Évtizedek óta gyűjtik azoknak az embereknek a beszámolóit, akik visszatértek a klinikai halálból. Érdekes mód, mind nagyon hasonló élményeket éltek át: kilépés a testből, alagút fénnyel a végén, szeretetteljes környezet, béke érzése, találkozás elhunyt szeretteikkel. Tényleg csak az agy szüleménye lenne, ahogy a szkeptikusok állítják? Valóban csak arra jó mindez, hogy megkönnyítse a testnek a halál okozta traumát? Íme, néhány bizonyíték, miért több ez, mint az agysejtek utolsó játéka.
Hasonló tapasztalatok
A visszatérők azonos vagy nagyon hasonló élményekről számolnak be. Érzékelik, ahogyan a lelkük elhagyja a testüket. Sokan később döbbenetes részletességgel le tudják írni, hogyan próbálták újraéleszteni őket, vagy beszámolnak arról, mi történt a kórház folyosóján, miközben a műtőben az életéért küzdöttek. Úgy írják le magukat ebben az állapotban, mint egy test nélküli, tudatos lény, aki egyszerre érzékel mindent a körülötte lévő világból. A következő „állomás” az alagút, ami szinte beszippantja és repíti őket a szeretetet sugárzó fény felé. Szinte kivétel nélkül mindenki előtt lepereg élete filmje: ítélkezés nélkül látják, mit, hol rontottak el, mit visznek magukkal ebből az életből. A fényben elhunyt szeretteikkel találkoznak vagy egy fénylénnyel, aki közli, hogy vissza kell térni, mert még nem jött el az idő.
Jobb emberek lettek
Szintén közös pont a visszatértek beszámolóinál, hogy pozitív irányba változott az életük: békére leltek, nem ragaszkodnak a földi javakhoz és valamilyen segítő tevékenységbe kezdenek. Emellett elmúlik a haláltól való félelmük, sőt, kifejezetten vágynak arra, hogy ismét átéljék a különleges élményt. Ettől függetlenül megtanulták értékelni az élet szépségeit és képesek örülni az apróságoknak is. Jobban odafigyelnek nemcsak saját magukra, de a környezetükre is. Azt mondják, odaát megértették az élet lényegét.
Csak az agy utolsó játéka?
A tudósok, orvosok évtizedek óta keresik a magyarázatot a klinikai halál alatt átélt eseményekre. Néhány éve rágcsálókon kísérletezve megfigyelték, hogy a halál beállta után az agy másodpercekig komolyabb aktivitást mutat, mint éber tudatállapotban. A megnövekedett agyi aktivitás, és a közben termelődő hormonok lehetnek a felelősek a halálközeli élményekért? Csak az agy próbálja megkönnyíteni a testnek a halál traumáját? Meglehet. Azonban a testen kívüli tapasztalásokat ez nem magyarázza, hiszen ahhoz a látóidegek működése is szükséges. Ráadásul egyeseket fél óra után sikerül visszahozni a halálból, és nem fél perc után – amennyi ideig még mérhető a felfokozott agyműködés. A visszatértek számára a szív leállásával indul a történet és a visszazökkenéssel ér véget, amikor többnyire magukhoz is térnek. Így nehéz ahhoz hasonlítani, amikor a valóságban néhány perces álmokat több órásnak élünk meg. Teljes bizonyossággal nem jelenthetjük ki, hogy igenis van élet a halál után, ugyanakkor mennyivel megnyugtatóbb bízni abban, hogy a történetünk a szív megállása után is folytatódik.
Hasonló tapasztalatok
A visszatérők azonos vagy nagyon hasonló élményekről számolnak be. Érzékelik, ahogyan a lelkük elhagyja a testüket. Sokan később döbbenetes részletességgel le tudják írni, hogyan próbálták újraéleszteni őket, vagy beszámolnak arról, mi történt a kórház folyosóján, miközben a műtőben az életéért küzdöttek. Úgy írják le magukat ebben az állapotban, mint egy test nélküli, tudatos lény, aki egyszerre érzékel mindent a körülötte lévő világból. A következő „állomás” az alagút, ami szinte beszippantja és repíti őket a szeretetet sugárzó fény felé. Szinte kivétel nélkül mindenki előtt lepereg élete filmje: ítélkezés nélkül látják, mit, hol rontottak el, mit visznek magukkal ebből az életből. A fényben elhunyt szeretteikkel találkoznak vagy egy fénylénnyel, aki közli, hogy vissza kell térni, mert még nem jött el az idő.
Jobb emberek lettek
Szintén közös pont a visszatértek beszámolóinál, hogy pozitív irányba változott az életük: békére leltek, nem ragaszkodnak a földi javakhoz és valamilyen segítő tevékenységbe kezdenek. Emellett elmúlik a haláltól való félelmük, sőt, kifejezetten vágynak arra, hogy ismét átéljék a különleges élményt. Ettől függetlenül megtanulták értékelni az élet szépségeit és képesek örülni az apróságoknak is. Jobban odafigyelnek nemcsak saját magukra, de a környezetükre is. Azt mondják, odaát megértették az élet lényegét.
Csak az agy utolsó játéka?
A tudósok, orvosok évtizedek óta keresik a magyarázatot a klinikai halál alatt átélt eseményekre. Néhány éve rágcsálókon kísérletezve megfigyelték, hogy a halál beállta után az agy másodpercekig komolyabb aktivitást mutat, mint éber tudatállapotban. A megnövekedett agyi aktivitás, és a közben termelődő hormonok lehetnek a felelősek a halálközeli élményekért? Csak az agy próbálja megkönnyíteni a testnek a halál traumáját? Meglehet. Azonban a testen kívüli tapasztalásokat ez nem magyarázza, hiszen ahhoz a látóidegek működése is szükséges. Ráadásul egyeseket fél óra után sikerül visszahozni a halálból, és nem fél perc után – amennyi ideig még mérhető a felfokozott agyműködés. A visszatértek számára a szív leállásával indul a történet és a visszazökkenéssel ér véget, amikor többnyire magukhoz is térnek. Így nehéz ahhoz hasonlítani, amikor a valóságban néhány perces álmokat több órásnak élünk meg. Teljes bizonyossággal nem jelenthetjük ki, hogy igenis van élet a halál után, ugyanakkor mennyivel megnyugtatóbb bízni abban, hogy a történetünk a szív megállása után is folytatódik.
