Bondár Zsuzsanna
Tag
Bondár Zsuzsanna:
T A L Á L K O Z Á S O K
A ritka találkozások mindig örök életűek, felejthetetlenek
Első találkozás: Cleveland – Árpád (Nagy Amerikából kis romániai faluba)
Laci és Feri már második napja rostokolnak Nagyvárad állomásának várótermében. Minden vonat elé kimennek, remélve, hogy egyik elhozza hozzájuk drága testvérüket, Sárikát, akit 25 éve nem láttak. Már a tarisznyában hozott elemózsiából is kevés maradt. Ők kitartanak. A várva-várt testvér időközben sürgönyöz az utazás közben előállt hátráltatások miatt, ám kis falujukba bármilyen sürgős küldemény is csak 24 óra késéssel érkezik. Ők bíznak benne, hogy ez a találkozás már nem álom, mint eddig volt, hanem igazán megvalósul, csak türelem
Huszonöt év a sors könyvében is több lapot számlál, hát még Sárika életében? Tizenhat éves volt, amikor édesapjával nekivágtak a veszélyes útnak, a kicsi, félig személy-, félig teherszállító MAIN nevű, holland hajóval, ami február másodikától március elsejéig hánykolódott a nagy vizeken, míg végre Philadelphiában kiköthettek. Innen még egy nap Chicago, majd Elginben amerikás magyarok segítették, végül Clevelandban telepedtek le.
A szülőhazája felé utazva Sárikának van ideje mindezt végiggondolni és összehasonlítani a maival. Ekkor már 1937 évet jelez a naptár, a hajó melyen most utazik, a Queen Mary már 5 nap alatt teszi meg azt az utat, ami régen majdnem egy hónapig tartott. Kiéhezetten a magyar szóra, kedves ölelésekre, mosolyokra számítva, rendkívül csalódottnak érzi magát a vonatút során. A sorozatos vámkezelés, megfigyelés, rendőrségi ellenőrzés, késleltetés és az emberek komorsága, barátságtalan, csendes suttogós beszéde rendkívüli módon zavarja. Végre Biharpüspöki! Közel a végcél, de még mindig újabb vám, mielőtt tovább mehet, s végre Nagyvárad! Talán egész útja alatt ebben a pillanatban a legizgatottabb. Vajon várják-e, megismeri-e őket? És ők felismerik-e? Mennyi kérdés!
A találkozás leírhatatlan. A Sárika torkán sokáig egy szó sem talál utat, mintha megnémult volna. Feri, a délceg legény, Laci a kis 11 éves inas legény, akiket akkor itt hagyott, most, mint két öregedő, csizmás, rövid télikabátos, bajszos idegen tekint reá. Csak a hang, a szemük csillogása, lelki közelségük a régi. Igen, ők azok a rég látott testvérek. Tudja, hogy most már jó helyen van, ők majd vigyáznak minden lépésére, minden kívánságát teljesítik, csak szólnia kell.
Az a pár hónap, amit Sárika volt hazájában tölt, a régi ismerősökkel való találkozások inkább felkavarják amúgy is túl érzékeny lelkét, nemhogy csillapítanák azt. Vele egykorú barátnői, akik még élnek, már kész öregasszonyokká töpörödtek a sok szenvedés és megpróbáltatás következtében, amit a háború okozott életükben.
Első, soha el nem felejtett szerelmével, Sándorral is találkozik, aki fél béna kezével tudja csak átölelni. Ő is megnősült és családot alapított, de erről nem volt lehetősége értesíteni sem Sárikát. A háború, majd a fogságban eltöltött évek meggyőzték, hogy hiábavaló lenne Sárikát ilyen későn, ilyen állapotban magához láncolni, aki akkor már egyébként édesanya volt.
Ekkor ébred rá a világ másik oldaláról érkezett hölgy, Sárika, hogy az eddig kegyetlennek tartott sors mégis kegyes volt hozzá, hogy ennyi szenvedéstől megkímélte őt, amit az itthoniaknak el kellett viselniük. Az a szeretet, amit családjától, rokonaitól, főleg a Laci családjától kap, kárpótolja őt a sok szenvedés felismerése nyomán tapasztaltak miatt is.
Hol van már az a családi fészek, az a csodálatos, szabad, gondtalan élet, a kis tanya és környéke, a kis erdő, ahonnan friss virágokkal lovagolt felé Sándor? Hol az a boldog 16 éves kislány, akinek gyorsan fel kellett nőnie, mert a sors így diktálta? Talán a kis falu templomtornya maradt csupán a régi, bár ez is csoda, hogy megmaradt, a harangok búgó hangja és a testvérek önfeláldozó szeretete.
Ezzel a tudattal kell visszatalálnia családjához s háborgó szívét lecsendesíteni, mert most már tudja, hogy a fentiek vagy maga a sors keze irányította útját, bármily nehezen viselte is azt. Nincs oka saját élete miatt aggódni, ezen túl a honvágyát is képes lesz legyőzni
Utolsó találkozás: néma búcsú (Árpád-Cleveland)
Ez a találkozás már az „Ígéret földjén”, Amerikában történik, nem minden izgalom és nehézség nélkül. Ugyanis Sárika még egyszer találkozni szeretne legkedvesebb testvérével, Lacival, akit feleségével együtt meghív, vállalva az úttal járó összes költséget. Ő nagyon várja őket. Érzik a meghívottak is, hogy ezt nem utasíthatják vissza.
Hiába gyermekeik féltő gondolata, ők döntenek: Ne féltsetek, hiszen a halál úgy is megtalálja emberét, ha otthon ül is - mondja Laci. Elkezdődnek az előkészületek. Nem a bátorság, még csak nem is az anyagiak, hanem Laci egészségi állapota kétségessé teszi az utat.
Amikor már csak az útlevelük kiváltása van hátra, az iratok kiadását a közelgő választások miatt a hatóságok elnapolják. Nyilvánvaló, hogy e két idős személyen áll vagy bukik a választások eredménye. Nincs más, mint újra alkalmazkodni, indulatok nélkül. Ezek után Laci megbetegszik, így végül a választások utáni indulásuk 1975 április 2-ra tevődik. Végre kezükben a kincset érő útlevél, melynek átadása közben a rendőrség meghatalmazottja figyelmezteti őket, hogy az államtitkot el ne árulják Amerikában. Kilépésük után a feleség Lacihoz fordul és rákérdez, immár a család jelenlétében: Apja, mi az az államtitok, te tudod? Ő pedig mosolyogva válaszol: Látod anyja, milyen jó, hogy fogalmunk sincs az államtitokról, így biztos nem fogjuk elárulni. Végre egy kis derültség a sok izgalom között. És elindulnak. Legkisebb lányuk - két gyerekét és munkáját másokra bízva – kíséri őket a nagy Bukarest felé. A hosszú úton megismerkednek egy volt szalontai, de rég a fővárosban élő, idős személlyel, akivel barátságot kötnek, valamint segít szállodát találni és felkutatni Laci volt szomszédját, aki szintén a fővárosban él. Így még társaság is kerül, amire nagy szükségük is van. Újabb nehézség tárul eléjük, amikor megtudják, hogy a húsvéti ünnepek miatt a repülő járatokat csökkentették és New-Yorktól Clevelandig csak későbbi időpontban tudnak utazni. Egy hetet Bukarestben várnak az indulásra. Kislányuk a követség által meghatározott összes irattal ellátja őket, már csak a repülő indulására kell várniuk. Éttermük a szálloda mellett, idejük van, így megkezdik ismerkedésüket a fővárossal. Csodálkozik a feleség, hogy mennyi templom, épület, park, múzeum, sétány, mozgólépcsős üzlet (amit életükben először próbálgatnak)! A barátok közbenjárásával még egy magyar templomot is meglátogatnak. Az is csoda, hogy annyi magyar él a nagy román fővárosban, akik hitéletüket is gyakorolhatják, nem úgy, mint kis falujukban, ahol tiltják azt.
Mintha álmukban történne minden. Már a Sabena, belga légitársaság gépéről szemlélik a soha nem tapasztalt eseményeket, a kiszolgálást, a Nap különböző irányból érkező sugarait, a csésze alakú bárányfelhőket, az alattuk látszó nagy kékséget, a repülő időjárás okozta döcögését, mintha göröngyös szekéren ülnének, egyszóval mindent. New-Yorkban a fogadott ügynök átkíséri őket a Clevelandba tartó repülőhöz. Még egy és fél óra út. Leszállva, a hosszú folyosón haladva, mint a mesében Sárika mosolygós, könnyes szemét pillantják meg. Mindenről elfeledkezve ölelik egymást, leírhatatlanul boldogok. Az ottlétük 34 napja alatt rengeteg élményben van részük: találkozás a család minden tagjával otthonukban, barátok látogatása, a Niagara vízesés, az indián templomok, az óriási akvárium és a torony nélküli református templom, az „Ámisok” és még mi minden más, ami a Sárika 16 emeletéről nézve, az Eyre tó partjáról hihetetlen látvány. Legjelentősebbek mégis a beszélgetések, melyek annyi félreértést tisztáznak életükről.
Ám az élményekkel csordultig megrakott tárházuk birtokában már az elkerülhetetlen búcsúra gondolnak. Hogyan lehet megélni, midőn biztosak benne, hogy ez már a végső búcsút jelenti? Hogyan?
Némán, ölelésükből mások által kiszakítva, teszik dolgukat. Sárika még akkor is a végtelent szemléli, amikor a gép már rég eltűnt szemei elől. Az utasok is némák. A belső érzések fogságából a szavak nem találnak kiutat, csak a szemek beszélnek.
Bondár Zsuzsanna, Szeged, 2018. február 11.
T A L Á L K O Z Á S O K
A ritka találkozások mindig örök életűek, felejthetetlenek
Első találkozás: Cleveland – Árpád (Nagy Amerikából kis romániai faluba)
Laci és Feri már második napja rostokolnak Nagyvárad állomásának várótermében. Minden vonat elé kimennek, remélve, hogy egyik elhozza hozzájuk drága testvérüket, Sárikát, akit 25 éve nem láttak. Már a tarisznyában hozott elemózsiából is kevés maradt. Ők kitartanak. A várva-várt testvér időközben sürgönyöz az utazás közben előállt hátráltatások miatt, ám kis falujukba bármilyen sürgős küldemény is csak 24 óra késéssel érkezik. Ők bíznak benne, hogy ez a találkozás már nem álom, mint eddig volt, hanem igazán megvalósul, csak türelem
Huszonöt év a sors könyvében is több lapot számlál, hát még Sárika életében? Tizenhat éves volt, amikor édesapjával nekivágtak a veszélyes útnak, a kicsi, félig személy-, félig teherszállító MAIN nevű, holland hajóval, ami február másodikától március elsejéig hánykolódott a nagy vizeken, míg végre Philadelphiában kiköthettek. Innen még egy nap Chicago, majd Elginben amerikás magyarok segítették, végül Clevelandban telepedtek le.
A szülőhazája felé utazva Sárikának van ideje mindezt végiggondolni és összehasonlítani a maival. Ekkor már 1937 évet jelez a naptár, a hajó melyen most utazik, a Queen Mary már 5 nap alatt teszi meg azt az utat, ami régen majdnem egy hónapig tartott. Kiéhezetten a magyar szóra, kedves ölelésekre, mosolyokra számítva, rendkívül csalódottnak érzi magát a vonatút során. A sorozatos vámkezelés, megfigyelés, rendőrségi ellenőrzés, késleltetés és az emberek komorsága, barátságtalan, csendes suttogós beszéde rendkívüli módon zavarja. Végre Biharpüspöki! Közel a végcél, de még mindig újabb vám, mielőtt tovább mehet, s végre Nagyvárad! Talán egész útja alatt ebben a pillanatban a legizgatottabb. Vajon várják-e, megismeri-e őket? És ők felismerik-e? Mennyi kérdés!
A találkozás leírhatatlan. A Sárika torkán sokáig egy szó sem talál utat, mintha megnémult volna. Feri, a délceg legény, Laci a kis 11 éves inas legény, akiket akkor itt hagyott, most, mint két öregedő, csizmás, rövid télikabátos, bajszos idegen tekint reá. Csak a hang, a szemük csillogása, lelki közelségük a régi. Igen, ők azok a rég látott testvérek. Tudja, hogy most már jó helyen van, ők majd vigyáznak minden lépésére, minden kívánságát teljesítik, csak szólnia kell.
Az a pár hónap, amit Sárika volt hazájában tölt, a régi ismerősökkel való találkozások inkább felkavarják amúgy is túl érzékeny lelkét, nemhogy csillapítanák azt. Vele egykorú barátnői, akik még élnek, már kész öregasszonyokká töpörödtek a sok szenvedés és megpróbáltatás következtében, amit a háború okozott életükben.
Első, soha el nem felejtett szerelmével, Sándorral is találkozik, aki fél béna kezével tudja csak átölelni. Ő is megnősült és családot alapított, de erről nem volt lehetősége értesíteni sem Sárikát. A háború, majd a fogságban eltöltött évek meggyőzték, hogy hiábavaló lenne Sárikát ilyen későn, ilyen állapotban magához láncolni, aki akkor már egyébként édesanya volt.
Ekkor ébred rá a világ másik oldaláról érkezett hölgy, Sárika, hogy az eddig kegyetlennek tartott sors mégis kegyes volt hozzá, hogy ennyi szenvedéstől megkímélte őt, amit az itthoniaknak el kellett viselniük. Az a szeretet, amit családjától, rokonaitól, főleg a Laci családjától kap, kárpótolja őt a sok szenvedés felismerése nyomán tapasztaltak miatt is.
Hol van már az a családi fészek, az a csodálatos, szabad, gondtalan élet, a kis tanya és környéke, a kis erdő, ahonnan friss virágokkal lovagolt felé Sándor? Hol az a boldog 16 éves kislány, akinek gyorsan fel kellett nőnie, mert a sors így diktálta? Talán a kis falu templomtornya maradt csupán a régi, bár ez is csoda, hogy megmaradt, a harangok búgó hangja és a testvérek önfeláldozó szeretete.
Ezzel a tudattal kell visszatalálnia családjához s háborgó szívét lecsendesíteni, mert most már tudja, hogy a fentiek vagy maga a sors keze irányította útját, bármily nehezen viselte is azt. Nincs oka saját élete miatt aggódni, ezen túl a honvágyát is képes lesz legyőzni
Utolsó találkozás: néma búcsú (Árpád-Cleveland)
Ez a találkozás már az „Ígéret földjén”, Amerikában történik, nem minden izgalom és nehézség nélkül. Ugyanis Sárika még egyszer találkozni szeretne legkedvesebb testvérével, Lacival, akit feleségével együtt meghív, vállalva az úttal járó összes költséget. Ő nagyon várja őket. Érzik a meghívottak is, hogy ezt nem utasíthatják vissza.
Hiába gyermekeik féltő gondolata, ők döntenek: Ne féltsetek, hiszen a halál úgy is megtalálja emberét, ha otthon ül is - mondja Laci. Elkezdődnek az előkészületek. Nem a bátorság, még csak nem is az anyagiak, hanem Laci egészségi állapota kétségessé teszi az utat.
Amikor már csak az útlevelük kiváltása van hátra, az iratok kiadását a közelgő választások miatt a hatóságok elnapolják. Nyilvánvaló, hogy e két idős személyen áll vagy bukik a választások eredménye. Nincs más, mint újra alkalmazkodni, indulatok nélkül. Ezek után Laci megbetegszik, így végül a választások utáni indulásuk 1975 április 2-ra tevődik. Végre kezükben a kincset érő útlevél, melynek átadása közben a rendőrség meghatalmazottja figyelmezteti őket, hogy az államtitkot el ne árulják Amerikában. Kilépésük után a feleség Lacihoz fordul és rákérdez, immár a család jelenlétében: Apja, mi az az államtitok, te tudod? Ő pedig mosolyogva válaszol: Látod anyja, milyen jó, hogy fogalmunk sincs az államtitokról, így biztos nem fogjuk elárulni. Végre egy kis derültség a sok izgalom között. És elindulnak. Legkisebb lányuk - két gyerekét és munkáját másokra bízva – kíséri őket a nagy Bukarest felé. A hosszú úton megismerkednek egy volt szalontai, de rég a fővárosban élő, idős személlyel, akivel barátságot kötnek, valamint segít szállodát találni és felkutatni Laci volt szomszédját, aki szintén a fővárosban él. Így még társaság is kerül, amire nagy szükségük is van. Újabb nehézség tárul eléjük, amikor megtudják, hogy a húsvéti ünnepek miatt a repülő járatokat csökkentették és New-Yorktól Clevelandig csak későbbi időpontban tudnak utazni. Egy hetet Bukarestben várnak az indulásra. Kislányuk a követség által meghatározott összes irattal ellátja őket, már csak a repülő indulására kell várniuk. Éttermük a szálloda mellett, idejük van, így megkezdik ismerkedésüket a fővárossal. Csodálkozik a feleség, hogy mennyi templom, épület, park, múzeum, sétány, mozgólépcsős üzlet (amit életükben először próbálgatnak)! A barátok közbenjárásával még egy magyar templomot is meglátogatnak. Az is csoda, hogy annyi magyar él a nagy román fővárosban, akik hitéletüket is gyakorolhatják, nem úgy, mint kis falujukban, ahol tiltják azt.
Mintha álmukban történne minden. Már a Sabena, belga légitársaság gépéről szemlélik a soha nem tapasztalt eseményeket, a kiszolgálást, a Nap különböző irányból érkező sugarait, a csésze alakú bárányfelhőket, az alattuk látszó nagy kékséget, a repülő időjárás okozta döcögését, mintha göröngyös szekéren ülnének, egyszóval mindent. New-Yorkban a fogadott ügynök átkíséri őket a Clevelandba tartó repülőhöz. Még egy és fél óra út. Leszállva, a hosszú folyosón haladva, mint a mesében Sárika mosolygós, könnyes szemét pillantják meg. Mindenről elfeledkezve ölelik egymást, leírhatatlanul boldogok. Az ottlétük 34 napja alatt rengeteg élményben van részük: találkozás a család minden tagjával otthonukban, barátok látogatása, a Niagara vízesés, az indián templomok, az óriási akvárium és a torony nélküli református templom, az „Ámisok” és még mi minden más, ami a Sárika 16 emeletéről nézve, az Eyre tó partjáról hihetetlen látvány. Legjelentősebbek mégis a beszélgetések, melyek annyi félreértést tisztáznak életükről.
Ám az élményekkel csordultig megrakott tárházuk birtokában már az elkerülhetetlen búcsúra gondolnak. Hogyan lehet megélni, midőn biztosak benne, hogy ez már a végső búcsút jelenti? Hogyan?
Némán, ölelésükből mások által kiszakítva, teszik dolgukat. Sárika még akkor is a végtelent szemléli, amikor a gép már rég eltűnt szemei elől. Az utasok is némák. A belső érzések fogságából a szavak nem találnak kiutat, csak a szemek beszélnek.
Bondár Zsuzsanna, Szeged, 2018. február 11.