Az amerikai óvoda
Értsük meg jól, a demokráciában mindenki egyenlő, de csak akkor lesz valóban tiéd az egész világ, ha pénzed is van ehhez és megfelelő akaratod a felkészüléshez.
Míg Magyarországon szánalmas és meddő viták folytak évtizedekig arról, hogy szükség van-e elit iskolára – hiszen esélyegyenlőségnek kell lennie, (ami egyébként teljesen igaz!), addig a nyugati világban a magániskolákkal régen űzték az elitképzés gyakorlatát. Itt nem divat, ami például a két világháború között hazánkban volt jellemző, hogy magániskolákban a gazdagok gyerekei hozzájutottak a látszatérettségihez, hiszen a pénzük mellé tökéletesen elég volt a
l á t s z a t is, ezzel csak a társadalmi elvárásoknak adóztak.
Nos, az amerikai magániskolában a legjobb felkészültségű és a legjobban megfizetett tanárok dolgoznak. Maguk az amerikai szülők úgy fogalmazzák meg a különbséget röviden magán és állami között, hogy ég és föld.
Panni és Tomi egyet biztosan tudott kezdettől fogva, már Izyboo születésekor, hogy a legeslegjobb képzést fogja kapni az ő egyetlenük. A történet az elhatározás pillanatától kezdve olyan, mint egy tündérmese.(Ha megfizeted, tündér leszel.)
Nos, azzal kezdődik a szülői tevékenység, hogy Panni hetekig bújja az internetet, hol van a közelben a legjobb magánintézmény. Ekkoriban Izyboo mindössze egyéves, de időben kell jelentkezni. Amikor a háztól 5 perc autózásra megtalálja a történelmi múltú,(hiszen már majdnem 70 éves!) nagyhírű iskolát, akkor azonnal regisztráltatja magát mint leendő szülőt.
S akkor egy napfényes délelőttön, a nyílt napon elautózunk a tett színhelyére. A hatalmas park bejáratánál csinos portásépület áll, de a sorompó engedelmesen felnyílik minden érdeklődő előtt. Nos, amíg a parkolóig eljutunk, nem győzzük jobbra-balra kapkodni a fejünket. Csodálatosan metszett fák, nyesett bokrok és vágott fű, balra a pónilovak istállója és kifutója (hiszen a lovaglás az élet elengedhetetlen velejárója), jobbra a hatalmas tornacsarnok, majd szemben az általános iskola impozáns épülete, amelyhez tekintélyes lépcsősor vezet fel, s ahogy balra tartunk az óvoda felé (mert itt 11 évig tartózkodhat az arra méltó gyermek!), először a két óriási úszómedence tűnik fel, külön az óvodának, külön az általánosnak, hogyan is lehetne másképpen? Az, hogy kissé odébb nagy erdő következik a szabadtéri foglalkozásokhoz, azon már meg se lepődünk.
Megállhatunk végre a parkolóban, s besétálunk az óvodaépületbe.
Tudjuk, van otthon is már kiváló óvoda gyönyörű hegyes-völgyes környezetben és vannak kiváló nevelők is benne (jelzem, itt van óvóbácsi is!), de amit láthatunk, az minden képzeletet és előfeltevést felülmúl. Mindenütt praktikusan szép díszítések a falakon, rengeteg fénykép, mert minden a közösség nagyszerűségéről szól, a termek igazi szobák, meleggel és szeretettel bélelve, gyönyörű és a korosztályt tökéletesen ismerő és kiszolgáló dekorációkkal, állatos képekkel, akváriummal, a nap „járását” bemutató ábrákkal, vidám ábécével, mert hatéves korra illik valamelyest írni és olvasni. Az ebédlő is ízléses és szép, a számítógépterem előtt szájtátva állok meg, a tornaterem, az énekszoba, a játszótér és minden ízlésről és hozzáértésről beszél. Könnyű persze, mert az igazgatónő Angliából jött több mint húsz évre igazgatni és hozta magával mindazt, ami a tökéleteshez kell.
Az óvónők (akiknek a tanár titulus jár és joggal) mosolyogva fogadják a lehetséges újakat, nevetés és simogatás mindenkinek kijár.
Izyboo még nem egészen érti, mit keres e helyen, de a szülők és a nagyika (becses személyem) már pontosan tudja: csak ide járhat a gyermek!
Két év múlva vihetjük a felvételi vizsgára. Ez húsz perces tehetségfelmérés, a szülő nem mehet be. Izyboo felvételijéről a következőképpen nyilatkozik a tanerő: „minden rendben volt, csak a végén pityergett egy kicsit.”
Örök homály borítja, mi történhetett ott, de a képességfelmérésről csak van elképzelésünk. Nyilván nézik a gyermek szocializációs szintjét, kézügyességét, énektehetségét (bár azt Izyboonál feleslegesen), beszédkészségét (az akkor még csak magyarul tudó Izyboonál ez nyilván nehézkes, de ez nem érdekes), s általában a neveltség szintjét.
Summa summarum, a gyermek felvételt nyert! Ha ez nem így lenne, akkor várólistán várhatná az üresedést, mert korosztályából összesen 16-an kerülhetnek be. Panni lányom figyeli meg, hogy kizárólag kétszülős családok gyermekei vannak a csoportban. Ennek két oka lehet. Vagy diszkréten figyelnek erre, vagy, ami valószínűbb, két kereset kell ahhoz, hogy kifizethető legyen a tandíj.
S mit kap ezért a gyermek? Erről nem lehet meghatottság nélkül beszélni! Nem napi, hanem óráról órára szóló, személyre szabott törődést két tanártól, a fő tanár nénitől és a misstől, aki kezdő, fiatal és szép hölgy, s árad belőle a derü és a szeretet. Minden áldott nap kap a 16 gyerek egy részletes levelet, amelyben a nap teljes programja benne van, feltűntetve, hogy mennyit evett, aludt-e, mit tanult meg ma. A hatórás nap programja negyedórás beosztásban egyébként is ki van téve a folyosón, (s az csak természetes, hogy külön van tornatanár és énektanár is!).
De ez csak a napi tájékoztatás. Két-három hetenként albumot kap a szülő, amelyben a legutóbbi események fényképes dokumentumai vannak, önálló fényképek külön is gyermekedről, s a végén rövid összefoglaló, milyen az idő e pillanatában a gyermeked és miért szeretjük őt! Mindig minden pozitív fénytörésben, ha valami negatívum is elhangzik, az csak átmeneti és máris v á l t o z i k a legmegfelelőbb irányban!
S aztán november végefelé érkezik egy hatalmas boríték, amelyben az első három hónap összefoglaló jellemzése van. Tanár vagyok, nem lep meg már semmi, ami az oktatásügyben előfordulhat, de ez elképeszt mégis. Körülbelül ötven szempont alapján négy kategóriára osztva értekelik a gyereket. Izyboo mindenből első vagy második fokozatot kap! Megnyugodhat a szülő! A szöveges összefoglalóban csupa jó tulajdonság, a legfontosabb, hogy mindenki szereti, mert nem önző és mindenkor kedvesen viselkedik.
Panni gyűjti a dokumentumokat, már van egy nagy kosárral. Felesleges ez? Ezen tűnödöm, de rájövök, korántsem! Hiszen minden fontos dolog, ami az életben történik, az első hat évben kapja a megalapozást, igenis, ezt érdemelné a világ minden gyereke, ezt az odafigyelést, törődést, szeretetet, szakértelmet, környezetet. Mennyire másképp alakult volna a világ, ha ez így lehetne! De ne álmodozzunk, örüljünk annak, hogy ez jut az unokának!
Voltunk több rendezvényen, például olyanon, amelyen minden csoport egy-egy országot mutat be képekkel, versekkel, énekekkel – iskolásokat is megszégyenítő felkészültséggel. Hihetetlen, de minden a közösségről szól, ám benne minden az egyénről is. Öröm ott lenni!
S Izyboo sorsa eldőlt hároméves korában. Ha itt végzi az általánost is, jó gimnáziumba kerül, ha ott érettségizik, jó egyetemre, s akkor... csak bírja ésszel és kitartással!
Most, év elején újabb vaskos boríték érkezett, az „időkapszula” boríték! Felnyitható 2027. dec. 31-én! Csak állok és nézek! Fél éve ismerik Izabellát és megírják a jövőjét? Amit itt láttam, annak alapján elhiszem, hogy tudják! 2027-ben Izabella már egyetemet végzett felnőtt lesz. Visszanézhet majd önmagára!
Első gondolatom, muszáj addig élnem, mert látnom kell annak a borítéknak a tartalmát!
Vajon értjük-e, miért sír Izyboo, ha néha betegség miatt nem mehet óvodába?
Valentini Zsuzsa
A szerző írja magáról
"Életem legnagyobb részében gyakorlógimnáziumi vezetőtanár voltam. Amit tanítottam, azt szeretem a legjobban, azaz az irodalmat. Munkás életemet unokám születésekor hagytam abba és negyedik éve élek Amerikában. Első perctől kezdve azt figyelem, van-e titka és mi ennek az országnak. A történetek, amelyeket itt csokorba gyűjtök, igazak, tehát hitelesek. Egyedül az optika az enyém."