Először is szeretném megköszönni, hogy eljöttetek hozzám.
Az gondolom soha nem volt ennyi páncél az embereken és soha ennyi félelem nem volt. A világ felgyorsult és benne mindenki felgyorsult. Rohanás van. Tévézés és Nettezés és játékok vannak. Mintha minden értéktelenné kezdene válni. Főleg az emberek egymásoknak. A gyerekek nem beszélgetnek a szüleikkel mert azok fáradtak amikor hazaérnek a munkából a gyerek pedig bezárkózik a saját világába képzelt virtuális barátságok vannak jelen az életében és azok akikkel együtt él szánalmasnak látszanak a szemében.
Valóban sok az ÉN szó. Az Én szó olyan szó ami elkülönít mindenkitől. Az Én azt jelenti egyedül vagy. És azt is hogy túl kell élned egyedül mindent. Talán ezért van ez a sok félelem ez a rengeteg közömbösség. Vagy azért mert a tévé már annyira meggyötörte az érzéseinket hogy az utcán el sem hisszük hogy valódi a történés és igazi a dráma? Továbbmennek sokan, de azért van aki még segít. Van aki lehajol a másikhoz. Ez bennem reményt kelt mindig. Nektek mi segít a mindennapokban?
miracle
Nagyon helyesek a Dokikkiss
Falusi családban mez.gazd. munkával bőven telített gyerekkorom idéződik fel, mikor az őrülten rohanó, kommunikációt mellőző, a pénzhajhászástól lezombuló emberekről esik szó.
30-40 éve vajon miért volt más? Nagyon más?
Épp a minap fogalmazódott meg bennem: az öntudatra ébredésem óta ( kb. 3 éves korom) olyan hatalmasat változott minden.
Láttam az 1 lóerővel haladó kiegyensúlyozott szomszéd bácsit a bakon ülve korán reggel a munkába (földekre)"rohanni" mosolyogva
, és látom a ma emberét két hóna alatt egy-egy különböző korú gyerekkel, a helyreigazító ordítástól vérvörös fejjel,vicsorogva, eszeveszetten "rohan" a tömegközlekedés valamely' tárgyához, vagy épp gyömöszöli magukat a kocsiba, és forma 1-szerű indulással, csak gumiszagot és porfelhőt hagy maga után.
Vajon hol rontottuk el, vajon hol veszett el az a valami, amitől élhetőbb az élet?
Lepsénynél még meg vót'....
Elfelejtettük a "jó napot kívánok" köszönést, van helyette heló,cső meg mindenféle...
Sok emberrel találkozom nap, mint nap, és az adj'isten üdvözlést használva, csak mosolygok magamban a megdöbbent arcokon...
"Milyen rég hallottam" válasszal zavartan mormog valamit az orra alatt köszönésként.
h