Gábor György brilláns posztban tesz igazságot a Kovács Zoltán kontra Heller Ágnes-kérdésben. A vallástudós írását változtatás nélkül közöljük:
Nézem a közelmúlt építészetének egyik remekművében, az Akropolisz Múzeumban kiállított Parthenón-frízeket, a körbefutó metopék épen maradt vagy rekonstruált domborműveit.
Háborús történetek epikus jellegű elbeszélései: a görögök küzdelme az amazonokkal (a népi etimológia szerint: görög ἀ = fosztóképző, μαζός = emlő, azaz (jobb) emlő nélküli, hogy jobban tudjanak nyilazni) harcos nők – továbbiakat lásd Gender Studies); a görög istenek csatája a gigászokkal (Uranosz levágott nemi szervének vére a földre, azaz Gaiára hullott, így születtek ezek a hatalmas szörnyetegek); a görögöket szimbolizáló lapithák háborúja a perzsákra utaló vad és kegyetlen kentaurokkal, s a bölcs Pallasz Athéné csatája Athén városáért a vad és erőszakos Poszeidónnal.
Kultúrák, civilizációk örök harca a barbársággal. A vér szagára összesereglett, a természet örök “rendjére” és “erejére” apelláló barbárok mindig léteztek, kapukon kívül és kapukon belül, de sikereik átmenetiek voltak csupán, s idővel mindig legyőzettek.
Időtlennek tűnő felfuvalkodottságuk, a hübrisz, s öröknek gondolt hatalmuk előbb-utóbb megtört a valóban időtlen, mert korokon átívelő kulturákon. Athén, Róma, Jeruzsálem a kultúra triumfálása a barbárság fölött.
Az Akropolisz nem a perzsák, az amazonok, a gigászok vagy a kentaurok győzelmét hirdeti, hanem a görögökét: Pallasz Athénének, a bölcsességnek, az igazságosságnak és a jognak a győzelmét, Periklész és Pheidiasz győzelmét, a görög filozófia győzelmét, a görög drámairodalom győzelmét, a görög építészet győzelmét.
Ezt csak azért mondom, mert aki ismer, tudja, hogy nem én fogok modellt állni az Önfeledt Optimista szobrához. De most mégis jó a kedvem itt az Akropolisz tövében: bizony mondom néktek, nem ezek a Kovács Zoltánok és Gulyás Gergelyek lesznek a végső győztesek.
Annak rendje és módja szerint szépen eltűnnek majd, a kutya sem fog rájuk emlékezni, s – Leonardóval szólva – utánuk legfeljebb csak teli latrinák maradnak. A könyvtárak polcain viszont ott lesz Heller, ott lesz Ludassy és Radnóti (a Miklós is, meg a Sándor is), ám a Kovács Zoltánoknak és a Gulyás Gergelyeknek semmi okuk a reménykedésre: az amazonokkal, a kentaurokkal vagy a gigászokkal ellentétben ők egyetlen frízen sem lesznek rajta.
Mert az amazonok, a kentaurok és a gigászok azért mégiscsak voltak valakik.
Gábor György
Nézem a közelmúlt építészetének egyik remekművében, az Akropolisz Múzeumban kiállított Parthenón-frízeket, a körbefutó metopék épen maradt vagy rekonstruált domborműveit.
Háborús történetek epikus jellegű elbeszélései: a görögök küzdelme az amazonokkal (a népi etimológia szerint: görög ἀ = fosztóképző, μαζός = emlő, azaz (jobb) emlő nélküli, hogy jobban tudjanak nyilazni) harcos nők – továbbiakat lásd Gender Studies); a görög istenek csatája a gigászokkal (Uranosz levágott nemi szervének vére a földre, azaz Gaiára hullott, így születtek ezek a hatalmas szörnyetegek); a görögöket szimbolizáló lapithák háborúja a perzsákra utaló vad és kegyetlen kentaurokkal, s a bölcs Pallasz Athéné csatája Athén városáért a vad és erőszakos Poszeidónnal.
Kultúrák, civilizációk örök harca a barbársággal. A vér szagára összesereglett, a természet örök “rendjére” és “erejére” apelláló barbárok mindig léteztek, kapukon kívül és kapukon belül, de sikereik átmenetiek voltak csupán, s idővel mindig legyőzettek.
Időtlennek tűnő felfuvalkodottságuk, a hübrisz, s öröknek gondolt hatalmuk előbb-utóbb megtört a valóban időtlen, mert korokon átívelő kulturákon. Athén, Róma, Jeruzsálem a kultúra triumfálása a barbárság fölött.
Az Akropolisz nem a perzsák, az amazonok, a gigászok vagy a kentaurok győzelmét hirdeti, hanem a görögökét: Pallasz Athénének, a bölcsességnek, az igazságosságnak és a jognak a győzelmét, Periklész és Pheidiasz győzelmét, a görög filozófia győzelmét, a görög drámairodalom győzelmét, a görög építészet győzelmét.
Ezt csak azért mondom, mert aki ismer, tudja, hogy nem én fogok modellt állni az Önfeledt Optimista szobrához. De most mégis jó a kedvem itt az Akropolisz tövében: bizony mondom néktek, nem ezek a Kovács Zoltánok és Gulyás Gergelyek lesznek a végső győztesek.
Annak rendje és módja szerint szépen eltűnnek majd, a kutya sem fog rájuk emlékezni, s – Leonardóval szólva – utánuk legfeljebb csak teli latrinák maradnak. A könyvtárak polcain viszont ott lesz Heller, ott lesz Ludassy és Radnóti (a Miklós is, meg a Sándor is), ám a Kovács Zoltánoknak és a Gulyás Gergelyeknek semmi okuk a reménykedésre: az amazonokkal, a kentaurokkal vagy a gigászokkal ellentétben ők egyetlen frízen sem lesznek rajta.
Mert az amazonok, a kentaurok és a gigászok azért mégiscsak voltak valakik.
Gábor György
