BaleyBandi

Fura figura. Némi öniróniával leginkább így tudnám jellemezni magam tömören. Az ellentmondások embere, aki már-már köz- és önveszélyesen éli meg környezete legapróbb rezdüléseit. Ez a "veszély" azonban valójában sem másokra, sem önmagamra nem ártalmas, sokkal inkább építő jellegű, és írásnak hívják. Megpróbálom mások számára is láthatóvá tenni azt, ahogyan megélem a számomra fontos, katartikus pillanatokat, szépeket és fájdalmasakat.
Adni. Talán ez a szó jellemzi leginkább ars poetica-m, hiszen az emberi élet nem is szólhat másról, főleg akkor, ha gyermekkorunktól kezdve ezt láttuk. Szeretetet, mosolyt, erőt, mert ezekből épülünk és ezekből épül az is, akinek adjuk.
A mindennapokban egy örökké mosolygós, viccelődő - néha talán túlontúl gyermekies - ember vagyok, akinek semmi nem kerüli el a figyelmét, még akkor sem, ha valakivel épp beszélgetek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az illetővel szemben tiszteletlen lennék, hiszen figyelmem rá összpontosul. Ha egy-egy pillanatra el is kalandozom, hamar "visszacsatolok", nehogy félreértse a helyzetet. Ezek a pillanatok a másodperc töredéke alatt válnak képekké vagy teljes történetté. Elég meglátnom egy érdekes tárgyat, embert, jelenséget ahhoz, hogy megszólaljon bennem.
Gyermek maradtam, amit egyre inkább áldásnak, semmint kellemetlenségnek érzek. A gyermekek szenzitivitásával élem az életem, és ez az adottság teszi lehetővé, hogy írásaimban a szép és a fájdalmas elemi erővel jelenhessen meg az olvasó előtt.
A verseimben oly gyakran megjelenő magány nem más, mint a kisgyermek telhetetlen vágya a szeretetre, amiből sosem elég neki. Isten is ebben a korrelációban jelenik meg. Vágy a végső nyugalomra, a semmihez sem fogható, örök szeretetre. De az ellentmondás itt is éles. Az isteni szeretet iránti vágy és Isten magatartásának számonkérése súlyos feszültéget adhatna, ha nem vennénk figyelembe, hogy immáron még ötven évesen is megmaradtam a toporzékoló gyerek. A hajnal, a csillagok, a hold, mind-mind idilli környezet az elmélyülésre mind az írásban, mind pedig a hitben.
Látni a jót és rosszat, megélni, megírni azt. A gyermekeknek szóló írásaim kivétel nélkül optimista hangvételűek, még akkor is, ha megtörténik bennük a rossz. Mint az életben, az írásban is az a legcsodásabb, ha a rossz bekövetkezte után képesek leszünk feloldani, kiutat, irányt mutatni. A versekben különösen fontosak a szójátékok, a magyar nyelv gazdagságának, a szavak formálhatóságának megismertetése.
De akkor most író vagy költő?
Kinek mi. Nem tartom magam költőnek, nincs az a versem, amivel elégedett lennék, ha újra olvasom. Szerintem egyszer majd író, de hadd ítéljék meg ezt mások!
Addig meg fura figura.