Miért rossz a jó halál? Eutanázia – orvosi szemmel

Az eutanázia görög eredetű szó, jelentése eu=jó: thanatos=halál: tulajdonképpen a könnyű, gyors, fájdalommentes halált jelenti. Olyan orvosi cselekedetre vonatkozik, amely szándékosan megrövidíti az utolsó stádiumban levő szenvedő beteg életét, annak kifejezett kérésére.

Nagyon ellentmondásos kérdés az eutanázia elfogadása vagy megtagadása és a mai modern világban egyre égetőbbé válik, egyre több államban mint szükségszerűséget törvényesítik (Ausztrália, Hollandia, Belgium, Oregon). De ahhoz, hogy ezt megértsük, nézzük meg előbb, miért is vált egyáltalán szükségessé a jó, a kegyes halál kérdésének felvetése?

A halál tulajdonképpen egy folyamat, természetes velejárója az életünknek. 100-150 évvel ezelőtt az emberek még nem tekintették félelmetes ellenségnek, amit mindenáron le kell győzni, elfogadták mint ismerős, elviselhető szükségszerűséget és a beteg otthon, a családdal, barátokkal körülvéve, békés körülmények között halt meg.

Ma, a mindennapi „betevő falat” utáni rohanásban a családnak nincs ideje a beteg, szenvedő hozzátartozóját ápolni. Ugyanakkor mindent meg akarunk tenni szeretteinkért (meg a saját lelkiismeretfurdalásunk ellen is, hisz érezzük, hogy tulajdonképpen a beteg mellett lenne a helyünk), ezért kórházba visszük, és megkérjük az orvosokat, vigyázzanak rá, gyógyítsák meg. Sok esetben a terminális fázisban levő, gyógyíthatatlan betegeket is intenzív osztályra utaljuk, mert nehéz számunkra a szenvedésüket nézni (és vajon milyen lehet nekik elviselni azt?). De az elvárások ilyenkor is nagyok, azt akarjuk, hogy az orvosok ne csak enyhítsék szenvedéseit, de mentsék meg életét is.

Ezzel párhuzamosan az orvostudomány fejlődése lehetővé tette a súlyosan beteg emberek életfunkcióinak mesterséges fenntartását és ezzel a halál késleltetését (sose feledkezzünk meg arról, hogy a halált legyőzni nem lehetséges, az életünk része, bármennyire is félünk tőle). A család és a társadalom elvárásai miatt az orvosok mindent megtesznek, hogy késleltessék vagy elkerülhessék a súlyos betegek halálát. Néha valóban történnek csodával határos gyógyulások, de legtöbb esetben csak a beteg szenvedéseinek meghosszabbítását jelenti a mesterséges lélegeztetés, művese-kezelés, szív- és egyéb szervek működését fenntartó készülékek használata. De az orvos és az ápoló személyzet, miközben az orvosi technika „csodái”-t alkalmazza, a kivizsgálások eredményeit tanulmányozza, megfeledkezik (vagy nem marad ideje rá) magáról a lényegről: a haldoklóról, aki tulajdonképpen az elmúlás folyamatában teljesen magára marad félelmeivel, szorongásaival. Ahelyett, hogy szerettei körében, megbékülve halna meg, kórházi ágyban, idegenekkel körülvéve „harcol” a halállal.

A család és az orvosok sisyphus-i harcával szemben a kórházak vezetősége, a politikusok, pénzügyi szakemberek a „gazdasági krízisre” hivatkozva hirdetik: a terminális beteg életben tartása, gondozása sokba kerül, ekkora pénzösszeggel több tíz, esetleg több száz ember életét meg lehetne menteni, és ezzel arra ösztönzik a társadalmat, fogadja el az eutanáziát, arra ösztönzik az orvosokat, hogy szüntessék be az életfenntartó eljárásokat. (Érdekes módon viszont tűzijátékra, reklámokra, giccsre, választási kampányra és fegyverkezésre van pénz.)

Az eutanáziának két formája létezik: az aktív és a passzív eutanázia. Az aktív eutanázia során a terminális fázisban levő betegnek el kell magyarázni betegsége súlyosságát, lefolyását, életkilátásait, majd a beteg kérésére, fájdalmainak, szenvedéseinek véget vetésére az orvos egy fájdalommentes, könnyű, gyors halált biztosító injekciót ad. Tulajdonképpen asszisztált öngyilkosság. Mondhatjuk humánus cselekedetnek is, hisz célja a beteg ember szenvedéseinek enyhítése, illetve megszüntetése. De mennyire lehetek biztos abban egy orvos, hogy betegének valóban nincs semmilyen életkilátása? Biztosan ismer minden tradicionális és alternatív gyógymódot, amivel segíthet páciensén? Próbálkozott már mindennel, mielőtt lemond róla, kért-e segítséget kollégáitól? Azért, hogy megszüntesse fájdalmait, szenvedését. De mi tulajdonképpen a szenvedés? A szenvedés legfőbb oka az elhagyatottság. Társas lény vagyunk, bár erről gyakran megfeledkezünk a két munkahely és tévézés közben. De amikor az ember megbetegszik, halálán van, leginkább szeretetet, együttérzést igényel, sokkal inkább mint személytelen, tudományos kezelést. Az eutanáziát törvényesített országokban a megkérdezettek két harmada nem az elviselhetetlen fájdalmak miatt kérte halálához a segítséget hanem az elhagyatottság, kiszolgáltatottság miatt vagy mert úgy érezte, teher családjának és könnyíteni akart szerettei sorsán.

Az eutanázia másik formája, a passzív eutanázia során a kórházban fekvő, súlyos, kilátástalan betegnél megvonják a mesterséges táplálást, az életmentő kezelést és várják, amíg meghal. Ebben az esetben is felmerül a kérdés: valóban annyira súlyos állapotban van, hogy nincs más kiút? Vagy csak fáj látni saját tehetetlenségünket a betegséggel szemben, esetleg túl sokba kerül a kezelés, szükség van a kórházi ágyra (vár rá egy valós életkilátásokkal rendelkező vagy egyszerűen csak egy jobban fizető beteg). A legtöbb esetben ilyenkor öntudatlan betegekről van szó, akiknél már kipróbáltak mindenféle gyógyszert, orvosi eljárást, de állapota nem javul. Csakhogy éppen azért, mert a beteg nincs tudatánál, megkérdezni sem tudjuk, mint aktív eutanázia esetén, vajon ő mit választana, mit szeretne, egyszerűen csak sorsára hagyjuk. Az eutanáziának a passzív formája sem törvényes, mégis szinte minden kórházban elvégzik és ezzel a formával a legtöbb vallás is egyetért. Pedig legtöbb esetben arról van szó, hogy a beteg éhen hal, hisz törvény hiányában az életfenntartó eszközöket nem szabad megállítani.

Vajon melyik humánusabb, morálisabb: a halálba segítés vagy hagyni meghalni? Ha elfogadjuk az aktív eutanáziát, akkor mit teszünk majd az öngyilkosokkal? El sem kezdjük az életmentő eljárásokat, hisz tulajdonképpen ők meg akarnak halni?! Ha elfogadjuk, hogy valakinek joga van súlyos betegsége során a halált választania szenvedései enyhítésére, el kell majd fogadjuk azt is, hogy valakinek a lelki szenvedése akkora, hogy fizikai betegség hiányában is meg akar halni.

A passzív eutanázia törvényesítésére bevezették az „élő végrendelet” vagy „előzetes meghatalmazás” fogalmát. Ez azt jelenti, hogy még életünkben, egészségesen vagy betegségünk kezdetén, amikor még tudatunknál vagyunk nyilatkozatot kell írnunk, hogy súlyos esetben szeretnénk-e vagy sem ha mesterségesen életben tartanának. Ezzel vajon nem szolgáltatjuk ki magunkat az emberi gyarlóságnak? Vajon akkor is mindent megtesznek majd értünk az orvosok, vagy hamarabb lemondanak megmentésünkről, hisz tulajdonképpen mi kértük őket erre. Emellett szeretném megjegyezni, hogy a halál küszöbén nagyon sokan meggondolják magukat: szeretnének még egy órát, még egy napot, még egy hetet, hogy mindent rendbe téve mehessenek el. Hollandiában, az elmúlt 6 év tapasztalata azt mutatja, hogy az aktív eutanáziát kérvényező, súlyos betegek egy harmada az utolsó pillanatban meggondolta magát és a természetes halált választotta.

Az ember önmaga felett szabadon rendelkező lény: joga van az élethez és joga van a halálhoz is, joga van beleegyezni vagy elutasítani bizonyos műtéti vagy gyógyszeres kezeléseket. De ugyanakkor azt is hozzá kell fűznünk, hogy az életet Istentől kaptuk, s ilyenformán máris feltehetjük a kérdést: Jogunk van-e nekünk, embereknek dönteni élet és halál kérdésében? Jogunk van-e eldönteni, hogy kinek a betegsége súlyos annyira, hogy már nincs visszaút (mint már említettem, csodával határos gyógyulások történtek, történnek)? Jogunk van-e eldönteni, melyik emberi élet értékes, érdemes harcolni érte, míg a másik ember életét megrövidítjük, mert nincs esélye (vagy pénze fizetni az ápolás költségeit). Viszont ha Isten már elszólította gyermekét, de az orvosok nem hagyják meghalni, tovább harcolnak életéért, mesterségesen életben tartják (legtöbb esetben a család kérésére)? Vajon hol a határ, amikor nyugodt szívvel azt mondhatjuk, hogy mindent megtettünk hozzátartozónkért, betegünkért, most már el kell, el szabad őt engednünk.

Szabad-e törvényesíteni ezeket az eljárásokat, vagy ezzel csak visszaélések sorozatát indítanánk el? Ha törvényesítjük, úgy gondolom, már csak egy kis lépés választ el attól, hogy kötelezővé tegyük az eutanáziát, vagy úgy éreztessük a súlyos, beteg emberrel, hogy kötelessége ezt az utat választania.

Teljesen elvetni az eutanáziát, a fájdalommentes halált, viszont csak úgy lehet, ha a beteg, szenvedő embernek valódi alternatívát nyújtunk. És létezik szerintem egy emberséges, etikus válaszút: a palleatív kezelés, melynek célja nem az élet kioltása vagy mesterséges meghosszabbítása, hanem a terminális állapotba jutott gyógyíthatatlan beteg testi és lelki szenvedéseinek a csökkentése, a fájdalom enyhítése. A palleatív központoknak, úgynevezett hospice-intézményeknek a célja a gyógyítás mellett az ápolás, a maximális törődés kórházban vagy otthon. Ma már léteznek (városunkban is) ilyen intézmények, bár igaz még csak gyerekcipőben, ahol a gyógyíthatatlan, többnyire rákos betegek számára biztosítják a fájdalommentes, méltóságteljes utat a halál felé: szeretteik körében, megfelelően gondoskodó ápolószemélyzettel körülvéve, ha igény van rá, lelkipásztor, pap kíséretében, nyugodt, békés körülmények között. Ha a haldokló gondozása megfelelő, akkor a beteg élete végén nem válik annyira elkeseredetté, hogy öngyilkosságot akarjon elkövetni, hogy az eutanáziát válassza.

Mielőtt tovább folytatnám elmefuttatásom, szeretnék pár szót szólni a fájdalomcsillapításról is. Ma már léteznek különböző összetételű, rövidebb-hosszabb hatású fájdalomcsillapító gyógyszerek illetve eljárások, melyek segítségével a fájdalmat majdnem tökéletesen meg lehet szüntetni, anélkül, hogy a páciens tudatát veszítené. A fájdalomcsillapító szereknek valóban sok kellemetlen mellékhatásuk lehet, emiatt sok orvos fél megfelelő adagot felírni betegeinek, de a különböző kombinációban adott gyulladáscsökkentők, opiát-származékok illetve adjuváns (anxiolytikumok, antidepresszánsok, izomrelaxánsok, stb.) gyógyszerek hatásosabbak lehetnek, jóval kevesebb mellékhatással. Emellett sosem szabad megfeledkezni a stimulációs kezelésekről (az akupunktúra is idetartozik), a regionális fájdalomcsillapításról (a gerincvelői ideggyökök mentén végzett egyszeri vagy folyamatos gyógyszeradagolás), fizikoterápiáról, pszichoterápiáról meg az idegsebészeti kezelési lehetőségekről, melyek nagyon jól kiegészíthetik a szenvedő beteg fájdalomcsillapító terápiáját. Sajnos kevés fájdalomcsillapításra szakosodott rendelő létezik környékünkön, ahol szakorvos végezhetné ezen eljárásokat.

Mindezeket tudva, felmerül még egyszer a kérdés: valóban szükséges az eutanázia kérdésével foglalkoznunk? Hol marad az emberség? A család hogyan fog majd szembenézni utolsó útjára induló rokonától, amikor tudja, hogy ápolással, palleatív kezeléssel, kis áldozattal még köztük maradhatna egy ideig, és ugyancsak szenvedésmentesen, de családi környezetben, szerettei mellől távozhatna utolsó útjára. Hogyan fog az orvos szembenézni betegével, akinek a halált okozó injekciót beadja, hiszen ő az életre, gyógyításra esküdött fel. Hogyan fog majd többi betege szemébe nézni, akik gyógyulási vágyból fordulnak hozzá? Vagy örökre a halál „fekete angyala” marad, orvosi diplomával a zsebében? Hogyan nézzünk a jövő nemzedék szemébe, hisz a halál siettetésével megtagadjuk a tudomány továbbfejlesztését.

Végezetül volt főnököm és kedves barátom, Kerek István szavaival szeretném eszébe juttatni orvoskollégáimnak, hogy „az orvos nem élet és halál ura, ő az élők szolgálója. Szerepe nem több és nem kevesebb a Cirenei Simonénál: leveszi a szenvedő ember képében mellette görnyedő Jézus válláról a keresztet és elkíséri a Golgotára”. Legalábbis erre esküdtünk fel.

Mielőtt döntést hoznánk, érdemes elgondolkozni azon, vajon az eutanázia kinek jobb: a betegnek, a családnak, az orvosnak vagy a társadalomnak?

Dr. Kovács Judit

eutanazia.jpg
 
Kedves Doktornő!
Az életünket nem istentől, hanem a szüleinktől kaptuk, ezt szögezzük le rögtön az elején.
Deklarálja az ember szabad rendelkezését saját maga felett, ugyanakkor ezt csupán az életre vonatkozóan ismeri el.
Van bizony nem kevés hozzátartozó, aki vállalva a teljes anyagi csőd kockázatát (az egészségügy anyagi tehermentesítésének honorálásáról egyébként az állam valahogy elfeledkezik) és otthon ápolja halálos beteg gyermekét, szülőjét a végső percig és végig szenvedi a beteggel együtt a lassú elmúlás, kínhalál gyötrelmét.... mert az orvosi eskü és törvényeink értelmében a betegnek ki kell "élveznie" a halálhoz vezető út minden percét.
Humánus ez ? Szerintem nem.
Pl. egy végső stádiumban lévő rákbetegnél az orvos legfeljebb tanulási, kísérleti célból alkalmaz plusz terápiákat, nem a lekiismerete megnyugtatására, hogy ti. megtett-e mindent.
Ha egy menthetetlen kutyát/macskát el lehet altatni, egy embert miért nem, ha kéri ? Ennyit az aktív eutanáziáról.

A passzív eutanáziát e kis hazában jobb, ha nem említik a t. orvosok, hiszen gyakorolják nap, mint nap felhatalmazás nélkül pl. az idős (70 feletti) betegeken.
Ekkor hol van a lelkiismeret ?!

Tudom, nem vagyok 100-as, hogy egy újságcikkel perlekedek, de az ilyen farizeus istenkedések még ma is kicsapják nálam a biztosítékot...
 
Ladybug , az egyik igynézzi a másik ugy . Az mindenkinek a külön magán ügye , hogy a szüleitöl mind Te vagy mondjok én a jó Istentöl kaptam az életemet !! Mert gondoltál e már arra , hogy ezt ki is lehet másra is használni ?? Voltrá példa nem ??
 
Vajon melyik humánusabb, morálisabb: a halálba segítés vagy hagyni meghalni? Ha elfogadjuk az aktív eutanáziát, akkor mit teszünk majd az öngyilkosokkal? El sem kezdjük az életmentő eljárásokat, hisz tulajdonképpen ők meg akarnak halni?! Ha elfogadjuk, hogy valakinek joga van súlyos betegsége során a halált választania szenvedései enyhítésére, el kell majd fogadjuk azt is, hogy valakinek a lelki szenvedése akkora, hogy fizikai betegség hiányában is meg akar halni.

Ez a beidézett rész egy óriási csúsztatás. A lelki szenvedésen nagyon is lehet segíteni, sőt régóta ismert, hogy az öngyilkos beszűkült tudatállapotban van tette előtt, fel sem ismeri, milyen kiutak lehetnek, ill. ha van lehetősége, sokszor még meggondolja magát (így pl. nők ritkábban "sikeresek", mert nem olyan drasztikus módszereket választanak, mint a férfiak, így tudnak segítséget kérni, pl. gyógyszerbeszedés után). Az aktív eutanázia kifejezetten olyan esetekben jönne szóba, ahol semmiképpen nem lehet a betegen segíteni! A fájdalomcsillapítás nagyon jól hangzik, de szálljunk már le a földre, mégis milyen színvonalon van manapság, ill. még ha tud is élni valaki minden lehetőséggel, az milyen élet, amit az ember kábulatban tölt? Igen, sok a buktató, vissza lehet vele élni, ahol alkalmazzák, ott nagyon alaposan szabályozzák, időt hagynak, ill. alaposan körbejárják minden oldalról, mielőtt sor kerül rá. Egy érett társadalomban bevezethető, humánus dolog. Magyarországon biztosan visszaélnének vele. A passzív eutanázia meg nem egyenlő a nemtörődömséggel, elhanyagolással.
 
Hozzátenném, hogy a cím rossz, kedves Melitta, jobb lett volna, ha valahogy arra utal, hogy ez EGY orvos véleménye! A témának könyvtárnyi irodalma van, szerteágazó véleményekkel, és ez itt egy szélsőség.
 
az eutanáziát legalizálni kellene, hogy az elkeseredett betegek ne Philip Nitschke kézikönyveit tanulmányozzák, hogyan barkácsoljanak szénmonoxidos öngyilkos gépet
 
Nagyon-nagyon nehéz és összetett probléma! Nem is kívánok állást foglalni benne, mivel az embernek nemcsak az élete, de a halála is egészen személyes dolog. Ki így, ki úgy kívánja megtenni az utolsó lépést, noha az is kétségtelen, hogy jogilag a kérdés mindenképp szabályozásra szorul a visszaélések elkerülése végett. Az írás azonban számos pontatlanságot tartalmaz. Ezeket időhiány miatt épphogy csak jelezni szeretném:

(1) Az euthanáziáknak jóval több osztályozási lehetőségük van, mint ahogy azt az írás taglalja (aktív, passzív, direkt, indirekt, korai, kompetens vagy nem-kompetens személyt érintő etc.). A szakirodalom sem egységes az elnevezések tekintetében. Ráadásul, hogy tovább bonyolítsam, sokan vitatják az aktív és a passzív forma között felállított éles határt! (2) Magyarországon az életfenntartó orvosi kezelések megszüntetése terminális állapotban lévő kompetens vagy megfelelő élő végrendelettel rendelkező személy esetében jogilag biztosított (1998-as eü. trv.), ami tkp. indirekt passzív euthanázia (ergo: a passzív euthanázia Magyarországon bizonyos feltételek teljesülése esetén LEGÁLIS már lassan 20 éve!). (3) Az igazi társadalmi vita épp ezért nem általában euthanázia körül forog, hanem az aktív euthanázia az, amelynek a megítélése igencsak heterogén. (3) Az étel (esetleg ital) megvonása nem egyértelműen passziv euthanázia, bizonyos betegségek esetében valóban csak a kínlódást hosszabbítja meg (azaz rendkívüli eszköz, amely adott esetben nem kötelező), általában azonban szokásos eszköz, amelynek a megvonása nem humánus. (4) A palliatív terminális - végstádiumú betegeknek tüneti-fájdalomcsillapító kezelést nyújtó - medicinára történő hivatkozás nem érv, mivel nem vagy nemcsak a fájdalom az az ok, amely miatt a haldokló vagy a súlyos, gyógyíthatatlan beteg eutanáziát kérelmez (cél- és kilátástalanság, frusztráció, autonómia-korlátozódás etc.). (5) Az is tény azonban, hogy az euthanázia körül kialakuló vita eltereli a figyelmet a hospice-ról, amely nem a haldoklásban, hanem a haldoklásnál segít, és próbál emberi körülményeket bizosítani...
 
Az eutanázia görög eredetű szó, jelentése eu=jó: thanatos=halál: tulajdonképpen a könnyű, gyors, fájdalommentes halált jelenti. Olyan orvosi cselekedetre vonatkozik, amely szándékosan megrövidíti az utolsó stádiumban levő szenvedő beteg életét, annak kifejezett kérésére.

Nagyon ellentmondásos kérdés az eutanázia elfogadása vagy megtagadása és a mai modern világban egyre égetőbbé válik, egyre több államban mint szükségszerűséget törvényesítik (Ausztrália, Hollandia, Belgium, Oregon). De ahhoz, hogy ezt megértsük, nézzük meg előbb, miért is vált egyáltalán szükségessé a jó, a kegyes halál kérdésének felvetése?

A halál tulajdonképpen egy folyamat, természetes velejárója az életünknek. 100-150 évvel ezelőtt az emberek még nem tekintették félelmetes ellenségnek, amit mindenáron le kell győzni, elfogadták mint ismerős, elviselhető szükségszerűséget és a beteg otthon, a családdal, barátokkal körülvéve, békés körülmények között halt meg.

Ma, a mindennapi „betevő falat” utáni rohanásban a családnak nincs ideje a beteg, szenvedő hozzátartozóját ápolni. Ugyanakkor mindent meg akarunk tenni szeretteinkért (meg a saját lelkiismeretfurdalásunk ellen is, hisz érezzük, hogy tulajdonképpen a beteg mellett lenne a helyünk), ezért kórházba visszük, és megkérjük az orvosokat, vigyázzanak rá, gyógyítsák meg. Sok esetben a terminális fázisban levő, gyógyíthatatlan betegeket is intenzív osztályra utaljuk, mert nehéz számunkra a szenvedésüket nézni (és vajon milyen lehet nekik elviselni azt?). De az elvárások ilyenkor is nagyok, azt akarjuk, hogy az orvosok ne csak enyhítsék szenvedéseit, de mentsék meg életét is.

Ezzel párhuzamosan az orvostudomány fejlődése lehetővé tette a súlyosan beteg emberek életfunkcióinak mesterséges fenntartását és ezzel a halál késleltetését (sose feledkezzünk meg arról, hogy a halált legyőzni nem lehetséges, az életünk része, bármennyire is félünk tőle). A család és a társadalom elvárásai miatt az orvosok mindent megtesznek, hogy késleltessék vagy elkerülhessék a súlyos betegek halálát. Néha valóban történnek csodával határos gyógyulások, de legtöbb esetben csak a beteg szenvedéseinek meghosszabbítását jelenti a mesterséges lélegeztetés, művese-kezelés, szív- és egyéb szervek működését fenntartó készülékek használata. De az orvos és az ápoló személyzet, miközben az orvosi technika „csodái”-t alkalmazza, a kivizsgálások eredményeit tanulmányozza, megfeledkezik (vagy nem marad ideje rá) magáról a lényegről: a haldoklóról, aki tulajdonképpen az elmúlás folyamatában teljesen magára marad félelmeivel, szorongásaival. Ahelyett, hogy szerettei körében, megbékülve halna meg, kórházi ágyban, idegenekkel körülvéve „harcol” a halállal.

A család és az orvosok sisyphus-i harcával szemben a kórházak vezetősége, a politikusok, pénzügyi szakemberek a „gazdasági krízisre” hivatkozva hirdetik: a terminális beteg életben tartása, gondozása sokba kerül, ekkora pénzösszeggel több tíz, esetleg több száz ember életét meg lehetne menteni, és ezzel arra ösztönzik a társadalmat, fogadja el az eutanáziát, arra ösztönzik az orvosokat, hogy szüntessék be az életfenntartó eljárásokat. (Érdekes módon viszont tűzijátékra, reklámokra, giccsre, választási kampányra és fegyverkezésre van pénz.)

Az eutanáziának két formája létezik: az aktív és a passzív eutanázia. Az aktív eutanázia során a terminális fázisban levő betegnek el kell magyarázni betegsége súlyosságát, lefolyását, életkilátásait, majd a beteg kérésére, fájdalmainak, szenvedéseinek véget vetésére az orvos egy fájdalommentes, könnyű, gyors halált biztosító injekciót ad. Tulajdonképpen asszisztált öngyilkosság. Mondhatjuk humánus cselekedetnek is, hisz célja a beteg ember szenvedéseinek enyhítése, illetve megszüntetése. De mennyire lehetek biztos abban egy orvos, hogy betegének valóban nincs semmilyen életkilátása? Biztosan ismer minden tradicionális és alternatív gyógymódot, amivel segíthet páciensén? Próbálkozott már mindennel, mielőtt lemond róla, kért-e segítséget kollégáitól? Azért, hogy megszüntesse fájdalmait, szenvedését. De mi tulajdonképpen a szenvedés? A szenvedés legfőbb oka az elhagyatottság. Társas lény vagyunk, bár erről gyakran megfeledkezünk a két munkahely és tévézés közben. De amikor az ember megbetegszik, halálán van, leginkább szeretetet, együttérzést igényel, sokkal inkább mint személytelen, tudományos kezelést. Az eutanáziát törvényesített országokban a megkérdezettek két harmada nem az elviselhetetlen fájdalmak miatt kérte halálához a segítséget hanem az elhagyatottság, kiszolgáltatottság miatt vagy mert úgy érezte, teher családjának és könnyíteni akart szerettei sorsán.

Az eutanázia másik formája, a passzív eutanázia során a kórházban fekvő, súlyos, kilátástalan betegnél megvonják a mesterséges táplálást, az életmentő kezelést és várják, amíg meghal. Ebben az esetben is felmerül a kérdés: valóban annyira súlyos állapotban van, hogy nincs más kiút? Vagy csak fáj látni saját tehetetlenségünket a betegséggel szemben, esetleg túl sokba kerül a kezelés, szükség van a kórházi ágyra (vár rá egy valós életkilátásokkal rendelkező vagy egyszerűen csak egy jobban fizető beteg). A legtöbb esetben ilyenkor öntudatlan betegekről van szó, akiknél már kipróbáltak mindenféle gyógyszert, orvosi eljárást, de állapota nem javul. Csakhogy éppen azért, mert a beteg nincs tudatánál, megkérdezni sem tudjuk, mint aktív eutanázia esetén, vajon ő mit választana, mit szeretne, egyszerűen csak sorsára hagyjuk. Az eutanáziának a passzív formája sem törvényes, mégis szinte minden kórházban elvégzik és ezzel a formával a legtöbb vallás is egyetért. Pedig legtöbb esetben arról van szó, hogy a beteg éhen hal, hisz törvény hiányában az életfenntartó eszközöket nem szabad megállítani.

Vajon melyik humánusabb, morálisabb: a halálba segítés vagy hagyni meghalni? Ha elfogadjuk az aktív eutanáziát, akkor mit teszünk majd az öngyilkosokkal? El sem kezdjük az életmentő eljárásokat, hisz tulajdonképpen ők meg akarnak halni?! Ha elfogadjuk, hogy valakinek joga van súlyos betegsége során a halált választania szenvedései enyhítésére, el kell majd fogadjuk azt is, hogy valakinek a lelki szenvedése akkora, hogy fizikai betegség hiányában is meg akar halni.

A passzív eutanázia törvényesítésére bevezették az „élő végrendelet” vagy „előzetes meghatalmazás” fogalmát. Ez azt jelenti, hogy még életünkben, egészségesen vagy betegségünk kezdetén, amikor még tudatunknál vagyunk nyilatkozatot kell írnunk, hogy súlyos esetben szeretnénk-e vagy sem ha mesterségesen életben tartanának. Ezzel vajon nem szolgáltatjuk ki magunkat az emberi gyarlóságnak? Vajon akkor is mindent megtesznek majd értünk az orvosok, vagy hamarabb lemondanak megmentésünkről, hisz tulajdonképpen mi kértük őket erre. Emellett szeretném megjegyezni, hogy a halál küszöbén nagyon sokan meggondolják magukat: szeretnének még egy órát, még egy napot, még egy hetet, hogy mindent rendbe téve mehessenek el. Hollandiában, az elmúlt 6 év tapasztalata azt mutatja, hogy az aktív eutanáziát kérvényező, súlyos betegek egy harmada az utolsó pillanatban meggondolta magát és a természetes halált választotta.

Az ember önmaga felett szabadon rendelkező lény: joga van az élethez és joga van a halálhoz is, joga van beleegyezni vagy elutasítani bizonyos műtéti vagy gyógyszeres kezeléseket. De ugyanakkor azt is hozzá kell fűznünk, hogy az életet Istentől kaptuk, s ilyenformán máris feltehetjük a kérdést: Jogunk van-e nekünk, embereknek dönteni élet és halál kérdésében? Jogunk van-e eldönteni, hogy kinek a betegsége súlyos annyira, hogy már nincs visszaút (mint már említettem, csodával határos gyógyulások történtek, történnek)? Jogunk van-e eldönteni, melyik emberi élet értékes, érdemes harcolni érte, míg a másik ember életét megrövidítjük, mert nincs esélye (vagy pénze fizetni az ápolás költségeit). Viszont ha Isten már elszólította gyermekét, de az orvosok nem hagyják meghalni, tovább harcolnak életéért, mesterségesen életben tartják (legtöbb esetben a család kérésére)? Vajon hol a határ, amikor nyugodt szívvel azt mondhatjuk, hogy mindent megtettünk hozzátartozónkért, betegünkért, most már el kell, el szabad őt engednünk.

Szabad-e törvényesíteni ezeket az eljárásokat, vagy ezzel csak visszaélések sorozatát indítanánk el? Ha törvényesítjük, úgy gondolom, már csak egy kis lépés választ el attól, hogy kötelezővé tegyük az eutanáziát, vagy úgy éreztessük a súlyos, beteg emberrel, hogy kötelessége ezt az utat választania.

Teljesen elvetni az eutanáziát, a fájdalommentes halált, viszont csak úgy lehet, ha a beteg, szenvedő embernek valódi alternatívát nyújtunk. És létezik szerintem egy emberséges, etikus válaszút: a palleatív kezelés, melynek célja nem az élet kioltása vagy mesterséges meghosszabbítása, hanem a terminális állapotba jutott gyógyíthatatlan beteg testi és lelki szenvedéseinek a csökkentése, a fájdalom enyhítése. A palleatív központoknak, úgynevezett hospice-intézményeknek a célja a gyógyítás mellett az ápolás, a maximális törődés kórházban vagy otthon. Ma már léteznek (városunkban is) ilyen intézmények, bár igaz még csak gyerekcipőben, ahol a gyógyíthatatlan, többnyire rákos betegek számára biztosítják a fájdalommentes, méltóságteljes utat a halál felé: szeretteik körében, megfelelően gondoskodó ápolószemélyzettel körülvéve, ha igény van rá, lelkipásztor, pap kíséretében, nyugodt, békés körülmények között. Ha a haldokló gondozása megfelelő, akkor a beteg élete végén nem válik annyira elkeseredetté, hogy öngyilkosságot akarjon elkövetni, hogy az eutanáziát válassza.

Mielőtt tovább folytatnám elmefuttatásom, szeretnék pár szót szólni a fájdalomcsillapításról is. Ma már léteznek különböző összetételű, rövidebb-hosszabb hatású fájdalomcsillapító gyógyszerek illetve eljárások, melyek segítségével a fájdalmat majdnem tökéletesen meg lehet szüntetni, anélkül, hogy a páciens tudatát veszítené. A fájdalomcsillapító szereknek valóban sok kellemetlen mellékhatásuk lehet, emiatt sok orvos fél megfelelő adagot felírni betegeinek, de a különböző kombinációban adott gyulladáscsökkentők, opiát-származékok illetve adjuváns (anxiolytikumok, antidepresszánsok, izomrelaxánsok, stb.) gyógyszerek hatásosabbak lehetnek, jóval kevesebb mellékhatással. Emellett sosem szabad megfeledkezni a stimulációs kezelésekről (az akupunktúra is idetartozik), a regionális fájdalomcsillapításról (a gerincvelői ideggyökök mentén végzett egyszeri vagy folyamatos gyógyszeradagolás), fizikoterápiáról, pszichoterápiáról meg az idegsebészeti kezelési lehetőségekről, melyek nagyon jól kiegészíthetik a szenvedő beteg fájdalomcsillapító terápiáját. Sajnos kevés fájdalomcsillapításra szakosodott rendelő létezik környékünkön, ahol szakorvos végezhetné ezen eljárásokat.

Mindezeket tudva, felmerül még egyszer a kérdés: valóban szükséges az eutanázia kérdésével foglalkoznunk? Hol marad az emberség? A család hogyan fog majd szembenézni utolsó útjára induló rokonától, amikor tudja, hogy ápolással, palleatív kezeléssel, kis áldozattal még köztük maradhatna egy ideig, és ugyancsak szenvedésmentesen, de családi környezetben, szerettei mellől távozhatna utolsó útjára. Hogyan fog az orvos szembenézni betegével, akinek a halált okozó injekciót beadja, hiszen ő az életre, gyógyításra esküdött fel. Hogyan fog majd többi betege szemébe nézni, akik gyógyulási vágyból fordulnak hozzá? Vagy örökre a halál „fekete angyala” marad, orvosi diplomával a zsebében? Hogyan nézzünk a jövő nemzedék szemébe, hisz a halál siettetésével megtagadjuk a tudomány továbbfejlesztését.

Végezetül volt főnököm és kedves barátom, Kerek István szavaival szeretném eszébe juttatni orvoskollégáimnak, hogy „az orvos nem élet és halál ura, ő az élők szolgálója. Szerepe nem több és nem kevesebb a Cirenei Simonénál: leveszi a szenvedő ember képében mellette görnyedő Jézus válláról a keresztet és elkíséri a Golgotára”. Legalábbis erre esküdtünk fel.

Mielőtt döntést hoznánk, érdemes elgondolkozni azon, vajon az eutanázia kinek jobb: a betegnek, a családnak, az orvosnak vagy a társadalomnak?

Dr. Kovács Judit

Csatolás megtekintése 1557166
*
Fontosnak tartottam és nem kikerülhetőnek ezt a témát. Ha bárki eljut életének utolsó fázisához, mindenki azon imádkozik, hogy úgy menjen el, hogy ne fájjon, ne legyen kiszolgáltatott helyzetben. Többeknek ez nem sikerül, mert leírhatatlan fájdalmak között távoznak, s mindazoknak kötelező a fájdalmait enyhíteni. Ismertem olyan idős embert, aki egyedül volt, s ő úgy hárította a betegsége okán kikerülhetetlen kiszolgáltatottságát, hogy nem evett. Szó szerint éhen halt. Az orvosok nem táplálták, hallgatólagosan beleegyeztek a döntésébe. Ez olyan betegekkel is előfordul, napjainkban a kórházakban, hogy akinek nincs rokona, ismerőse, aki rendszeresen bejár a kórházba és megeteti, az is éhen halhat. Miért? A nővérek túl vannak terhelve, kevesen vannak, sok a beteg, még több az, akit szükséges ellátni etetni, pelenkázni, így elfogadni nem tudom, mert nem tudom, de tény, hogy nincsenek az ilyen kiszolgáltatott betegek ellátva. A nővér oda rohan, egy-két kanál, aztán ismét elmegy, s a végén azt mondja: "nem ízlett? Nem kell több?" A választ meg sem hallgatva, elviszi a maradékot. A pelenkázást úgy oldják meg, hogy katétert raknak fel, hogy a vizelet úgy távozzon, s csak a széklettel legyen gond. Nem részletezem, borzalmas egy állapot, senkinek soha, még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom ezt a kiszolgáltatott, méltatlan, fájdalmas létet. Tény, hogy ilyenkor jó lenne, ha mindenki tudna dönteni a további vergődéséről, mert ez már az. Ebből már nincs kilépés. Az is tény, hogy ha törvényesítik az eutanáziát, akkor hol és mikor és kik követhetnek el ezzel visszaéléseket? Nem kevés lelkierő szükségeltetik ahhoz, hogy bárki megnyomja azt a gombot, ami elindítaná azt az oldatot az eltávozandó vénájába, amitől örökre elalszik. Ez a téma súlyos és szomorú, hogy többen én is becsukom a szemem és nem akarok róla tudomást venni. Pedig szükségeltetik, mert az elmúlás az életünk része, s nem mindegy az, hogyan távozunk.
Több embernek megadatik,hogy egy pillanat tört része alatt hal meg, még többen vergődnek hosszú éveken, hónapokon keresztül. Ezt látni, s az ilyen beteget ápolni a családnak és a szenvedőnek is borzalmas. Mindkét részről sérülnek az emberek pszichikailag, mert senki ne mondja azt, hogy aki napi 24 órában, éveken keresztül ápol, szolgál - bírja ezt idegileg. Úgy értem, ha nincs senki, aki a ápolót felváltaná.
Az is borzalmas, ha fekvő betegként másoktól függ bárki is, kiszolgáltatottként. Még akkor is rettenet, ha mindent, de mindent megadnak neki.
*
Egyszer láttam egy filmet, mai napig elborzaszt. Arról szólt, hogy a 70 évet betöltő időseknek hatalmas bulit rendeztek, majd jött értük az autó és elvitte őket. Mindegy volt, hogy milyen állapotban van, a betöltött 70. év jogot adott arra, hogy kiiktassák a társadalomból. Hetekig rémálmaim voltak, képtelen voltam a filmben láttotakat megemészteni. A főszereplő egy fizikailag, pszichikailag egészséges 70 éves ember mindent kipróbált, minden hová elbújt, de mindenki elzárkózott a megmentésétől. A film végét nem láttam, átkapcsoltam, nem bírtam a könnyeimmel. Rettenet volt.
*
A régi időkben, a nomád társadalmakban a betegeket kirakták, nem vállalták fel.
Ha bárki látta az Árvácska magyar filmet, ott is az ifjú menyecske mérget tett az idős ember bögréjébe. Az idős ember pontosan tudta, hogy mit rejt a bögre tej és megitta.
Voltak, vannak és lesznek még tragédiák, amelyekre MÉG nem vagyunk felkészülve. Én legalábbis. :(
 
Mikor az orvos eldonti leveszik a geprol a beteget aki par ora mulva meg fog halni, minek lehet nevezni? Kegyes vagy kegyetlen megoldas? A hozzatartozo sokszor nem ert hozza fogalma sincs mi miert tortenik csak a tenyeket kozlik.
Mindenkinek maganak kell eldonteni mit akar. ezt a jogot elvenni nem szabadna. A halalos betegsegek csak nagyon kis % ban amikor nem beszamithato valaki.
A rak es egyeb infaktus stb szellemileg teljesen tudataba van a beteg.
Mindenki egyszer oda kerul , se a csalad esetleg erdekbol se az orvos esetleg sporolasbol ne dontse el , hanem az egyen joga legyen mikor erzi ugy a beteg eleg es be akarja fejezni a foldi eletet.
 
Mikor az orvos eldonti leveszik a geprol a beteget aki par ora mulva meg fog halni, minek lehet nevezni? Kegyes vagy kegyetlen megoldas? A hozzatartozo sokszor nem ert hozza fogalma sincs mi miert tortenik csak a tenyeket kozlik.
Mindenkinek maganak kell eldonteni mit akar. ezt a jogot elvenni nem szabadna. A halalos betegsegek csak nagyon kis % ban amikor nem beszamithato valaki.
A rak es egyeb infaktus stb szellemileg teljesen tudataba van a beteg.
Mindenki egyszer oda kerul , se a csalad esetleg erdekbol se az orvos esetleg sporolasbol ne dontse el , hanem az egyen joga legyen mikor erzi ugy a beteg eleg es be akarja fejezni a foldi eletet.
*
Igen. Legyen meg a döntésem annak idején, legalábbis reménykedem, hogy megadatik.
 
Melitta... lebegek köztetek...Többször meghaltam...és te?.... Élted már át a halált? Az orvos döntése addig terjed, amig a társadalom szabad kezet ad neki....Sajnos az öszödi böszme olyanokat írt le, amit nem vontak ma sem vissza...Ez szernted csökkenti a Böszme felelősségét?
 
Melitta... lebegek köztetek...Többször meghaltam...és te?.... Élted már át a halált? Az orvos döntése addig terjed, amig a társadalom szabad kezet ad neki....Sajnos az öszödi böszme olyanokat írt le, amit nem vontak ma sem vissza...Ez szernted csökkenti a Böszme felelősségét?
*
Kedves Sirkánkán, fogalom zavarban vagy. A lebegés, a halál hogyan jön össze a Böszme felemlegetésével. Nem emlékszem, hogy ott, Öszödön ezzel a szomorú témával foglalkoztak volna. Ami azt illeti, rendkívül sajnálom, hogy borzalmas "élményben" volt részed, s örülök annak, hogy közöttünk vagy. Isten éltessen!
 
Melitta... lebegek köztetek...Többször meghaltam...és te?.... Élted már át a halált? Az orvos döntése addig terjed, amig a társadalom szabad kezet ad neki....Sajnos az öszödi böszme olyanokat írt le, amit nem vontak ma sem vissza...Ez szernted csökkenti a Böszme felelősségét?
HA koztunk lebegsz akkor valami jo cuccot szivsz.
Ha majdnem meghaltal akkor erdemes ertekelni az eletet, de hidd el mas is ha nem is lebegett de tobbszor volt bizonytalan a felepulese.
Lebeges ide vagy oda az Oszodbol nem sikerutl kigyogyulnod.
 
"valakinek joga van súlyos betegsége során a halált választania szenvedései enyhítésére, el kell majd fogadjuk azt is, hogy valakinek a lelki szenvedése akkora, hogy fizikai betegség hiányában is meg akar halni.
Ezzel nem értek egyet, szerintem ki lehet mondani, hogy testi baj nélkül nem "jár" az eutanázia, a lelki baj pedig jól gyógyítható (legalábbis jobban, mint a súlyos betegségek).
 
Kedves Doktornő!
Az életünket nem istentől, hanem a szüleinktől kaptuk, ezt szögezzük le rögtön az elején.
Deklarálja az ember szabad rendelkezését saját maga felett, ugyanakkor ezt csupán az életre vonatkozóan ismeri el.
Van bizony nem kevés hozzátartozó, aki vállalva a teljes anyagi csőd kockázatát (az egészségügy anyagi tehermentesítésének honorálásáról egyébként az állam valahogy elfeledkezik) és otthon ápolja halálos beteg gyermekét, szülőjét a végső percig és végig szenvedi a beteggel együtt a lassú elmúlás, kínhalál gyötrelmét.... mert az orvosi eskü és törvényeink értelmében a betegnek ki kell "élveznie" a halálhoz vezető út minden percét.
Humánus ez ? Szerintem nem.
Pl. egy végső stádiumban lévő rákbetegnél az orvos legfeljebb tanulási, kísérleti célból alkalmaz plusz terápiákat, nem a lekiismerete megnyugtatására, hogy ti. megtett-e mindent.
Ha egy menthetetlen kutyát/macskát el lehet altatni, egy embert miért nem, ha kéri ? Ennyit az aktív eutanáziáról.

A passzív eutanáziát e kis hazában jobb, ha nem említik a t. orvosok, hiszen gyakorolják nap, mint nap felhatalmazás nélkül pl. az idős (70 feletti) betegeken.
Ekkor hol van a lelkiismeret ?!

Tudom, nem vagyok 100-as, hogy egy újságcikkel perlekedek, de az ilyen farizeus istenkedések még ma is kicsapják nálam a biztosítékot...
Nagyon egyetértek veled. Mindenkinek joga van dönteni saját jövőjéről,vagy annak megszüntetéséről.
 
* A régi időkben, a nomád társadalmakban a betegeket kirakták, nem vállalták fel. Ha bárki látta az Árvácska magyar filmet, ott is az ifjú menyecske mérget tett az idős ember bögréjébe. Az idős ember pontosan tudta, hogy mit rejt a bögre tej és megitta.
Nagyjából erről szól Sánta Ferenc : Sokan voltunk című novellája is. A torjai Büdös-barlang sok szociológiai problémát megoldott. Az inuitoknál is volt módszer a "felesleges öregek ellen" (elnézést, szebben kellett volna), de ezt nehogy már én magyarázzam a Canuckoknak. XD
Minderre nem lenne szükség, ha a fájdalomcsillapítás tényleg jól működne, akkor már csak a lelkileg gyötrő gondolatokkal kellene megbirkózni. Amíg van gondolat a fejünkben. Utána mindegy. (Vagy nem?)
 

Hírdetőink

kmtv.ca

kmtv.ca

Friss profil üzenetek

petrucy wrote on sizsu's profile.
Megtisztelve érzem magam a követés bejelölése miatt.-))
vorosmart wrote on bsilvi's profile.
Köszönömszépen a legújjab fordítást !
A "friss üzenetek + napok óta nem jelennek meg,hibát jelez
vorosmart wrote on DeeYoo's profile.
Köszönöm szépen a fordítást.

Statisztikák

Témák
38,094
Üzenet
4,794,743
Tagok
615,333
Legújabb tagunk
canoon
Oldal tetejére