Ártatlanok

Ártatlanok (?)


- Az enyém lehet?- kérdezte Miran, az újonc.
Gon erre nagyot nyelt. Valami idegesen fészkelődni kezdett benne.
Szép csillogó tükördarab, ő találta, és csak úgy hagyja egy újoncnak?
Ah, világi hiúságok!
- Persze, hogy a tiéd lehet. Tedd csak el.
Miran örömében néhányszor a fejefölé dobta új, vakítóan fehér, növekvőben lévő felhőpamacsát.
- Nem zavar, hogy hozzád osztottak be, amíg önálló leszek?- kérdezte Gontól.
- Ó, egyáltalán nem- mondta Gon, de közben a Miran zsebében lapuló tükörre gondolt.
- Menjünk, megtanítalak néhány dologra- mondta Gon mosolyogva, hogy elterelje a figyelmét a tükörről.
- Ma gyakoroljuk, hogyan kell glóriával a fejeden felhőn járni. Megmutatom a helyes tartást, és ha majd megkapod a glóriádat…
- Az mennyi idő?- kérdezte Miran.
- Mi mennyi idő?
- Amíg lesz saját Glóriám.
- Ó. Úgy három jótétemény után számíthatsz rá.
- Kár, azt reméltem, hamarabb. Mondd csak…- kezdte bátortalanul- …esetleg nem lehetne, hogy addig a tiéddel gyakoroljak?
Gon összeráncolta a homlokát.
A valami mostmár toporzékolt benne.
Hogyne, a glóriám is kéne a tükröm után! Na azt már…
- Kérlek, szívesen kölcsön adom- mondta Gon, elnyomva a belső hangot és átadva a glóriát Mirannak.
Szemtelen újoncok.
Ő az ezredik, aki ezt teszi vele.
- Jó, a járás egész jól megy. Most megmutatom, hogy kell majd mozognod repülés közben, ha meglesznek a szárnyaid. Te csak figyelj.
Miran bólintott, nézte egy ideig, majd megkérdezte:
- És a szárnyakat mikor kapom?
- Úgy hét jótett múlva- felelte Gon.
Miran elszontyolodott.
- Kár. Azt hittem előbb. Esetleg nem lehetne, hogy addig ne csak nézzelek, hanem kipróbáljam a tieidet?
- Miket?- kérdezte megnyúlt arccal Gon.
- A szárnyaidat, gondolom.
A belső hang immár őrjöngött. Nem!
- Nos, ha szeretnéd…- felelte mégis Gon és lecsatolta a szárnyait.
Ezt az arcátlanságot!
Ha nem angyal lennék, már rég…
- Remekül áll rajtad- mondta arcára fagyott mosollyal Gon.
Esteledett, mire mindent megmutatott Mirannak.
- Nézd Gon!- lelkendezett az újonc- Mindjárt felkel a Hold!
- Remek, akkor mehetünk aludni.- sóhajtott megkönnyebbülten Gon.
Miran tétovázott egy kicsit.
- Mi a baj, újonc?- kérdezte balsejtelmektől gyötörve Gon.
- Nos… az én felhőm még… elég kicsi- mondta félénken Miran, kétkézzel szorongatott, alig kispárnányi felhőcsemetéjét mutatva.
- Nem lehetne, hogy esetleg a ma éjjelt a te felhődön töltsem?
Gon fortyogott.
Mindennek van határa!
- Talán elférünk ketten is- mondta végül udvariasan Mirannak.
Ha nem lenne a szabályzat!…
- Ó, mondta halkan Miran- és kicsit horkolok is…
Gonnak ez már sok volt.
A belső hang sikítva követelődzött benne.
- Na nem- mondta hangosan Gon és fenyegetően Miran felé indult.
- Először a tükröm. Azután a glóriám. És a szárnyaim. Most meg a felhőm kellene és még a csendes éjemet is el akarod venni…
Miran sápadtan hátrált.
- Tűnj a felhőmről!- ordította Gon és Miranra rontott.
De az újonc félreugrott, Gon pedig alázuhant a semmibe.
Miran elismerően csóválta a fejét.
- Glória és szárnyak nélkül! Ez aztán az angyal!
Hiába, még van mit tanulnom…

Prágai Noémi
 
Oldal tetejére