy ez szükséges, akkor sem család, sem barátság nem fogja útjukat állni. Ez a forradalom se nem külső, se nem belső, ez csak forradalom és változás. Amint azonban korlátokat kezdenek emelni, mondván: "Nem akarom megbántani családomat, barátaimat, lelkipásztoromat, munkaadómat, az államot" - akkor valóban nem látják a gyökeres változás szükségességét, akkor csak a környezet változására vágynak. Ez így csak cselekvő képtelenség, ami továbbra is hazug környezetet hoz létre, és nem szünteti meg az összeütközést.

Azt hiszem, meglehetősen hazug az a kifogás, hogy nem szabad bántani családunkat és barátainkat. Ha valami életbevágó dolgot akarnak cselekedni, akkor megteszik családjukra és barátaikra való tekintet nélkül, nemde? Akkor nem tekintenek arra, hogy megbántják őket. Ez túl van azon, amit irányítani tudnak. Érzelmeik olyan erősek, gondolkodásuk olyan teljes, hogy keresztül ragadja Önöket a családi kör korlátjain és az osztályokba rendezett bilincseken. A családra, barátokra, ideálokra, hitekre, hagyományokra, a dolgok megállapodott rendjére csak akkor kezdenek tekintettel lenni, hogyha még mindig ragaszkodnak valamilyen különleges bebiztosítottsághoz, hogyha nincs meg a belső gazdagságuk, hanem csupán azoktól a külső dolgoktól függnek, amik a belső gazdagság felé ösztönöznek. A család, barátok vagy valami különleges ortodoxia csak akkor nem ver bilincsbe, ha az összeütközés következtében teljes tudatossággal szenvednek. Önök szeretnék megtalálni a szenvedés okát, szeretnék megtalálni az összeütközést létrehozó környezetnek mélyebb értelmét. Nos ebben nincs személyiség, nincs korlátolt "Én"- gondolat. Ha azonban ragaszkodnak a korlátolt "Én"- gondolathoz, akkor kénytelenek latolgatni, hogy meddig menjenek és meddig ne.

Az igazságot, az isteni megértést bizonyára nem találhatják meg, ha a családhoz, hagyományokhoz vagy megszokásokhoz ragaszkodnak. Ezt csak akkor találhatják meg, ha teljesen mezítelenek, ha lehámlott Önökről minden megkívánás, vágy és bebiztosítás. Ebben a közvetlen egyszerűségben van az élet gazdagsága.

KÉRDÉS: Meg tudja magyarázni, hogy miért lett a környezet hazug, s miért nem igaz? Miből eredt mindez a baj és zavar?

KRISHNAMURTI: Mit gondol, ki teremtette meg a környezetet? Valami titokzatos Isten? Ki teremtette meg a társadalmi, gazdasági, vallásos alakulatokat? Mi magunk. Egyénileg mindenki hozzájárult, míg csak ki nem alakult a közösség. Most azután az egyén, aki segített a közösséget megteremteni, elveszett benne, mert a közösség lett a minta, a környezet. A pénzügyi, erkölcsi és szellemi bebiztosítottság utáni vágy teremtette meg a kapitalisztikus környezetet, a nacionalizmussal, osztálykülönbségekkel és kihasználással. Ezeket mi hoztuk létre, Önök, meg én, nem csoda által keletkeztek. És amíg bebiztosítottságot keresnek, újból meg fognak teremteni egy másfajta kapitalisztikus, szerzésre alapított módszert, más színűt és más árnyalatút. Eltakaríthatjuk a jelenlegi mintát, de amíg a birtoklás érzése megvan, addig csak egy más kapitalisztikus állapotot teremtenek új kifejezés- és beszédmóddal.

Ugyanez vonatkozik a vallásos szertartásokra, félelmekre, kihasználásra. Ki teremtette meg őket? Mi valamennyien. A századok folyamán mi teremtettük meg mindezt, s félelemből alkalmazkodunk hozzájuk. A hazug környezetet mindenütt az egyén teremtette meg. Ő maga rabszolgává lett, s ezek a hazug életkörülmények eredményezték azt a hazug keresést, ami az úgynevezett "Én"-nek az öntudatosság bebiztosítottságára irányul. Ebből keletkezik az "Én" és a hazug környezet közötti állandó küzdelem.

Tudni szeretnék, hogy ki teremtette meg a környezetet, mindezt az elszomorító bajt és zavart, mert szabadítóra vágynak, aki majd kiemel a zűrzavarból, s valami új mennyországba helyez. A jelenlegi környezetet saját maguk teremtették meg egyénileg azzal, hogy ragaszkodtak különleges előítéleteikhez, reményeikhez, félelmeikhez s előszereteteikhez, egyénileg kell tehát le is rombolniuk azokat, nem várva arra, hogy egy rendszer jöjjön, s elsöpörje. Lehet, hogy jön majd egy elsöprő rendszer, de akkor csak ennek lesznek rabszolgái. A kommunista rendszer esetleg megvalósul, s akkor valószínűleg más szavakkal beszélnek majd, de lelkük reakciója más formában és más tempóban bár, de ugyanaz marad.

Ezért mondtam egy más alkalommal, hogyha egy bizonyos cselekedetre a környezet ösztökél, az már nem valódi. Az igaz cselekedetek akkor születnek meg, ha megértjük a környezetet.

Egyénileg kell tehát tudatossá lennünk. Biztosítom Önöket, hogy akkor egyénileg fognak valami nagyszerűt alkotni. Nem valamely eszményhez ragaszkodó, s ezért pusztuló társadalmat, hanem olyat, amely állandóan mozgásban van, s nem érkezik el egy csúcsponthoz, hogy azután meghaljon. Az egyének célokat tűznek ki, törekszenek feléjük, s miután elérték őket, összeesnek. Mindig valamilyen célhoz akarnak eljutni, s azután az elért fokon megmaradni. S amint az egyén, úgy az állam is mindig valamely cél vagy eszmény elérésére törekszik. Szerintem azonban az egyénnek állandóan keletkeznie kell, nem szabad csúcspontra vágyni, cél után futni. Akkor az önkifejlődés, ami nem más, mint a társadalom, szintén állandó mozgásban lesz.

KÉRDÉS: Úgy gondolja, hogy a "karma" nem egyéb, mint a hazug "Én" és a hazug környezet kölcsönhatása?

KRISHNAMURTI: Tudják, hogy a karma szanszkrit szó és tevékenységet, cselekvést, munkát s egyúttal okot és hatást jelent. Nos karma a bilincs, a "megnemértett" környezetből keletkező visszahatás. Amint tegnap kifejteni próbáltam, ha egy bizonyos életfeltételt nem értünk meg, akkor ez az életfeltétel, ez a hiányzó megértés teherként nehezedik a lelkületre. Megértés nélkül működünk és cselekszünk tehát, ezért hozunk létre további terheket, nagyobb korlátozásokat.

Meg kell tehát találni, hogy miből származik ez a "megnemértés", mi akadályozza meg az egyént abban, hogy a környezetnek teljes jelentőségét átlássa, legyen az akár a múlt, akár a jelen környezet. Hogy azonban erre rábukkanjon, az észnek mentesnek kell lenni minden előítélettől. A legnehezebb dolgok közé tartozik az, hogy valóban mentesek legyünk az előítéletektől, vérmérséklettől, részrehajlástól. Igen nagy belátásra van szükség ahhoz, hogy a környezethez friss nyíltsággal és egyenességgel közelítsünk. A legtöbb ember rabja a hiúságnak, szeretne hatással lenni másokra a maga jelentékenységével, vágyik arra, hogy elérje az igazságot, szeretne környezetétől elmenekülni, vagy öntudatát kiterjeszteni - csak különleges spirituális nevet adnak neki -, vagy rabja nemzeti előítéleteknek. Mindezek a vágyódások meggátolják az észt abban, hogy a környezetnek teljes értékét közvetlenül felismerje. Mivel pedig a legtöbb lélek előítéletek rabja, azért elsősorban a magunk korlátozottságára kell reáeszmélnünk. Ha pedig öntudatra kezdenek ébredni, akkor a tudatban jön létre összeütközés. Ha tudják, hogy valóban kíméletlenül gőgösek és önteltek, az önteltség tudatában már benne van az önteltség szétfoszlásának kezdete, mert belátják, hogy mily nevetséges az. Ha azonban csak takargatják, akkor további bajokat és hazug visszahatásokat hoznak létre.

Ha tehát a múlt, vagy jelen, a "megnemértés" által teremtett elnyomorító emlékezés sohasem nehezedik életükre, akkor kell, hogy az ész a dolgoknak mindig újból szeme közé nézzen. Végzetes dolog, ha a biztosság érzésével vagy a tudás gőgjével megterhelten találkozunk az élettel, mert a tudás végül is mindig a múlthoz tartozik csupán. Ha ezzel a mindig friss lélekkel élnek, akkor megtudják majd, milyen összeütközés és folytonos megerőltető erőfeszítés nélkül élni. Akkor messze kieveznek az élet folyóján.

 

Soma77

Állandó Tag
Állandó Tag
tudod szekták ilyenek, ők azért vannak jelen tag toborzó, velükszemben nincs érv, hisz nem a saját tudásukról beszélnek, azt nem merik felvállalni, ha igen elbújnak valami mögé és onnan mondják. ahol vannak betűk és számok az már szekta lehetőségét adja, mert korlátokat teremt számomra. a személyes tapasztalatban nincsenek betű nincs szám csak a megélés. ha irányban éled a megélésed akkor szekta áldozatává váltunk, lehet a legg angyalibb esemény és szándék.
mesélj a tapasztalataidról, figyelekkiss

Kételkedj és ellenőrizz, járj utána, tapasztalj, éld meg, mert sokmindent mézes-mázas bundában sütnek ám ki, csak meg ne feküdje a gyomrodat! Nincs abszolút igazság, csak szubjektív valóság. De amint leírom, már ez sem az igazság. Azt meg csak te tudod leellenőrizni, senki más. Szintetizálj, hasonlíts, és halgass a szívedre! Az majd megmondja, mi az igazi tanítás...
 

ionon

Kitiltott (BANned)
Kételkedj és ellenőrizz, járj utána, tapasztalj, éld meg, mert sokmindent mézes-mázas bundában sütnek ám ki, csak meg ne feküdje a gyomrodat! Nincs abszolút igazság, csak szubjektív valóság. De amint leírom, már ez sem az igazság. Azt meg csak te tudod leellenőrizni, senki más. Szintetizálj, hasonlíts, és halgass a szívedre! Az majd megmondja, mi az igazi tanítás...
de van a fényben ott az igazságod éld meg, nem lehetetlen feladat ŐSEINK mondái pont erről beszélnek kik megélték ami most még lehetetlen sok ember számára, az anyagiasságtól mentes élet (igaz részlegesen éled?)szív a tudatosságodban él válasza befolyásolhatóak: tudod érzelem, az pedig a tudatosság anyagba zárt szelleme, mert a fényben nincs szív amit az érzelem vezet: de hová.......kiss
 

Soma77

Állandó Tag
Állandó Tag
de van a fényben ott az igazságod éld meg, nem lehetetlen feladat ŐSEINK mondái pont erről beszélnek kik megélték ami most még lehetetlen sok ember számára, az anyagiasságtól mentes élet (igaz részlegesen éled?)szív a tudatosságodban él válasza befolyásolhatóak: tudod érzelem, az pedig a tudatosság anyagba zárt szelleme, mert a fényben nincs szív amit az érzelem vezet: de hová.......kiss

...a pillanatba, amelybe te magad sűríted bele az univerzumot játékos jókedvedben...a szív, fény, szellem és a tudat végsősoron egy-és-ugyanaz, te magad vagy, túl a formán, túl időn és minden kétségen...
 

ionon

Kitiltott (BANned)
...a pillanatba, amelybe te magad sűríted bele az univerzumot játékos jókedvedben...a szív, fény, szellem és a tudat végsősoron egy-és-ugyanaz, te magad vagy, túl a formán, túl időn és minden kétségen...
ha figyelsz minden fény, itt a földi létezésben, fénynyelvén megkel tanulni, hisz használni nem nehéz de tudni is?kiss
 

szannyasz

Állandó Tag
Állandó Tag
NEGYEDIK BESZÉD
1934. június 19-én

Először a hozzám intézett kérdésekre válaszolok, s azután rövid beszédet mondok majd.

KÉRDÉS: Az intuíció csak a múlt tapasztalást foglalja magában, vagy még valami egyebet is?

KRISHNAMURTI: Az én véleményem szerint az intuíció egyenlő az intelligenciával, az intelligencia pedig nem a múlt tapasztalás, hanem a múlt tapasztalásának megértése. Beszélni fogok majd a tapasztalás, emlékezés, intelligencia és ész egész fogalomköréről, de most csak arra a különleges részletre válaszolok, hogy az intuíció a múltból származik-e?

Úgy látom, hogy a múlt teher, nem más, mint hiányos megértés, azért, ha cselekedeteiket valóban a múltra építik, ez minden esetben tévútra vezet. Ha azonban spontán módon cselekszenek az örökké hullámzó jelenben, akkor ez a cselekvés intelligencia, és ez az intelligencia intuíció. Az intelligencia az intuíciótól el nem választható. A legtöbb ember szereti e kettőt szétválasztani, mert számukra intuíció nem biztonságot és reményt jelent. Sokan mondják, hogy intuitív módon cselekszenek, vagyis értelem és elmélyedő gondolkodás nélkül. Sokan elfogadnak egy elméletet, vagy elgondolást, mert mint mondják, intuíciójuk igaznak ismerte fel. Értelem nélkül csupán azért fogadják el, mert valami megoldást vagy vigasztalást nyújt nekik. Valójában nem az igazi értelem működik, hanem csak saját reményeik és kívánságaik azok, amik eszüket irányítják. Az intelligencia viszont független a környezettől, s ezért értelem és gondolkodás van benne.

KÉRDÉS: Hogyan cselekedhetem szabadon anélkül, hogy magamat háttérbe szorítanám, ha tudom, hogy ezzel megbántom szeretteimet? Mi ebben az esetben a helyes cselekvés próbaköve?

KRISHNAMURTI: Azt hiszem, erre már feleltem egyszer, de a kérdező talán nem volt jelen, ezért elmondom még egyszer. A helyes cselekvés ismérve annak spontán volta, de spontán módon cselekedni annyi, mint nagyon intelligensnek lenni. A legtöbb embernek azonban az intelligencia hiánya miatt csak kibicsaklott, megrontott és agyonnyomott reakciói vannak. Ahol működik az intelligencia, ott a cselekvés spontán.

A kérdező tudni szeretné, hogyan cselekedhet szabadon anélkül, hogy önmagát háttérbe szorítaná, holott tudja, hogy cselekedete okvetlenül megbántja szeretteit? Tudják, hogy a szeretet szabadság is - benne mindkét fél szabad. Ha a szeretetben lehetséges a fájdalom, vagy szenvedés, az nem szeretet, hanem csak finomabb alakja a birtoklásnak, a szerzésvágynak. Ha igazán szeretnek valakit, akkor nem lehet, hogy fájdalmat okozzanak neki, ha megtesznek valamit, mit helyesnek gondolnak. Fájdalmat csak az okoz, ha azt kívánják, hogy ez a valaki azt tegye, amit Önök szeretnének, vagy ha ő kívánja, hogy megtegyék, amit ő szeretne. Más szóval szeretik, ha birtokává válnak valakinek, szeretik magukat biztosan, bebiztosítottan, kényelmesen érezni. És bár tudják, hogy ez a kényelem ideiglenes, mégis menedéket építenek ebben a kényelemben és múlandóságban. Minden bátorítás és vigasztalás utáni törekvés tehát csak a belső gazdagság hiányát árulja el. Ezért a különálló, másoktól független cselekvés természetesen zavart, fájdalmat és szenvedést okoz, s az embernek el kell nyomnia valódi érzelmeit, hogy másokhoz alkalmazkodjék. Más szóval ez az úgynevezett szeretetből fakadó, állandó magunk háttérbe-szorítása mindkét embert tönkreteszi. Ebből a szeretetből hiányzik a szabadság, ez finom bilincs csupán. Ha nagyon hevesen érzik, hogy valamit meg kell tenniük, akkor megteszik. Néha talán kíméletesen vagy ravaszul, de megteszik. A független cselekvésre ösztönzés mindig megvan.

KÉRDÉS: Helyesen gondolom-e, hogy a valóban intelligens léleknek minden környezet és minden létfeltétel jó? Nem az-e a kérdés, hogy a formában lássuk a művészetet?

KRISHNAMURTI: Az intelligens léleknek a környezet feltárja a maga mélyebb érzelmét s ezért az intelligens lélek mestere lesz a környezetnek, megszabadul tőle és nincs feltételek közé szorítva általa. Mi szorítja a lelket feltételek közé? A megértés hiánya, nemde? Nem a környezet korlátozza az észt, hanem az, ha egy bizonyos életfeltételt nem ért meg.

Ahol megvan az intelligencia, ott az észt nem szorítja föltételek közé semmiféle környezet, mert mindig tudatos, éber és működésben lévő, ennélfogva képes megkülönböztetni és felfogni a környezet teljes értékét. A környezet csak a lusta és letargikus észt szoríthatja feltételek közé, amely éppen ezektől a feltételektől próbál elmenekülni. És bár közben gondolkodik is, ez nem igazi működés, ez csak az életfeltételek korlátozott körében való gondolkodás, ami szerintem egyáltalában nem gondolkodás.

A helyes értékek megismerése teremti meg, ébreszti föl tehát az intelligenciát. Hogy pedig megértsük a jelenlegi környezetet, meg kell szabadulniuk a múlt terhétől, a múlt tapasztalataitól, mert az észt a hagyományok által rákényszerített értékek csak megnyomorítják. A harc tehát a múlt és jelen között folyik. A küzdelem a századok folyamán kialakított háttér és a jelenbeli egyre változó környezet között folyik. A környezetnek ezeket a hirtelen változásait a múlt felhőjével borított ész nem tudja megérteni. Más szóval, hogy megértsük a jelent, a léleknek tökéletesen meg kell szabadulni a múlttól, vagyis spontán módon kell felbecsülni a jelen értékeit. Erről majd később is fogok beszélni.

"Nem az-e a kérdés, hogy a formában lássuk a művészetet"? Bizonyára igen. Az észnek meg kell látni a rejtett, finom és kényes értékeket a körülmények és környezet alakulásaiban, és ehhez kell, hogy az ész eleven, hajlékony és erős legyen, s ne nehezedjenek rá a tegnapi értékek.

KÉRDÉS: Úgy látszik van egy elgondolás, mely szerint a felszabadulás valami cél, valami csúcspont. Mi ebben az esetben a különbség a felszabadulásra vagy bármi más csúcspontra törekvés között? Bizonyára helytelen, ha célra, végre vagy csúcspontra gondolunk. De akkor minek tekintsük a felszabadulást, ha nem ennek?

KRISHNAMURTI: Attól tartok, hogy a kérdező nem hallotta, amit erről mondtam. Valószínűleg olvasta valamelyik régebbi könyvemet s ennek nyomán tette fel a kérdést.

Az ész azért keres csúcspontot, célt, véget, mert szeretné magát biztosan, bebiztosítottan érezni. Vegyék el tőle biztonságát, bebiztosítottságát, amik nem egyebek, mint az öndicsőítésnek és a folytatódás utáni sóvárgásnak finomabb formái. Vegyék el mindezt, meztelenítsék le s meglátják, hogy újra csak biztonságért, menedékért fog küzdeni, mert erre támaszkodva ítélhet, működhet és tevékenykedhet, akárcsak egy kipányvázott állat.

Mondtam már, hogy a felszabadulás nem cél, nem vég, hanem az igazi, örök értékek megértése. Az intelligencia örök keletkezés, nincs vége, nincs határa. A célhoz érés vágyában benne van a folytatódás, megdicsőült énünknek folytatódása utáni kifinomult sóvárgás. A felszabadulás elérésére irányuló küzdelem és erőfeszítés arra mutat, hogy meg akarnak futamodni a jelentől. Erőfeszítéssel nem lehet megérteni a felszabadulást, mert ez az intelligencia teljessége. Erőfeszítést akkor tesznek, ha vágynak valamit megszerezni. De a felszabadulást, az igazságot nem lehet megszerezni. Ahol tehát felszabadulás, csúcspont, célhoz érés utáni sóvárgás van, ott meg kell lenni az erőfeszítésnek is, ami arra irányul, hogy az ennek nevezett öntudat maradandó, tartós, folytonos legyen. Az "Én"-nek legbelsőbb lényege a csúcspont elérésére törő erőfeszítés, mert élete az emlékek sorozatán át halad egy végcél felé.

"De akkor minek tekintsük a felszabadulást, ha nem ennek"? Miért kell egyáltalában tekintetbe venni? Miért akarnak felszabadulni? Azért, mert már tíz éve beszélek róla, azért mert el akarnak menekülni életfeltételeiktől, vagy azért, mert általa több izgalomhoz, nagyobb ösztönzéshez, nagyobb intellektuális hatalomhoz juthatnak? Miért kívánják a felszabadulást? Így szólnak: "Nem vagyok boldog, s a felszabadulással együtt megtalálom a boldogságot is, nyomorban élek, s ha megtalálom ezt a másvalamit, akkor megszűnik a nyomor." Ha így beszélnek, akkor csak helyettesítést keresnek.

"A felszabadulást sehogyan sem kell tekinteni." Az megszületik. Csak akkor jön létre, ha a lélek nem próbál megfutamodni a létfeltételektől, amik fogva tartják, hanem inkább megérteni akarja azoknak a létfeltételeknek mélyebb értelmét, amik összeütközést teremtenek. Ha nem értik meg az összeütközést létrehozó létfeltételeket, környezetet, akkor valamilyen fogalmat, csúcspontot, célt, véget keresnek, s azt mondják maguknak: "ha megértem ezt, akkor eltűnik amaz", vagy "ha ez megvan, akkor megváltoztathatom vele azt a létfeltételt. Mindez csak finomabb alakja a jelentől való folytonos menekülésnek. Az eszményképek, hitek, csúcspontok és célok a jelenből kivezető utak csupán. Ha valóban elgondolkodnak rajta: minél inkább hajszolják a véget, célt, hitet, eszményképet, annál inkább terhelik meg a jövőt, mert menekülnek a jelentől, s ezáltal mindig több korlátot, összeütközést és szenvedést hoznak létre.

KÉRDÉS: Némelyek szerint Ön úgy gondolja, hogy most kell felszabadulni, mert itt az alkalom rá, mesterek pedig lehetünk később, máskor. Ha azonban egyáltalában mesterekké kell lennünk, akkor miért nem helyes, ha már most rálépünk erre az útra?

KRISHNAMURTI: Most van itt az alkalom a felszabadulásra? Mit értenek alkalom alatt? És hogyan tudnak felszabadulni most? Micsoda csodaszerű folyamat által? És később lesznek mesterek? Mondja uram, mi a mester és mi a felszabadulás? Bizonyos, hogyha nincs felszabadulás, mester sem lehet? Ha a felszabadulás nem az intelligencia legmagasabb fokú beteljesedése a jelenben, akkor ezt az intelligenciát bizonyára nem lehet megszerezni a messze jövőben sem. Felszabadulni most szeretnének hát, s mesterré lenni azután? Csodálkozom, hogy miért akarnak most felszabadulni? Félek tőle, hogyha akarják, akkor semmit sem jelent számukra. És tartok tőle, e fogalomról: „mesterré lenni”, a kérdező azt gondolja, hogy az élet vizsgák letételéhez hasonlít, felszabadulni semmit sem jelent számára. Nem látják-e, hogyha nem valamik akarnak lenni, hanem csak tökéletesen akarnak élni, csak egyetlenegy napnak gazdagságában, akkor meg fogják tudni, mi az, hogy mester vagy felszabadulás. A valamivé válás vágya folytonosan beteljesíthetetlen jövőt teremt, s ezért tökéletlen életük a jelenben.

Az elmúlt három nap folyamán az észről és intelligenciáról beszéltem. Nos, én nem osztom ketté az észt és intelligenciát. Az emlékektől és akadályoktól megfosztott és teljesen, spontán módon működő tudatos észből megértés fakad, és ez az intelligencia, ez az eksztázis; számomra ez a halhatatlanság, időnélküliség. Az intelligencia az időnélküliség, az ész maga. Ez a valóság, s elválasztani az észtől nem lehet. Ez az eksztázis a mindig keletkező, mindig mozgásban lévő.

Az emlékezet csak akadálya ennek az intelligenciának, s tőle független valami. Az emlékezet folytatása az "Én"- tudatnak, s ez nem más, mint a környezet eredménye, azé a környezeté, aminek teljes jelentőségét az ész nem látta meg. Az emlékezet tehát eltompítja, eltéríti a mindig keletkező, mindig mozgásban lévő időtlen intelligenciát. Az ész: intelligencia, de az emlékezet ránehezedett az észre. Más szóval az emlékezet, vagyis az "Én"- tudat önmagát az ésszel azonosítja, s így az ész és intelligencia közé ékelődik, elválasztva, eltompítva, kiforgatva és elrontva az észt. Ily módon az emlékezés akar az intelligencia lenni, s ez egészen helytelen - ha szabad ezt a szót használni - mert az ész maga az intelligencia, s csak az emlékezet rontja meg az észt, s burkolja felhőbe az intelligenciát, holott az ő maga.

Mi hát az emlékezet? Nemde történés, tapasztalás, remény, vágyakozás, hit, fogalom, előítélet és hagyomány, tett és cselekvés, s ezeknek finom és összetett visszahatásai? A remény, vágyakozás, félelem, előítélet és vérmérséklet feltételek közé szorítják az észt, s ezek teremtik meg az emlékezetet, ami az észnek, vagyis intelligenciának tisztaságát elhomályosítja. Ez az emlékezet végiggördül az időn, s öntudatossággá, "Én"-né áll össze, s keményedik meg. Ez az "Én", amiről beszélnek. Ez a tapasztalások, események, hitek és eszményképekből származó visszahatásoknak kikristályosodott és megkeményedett emléke, amit miután szilárd tömeggé lett, összekevernek és azonosítanak az ésszel. Ha gondolkodnak rajta, látni fogják, hogy így van. Az öntudatosság, vagy a különállónak, az "Én"-nek tudata nem más, mint egy emlékezés-köteg, az idő pedig semmi egyéb, mint annak működés- és játékterülete. A visszahatásoknak ezt a megkeményedett tömegét újra feloldani nem lehet, nem lehet a múlt elemzése által az időben visszafelé felbontani, mert hiszen az egész visszatekintés és múltelemzés csak az emlékezet műfogása. Tudják jól, hogy az emlékezetnek hivatásszerű foglalkozása és állandó tevékenysége, amiben egészségtelen élvezetet talál az, ha a múltat visszaalakítja és új feltételek közé állítja a jelenben. Kérem ez nem észtorna, vagy filozófiai elgondolás. Csak gondolkodjanak rajta egy percig, s meglátják, hogy igaz. A létfeltételekből, környezetből, előítéletekből, különböző kívánságokból keletkező visszahatás-tömeg megvan, s ez az a dolog, amit "Én"-nek neveznek.

Most azután megszületik az az elgondolás, hogy annak megfelelően, amit én beszéltem, az Én"-t szét kell oszlatni. Vagy ha érzik ennek ostobaságát, akkor elkezdik legombolyítani. Az emlékezés elkezdi önmagát a múltba visszafelé gombolyítani, s ez az önelemzés folyamata. S ha meggondolják, látni fogják, hogy maga az emlékezet talál egészségtelen gyönyörűséget abban, ha a múltat új feltételek közé állítja a jelenben. És hasonlóképpen az emlékezet jövendője nem más, mint még nagyobb megkeményedés, amit további sóvárgás és a tapasztalatoknak és visszahatásoknak további felhalmozása hoz létre. Más szóval az idő: emlékezet, vagy ön-tudatosság. Az ön-tudatosságot nem lehet felbontani, vagy szétoszlatni, ha a múltba térnek vissza. A múlt felhalmozott emlékezés csupán s az öntudatot a jelenben nem bontják fel azzal, ha beleásnak a múltba, sem azzal, ha behatolnak a jövőbe. A jövő további felhalmozás, sóvárgás, visszahatás és megkeményedés csupán, csak mi nevezzük el hitnek, eszményképnek, reménynek. A jövő is benne van az időben. Amíg az emlékezés folyamata múlt és jövő alakjában folytatódik, addig az intelligencia nem tud teljesen és tökéletesen a jelenben cselekedni.

A közönségesen értelmezett intuíció szintén a múlton, a tapasztalatok és emlékeknek elmúlt összegyűjtésén alapszik, s ez nem más, mint óvás, hogy eszesen - vagy szabadon - cselekedjünk a jelenben. Mondtam már, hogy ez az időtlenség nem filozófiai elgondolás részemről, hanem valóság, s erről meg is győződhetnek, ha kísérletet tesznek azzal, amit mondok. Meglátják, hogy valóság, ha eszüket nem terheli a múlt felhalmozása, amit emlékezetnek neveznek, s ami a jelenben is irányítóan működik, s meggátolja Önöket abban, hogy egészen intelligensek legyenek és teljesen a jelenben éljenek.

A felszabadulás igazság, vagy Isten tehát nem más, mint az észnek (ez maga az intelligencia) megszabadítása az emlékezet terhétől. Kifejtettem, hogy mit értek emlékezet alatt. Nem a tényekre, vagy hazugságokra való emlékezést, hanem azt a terhet, amit az ön-tudatosság rak az észre. Ez az öntudatosság az emlékezet, másként a meg nem értett környezet visszahatása. A halhatatlanság nem az "Én"- tudatosságnak folytatódása, mert ez csak a hazug környezet eredménye, hanem szabadság, az ész megszabadítása az emlékezet terhétől.

 

szannyasz

Állandó Tag
Állandó Tag
ÖTÖDIK BESZÉD
1934. június 22-én

Ma reggel a félelemről akarok beszélni, ami kényszert és befolyásolást hoz létre.

Mi az észt gondolkodásra, értelemre és intellektusra osztottuk fel, de mint legutóbbi beszédemben kifejtettem, számomra az ész intelligencia, önmagában teremtő valami, amit azonban az emlékezet elhomályosít. Az észt, vagyis intelligenciát elhomályosítja az emlékezet, s összekeveri az "Én"- tudattal, ami a környezet eredménye. Az ész tehát szolgája lesz a környezetnek, amit önnön sóvárgása teremtett meg, s így állandó lesz a félelem. Az ész teremtette meg a környezetet, s mindaddig, amíg meg nem értjük a környezetet, meg kell lenni a félelemnek. A környezet számunkra nem teljesen tudatos, gondolkodásunkkal nem merülünk belé tökéletesen, ezért lesz az ész a környezet rabszolgája, s ezért van félelem. A félelem eszköze pedig a kényszer. Természetes tehát, hogyha hiányzik az intelligencia, akkor nem értjük meg a környezetet, s ezáltal megteremtjük a félelmet. A félelemből azután szükségképpen külső vagy belső befolyásolás származik.

Hogyan jött most már létre az állandó kényszer, amiből a félelem átütő eszköze lett? Az emlékezet elfátyolozza az észt, s ez azért van, mert nem értjük meg az összeütközést létrehozó környezetet, s az emlékezet ön-tudatossággá válik. Az elfátyolozott, az emlékezet által korlátok és határok közé szorított ész az "Én"-nek, vagyis a környezet eredményének folytatódását kívánja, s ebben a törekvésében a környezet kiigazítására, növekedésének és kiterjedésének megváltoztatására, módosítására vágyik. Tudják, hogy az ész állandóan alkalmazkodni kíván a környezethez, ebből azonban nem származik megértés, valamint a környezet jelentőségét sem érthetjük meg, ha csak módosítjuk a tudatállapotot, vagy megpróbáljuk a környezetet átalakítani vagy kitágítani. Mivel az ész mindig a maga védelmezettségét keresi, azért elfátyolozza az emlékezet, ez pedig összekeveredik és azonossá lesz azzal az ön-tudatossággal, ami önmagának folytatódására vágyik. Ezért az ész megkísérli átalakítani, kiigazítani, módosítani a környezetet, vagy más szóval szeretné, - mint gondolja -halhatatlanná, egyetemessé, kozmikussá tenni az "Én"-t. Nem így van?

A halhatatlanságot kívánó ész tehát valóban arra vágyik, hogy az "Én"- tudatosság folytatódjék, a környezet megörökíttessék. Vagyis amíg az ész az "Én"- tudat fogalmához kapcsolódik, ami nem más, mint meg nem értés a környezettel szemben, tehát az összeütközésnek oka, addig ezek között a korlátok között vágyni is fog önmaga folytatódására. Ezt a folytatódást nevezzük halhatatlanságnak, vagy kozmikus öntudatnak, amiben azonban az egyes mégis megmaradt. Amíg az észt, az intelligenciát az emlékezet, vagyis "Én"- tudat tartja rabságban, addig a hamis keresi a hamisat. Ez az "Én", mint kifejtettem, a környezet hamis visszahatása. Van egy hamis ok, s az mindig hamis megoldást, hamis hatást, hamis eredményt kíván. Ha tehát az emlékezet által elhomályosított ész önmagát, mint "Én"- tudatosságot akarja folytatni, akkor hazug halhatatlanságra, hazug kozmikus kitágulásra - vagy bármint nevezzék is - vágyakozik.

Az "Én"-nek folytatódására irányuló folyamat, a magunkat fenntartó emlékezet szüli a félelmet, mégpedig nem a felületes, hanem az alapvető félelmet, amivel ma foglalkozni fogok. Minden félelem megszűnik akkor, ha eltakarítjuk ezt az alapvető félelmet, a folytatódásra irányuló aggódást, aminek külső kifejezése a nacionalizmus, növekedés, célhoz érés, siker. Félelem mindaddig van, amíg megvan a hazug dolgok folytatódására irányuló vágyódás. S mivel az "Én" hazug dolog, azért kell, hogy hazug legyen a visszahatás és ez maga félelem. A félelemmel együtt kell, hogy járjon a fegyelem, kényszerbefolyás, uralkodás és a hatalom keresése, amit az ész erényként és isteni dologként magasztal. Ha gondolkodnak rajta, rájönnek, hogy az intelligenciával nem fér össze a hatalom hajszolása.

Nos mindenkinek az életét a félelem, összeütközés és ennek következtében az erőszak alakítja; olyan parancsolatok és bilincsek ráerőszakolása ez, amiket egyesek értékesnek és erényesnek, mások rossznak és veszedelmesnek tekintenek. A folytatódás utáni vágyuk ezeket a korlátozásokat teremtette meg, ez a vágyuk hozta létre a fegyelmezést, törvényeket és tekintélyeket. A különböző alakulatokból és fokozatokból származó erőszak alakítja, formálja és kormányozza életüket. Ezt némelyek jónak, mások rossznak mondják.

Először is külső kényszerről beszélhetünk, ezzel gátolja a környezet az egyént. A fejletlennek és szellemietlennek nevezett hétköznapi embert a külső környezet kormányozza, tehát a vallás, a magatartás szabályai, az erkölcsi mértékek, politikai és társadalmi tekintélyek. Mindezeknek azért rabszolgája, mert mindezek az egyén gazdasági szükségleteiben gyökereznek. Vagy nem? Távolítsuk el teljesen a gazdasági szükségleteket, amiktől az egyén függ, akkor eltűnnek a magatartás szabályai, az erkölcsi mértékek, politikai, gazdasági és társadalmi értékek. A külső környezetnek megszorításai, amik az egyén és a környezet között összeütközést hoznak létre, növekvő mértékben fosztják meg az egyént az intelligenciától és nyomorékká, elferdítetté és kificamodottá teszik. Minél inkább elnyomják, annál kevésbé lesz intelligens az az egyén, akit egyre csak föltételek közé szorít a külső környezet, s alakítanak bizonyos szabályok, törvények, visszahatások, parancsolatok és erkölcsi mértékek. Az intelligencia azonban az, ha megértjük a környezetet, s meglátjuk az erőszaktól mentes finomabb jelentőségét.

Az egyénre erőltetett és külső környezetnek nevezett megszorításoknak megvannak a képviselői: a vallásoknak, köznapi erkölcsnek, s az ember politikai és gazdasági életének kontáraiban és kihasználóiban. Azt az embert nevezem kihasználónak, aki tudatosan, vagy öntudatlanul felhasználja Önöket, s akihez tudatlanságból, tudatosan, vagy öntudatlanul alkalmazkodnak. Önök lesznek a kihasználtak gazdasági, társadalmi, politikai vagy vallási szempontból, az illető pedig a kihasználó. Ily módon az élet iskolává válik, a cél keretté, amelyben az egyént bizonyos alakúvá kovácsolják, s amelyben géppé, a gépezet egy kerekévé válik, s gondolkodás-nélküli, merev korlátok közé szorul. Az életből folytonos erőlködés, harc lesz, ezért kialakult az a hamis elgondolás, hogy az élet megtanulandó, elsajátítandó leckék sorozata. Az embert jó előre figyelmeztetni kell tehát, hogy az életet holnap újra kell élnie, persze a mai előítéleteivel. Az életből iskola lesz csupán, nem olyasmi, amit élni, aminek örülni kell, amit elragadtatással, egészen és félelem nélkül élni kell.

Az egyént kényszeríti tehát a külső környezet, s belepréseli őt a mértékek, erkölcsiség, vallásos fogalmak, erkölcsi parancsolatok acélkeretébe. A külső nyomás hatása alatt azután olyan világra vágyik, s abba menekül, amit belsőnek mond. Természetes, hogy egy más világtól nyugalmat és boldogságot remél az a lélek, akit a külső környezet kisiklatott, átformált, megrontott, s aki állandó külső összeütközésben és hazug alkalmazkodásban él. Az egyén kiépíti a menekülés romantikus kikötőjét, amelyben ellenértéket keres a külső világ szenvedéseiért és veszteségeiért.

Amint mondtam, Önök azért vannak itt, hogy bíráljanak és kitaláljanak, nem azért, hogy gondolatban ellenszegüljenek. Ha már igen alaposan átgondolták, mit mondtam, akkor ellenszegülhetnek. Állíthatnak korlátokat, ha akarnak, de először jöjjenek rá egészen arra, hogy mit akarok közölni s ehhez nagyon kritikusnak, tudatosnak és intelligensnek kell lenniük.

A szenvedést okozó külső körülmények által elnyomott egyén, miközben menekülni akar a külső körülményektől, belső világot teremt magának, belső törvényt kezd kifejteni, s megteremti a maga egyéni megszorításait. Ezeket nevezi önfegyelemnek vagy együttműködésnek azzal, amit magasabb énjének tanult elnevezni.

A legtöbb úgynevezett szellemi ember lerázta magáról a környezet befolyását és külső kényszerét, de belső törvényt, belső mértéket és belső fegyelmet fejlesztett ki, s ezt úgy nevezik, hogy magasabb énjüket lehozzák az alacsonyabbhoz. Ez más szavakkal helyettesítés csupán. Így alakul ki az önfegyelem, ez az, amit belső hangnak neveznek, s aminek ereje és hatalma még a külső környezeténél is sokkal nagyobb. De végül is mi a különbség a belső és külső között? Mindketten uralkodnak az észen, vagyis intelligencián, s megrontják azt az "Én" folytatódásának vágyával. Itt van azután az úgynevezett intuíció, ami nem más, mint titkos vágyaiknak és reményeiknek bilincseiktől megszabadított beteljesülése. Ezt az úgynevezett belső világot megtöltik tehát önfegyelemmel, belső hanggal, intuícióval. Mindez, ha meggondolják, ugyanannak az összeütközésnek finomabb formája, egy másik világba átvíve. Ebből a világból is hiányzik a megértés, ez csak egy finomabb s amint mondják, szellemibb környezethez való alakulás és igazodás. Tudják, hogy amint a külső világban némelyek társadalmi megkülönböztetéseket kerestek és találtak is, ugyanúgy a szelleminek nevezett emberek a belső világban is keresik, s általában meg is találják szellemi fölötteseiket és rangidőseiket. És amint a külső világ egyénei között megvan az összeütközés, a belsőben is megteremtik a szellemi összeütközést az eszményképek, célkitűzések és sóvárgásaik között. Láthatják, hogy mi alakult ki ebből.

A külvilágban az emlékezettől elfátyolozott ész, az "Én"- tudat nem találja meg a maga kifejeződését, mert a környezet túl erős, túl hatalmas, túlságosan elnyomó, s vagy beleilleszkednek a formába, vagy összetörnek. Belső és finomabb környezetet alakítanak ki tehát, amiben pontosan ugyanaz a folyamat megy végbe. Az így megteremtett környezet menekülés a külsőből s benne éppúgy megvannak a mértékek, erkölcsi törvények, intuíció, magasabb "Én", belső hang, amikhez állandóan igazodnak. Ez tény.

Lényegében a belsőnek és külsőnek nevezett megszorítások a sóvárgásból fakadnak és ezért van félelem. A félelemből származnak a megszorítások, kényszer, befolyásolás és a hatalom vágya: ezek csak külső kifejezései a félelemnek. Ahol félelem van, ott nem lehet intelligencia, s amíg ezt meg nem értettük, addig kénytelenek vagyunk az életet belsőre és külsőre osztani, addig cselekedeteinknek mindig befolyásoltnak kell lenni. Vagy külső, vagy belső kényszer hatása alatt jönnek létre, s nem csak az első, de a második is hazug valami, mert a belsőben is csak bizonyos más mértékekhez próbálnak igazodni.

A félelem akkor jön létre, ha a hazug dolog önmagának folytatódását kívánja a hazug környezetben. És mi történik cselekedeteinkkel, vagyis hétköznapi magatartásunkkal, érzelmeinkkel és gondolatainkkal?

Az ész és szív hozzáalakulnak a külső környezethez, de ha ezt lehetetlennek találják, a túl erős kényszer miatt, akkor a belső létfeltételekhez folyamodnak, amikben teljes megkönnyebbülésre és kielégülésre vágynak. Vagy pedig kielégítették őket a gazdasági, társadalmi, vallási és politikai célkitűzések, s azért fordulnak befelé, hogy itt is sikereik legyenek, itt is célhoz érjenek. Ehhez mindig csúcspontra, célra van szükségük, s ebből lesznek a feltételek, amikhez az ész és szív folytonosan hozzáigazodik.

Mi történik ezenközben érzéseinkkel, érzelmeinkkel, gondolatainkkal, a szeretettel és értelemmel? Mi történik, ha csak alkalmazkodnak, módosulnak, megváltoznak? Mi történik akármivel - egy házzal, aminek csak a falait díszítjük fel, holott az alapzat korhadt? Ugyanígy gondolataik és érzelmeik csak alakot cserélnek, külső vagy belső forma, külső kényszer, vagy belső irányítás szerint módosulnak és alakulnak. Cselekedeteiket oly nagymértékben korlátozza a befolyásolás, hogy értelmük nem más, mint egy forma utánzása, bizonyos föltételekhez igazodás, szeretetük pedig csak a félelemnek egy más alakja. Egész életük - s ez végül is nem más, mint gondolataik, érzelmeik, örömeik és fájdalmaik - tökéletlen marad. Gondolkodásuk folyamata, életük kifejeződése csupa igazodás, módosítás, sohasem teljesség, gazdagság. Így keletkezik egyik probléma a másik után, a folytonos változást igénylő igazodás a környezethez és az egyre változó mintákhoz idomulás. A harc tehát tovább folyik, s ezt a harcot nevezik fejlődésnek, az "Én" növekedésének, az öntudat kitágításának, pedig ez csak emlékezet. Szavakat találtak ki, hogy megnyugtassák eszüket, de a küzdelmet tovább folytatják.

Nos, ha valóban megfontolják - s erre most főként azoknak, akik nyugodtan tartózkodnak itt, jó alkalmuk van - ha felismerik ezt, s nem vágynak arra, hogy megváltoztassanak, hogy módosítsanak, akkor a külső környezet, körülmények és létfeltételek, valamint a belső világ is, amiben ugyanazok a létfeltételek és a környezet, csak finomabb és szeretetreméltóbb nevekkel felruházva, tudatossá válik. És ha valóban tudatos lesz, akkor kezdik megérteni a belső és külső igazi jelentőségét, akkor közvetlen a megértés, felszabadul az élet s az ész intelligensen, természetesen, alkotóan és harc nélkül működik. Az ész - intelligencia - akkor felismeri az akadályokat, s mert megértette azokat, keresztülhatol rajtuk. Nincs hozzáigazodás, nincs módosítás, csak megértés van. Az intelligencia sem a külsőtől, sem a belsőtől nem függ, s ebben a tudatosságban nem vágynak, nem sóvárognak, hanem felfogják az igazságot. Ha az igazságot fel akarják fogni, akkor nem sóvároghatnak.

Tudják, hogyha sóvárognak, akkor eszük már el van fátyolozva és meg van rontva, mert van amivel azonosítja magát, míg egy másik dolgot visszautasít. Ha sóvárognak, akkor nem értenek meg, ha azonban az ész nem azonosítja magát az "Én"-nel, hanem tudatossá teszi, úgy a belsőt mint a külsőt, a finom felosztásokat, különböző érzelmeket, a magát emlékezetre és intelligenciára osztó észnek finom árnyalatait, - akkor ebben a tudatosságban meglátják a századok folyamán megteremtett környezetnek teljes jelentőségét, azét amit belsőnek, s azét amit külsőnek neveznek, melyek egyre változnak és egymáshoz igazodnak.

Mindezekhez most közük van: módosulás, változtatás, alkalmazkodás, s ezért kell lenni félelemnek. A félelem eszköze a kényszer, kényszer pedig csak akkor van, ha nincs megértés, ha az intelligencia nem működik normálisan.

 

hannah22

Állandó Tag
Állandó Tag
:p

Nagyon fontos az értés, a megértés ahhoz, hogy átlássuk a dolgokat, sőt mögé lássunk a dolgoknak...;)

Mindennek van egyfajta működési elve.:p
A felszín működési elvei logikusan épülnek fel, pontosabban felfedezhető a logika, ami egy fejleszhető készség, a tudomány, az átláthatóság eszköze. Statikus, kiszámítható, rendszerezhető.

Ám a kiszámíthatóság közben, felbukkannak a beeső, nem várt tényezők.
Ezt megengedett veszteségnek, kivételnek, százalékosan is lefektetik, erősítve a többség(kiszámíthatóság) létét.

Egy rendszer akkor válik ingataggá, mikor a kivételek(kiszámíthatatlanság) többségbe kerülnek. A működés mesterségesen fenntartható ideig-óráig, megnevezésének változtatásával, jelentéktelen módosításokkal.

Fújdogál az összeomlás szele, és elérkezik a nagy bummm....
Új mechanizmus kerül a régi helyére, majd ez is megszokottá lesz, és eljön az elavulása....
És megin új redszer, és megint....

Renszerek és mechanizmusok váltakoznak az életünkben, azt hisszük ez adja az élet alapját. Próbálkozunk egy kis spiritualizmussal, önámítással, önhipnózissal, hitünkhöz végletekig történő kitartással, mindenféle egyedi praktikákkal, technikákkal.... és közben az élet meg "huss" elszalad mellettünk.

Hóha Villám és Ráró ......!!!;)

Mesterségessé rendszerezett életet is lehet élni, kinek mi a hobbija...:p

Akkor léteznie kell a természetes életnek is ....kiss

:ph
 
Oldal tetejére