****
Gondolom, mert értenek hozzá, van tapasztalatuk és megfelelő eszközük az észlelésekhez
.
Csillagászat és űrkutatás
- Téma inditó zsoltika46
- Kezdés dátuma
****
Gondolom, mert értenek hozzá, van tapasztalatuk és megfelelő eszközük az észlelésekhez
.
Egy gigantikus fekete lyuk felboríthatja a korábbi elméletet
y
y
Az NGC 1277 katalógusszámú, idős elliptikus galaxis miatt lehet, hogy át kell gondolni a galaxisfejlődési modelleket.
/Az NGC 1261 (más néven Caldwell 87) egy gömbhalmaz a Horologium (Ingaóra) csillagképben.
-
Egy kutatócsoport az NGC 1277 csillagainak mozgása alapján arra az eredményre jutott, hogy a galaxis közepén egy 17 milliárd naptömegnyi fekete lyuk bújik meg.
A mért tömegérték egyike az eddig ismert legnagyobbaknak.
A galaxismag valaha, a világegyetem történetének egy sokkal korábbi időszakában minden bizonnyal aktív volt, olyan, mint a legfényesebb ismert kvazárok.
Ezek energia-kibocsátásához az „üzemanyagot” a környezetükből beléjük spirálozó anyag biztosítja.
A tőlünk kb. 250 millió fényévre, a viszonylag közeli Perseus galaxishalmazban levő NGC 1277 a Hubble-űrtávcső
felvételén.
[Kép: NASA / ESA / A.C. Fabian / R.C.E. van den Bosch (MPIA)]
Az NGC 1277 kvazárja már kihunyt, a központi szupernagy tömegű fekete lyuk aktivitásához elfogyott az utánpótlás. Ez teljesen megszokott dolog, a galaxisok túlnyomó többsége – így saját Tejútrendszerünk is – tartalmaz központi fekete lyukat.
A rendszer igazi különlegessége az, hogy az NGC 1277 esetében a fekete lyuknak és magának az anyagalaxisnak a tömegaránya a szokásosnál lényegesen nagyobb.
Míg általában a központi fekete lyuk tömege mintegy 1 ezreléke annak, ami a galaxis csillagaiban összegyűlt, addig ebben az esetben a galaxis teljes tömegének 14%-a fekete lyukban koncentrálódik.
Ez pedig ellentmond annak az általános vélekedésnek, hogy a galaxisok és a központi fekete lyukak együtt fejlődtek, ütközések és összeolvadások sorozatán át.
Így a tömegarányok is nagyjából hasonlók maradtak: kis galaxishoz kisebb (néhány százezres vagy milliós naptömegű), nagyhoz nagyobb (akár több milliárd naptömegnek megfelelő) fekete lyuk illik.
Egy fecske persze még nem csinál nyarat.
Ha a Hubble-űrtávcsővel és a texasi Hobby-Eberly-teleszkóppal végzett mérések eredménye beigazolódik, sőt a kutatócsoport másik öt gyanús jelöltjénél is ilyen szokatlan tömegarányt találnak majd, akkor komolyan foglalkozni kell a jelenleg elfogadott modellek újragondolásával, finomításával.
A megoldást minden bizonnyal a korai univerzumban kell keresni.
Az NGC 1277 is több mint 8 milliárd éves, és semmi jel nem mutat arra, hogy az azóta eltelt idő alatt kölcsönhatásba lépett volna bármely más galaxissal.
A felfedezésről beszámoló szakcikk a Nature folyóiratban jelent meg.
http://www.nature.com/nature/journal/v491/n7426/full/nature11592.html
F:urvilag.hu/tavoli_vilagok
***
Képek:
http://cseligman.com/text/atlas/ngc12a.htm#1250
y
y
Az NGC 1277 katalógusszámú, idős elliptikus galaxis miatt lehet, hogy át kell gondolni a galaxisfejlődési modelleket.
/Az NGC 1261 (más néven Caldwell 87) egy gömbhalmaz a Horologium (Ingaóra) csillagképben.
-
Egy kutatócsoport az NGC 1277 csillagainak mozgása alapján arra az eredményre jutott, hogy a galaxis közepén egy 17 milliárd naptömegnyi fekete lyuk bújik meg.
A mért tömegérték egyike az eddig ismert legnagyobbaknak.
A galaxismag valaha, a világegyetem történetének egy sokkal korábbi időszakában minden bizonnyal aktív volt, olyan, mint a legfényesebb ismert kvazárok.
Ezek energia-kibocsátásához az „üzemanyagot” a környezetükből beléjük spirálozó anyag biztosítja.
A tőlünk kb. 250 millió fényévre, a viszonylag közeli Perseus galaxishalmazban levő NGC 1277 a Hubble-űrtávcső
felvételén.
[Kép: NASA / ESA / A.C. Fabian / R.C.E. van den Bosch (MPIA)]
A rendszer igazi különlegessége az, hogy az NGC 1277 esetében a fekete lyuknak és magának az anyagalaxisnak a tömegaránya a szokásosnál lényegesen nagyobb.
Míg általában a központi fekete lyuk tömege mintegy 1 ezreléke annak, ami a galaxis csillagaiban összegyűlt, addig ebben az esetben a galaxis teljes tömegének 14%-a fekete lyukban koncentrálódik.
Ez pedig ellentmond annak az általános vélekedésnek, hogy a galaxisok és a központi fekete lyukak együtt fejlődtek, ütközések és összeolvadások sorozatán át.
Így a tömegarányok is nagyjából hasonlók maradtak: kis galaxishoz kisebb (néhány százezres vagy milliós naptömegű), nagyhoz nagyobb (akár több milliárd naptömegnek megfelelő) fekete lyuk illik.
Egy fecske persze még nem csinál nyarat.
Ha a Hubble-űrtávcsővel és a texasi Hobby-Eberly-teleszkóppal végzett mérések eredménye beigazolódik, sőt a kutatócsoport másik öt gyanús jelöltjénél is ilyen szokatlan tömegarányt találnak majd, akkor komolyan foglalkozni kell a jelenleg elfogadott modellek újragondolásával, finomításával.
A megoldást minden bizonnyal a korai univerzumban kell keresni.
Az NGC 1277 is több mint 8 milliárd éves, és semmi jel nem mutat arra, hogy az azóta eltelt idő alatt kölcsönhatásba lépett volna bármely más galaxissal.
A felfedezésről beszámoló szakcikk a Nature folyóiratban jelent meg.
http://www.nature.com/nature/journal/v491/n7426/full/nature11592.html
F:urvilag.hu/tavoli_vilagok
***
Képek:
http://cseligman.com/text/atlas/ngc12a.htm#1250
Fényszennyezés
A Föld éjszakai arcáról készült legújabb felvételek komoly problémákra hívják fel a figyelmet: a fényszennyezés mértéke több helyen súlyosan meghaladta az elfogadható mértéket.
Az Amerikai Geofizikai Társaság (American Geophysical Union) 2012. december 5-i ülésén mutatták be azokat a fényképeket, melyek a Föld éjszakai látványát mutatják a világűrből.
A teljes planétát lefedő kompozit kép korábban nem látott felbontásban mutatja be globálisan a fényszennyezés forrásait, a városi fényeket. A NASA és a NOAA (National Oceanic and Atmospheric Administration) új műholdja, a Suomi National Polar-orbiting Partnership (SNPP) egy olyan érzékelőt is vitt magával, amely képes az éjszakai Föld megfigyelésére.
Az eszköz arra is alkalmas volt, hogy az éjszaka szárazföldet érő Sandy-hurrikánt holdfényben fotózza.
Az érzékelő érzékenysége elegendő ahhoz, hogy pl. egy magányos hajót kimutasson a tengeren.
Az eszköznek számos alkalmazása lehet, pl. segítheti a meteorológiát is, hiszen több felhőtípus éjszaka keletkezik.
Az SNPP jelentős lépés a fényszennyezés világűrből történő feltérképezésében is, a korábban ismertté vált
műholdas képeket túlszárnyalja.
Az éjszaka sehol sem olyan sötét, mint gondolnánk – hiába nevezték el a földgolyót mutató éjszakai felvételt „fekete üveggolyó”-nak, nehéz rajta igazán sötét területeket találni.
Bolygónk felszínét sűrűn bepiszkítja a túlzó és veszteséget jelentő világítás, ami fényszennyezést okoz.
A pazarló fények nem csak a csillagos égbolt látványát veszik el tőlünk, hanem jelentős mennyiségű energia elpocsékolását és egészségügyi kockázatot is jelentenek.
A probléma megoldásával jelentős pénzt takaríthatnánk meg, csökkenthetnénk a fény természetes környezetünkre gyakorolt hatását, és sok esetben még jobban is láthatnánk éjszakai környezetünket.
Az SNPP éjszakai kamerájának egyik érdekessége, hogy érzékenységét pixelenként szabályozzák – a fényességhez
alkalmazkodva –, ezzel a képek dinamikus tartományát jelentősen növelik. A földfelszínre vetített
felbontóképessége 750 méter – így a teljes planétát lefedő mozaik mérete 54.000x27.000 pixel.
A hazánkról kivágott részlet is több mint 1000 pixel szélességű – a városokon kívül a nagyobb falvak is
azonosíthatók a képen.
A Balaton körvonalát a part menti települések fényei élesen kirajzolják.
Az SNPP-felvételek jól mutatják a városokból és a főútvonalakról az égbolt irányába távozó fényt.
A kép tanúbizonysága szerint a városok többsége a kelleténél fényesebb – amiért legtöbbször a nem megfelelően irányított lámpatestek a felelősek.
Egyedül az Egyesült Államokban dollár milliárdok mennek veszendőbe évente azért, mert a szükséges területek helyett az égbolt irányába távozik a fény jelentős része – jelenti ki a Nemzetközi Csillagoségbolt Szövetség (IDA) témához kapcsolódó közleménye.
„A Földünkről készült ťfekete üveggolyóŤ képek nyilvánvalóvá teszik, hogy nagyon sok munkánk lesz még, hogy megbirkózzunk a fényszennyezés problémáival” - mondta Bob Parks az IDA ügyvezető igazgatója.
„A világítás káros hatásai messze túlmutatnak a csillagászaton.” Túlméretezett és rosszul irányított világítási berendezések zavarhatják a denevéreket, a költöző madarakat, s még sorolhatnánk az érintett élőlényeket, beleértve magát az embert is.
Az okozott problémák jelentős része elkerülhető lenne, ha minden külső világítás lefelé irányulna, ha csak akkor és olyan mértékben használnánk őket, amikor és amennyire arra szükség van.
Megfelelő világítással a „fekete üveggolyó” egy kicsit elhalványítható lenne, s halványabb csillagok is visszatérnének éjszakai égboltunkra.
Mindez nem csak az IDA javaslata, ez év augusztusától az Országos Településrendezési és Építés Követelmények (az OTÉK) elnevezésű kormányrendelet is ezt írja elő.
Bízunk benne, hogy a törvénynek pozitív hatásai lesznek, és a „fekete üveggolyó”-hoz hasonló későbbi világűrből készült felvételeken nem további kifényesedést, hanem kellő szintre csökkenő városi fényeket láthatunk majd.
A műhold felvételei megtalálhatók a NASA „Föld Obszervatórium” (Earth Observatory) honlapján , az itt közölt képek is onnan származnak.
http://earthobservatory.nasa.gov/
Források: IDA december 6-i sajtóanyag, NASA Science News (december 5.).
Magyar szöveg:hirek.csillagaszat.hu
A Föld éjszakai arcáról készült legújabb felvételek komoly problémákra hívják fel a figyelmet: a fényszennyezés mértéke több helyen súlyosan meghaladta az elfogadható mértéket.
Az Amerikai Geofizikai Társaság (American Geophysical Union) 2012. december 5-i ülésén mutatták be azokat a fényképeket, melyek a Föld éjszakai látványát mutatják a világűrből.
A teljes planétát lefedő kompozit kép korábban nem látott felbontásban mutatja be globálisan a fényszennyezés forrásait, a városi fényeket. A NASA és a NOAA (National Oceanic and Atmospheric Administration) új műholdja, a Suomi National Polar-orbiting Partnership (SNPP) egy olyan érzékelőt is vitt magával, amely képes az éjszakai Föld megfigyelésére.
Az eszköz arra is alkalmas volt, hogy az éjszaka szárazföldet érő Sandy-hurrikánt holdfényben fotózza.
Az érzékelő érzékenysége elegendő ahhoz, hogy pl. egy magányos hajót kimutasson a tengeren.
Az eszköznek számos alkalmazása lehet, pl. segítheti a meteorológiát is, hiszen több felhőtípus éjszaka keletkezik.
Az SNPP jelentős lépés a fényszennyezés világűrből történő feltérképezésében is, a korábban ismertté vált
műholdas képeket túlszárnyalja.
Az éjszaka sehol sem olyan sötét, mint gondolnánk – hiába nevezték el a földgolyót mutató éjszakai felvételt „fekete üveggolyó”-nak, nehéz rajta igazán sötét területeket találni.
Bolygónk felszínét sűrűn bepiszkítja a túlzó és veszteséget jelentő világítás, ami fényszennyezést okoz.
A pazarló fények nem csak a csillagos égbolt látványát veszik el tőlünk, hanem jelentős mennyiségű energia elpocsékolását és egészségügyi kockázatot is jelentenek.
A probléma megoldásával jelentős pénzt takaríthatnánk meg, csökkenthetnénk a fény természetes környezetünkre gyakorolt hatását, és sok esetben még jobban is láthatnánk éjszakai környezetünket.
Az SNPP éjszakai kamerájának egyik érdekessége, hogy érzékenységét pixelenként szabályozzák – a fényességhez
alkalmazkodva –, ezzel a képek dinamikus tartományát jelentősen növelik. A földfelszínre vetített
felbontóképessége 750 méter – így a teljes planétát lefedő mozaik mérete 54.000x27.000 pixel.
A hazánkról kivágott részlet is több mint 1000 pixel szélességű – a városokon kívül a nagyobb falvak is
azonosíthatók a képen.
A Balaton körvonalát a part menti települések fényei élesen kirajzolják.
Az SNPP-felvételek jól mutatják a városokból és a főútvonalakról az égbolt irányába távozó fényt.
A kép tanúbizonysága szerint a városok többsége a kelleténél fényesebb – amiért legtöbbször a nem megfelelően irányított lámpatestek a felelősek.
Egyedül az Egyesült Államokban dollár milliárdok mennek veszendőbe évente azért, mert a szükséges területek helyett az égbolt irányába távozik a fény jelentős része – jelenti ki a Nemzetközi Csillagoségbolt Szövetség (IDA) témához kapcsolódó közleménye.
„A Földünkről készült ťfekete üveggolyóŤ képek nyilvánvalóvá teszik, hogy nagyon sok munkánk lesz még, hogy megbirkózzunk a fényszennyezés problémáival” - mondta Bob Parks az IDA ügyvezető igazgatója.
„A világítás káros hatásai messze túlmutatnak a csillagászaton.” Túlméretezett és rosszul irányított világítási berendezések zavarhatják a denevéreket, a költöző madarakat, s még sorolhatnánk az érintett élőlényeket, beleértve magát az embert is.
Az okozott problémák jelentős része elkerülhető lenne, ha minden külső világítás lefelé irányulna, ha csak akkor és olyan mértékben használnánk őket, amikor és amennyire arra szükség van.
Megfelelő világítással a „fekete üveggolyó” egy kicsit elhalványítható lenne, s halványabb csillagok is visszatérnének éjszakai égboltunkra.
Mindez nem csak az IDA javaslata, ez év augusztusától az Országos Településrendezési és Építés Követelmények (az OTÉK) elnevezésű kormányrendelet is ezt írja elő.
Bízunk benne, hogy a törvénynek pozitív hatásai lesznek, és a „fekete üveggolyó”-hoz hasonló későbbi világűrből készült felvételeken nem további kifényesedést, hanem kellő szintre csökkenő városi fényeket láthatunk majd.
A műhold felvételei megtalálhatók a NASA „Föld Obszervatórium” (Earth Observatory) honlapján , az itt közölt képek is onnan származnak.
http://earthobservatory.nasa.gov/
Források: IDA december 6-i sajtóanyag, NASA Science News (december 5.).
Magyar szöveg:hirek.csillagaszat.hu
Jók ezek a képek a légszennyezettségről.
Amit nem gondoltam, hogy az USA keleti partja viszonylag nem olyan szennyezett. Viszont Dél-Amerika É része szennyezettebb, mint amire gondoltam volna.
Amit nem gondoltam, hogy az USA keleti partja viszonylag nem olyan szennyezett. Viszont Dél-Amerika É része szennyezettebb, mint amire gondoltam volna.
Most láttam a tévében a Spectrumon (vagy valami hasonlón), hogy a Földre a víz az üstökösökkel, meteoritokkal került. Akkor a Holdon és a Marson miért nincs ennyi víz (vagy jég)? Valószínűleg ezek is ennyi találatot kaptak. Oké, kisebb a gravitáció, de a fagyott vizet meg tudnák tartani....
Van még víz a Holdon, és a Marson is. A Holdon árnyékos helyeken, ahová nem tűz be a nap. A többi kipárolgott az űrbe. A Marson is hasonló a helyzet, de ott a felszín alatt megmarad fagyott állapotban.. meg a sarkokon.
A Vénusz is folyamatosan veszti el a vízkészletét.
A Vénusz is folyamatosan veszti el a vízkészletét.
A tudomány mai állása szerint keletkezett Hold (a földből szakadt ki egy nagyobb égitest becsapódásakor) a keletkezéskor annyira forró (izzó) volt, hogy az akkor esetlegesen benne lévő víz elpárolgott. Az üstökös becsapódásokból nem tudott vizet megtartani mert légkör hiányában elpárolgott elszökött a világűrbe. Ugyanis a becsapódások óriási hővel járnak. A mai tudományos vizsgálatok és feltételezések szerint a napszél (ami a légkör és mágnesesség hiánya miatt lényegesen erősebb mint a földön) protonjai a kőzetekben lévő oxigénnel reakcióba lépve kötött állapotban lévő vízmolekulákat alkotnak. Így igaz rendkívül minimális víz de létezik a Holdon.
A Marson más a helyzet. Ott feltételezések szerint régen sokkal "barátságosabb" körülmények voltak. De valamilyen (máig tisztázatlan) kozmikus katasztrófa során légkörének és vízkészletének nagyrészét elvesztette. A tudományos vizsgálatok szerint igaz minimális de van légköre. És egyre bizonyosabban minimális vízkészlete is.
A Marson más a helyzet. Ott feltételezések szerint régen sokkal "barátságosabb" körülmények voltak. De valamilyen (máig tisztázatlan) kozmikus katasztrófa során légkörének és vízkészletének nagyrészét elvesztette. A tudományos vizsgálatok szerint igaz minimális de van légköre. És egyre bizonyosabban minimális vízkészlete is.
Erre (mármint hogy a Webb lesz az utódja) túl nagy összegben azért ne fogadj. Évről évre egyre keményebb harcok folynak a rá költhető pénzekért. Ennek okai között lehet az a tény, hogy igen gyors technikai fejlődés van mostanában ezen a téren. Az űrbe telepíthető eszközök területén kezd befutni az ún. "photon sieve" technológia, amivel viszonylag jó teljesítményt lehetne elérni a hagyományos optikák elkészítési és főleg feljuttatási árának töredékéért. Gyaníthatóan ez lehetett az oka annak is, hogy a katonák hirtelen per grátisz átengedtek a NASA-nak két, Hubble méretű optikával felszerelt felderítő műholdat, amiket már "csak" át kell alakítani csillagászati célra, és fel kell lőni. Ezek megléte pedig szerintem szintén hátráltathatja majd a Webb rendszerbe állítását, de legalábbis meg fogják előzni azt.
Másrészt a földi telepítésű eszközök területén is akkora volt a fejlődés, hogy azok sok területen már felülmúlják a Hubble teljesítményét, holott ennek létjogosultságát többek között éppen azzal indokolták, hogy ez belátható időn belül nem lesz lehetséges.
Szuperből ultra...
Egy felmérés alapján úgy tűnik, a „szupernagy tömegű” tituluson túl be kell vezetni az „ultranagy tömegű” jelzőt is a Napunk tömegét akár negyven milliárdszorosan is meghaladó központi fekete lyukak jelölésére.
vvvvvvv
Julie Hlavacek-Larrondo (Stanford University) és munkatársai egy felmérés keretében a Világegyetem legnagyobb tömegű központi fekete lyukait vizsgálták.
A 18 objektum elemzése azt mutatta, hogy a tömegük körülbelül tízszer nagyobb lehet, mint azt korábban gondolták, és közülük legalább tízé 10 és 40 milliárd naptömeg közötti.
A galaxisok centrumaiban helyet foglaló fekete lyukak hagyományos jelzője a „szupernagy tömegű", a felmérésben tanulmányozott objektumok új tömegértékei azonban szükségessé teszik, hogy megkülönböztetésükre bevezessük az „ultranagy tömegű" titulust.
A Chandra műhold röntgen-, a Hubble Űrteleszkóp látható és a VLA rádiótartománybeli felvételeiből összeállított
montázs a PKS 0745-19 katalógusjelű galaxishalmaz centrumának közelében elhelyezkedő óriás elliptikus galaxist
mutatja, amelynek a távolsága körülbelül 1,3 milliárd fényév. A forró gáz röntgenemisszióját a bíbor szín kódolja, a
HST-képen a sárga szín dominál, míg a kék színű pixelek a rádiósugárzást jelzik. A kép átmérője 1,4 ívperc, ami az
adott távolságban 511 ezer fényévnek felel meg.
A röntgenkép 47 óra 20 perc össz expozíciós idő eredménye.
[NASA/CXC/Stanford/J. Hlavacek-Larrondo és tsai; NASA/STScI]
A vizsgálatban azonosított potenciális ultranagy tömegű fekete lyukak mindegyike olyan galaxis centrumában található, melyek nagy mennyiségű forró gázt tartalmazó galaxishalmazok központi régióiban helyezkednek el.
A Chandra röntgenműhold által a halmazokról készített felvételeken látható diffúz röntgensugárzást ez a forró gáz bocsátja ki.
A központi fekete lyukak által indukált kitörések üregeket hoznak létre a gázban, ez egyrészt megakadályozza a gáz hűlését, másrészt nagy számú új csillagot létrehozó folyamatokat gerjeszt.
A kitörésekhez a fekete lyukaknak hatalmas mennyiségű gázt kell bekebelezniük.
Mivel a legtöbb anyagot a legnagyobb tömegű fekete lyukak tudják elnyelni, így a legnagyobb kitöréseket is ezek produkálják, melyek alapján a most azonosított ultranagy tömegű objektumok létét már korábban meg is jósolták.
A Chandra felvételein túl Hlavacek-Larrondo és kollégái a Karl G. Jansky Very Large Array (JVLA), az Australia Telescope Compact Array (ATCA) rádió- és a 2 Micron All-Sky Survey (2MASS) infravörös adatait is felhasználták a vizsgálatok során.
Az eredményeket részletező szakcikk a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society c. folyóiratban jelent meg.
Forrás:/hirek.csillagaszat.hu
Chandra News
Egy felmérés alapján úgy tűnik, a „szupernagy tömegű” tituluson túl be kell vezetni az „ultranagy tömegű” jelzőt is a Napunk tömegét akár negyven milliárdszorosan is meghaladó központi fekete lyukak jelölésére.
vvvvvvv
Julie Hlavacek-Larrondo (Stanford University) és munkatársai egy felmérés keretében a Világegyetem legnagyobb tömegű központi fekete lyukait vizsgálták.
A 18 objektum elemzése azt mutatta, hogy a tömegük körülbelül tízszer nagyobb lehet, mint azt korábban gondolták, és közülük legalább tízé 10 és 40 milliárd naptömeg közötti.
A galaxisok centrumaiban helyet foglaló fekete lyukak hagyományos jelzője a „szupernagy tömegű", a felmérésben tanulmányozott objektumok új tömegértékei azonban szükségessé teszik, hogy megkülönböztetésükre bevezessük az „ultranagy tömegű" titulust.
A Chandra műhold röntgen-, a Hubble Űrteleszkóp látható és a VLA rádiótartománybeli felvételeiből összeállított
montázs a PKS 0745-19 katalógusjelű galaxishalmaz centrumának közelében elhelyezkedő óriás elliptikus galaxist
mutatja, amelynek a távolsága körülbelül 1,3 milliárd fényév. A forró gáz röntgenemisszióját a bíbor szín kódolja, a
HST-képen a sárga szín dominál, míg a kék színű pixelek a rádiósugárzást jelzik. A kép átmérője 1,4 ívperc, ami az
adott távolságban 511 ezer fényévnek felel meg.
A röntgenkép 47 óra 20 perc össz expozíciós idő eredménye.
[NASA/CXC/Stanford/J. Hlavacek-Larrondo és tsai; NASA/STScI]
A Chandra röntgenműhold által a halmazokról készített felvételeken látható diffúz röntgensugárzást ez a forró gáz bocsátja ki.
A központi fekete lyukak által indukált kitörések üregeket hoznak létre a gázban, ez egyrészt megakadályozza a gáz hűlését, másrészt nagy számú új csillagot létrehozó folyamatokat gerjeszt.
A kitörésekhez a fekete lyukaknak hatalmas mennyiségű gázt kell bekebelezniük.
Mivel a legtöbb anyagot a legnagyobb tömegű fekete lyukak tudják elnyelni, így a legnagyobb kitöréseket is ezek produkálják, melyek alapján a most azonosított ultranagy tömegű objektumok létét már korábban meg is jósolták.
A Chandra felvételein túl Hlavacek-Larrondo és kollégái a Karl G. Jansky Very Large Array (JVLA), az Australia Telescope Compact Array (ATCA) rádió- és a 2 Micron All-Sky Survey (2MASS) infravörös adatait is felhasználták a vizsgálatok során.
Az eredményeket részletező szakcikk a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society c. folyóiratban jelent meg.
Forrás:/hirek.csillagaszat.hu
Chandra News
SpongyaBob:)
Kitiltott (BANned)
Magyar nevet kapott nyolc kisbolygó
December utolsó napjaiban nyolc újabb hazai felfedezésű kisbolygó elnevezését hagyta jóvá a Nemzetközi Csillagászati Unió. A Szegedi Tudományegyetem és az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont együttműködésével 1997-ben indított kisbolygó-megfigyelési programkeretében már kétezernél is több aszteroidát fedeztek fel. Ezek jó részét a Csillagászati Intézet Piszkéstetői Megfigyelő Állomásának 60 cm-es Schmidt-távcsövével találták az SZTE és az ELTE hallgatói, kutatói, illetve a csillagda munkatársai.
Egy kisbolygó felfedezése az első megpillantásától az elnevezéséig hosszú és bonyolult folyamat. Ennek legfőbb oka, hogy az égitest mozgásának pontos meghatározásához, a pálya precíz leírásához több éven keresztül követni kell a kisbolygót, ami nem mindig sikerül az észlelőknek, ráadásul a szabályozás is jelentősen megváltozott az elmúlt években. A biztos észleléshez legalább két-három különböző éjszaka kell megfigyelni a kisbolygót, de a legbiztosabb, ha egy hónapon át követik.
Ha már két különböző évben észlelték a kisbolygót, és az észelelő ideiglenes jelölése alatt fut (ez a felfedezés évéből, majd betűk és számok kombinációjából áll), már biztosan ő lesz megadva felfedezőnek, de ehhez legalább további két évben meg kell figyelni az égitestet. Ezt követően a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) illetékes szervezete, a Minor Planet Center sorszámozza az égitestet, és az ekkor megadott felfedezőnek 10 évig kizárólagos joga nevet adni az égitestnek. Ennek megfelelően a most jóváhagyott nyolc kisbolygót sem tavaly látták először.
(147421) Gárdonyi = 2003 GG
Sárneczky Krisztián fedezte fel 2003. április 1-je hajnalán Piszkés-tetőn. A Virgo csillagképben járó, 20,5 magnitúdós égitestet csak két napig sikerült követni, de szerencsére az Arizonában működő Spacewatch program keretében a hónap végén ismét megfigyelték. A halvány égitest így a 2005-ös újrafelfedezés után is magyar kisbolygó maradhatott. Később egy másik amerikai kisbolygókereső program, a NEATinternetes archívumából számos 2000-es és 2002-es pozíciót sikerült kimérni a kisbolygóról. A Naptól 2,9 CsE-re (435 millió km) keringő, azt 4,97 év alatt megkerülő kisbolygó 2007 elején kapta meg sorszámát.
A 3-4 kilométeres kisbolygó Gárdonyi Géza (1863-1922) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, az MTA tiszteletbeli tagja után kapta nevét, aki történelmi regényei nyomán a századforduló magyar irodalmának népszerűségben máig kiemelkedő alakja. Az író monogramja miatt esett a választás az ideglenes jelölésében GG betűket tartalmazó aszteroidára.
(157020) Fertőszentmiklós = 2003 QV68
Sárneczky Krisztián és Sipőcz Brigitta fedezte fel ezt az 3-4 kilométer átmérőjű kisbolygót 2003. augusztus 26-án hajnalban. A 20 magnitúdós égitestet később az előző két éjszakán készült felvételeken is megtalálták, majd szeptember végig követték. A felfedezés érdekessége, hogy ebben az évben csak Piszkés-tetőről sikerült megfigyelni. A Naptól 3,2 csillagászati egységrere keringő, 5,6 éves keringési idejű kisbolygót 2006-ban és 2007-ben észlelték legközelebb amerikai programok, majd a felfedezők 2001-es és 2002-es NEAT képeken is megtalálták halvány nyomát. Sorszámozása 2007 májusában történt, nevét a második felfedező szülőhelyéről, a Kisalföldön található, 4000-es lélekszámú településről, Fertőszentmiklósról kapta.
(161349) Mecsek = 2003 SJ127
Sárneczky Krisztián és Sipőcz Brigitta azonosította 2003. szeptember 19-én. A fényesnek számító, 19 magnitúdós kisbolygót egy nappal korábban a NEAT program is lefotózta, ám mivel a megerősítő észleléseket hazánkból végezték el szeptember 20-án, az IAU nekünk adata a felfedezést. Nagyjából egy hétig sikerült követni, de ez elegendő volt ahhoz, hogy a 2-3 km átmérőjű kisbolygó 2006 tavaszi újrafelfedezése után is magyar felfedezés maradhasson. Miután 2007-ben is megfigyelték, megkapta sorszámát. A 4,32 éves keringési idejű, a Naptól átlagosan 2,65 csillagászati egységre járó, csak 2,2 fokos pályahajlású kisbolygó a Baranya és Tolna megyében található, kellemes éghajlatú középhegységünkről kapta nevét.
(180824) Kabos = 2005 GU8
A halvány, 20-20,5 magnitúdós kisbolygót Sárneczky Krisztián fedezte fel 2005. április 2-án, majd a következő négy éjjelen is megfigyelte. Mivel később egy március eleji felvétel is előkerült róla, a 2006 őszi újrafelfedezés után is piszkés-tetői kisbolygó maradhatott. A 3,30 éves keringési idejű, maximum 1 km átmérő apróságról 2002-es és 2003-as felvételeken is előkerültek, majd miután 2008-ban is megfigyelték párszor, márciusában sorszámozták. Nevét a két világháború közötti időszak elgyötört sorsú kis emberének halhatatlan megformálójáról, Kabos Gyuláról (1887-1941) kapta.
(194970) Márai = 2002 AY179
Sárneczky Krisztián és Heiner Zsuzsanna fedezte fel ezt a 1-2 km átmérőjű kisbolygót 2002. január 13-án, de a 20,5 magnitúdós égitest képét a két előző éjszakán készült felvételeken is megtalálták. Egy évvel később a NEAT program január 10-ei és 18-ai képein is azonosították halvány nyomát, így amikor 2007 tavaszán Arizonából ismét lefotózták, magyar felfedezés maradhatott. Ezt követően már sűrűbben sikerült észlelni a 4,34 éves keringési idejű, 2,4 fokos pályahajlású kisbolygót, így 2008 novemberében sorszámot kaphatott. Nevét Márai Sándor (1900-1989) magyar író, költő, újságíró emlékére kapta, aki a két világháború közötti időszak egyik legelismertebb, legsikeresebb hazai írója volt.
(250526) Steinerzsuzsanna = 2004 PO42
Sárneczky Krisztián és Szalai Tamás fedezte fel 2005. augusztus 11-én hajnalban, majd este sikerült megerősíteni a 20,5 magnitúdós kisbolygó létezését. Miután augusztus 8-ai felvételeken is megtalálták halvány nyomát, a következő újhold idején sikerült ismét észlelni, majd 2005 novemberében az újrafelfedezés is Piszkés-tetőn történt. Ezt követően a 2009-es szembenállás kivételével minden évben megfigyelték, így 2010-ben megkaphatta sorszámát. Neve Dr. Lang Jánosné Steiner Zsuzsanna (1927-2012) matematika-fizika szakos tanárnőnek állít emléket, aki tudós generációk sorával ismertette és szerette meg e két tudományágat Szegeden és Sopronban. Köztük volt a kisbolygó társfelfedezője, Szalai Tamás is, akinek a névjavaslatot köszönhetjük.
(266622) Málna = 2008 QO3
Sárneczky Krisztián fedezte fel 2008. augusztus 24-én, de a 20,5 magnitúdós kisbolygót csak három napig sikerült követni. Szerencsére külföldi programok egészen október elejéig észlelték, így az is hamar kiderült, hogy 2003 XH23 jelölés alatt egyszer már megtalálták, de az akkori kevés észlelés miatt maradhatott a 2008-as jelölés. Miután 2009-ben és 2011-ben is megfigyelték, a 2-3 km átmérőjű kisbolygó megkapta sorszámát. A Napot 3,2 csillagászati egység átlagos távolságban 5,83 év alatt megkerülő égitest a felfedező kislányáról, Sárneczky Szofia Málnáról kapta nevét.
(318694) Keszthelyi = 2005 QM75
Sárneczky Krisztián és Kuli Zoltán azonosította 2005. augusztus 29-én. A 19,5-20 magnitúdós kisbolygót szeptember végéig tudták követni, közben pedig az is kiderült, hogy a NEAT már júliusban és augusztusban is észlelte egy-egy éjszakán. Az 1-2 km átmérőjű égitestet 2008 tavaszán fedezték fel újra, majd a 2010-es és 2012-es megfigyelések után kaphatta meg sorszámát.
A 4,27 éves keringési idejű, 8,1 fokos pályahajlású kisbolygót már régen kinézték a felfedezők Keszthelyi Sándor építész, amatőrcsillagász számára, aki pontosan 30 évvel az aszteroida megtalálása előtt az egyik első európai felfedezője volt a 2 magnitúdóig fényesedő Nova Cygni 1975-nek. A kisbolygó újdonsült tulajdonosa évtizedek óta a hazai amatőrcsillagász mozgalom meghatározó alakja, változócsillag, meteor és üstökös észleléseinek se szeri, se száma, csillagászattörténeti és bibliográfiai kutatásai pedig hiánypótlóak a szakma életében.
December utolsó napjaiban nyolc újabb hazai felfedezésű kisbolygó elnevezését hagyta jóvá a Nemzetközi Csillagászati Unió. A Szegedi Tudományegyetem és az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont együttműködésével 1997-ben indított kisbolygó-megfigyelési programkeretében már kétezernél is több aszteroidát fedeztek fel. Ezek jó részét a Csillagászati Intézet Piszkéstetői Megfigyelő Állomásának 60 cm-es Schmidt-távcsövével találták az SZTE és az ELTE hallgatói, kutatói, illetve a csillagda munkatársai.
Egy kisbolygó felfedezése az első megpillantásától az elnevezéséig hosszú és bonyolult folyamat. Ennek legfőbb oka, hogy az égitest mozgásának pontos meghatározásához, a pálya precíz leírásához több éven keresztül követni kell a kisbolygót, ami nem mindig sikerül az észlelőknek, ráadásul a szabályozás is jelentősen megváltozott az elmúlt években. A biztos észleléshez legalább két-három különböző éjszaka kell megfigyelni a kisbolygót, de a legbiztosabb, ha egy hónapon át követik.
Ha már két különböző évben észlelték a kisbolygót, és az észelelő ideiglenes jelölése alatt fut (ez a felfedezés évéből, majd betűk és számok kombinációjából áll), már biztosan ő lesz megadva felfedezőnek, de ehhez legalább további két évben meg kell figyelni az égitestet. Ezt követően a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) illetékes szervezete, a Minor Planet Center sorszámozza az égitestet, és az ekkor megadott felfedezőnek 10 évig kizárólagos joga nevet adni az égitestnek. Ennek megfelelően a most jóváhagyott nyolc kisbolygót sem tavaly látták először.
(147421) Gárdonyi = 2003 GG
Sárneczky Krisztián fedezte fel 2003. április 1-je hajnalán Piszkés-tetőn. A Virgo csillagképben járó, 20,5 magnitúdós égitestet csak két napig sikerült követni, de szerencsére az Arizonában működő Spacewatch program keretében a hónap végén ismét megfigyelték. A halvány égitest így a 2005-ös újrafelfedezés után is magyar kisbolygó maradhatott. Később egy másik amerikai kisbolygókereső program, a NEATinternetes archívumából számos 2000-es és 2002-es pozíciót sikerült kimérni a kisbolygóról. A Naptól 2,9 CsE-re (435 millió km) keringő, azt 4,97 év alatt megkerülő kisbolygó 2007 elején kapta meg sorszámát.
A 3-4 kilométeres kisbolygó Gárdonyi Géza (1863-1922) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, az MTA tiszteletbeli tagja után kapta nevét, aki történelmi regényei nyomán a századforduló magyar irodalmának népszerűségben máig kiemelkedő alakja. Az író monogramja miatt esett a választás az ideglenes jelölésében GG betűket tartalmazó aszteroidára.
(157020) Fertőszentmiklós = 2003 QV68
Sárneczky Krisztián és Sipőcz Brigitta fedezte fel ezt az 3-4 kilométer átmérőjű kisbolygót 2003. augusztus 26-án hajnalban. A 20 magnitúdós égitestet később az előző két éjszakán készült felvételeken is megtalálták, majd szeptember végig követték. A felfedezés érdekessége, hogy ebben az évben csak Piszkés-tetőről sikerült megfigyelni. A Naptól 3,2 csillagászati egységrere keringő, 5,6 éves keringési idejű kisbolygót 2006-ban és 2007-ben észlelték legközelebb amerikai programok, majd a felfedezők 2001-es és 2002-es NEAT képeken is megtalálták halvány nyomát. Sorszámozása 2007 májusában történt, nevét a második felfedező szülőhelyéről, a Kisalföldön található, 4000-es lélekszámú településről, Fertőszentmiklósról kapta.
(161349) Mecsek = 2003 SJ127
Sárneczky Krisztián és Sipőcz Brigitta azonosította 2003. szeptember 19-én. A fényesnek számító, 19 magnitúdós kisbolygót egy nappal korábban a NEAT program is lefotózta, ám mivel a megerősítő észleléseket hazánkból végezték el szeptember 20-án, az IAU nekünk adata a felfedezést. Nagyjából egy hétig sikerült követni, de ez elegendő volt ahhoz, hogy a 2-3 km átmérőjű kisbolygó 2006 tavaszi újrafelfedezése után is magyar felfedezés maradhasson. Miután 2007-ben is megfigyelték, megkapta sorszámát. A 4,32 éves keringési idejű, a Naptól átlagosan 2,65 csillagászati egységre járó, csak 2,2 fokos pályahajlású kisbolygó a Baranya és Tolna megyében található, kellemes éghajlatú középhegységünkről kapta nevét.
(180824) Kabos = 2005 GU8
A halvány, 20-20,5 magnitúdós kisbolygót Sárneczky Krisztián fedezte fel 2005. április 2-án, majd a következő négy éjjelen is megfigyelte. Mivel később egy március eleji felvétel is előkerült róla, a 2006 őszi újrafelfedezés után is piszkés-tetői kisbolygó maradhatott. A 3,30 éves keringési idejű, maximum 1 km átmérő apróságról 2002-es és 2003-as felvételeken is előkerültek, majd miután 2008-ban is megfigyelték párszor, márciusában sorszámozták. Nevét a két világháború közötti időszak elgyötört sorsú kis emberének halhatatlan megformálójáról, Kabos Gyuláról (1887-1941) kapta.
(194970) Márai = 2002 AY179
Sárneczky Krisztián és Heiner Zsuzsanna fedezte fel ezt a 1-2 km átmérőjű kisbolygót 2002. január 13-án, de a 20,5 magnitúdós égitest képét a két előző éjszakán készült felvételeken is megtalálták. Egy évvel később a NEAT program január 10-ei és 18-ai képein is azonosították halvány nyomát, így amikor 2007 tavaszán Arizonából ismét lefotózták, magyar felfedezés maradhatott. Ezt követően már sűrűbben sikerült észlelni a 4,34 éves keringési idejű, 2,4 fokos pályahajlású kisbolygót, így 2008 novemberében sorszámot kaphatott. Nevét Márai Sándor (1900-1989) magyar író, költő, újságíró emlékére kapta, aki a két világháború közötti időszak egyik legelismertebb, legsikeresebb hazai írója volt.
(250526) Steinerzsuzsanna = 2004 PO42
Sárneczky Krisztián és Szalai Tamás fedezte fel 2005. augusztus 11-én hajnalban, majd este sikerült megerősíteni a 20,5 magnitúdós kisbolygó létezését. Miután augusztus 8-ai felvételeken is megtalálták halvány nyomát, a következő újhold idején sikerült ismét észlelni, majd 2005 novemberében az újrafelfedezés is Piszkés-tetőn történt. Ezt követően a 2009-es szembenállás kivételével minden évben megfigyelték, így 2010-ben megkaphatta sorszámát. Neve Dr. Lang Jánosné Steiner Zsuzsanna (1927-2012) matematika-fizika szakos tanárnőnek állít emléket, aki tudós generációk sorával ismertette és szerette meg e két tudományágat Szegeden és Sopronban. Köztük volt a kisbolygó társfelfedezője, Szalai Tamás is, akinek a névjavaslatot köszönhetjük.
(266622) Málna = 2008 QO3
Sárneczky Krisztián fedezte fel 2008. augusztus 24-én, de a 20,5 magnitúdós kisbolygót csak három napig sikerült követni. Szerencsére külföldi programok egészen október elejéig észlelték, így az is hamar kiderült, hogy 2003 XH23 jelölés alatt egyszer már megtalálták, de az akkori kevés észlelés miatt maradhatott a 2008-as jelölés. Miután 2009-ben és 2011-ben is megfigyelték, a 2-3 km átmérőjű kisbolygó megkapta sorszámát. A Napot 3,2 csillagászati egység átlagos távolságban 5,83 év alatt megkerülő égitest a felfedező kislányáról, Sárneczky Szofia Málnáról kapta nevét.
(318694) Keszthelyi = 2005 QM75
Sárneczky Krisztián és Kuli Zoltán azonosította 2005. augusztus 29-én. A 19,5-20 magnitúdós kisbolygót szeptember végéig tudták követni, közben pedig az is kiderült, hogy a NEAT már júliusban és augusztusban is észlelte egy-egy éjszakán. Az 1-2 km átmérőjű égitestet 2008 tavaszán fedezték fel újra, majd a 2010-es és 2012-es megfigyelések után kaphatta meg sorszámát.
A 4,27 éves keringési idejű, 8,1 fokos pályahajlású kisbolygót már régen kinézték a felfedezők Keszthelyi Sándor építész, amatőrcsillagász számára, aki pontosan 30 évvel az aszteroida megtalálása előtt az egyik első európai felfedezője volt a 2 magnitúdóig fényesedő Nova Cygni 1975-nek. A kisbolygó újdonsült tulajdonosa évtizedek óta a hazai amatőrcsillagász mozgalom meghatározó alakja, változócsillag, meteor és üstökös észleléseinek se szeri, se száma, csillagászattörténeti és bibliográfiai kutatásai pedig hiánypótlóak a szakma életében.
Lehet, hogy van, aki még nálam is rosszabbul lát éjjel? Mert városi fényektől távol még én is látom szabad szemmel egyes fényesebb csillagok színét. Fotó ügyben pedig javaslom pl. Ladányi Tamás munkáit, a neten sokat találhatsz belőlük.
Néhány hónapja láttam erről egy cikket a space.com-on, szerintük egy digitális képfeldolgozás során keletkezett "melléktermék" volt.