Legutóbbi tartalom: Kobicsek

Az élet arra jó, hogy megtanuljunk szenvedni, Az igaz boldogságot soha el nem feledni. Megtanuljuk a számunkra legfontosabbat szeretni, S hogy a legnagyobb fájdalmat el tudjuk viselni. .......................................................................

Az élet arra jó, hogy megtanuljunk szenvedni, Az igaz boldogságot soha el nem feledni. Megtanuljuk a számunkra legfontosabbat szeretni, S hogy a legnagyobb fájdalmat el tudjuk viselni.

Sziasztok!

....további szép estét

Mióta nem vagy eltűnt lelkemből a fény, Csenddé szelídültek bennem a dallamok, Mindenben és mindenkiben Téged kereslek, Gyakran nézek fel az égre, Valami képtelen csodát várok szüntelen, Csodát, amiben megnyílna az ég, S a fényből előtűnve Te jönnél felém csendesen, Mosoly lenne az...

Állunk a zöld dombon, csak mi ketten, Állunk a lemenő Nap fényében. Én mesélek, s te csendben hallgatsz, Türelmesen vársz… nem szólsz, nem faggatsz. Én már indulok, de te még maradsz, Várom, hogy mindjárt utánam szaladsz. Visszafordulok… nem szólsz, nem mozdulsz, Csak állsz néma csendben...

Komjáthy Jenő - Anyámhoz Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje, Szívedből szeretet s élet szakad; Nappalodik a szenvedélyek éje, Meleg sugárként ömlik szét szavad. Buzdíts a jóra, óvj a küzdelemben, Szeretni, hinni ó, taníts meg engem! Szívedbe Isten lelke költözött... Áldott vagy te az...

Élni annyi, mint szeretni. Szeretni látni és megmutatni, érezni és érzékeltetni, meghallani és meghallgatni, magasba szállni és fölröpíteni, kinyílni és felnyitni, megérteni és megértetni, együtt érezni és eggyé olvadni - és tudni, hogy a szeretet a legmagasabb rendű alkotás!

:)

József Attila: Ősz Tar ágak-bogak rácsai között kaparásznak az őszi ködök, a vaskorláton hunyorog a dér. Fáradtság üli a teherkocsit, de szuszogó mozdonyról álmodik a vakvágányon, amint hazatér. Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb tollászkodik és hosszan elborong. A kövön...

Elmúlnak így azt estjeim, nélküled, csillagom. Olyan sötét van nélküled szemem ki sem nyitom. Olyan nehéz így a szívem, hogy szinte földre ver, le-le hullom, de sóhajom utánad felemel. Olyan csönd van így nélküled, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani.

Az ég halk zsoltárt énekel, mély altató zenét. A nap oly vörös, álmatag, már lehajtja fejét. Fénye vígan táncra kél, még áthidal felénk. Tüzes híd remegve hív, s már rajta lépkedénk. Gondolatban átmegyünk, fényhídján a napnak. S véle együtt nyugszunk le mélyén hűs...

"Gondolatban egy kérdésre keresem a választ: Mikor lesz egy ismerősből igaz, hű Barát? Ha sokat látod, s beszélgettek? Ha együtt sírtok, és nevettek? Vagy tán ebből egy se fontos? Talán nem az idő, a közös évek, Az átélt napok, a régi remények, Mik összetartanak Minket? Vagy a félve...

A sors az embert nem uralni szánta, Ember az embernek legyen méltó társa! Ha nem tudsz már mást, csak önmagadat adni, Oszd szét a szívedet, és érdemes élni!

Míg hívnak, és tudod, hogy oda kell érned, Míg érzed az erőt, mi odahúz téged, Addig még ne zárj magadra ajtót! Addig még Te is fogadd a kopogót!