Dr.Végvári József:Hangrendi párhuzamok anyanyelvünkben
Dr. Végvári József: Hangrendi párhuzamok anyanyelvünkben
Hangrendi párhuzamok anyanyelvünkben
(LUGOSSY JÓZSEF NYOMÁN)
A hangrend legalább olyan fontos ismérve nyelvünknek, mint a ragozás, melyről korábban írtam e folyóirat hasábjain - azzal a különbséggel, hogy sokkal kevesebbet tudunk róla. Ezért a kérdést öt lépcsőben fogjuk áttekinteni, egyre fokozódó nehézségi szinteken, minek során kiderül, mennyit tanítunk-tanulunk ebből iskoláinkban, majd az is, hogy miért olyan keveset. Megközelítésünk csak kis részben fedi az akadémikus tudomány álláspontját - két okból: a) méltatlanul feledésre ítélt nyelvészünk, Lugossy nyomán a hangrendet (a szócsaládok mellett) a magyar szókincs alapvető szerveződési elvének tekintjük -illetve hogy egyáltalán szerveződési elvet ismerünk fel a szókincsen belül, ez ugyanis egyáltalán nem jellemző nyelvtudományunkra (az már inkább, hogy - az indogermán nyelvészet kaptafáival dolgozva - mereven tagad mindenféle szerveződési elvet a szókincset illetően); b) a ragozáshoz hasonlóan, a magyar néphagyomány, illetve szerves műveltség keretén belül megpróbálkozunk azzal, hogy világképi értelmezését adjuk a hangrendnek, amire a hivatalos tudomány berkein belül kísérlet sem történik; ehhez ugyanis képzettségük hiányzik, jogosultságukat pedig eljátszották.
Első lépcső.
A toldalékok
Ezt a szintet valójában iskolában tanuljuk, tehát mindenki tud róla valamit; sokan azonban úgy vélik, hogy ezzel ki is, merül nyelvünkben a hangrend működése. Ez nagyjából (vagyis nem merev szabályszerűséggel) azt jelenti, hogy a ragok, jelek és képzők hangrendileg illeszkednek az alapszóhoz, vagyis magas hangrendű alapszóhoz magas hangú, mély hangrendű alapszóhoz mély hangú toldalék járul. Példák: kos - kossal. szűz- szűzzel, hoz- hozza, üt- üti, orr- orra, fül- füle, hoz- hozna, üt- ütne, ül- ülés, oszt- osztás, fehér- fehéredik, piros- pirosodik stb. Mindegyik lépcsőfokon megkíséreljük, hogy legalább durva mennyiségi becslést adjunk arra, hogy mennyi nyelvi elemre terjed ki a hangrendi illeszkedés. Bár a ragok és jelek száma korlátozott, mégis nehéz megbecsülni az idetartozó szóelemek (toldalékok) számát a képzők miatt. A magyarban ugyanis rendkívül gazdag a szóképzés, az ige- és névszóképzők számát bátran száz fölé tehetjük, azonkívül éppen e területen érvényesül a nyelvi alkotókészség, azaz új elemek bevezetése, amit a ragok és jelek esetében elképzelni is nehéz (példa a nyelvújítók által bevezetett -da/-de- képző: óvoda, zenede, újabban fénymásolda, vagy a pipatórium- félék stb. Becslésem szerint körülbelül százötven elem tartozik ebbe a "halmazba", illetve ennyi hangrendi párról beszélhetünk ezen a lépcsőfokon. Pusztán megemlítjük, hogy a ragok között vannak háromalakúak is: -hoz/-hez/-höz.
MÁSODIK LÉPCSŐ
Határozószók, kötőszók és névmások
Ellentétben az előzővel, ez igen kis elemszámú halmaz. Egyelőre öt tételt látok idetartozónak, eléggé sajátos rendszerben: ide - oda, itt- ott, így - úgy, ilyen - olyan, ez - az (az erre, addig, ennyi, ekkora stb. féléket az egyszerűség kedvéért az ez- az párhoz tartozónak, illetve innen levezethetőnek tekintjük). A rendszer érdekességét a következők adják: a) mindegyik elem használható párban és külön-külön is; párban használva kötőjellel írjuk, pl. Beszélgettünk erről- arról, b) a magas hangrendű tagok közelre, a mély hangrendűek rendre távolra mutatnak; c) a párok könnyedén bővíthetők hármas rendszerré: ez- az- amaz, sőt négyessé is: így - úgy: emígy - amúgy stb. Rejtély, hogy ez a szép és szemléletes rendszer miért nem szerepel - külön és hangsúlyosan - az iskolai anyanyelvoktatásban. Összemossák a következő pontban tárgyalandó ikerszavakkal; valóban azok, de súlyuk miatt megérdemelnék a külön tárgyalást. Gondoljuk meg, hogy ez-az párból lett mai köznyelvünk határozott névelője, illetve a székely és csángó nyelvjárások e szócskája (nem a kérdőszó!), melyről sok népdalban igen nehéz eldönteni, vajon névelő (s ilyenkor tekinthetjük köznyelvi a névelőnk magas hangrendű párjának) vagy mutató névmás-e? '
HARMADIK LÉPCSŐ
Ikerszavak
Ilyen cím alatt szerepel az oktatásban (ha szerepel), bár ikresedés az előző lépcsőn is van, sőt már a toldalékok esetében is fogalmazhatunk így. Itt lehetne megtenni a döntő lépést, hogy a hangrendi párokat, az ikresedést nyelvünk alapvető sajátosságaként ismerjük föl. Ehelyett az történik, hogy erre az egészre egy ilyesféle felirattal rendelkező címkét ragaszt a tudomány (s ezért az oktatás is): "hang- és hangulatfestő szavak, gyermeknyelv és költői nyelv sajátosságai, játékosság a nyelvben". Szinte korlátlan elemszámú, igen gazdag, szerteágazó csoport, melyben több eljárást is működtethet a beszélő. Valóban vannak itt hangutánzó szavak, kezdjük ezekkel: liccs- loccs, dirr-durr, csitt-csatt, piff- puff, ~ bim-bam, tipeg-topog stb. Nehezen megfogható átmenetek visznek át az ún. hangfestő és hangulatfestő szavak csoportjába: hímez-hámoz, vicik-vacak, dínom- dánom, ripsz- ropsz, retye-rutya, ímmel-ámmal, vicik- vacak, dimbes-dombos stb. Elmosódik az átmenet az olyan ikerszavak csoportjával is, akol nem pusztán egy magánhangzóra kiterjedő váltás történik: csűr-csavar, illetve ahol nincs is hangrendi váltás: illeg-billeg, de: billeg-ballag. Számos olyan ikerszavunk van, ahol hangrendi váltás nélkül vagy attól függetlenül a mássalhangzó is változik vagy betoldódik: izeg-mozog, ireg-forog, enye-bejnye, tutyi- mutyi, locsi- fecsi. Még tovább bővítve a lehetőségeket, eljutunk az ún. mellérendelő szóösszetételek nagy osztályához, csak néhány példával érzékeltetem a sokféleséget: szánom- bánom, eszem-iszom, sír-rí, jön-megy stb. Ezen belül kicsiny, de különleges alcsoportot képeznek az olyan összetételek melyekben a két tag jelentése azonos vagy rokonértelműek: búbánat, rabszolga, szóbeszéd, zűrzavar.
Maradva a hangrendi pároknál; ezen a lépcsőn érzékelhetjük, hogy a nyelvi képzelőerő és alkotóképesség szinte korlátlan, és az egyén is lépten-nyomon hozzájárulhat anyanyelve szókincsének bővítéséhez. Erre csak két példát tekintünk. Az egyik a gyermeknyelvi lifi-lufi, melyben jól láthatók létrejöttének állomásai: eredete alighanem a német Luftballon, melyből először rövidítéssel lufi lett, majd e szóalak ikresedett a magyar hangrend irányai szerint, azaz szervesült nyelvünk szókincséhez. A másik példa eredetében is magyar, saját gyűjtésem: "Mit kezdjek ezzel a sok miridék-maradék fonallal? " Ilyen szópárokat lépten-nyomon hallunk, kicsiny részük elterjed, megszilárdul s egy idő után bekerül a szótárakba
Végül két megjegyzést tennénk ahhoz ahogyan az akadémikus nyelvészet kezeli ezt a lépcsőfokot.
1. Említettük fentebb a címkézést: ez messziről teljesen ártatlan dolognak tűnik, egyesek akár odáig mehetnek el a jószándékú véleményalkotásban, hogy - legalább ezen a ponton - hazai nyelvtudományunk netán tisztességesen jár el. Sajnos, pont az ellenkezője igaz, az eljárás egyáltalán nem ártatlan és nem is tisztességes. Ugyanis ezzel a címkézéssel döntő dolog történik, ezzel pontot tesznek a hangrendi párok további kutatására, sőt fel- és elismerésére is. Tehát elismerik az ikerszavak létét, jelentős "szóképzési eljárásnak" tartják, de semmi többnek. Bár nyíltan nem mondják ki, de sugallják, hogy ahol a gyermeknyelv, a költői nyelv, a játékos nyelvi képzelet kezd működni, az lehet fontos a mindennapi nyelvhasználat szempontjából, de a "komoly tudomány" nem fog vele komolyan foglalkozni, és semmiképpen sem fogja elismerni mint a magyar nyelv alapvető, a nyelvszerkezet és- működés teljes egészére kiható sajátosságát.
2. Szorosan ehhez kapcsolódik a kísérlet, hogy összemossák más nyelvek sajátosságaival, illetve, hogy a nyelvek valamiféle egyetemes tulajdonságának tüntessék fel.
Itt is működik (sőt először éppen nyelvünkön próbálták ki) az az alapnyelv, hogy ami magyar sajátosság, azt nem szabad észre venni, ha pedig túlságosan szembetűnő volna, akkor le kell járatni, jelentőségét kisebbíteni, más népek- nyelvek- műveltségek sajátosságaival összemosni, elkenni.
Egyáltalán nem tagadjuk, hogy a szóképzés ilyen módja, a nyelvi játékosság más nyelvekben is működik.
Az ikerszó mint magyarázat (angolul "reduplication") a nagy oxfordi szótár sugárlemezen hozzáférhető második kiadásában (OED2 on CD ROM) 201 címszó esetében szerepel, de ebből csak kb. hetven vonható ide párhuzamként, plpl. Ling-long, dilly-dally, pit-pat, drip-drop. Ennek az az egyszerű oka, hogy angolban (és a többi indoeurópai nyelvben) a hangrend egyáltalán nem vagy alig nyilvánul meg,
Az angolban gyakorlatilag az i/a vagy i/o váltakozásra szűkül le, és messze nem olyan termékeny módja új szavak képzésének, mint a magyarban.
Az általam ismert másik indogermán,: nyelvben az oroszban más a helyzet: itt e/o váltás szerepel mint nyelvtörténeti magyarázó elv olyan szópárokban, mint vod'it' - vest'i 'vezetni', nosit' - nert'i 'vinni', moloko - mlecnyi 'tej- tejből- való' stb.; termékenységét azonban mint szóképzési eljárás majdnem teljesen elvesztette. Láthatóan az indogermán ősnyelv (ha egyáltalán létezett ilyesmi) egyik vonásáról lehet szó, mely azonban lassan elvesztette szerepét - azzal párhuzamosan, ahogyan ezek a nyelvek és műveltségek fokozatosan elszervetlenültek, elvesztették világegyetemet képletező, világmagyarázó képességüket. A magyar azonban megőrizte, ezt azonban nem szabad észrevenni, sem tudatosítani. - Itt kell felhívnom a figyelmet dr. Pacsai Imre nyíregyházi nyelvész kutatásaira, melyek szerint az ikerszavak szerepe mint szókincset szervező és bővítő erő Kínától nyugat felé haladva fokozatosan csökken, és tőlünk nyugatra már csak szórványosan jelentkezik. Ő ezt a nyelvek közötti kapcsolatokkal magyarázza, mi ennél tovább megyünk.
NEGYEDIK LÉPCSŐ
A szókincs egészére kiható szervező elv
A hallgató vagy olvasó joggal kérdezheti: ha az előző ponton az oktatás megáll, hogyan fogunk továbbmenni? A válasz: méltatlanul elfeledett nyelvészünk, Lugossy József segítségével. Debreceni nyelvész volt, 1812-től 1884-ig élt, és a Református Kollégiumban tanított. Neve aranybetűkkel van bevésve a Debreceni Egyetem (volt Kossuth Lajos Tudományegyetem) díszudvarának falába, de szellemét senki sem idézi; nem kis munkába került kideríteni, miért és hogyan kellett őt feledésre ítélni. Idézünk hangrendi párhuzamokat felsoroló, 1858-ban megjelent művéből: ".. nyelvünk kizárólagos sajátságai közé tartozik: gyökeiről kettős irányba, magas és megfelelő mély hangzók párhuzamában, fejleszteni törzseit; mely alaki ikerséget a nyelvgazdálkodás legtöbb esetben... ideológiai odább percenés jelölésére használván fel, általa az épen szülemlésben levő nyelv kiképződésének egyik dúslakodó forrását nyitotta meg. " Ezen elv azonban nem szigorú szabályszerűséggel valósul meg, nem telíti nyelvünket az ikresedés egyöntetűségével, mert az nem "mesterséges mű, hanem a szabad röptű szellem érzéki kinyomata", vagyis az "ikerhangrendiséget leglényegesb tulajdonai egyikéül mutatja ugyan fel: de sem egészletes kivitelben, sem keretszerű merevségben... kifejlett ikeralakjai mellett gyökeinek tetemes részét határozott félszerűségben marasztva. " Szerinte sok szavunk hangrendi párja elavulhatott vagy visszaszorult nyelvjárásainkba; talán legszebb példaként "nemzeti nevünknek MEGVER felhangú párját" említi. Hadd jegyezzem meg itt újra, milyen páratlan vonása nyelvünknek az, hogy népnevünkből képzi az "érthetővé tesz, megvilágít" jelentésű magyarázni igét, amihez Lugossyval hozzátehetjük: szavaink "egymást kölcsönösen fejtik", tehát nekünk nincs szükségünk indogermán kaptafára barkácsolt szótári definíciókra. Szép példákat hoz a hangrend érvényesülésére hely- és tulajdonneveinkben: Zaránd - Zerénd, Derecske- Torockó, Attila - Etele, Andor- Endre stb., szelíd figyelmeztetésként helynévmagyarázók részére: fognák vissza kissé magukat abbeli igyekezetükben, hogy a Kárpát-medencei helynévanyag nagy részét szláv nyelvekből eredeztessék. Ezen a negyedik lépcsőn most szemelgetni fogunk az általa közreadott ezer párhuzamból.
Több helyen tartottam már e tárgykörben előadást, s nagyjából kialakult, milyen sorrendben és nehézségi fok szerint, hogyan célszerű elrendezni az anyagot. A könnyebbekkel kezdve, nyilván senkinek nem okoz gondot karom szavunk magas hangrendű köröm párját megtalálni, mindenki azonnal rávágja. Ehhez képest meglepő, hogy a TESZ - nyelvtörténeti okokból - nem fogadja cl, mint hangrendi párost, illetve csak egyik, nem bizonyított lehetőségként. Nem célunk folyton vitázni egyoldalúan nyelvtörténeti beállítottságú szótárakkal és egyáltalán a mai akadémikus nyelvészettel, hiszen az alábbiakban ki fog derülni, hogy ez a vita értelmetlen; itt- ott azonban érdemes összevetni Lugossy szópárjait az összehasonlító történeti nyelvtudomány címkéivel, melyek többnyire meg sem említik, illetve élesen elutasítják e hangrendi párok összetartozását az esetek többségében. Következő szópárunk - fordul: perdül és ferde - arra világít rá, hogy szigorú mennyiségi értelemben nem mindig párokat kapunk, gyakran egynél több tétel szerepel valamelyik oldalon. Hiszen még a fürdő is idetartozik; gondoljunk a tóra vagy kádra (ez utóbbit olykor tejjel töltik meg népmeséinkben, és a bennük megmerítkező személy vagy- tárgy- átváltozási vagy fejlődési lehetőségeire (, még hétszerte szebb és erősebb lett, mint volt"). Ha pedig far főnevünket is hozzávesszük, akkor hangrendi párunk máris átvezet a szócsaládokhoz, a Lugossy- életmű másik fontos tételéhez. Tovább menve, hallgatóságomnak nem okoznak gondot az apad~eped, a fonák- fenék párosok, és csak rövid ideig szoktak gondolkodni azon, hogy az árnyék párja csak ernyő lehet ("Az árnyék szóval való rokonítása nem meggyőző' - mondja a TESZ, de az efféle megjegyzésekkel nem tudunk mit kezdeni). A kotyog-ketyeg párt meglepetésünkre a TESZ elfogadja, a buzog- pezseg párost viszont nem is említi, nem szólva az olyanokról, mint máz-mez, kasza-kés, bogyó-begy, parázs- perzsel (ez utóbbitól továbbviteli lehetőség nyílik a pír szócsaládjához: piros, pirkad, pörköl stb.)
Ezzel foglalkozó előadásaim során már kell kis gondolkodási időt adni míg pongyola szavunkhoz megkerül a nem is mindenkinek ismerős pendely, vagy pehelyhez bolyh és felhő, feslikhez foszlik, vénhez ványadt (és még fonnyad, venyiga), hervadoz sorvad, csámpáshoz csempe (melléknév). Érdemes megállni a sarkantyú - serkentő párnál, ugyanis a TESZ következőket írja előbbinek szócikkében: "Arra a feltevésre, hogy a sarkantyú a serkentőből keletkezett hangrendi átcsapással, nincs szükség. " De hát mondtuk mi azt, hogy egyik a másikból "keletkezett"? Ilyet nem mondtunk, Lugossy sem mondott. Mégis meg kell jegyeznünk ezt a kulcsfontosságú mondatot, mert pontosan jelzi a "korszerű tudomány' viszonyát a magyar nyelv (néphagyomány, történelem, gazdálkodás stb.) máshonnan le nem vezethető sajátosságaihoz. Ilyenek ugyanis szerinte nincsenek, ha mégis volnának, akkor sürgősen pótolni kell a bosszantó hiányosságot, azaz származtatni kell őket valahonnan: szlovákból, németből, olaszból, ógörögből; mindegy honnan, csak ne kelljen elismerni, hogy van ősi és saját szellemi örökségünk, mert labanc értelmiségünk ennek puszta gondolatától is kiütést kap.
A magánhangzók szabályos váltakozása mellett most hadd irányítsam az olvasó figyelmét a mássalhangzókra, ugyanis ezek szintén váltakozhatnak, amiben szintén van szabályszerűség: a mássalhangzók általában saját hangcsoportjukon belül fölcserélhetők. Olvasóink körében ismeretes az, hogy az akadémikus hangtan mellett - melyet ugyanúgy indogermán minták alapján alkottak meg nyelvünkre, mint az alaktan, tehát a ragozási rendszer leírását régtől fogva létezik a hangok másféle csoportosítása, a következők szerint: 1. befúvó (B-P, F-V; 2. kihágó (K-G, GY, H); 3. tudós (T-D, TY;; 4, nemes (M, N, M); 5. csúszós (SZ-ZS, S-Z, C, CS ([DZS, DZG [); 6. jelíró (L, J, R). Vannak további átmenetek, pl. csúszós - kihágó váltás (lásd föntebb hervad~sorvad szópárt), a V, H, J hajlandóság arra, hogy kiessen (különösen szó elején), az ún orrhangúsodás, mely szerint az M szívesen ékelődik a befúvó, az N pedig a kihágó és tudós hangok elé, lehetséges a hangcsere stb., melyek kutatása jelenleg folyik; természetes az igény olyan hangtan kidolgozására, mely összhangban van a magyar nyelv szervességével, azaz páratlan képességével a világegyetem szerkezetének és működésének képletezésére. E hangátmenetek ismeretében könnyebben érthetőek lesznek Lugossy olyan hangrendi párhuzamai, mint völgy-valag, fecsérel-pazarol, duda--tüdő, gyarapodik- szaporodik- cseperedik (P-R hangátvetéssel).
Végignézve ezen a sorozaton (ne feledjük: csak szemelgettünk Lugossy ezer szópárja közül!), sokan meglepetten kérdezhetik: teljesen ésszerű és szép rendszert tárt föl előttünk a nyelvész, hát miért elfogadhatatlan ez a mai tudomány, oktatás számára? Tehát: mi volt Lugossy bűne? A válasznak van egy szakmai és egy világnézeti része; a szakmai résszel kezdjük. Tudni kell, hogy a XIX.. század közepén élte virágkorát az ún. történeti-összehasonlító módszer a nyelvtudományban. A szavak magyarázatát illetően ez az iskola egyetlen kérdést ismert el: honnan ered? Ez már akkor közhelyszerű alaptétellé vált, s igazából ma is ez a helyzet. Lugossy elismerte e kérdés jogosságát és jelentőségét, csakhogy - neki emellett volt egy- másik kérdése (bár szó szerint nem így fogalmazta meg: hová épül be? Ez a kérdés az akkor uralkodó tudományos körök számára felfoghatatlan volt, s gyorsan tegyük hozzá: ma is az sokak számára, de a hivatalos nyelvészet számára mindenképpen az. Felfoghatatlan, értelmetlen és szükségtelen- idegen szóval: "nyelvészetileg irreleváns".
Megkísérlem ezt a cifra helyzetet megmagyarázni, hátha sikerül. Durván leegyszerűsítve a dolgot, ma kétféle nyelvész van - legalábbis ami a szavak "magyarázatát" illeti. Az egyik tábor az összehasonlító- történeti iskola követője, ezek vannak ma kisebbségben. Számukra tehát egy szó magyarázata kizárólag a "Honnan ered? " kérdésre adott választ jelenti, vagyis időbeli leszármaztatást, levezetést. Tehát nyomoz visszafelé az időben, illetve vizsgálódik térben is, vagyis nyelvjárási, rokon nyelvi adatokkal dolgozik, összevetve ezeket egymással. Két vagy- több szó összefüggését csak akkor fogadja el, ha időben és térben végzett vizsgálatai ezt igazolják. Ezért fogadja el a kotyog-ketyeg párt, vagy sarkantyú kapcsolatát a serkent igével, melyeket, egy nagy hangutánzó-hangfestő szócsaládba sorol a sürög, serit stb. szavakkal. Kizárja viszont az összefüggést pl. a belénd(ek) ~bolond esetében, hiszen neki az jön ki, hogy mindkettő szláv kölcsönszó, de más-más szláv alapszóból levezetve. Meglepő, de ezen iskola képviselői ilyenkor diadallal kiáltanak fel: lám, a felszíni hasonlóság ellenére a magas tudomány kiderítette, hogy ezeknek a szavaknak semmi közük egymáshoz. Néha természetesen észreveszi a hangrendi párokat, de számára ez ötödrendű kérdés. (Vajon hogyan züllött odáig a "tudomány'', hogy a szétesettség, zűrzavar kimutatása nagy szellemi teljesítménynek számít?)
A másik táborba tartoznak az ún. strukturalisták, akiket nem a nyelv időbeli változásai meg a rokon nyelvekkel való hasonlítgatás érdekel, hanem a nyelvnek adott időpillanatban megfigyelhető és leírható szerkezete. Fennállásuk száz éve alatt rengeteg szellemes eljárást dolgoztak ki finom alaktani és mondattani különbségek megragadására. Messziről nézve úgy tűnhet, hogy akkor a strukturalisták fogják észrevenni nyelvünkben a hangrendi párokat és a szócsaládokat. Sajnos, ez tévedés, ők még annyira sem fogják észrevenni, mint a nyelvtörténészek. Ennek a sajnálatos körülménynek az az oka, hogy a strukturalista iskolának alaptétele a nyelvi jel önkényessége (vagy idegen szóval motiválatlansága). A tételt Ferdinand de Saussure svájci nyelvész fogalmazta meg száz évvel ezelőtt, s ez alapköve lett nemcsak az új nyelvészeti iskolának, hanem az egész jelelméletnek (idegen szóval szemiotikának), valójában egész jelenlegi "tudományos" és oktatási rendszerünknek. Lényege az, hogy jel és valóság között csak önkényes, vagyis megegyezésszerű kapcsolat lehet, tehát a szavak (de a népművészet képjelei is!) tulajdonképpen lecserélhetők ugyanúgy, mint pl. a közlekedési táblák. Aki ezt komolyan veszi és elfogadja, márpedig a nyelvészek óriási többsége komolyan veszi és elfogadja ugyanúgy mint egykori önmagam, az értetlenül hallgat bármiféle utalást a szókincs belső szervező elveire, hangrendi párok és szócsaládok összefüggéseire a valóság egyes darabjaival.
Tehát menjünk szépen vissza Lugossyhoz, mert az ún. "modern tudomány" észre sem veszi azt, ami nyelvünknek nyilvánvalóan alapvető sajátossága. Ezzel szemben Lugossy egyáltalán nem volt kirekesztő, hiszen elismerte a történeti módszer jogosultságát Igaz, nem ezt tartotta elsőrendűnek; a szócsaládosításról írott művében a hangrendi párok és szócsaládok feltárását tartotta első feladatnak, és sorrendben másodiknak a történeti-összehasonlító eljárást (Lugossy 1856).
Nézzük most a világnézeti oldalt. Vajon mi váltotta ki ellenfelei dühét Lugossy Józseffel szemben? Mi indíthatta őket arra, hogy a vitát kiemeljék a szűk szakmai keretek közül, kivigyék a nagy nyilvánosság elé, és a Peti Napló 187. évfolyamában súlyos sértésekkel teli, durván lejárató, gúnyos hangvételű írások hosszú sorozatában "rendezzék el" Lugossy ügyét? Hogy ötökre elhallgattassák, művét és személyét százötven évig tartó feledésre ítéljék? Hogy jó időre elvegyék a magyarság kedvét attól, hogy saját nyelvére és máshonnan le nem vezethető szellemi hagyományára szabott tudományt dolgozzon ki? Úgy vélem, a magyarázatot szerzőnk két kitételében fogjuk megtalálni; bár néven nem nevez senkit, az utalások egyértelműen azok ellen irányulnak, akik a Bach-korszakot kihasználva rákényszerítették a magyarságra a maguk zagyva indogermán elméleteit, máig ható érvénnyel - nemcsak a nyelvtudományban, hanem a kutatás és az iskolai oktatás egész tartományában. Lássuk a két kitételt: "Sajátunkból kell sajátunkat kifejtenünk, nem az árja nyelvészet kész törvényeit átírnunk s nyelvünkre erőszakolnunk; például sajátos hangzórendszerünk megalapítására nem elég, sőt nem szabad a maga helyén különben oly igaz a, u, i árja hangzórendszeri alapot nyersen vennünk át; bármily tudományosnak kiáltassék is az, nyelvünk alkotmányától idegen. " (1858: - Kiemelés tőlem.) S a másik: "-.. bátran mondható: te, ki hazai nyelveden kívül csak egy- kettőhöz értesz, sőt ha egyedül ennek észlelésére vagy is szorítva, bírj csak ez egyben józan ítélet 's helyes tapintat, és a' mi legfőbb, nemzeti érzéked tiszta megőrzése mellett nyelvészeti búvárlatokkal 's némi egyetemes nyelvészeti ismeretekkel: hasznos munkát tehetsz szócsaládaink előleges rendezésében, sokkal hasznosabbat, mint ki számos nyelv birtokában van, de azokat bölcseletileg áthatni vagy képessége, vagy búvárlati szorgalma s talán épp nyelvérzéke hiányzik, annál kevésbé, ha nyelvünket bármi okon nem az anyatej tisztasága, édessége és melegsége fokáig bírja hatalmában" (1856: 39-40. - Kiemelések tőlem.. )
Világosan látható: a mi Lugossynk bizony nem tett lakatot szájára, de még hangtompítóval se nagyon élt. Jól tudta, hogy katonai megszállás mellett szellemi megszállás is folyik hazájában, és a magyar szabadságot, nemzeti érzületet sárba taposó hatalom puskacsövei előtt is szemébe meri vágni a barbár osztráknak és hazai labanc segítőinek: nyelvünket saját belső rendszeréből kitekintve tehet és szabad csak leírni, nem pedig idegen nyelvek kaptafájára húzva, és ezt a leíró munkát magyar ajkú és érzelmű személyeknek kell végezni. Ha ma azonnal ráismerünk, kik ellen irányultak e szavak, akkor nyilván a kortársak is jól tudták, hogy az Akadémiát akkor már uraló Hunfalvy (született Hunsdorfer) és bandája ellen. A szepességi szász Hunsdorfer 17 éves koráig, a magyar nyelv "átdefiniálásában" később hozzá csatlakozó birodalmi német Budenz pedig 21 éves koráig egy szót sem tud magyarul. Mai finnugristák hiába igyekeznek kézzel-lábbal bizonygatni, hogy- tisztán szaktudományos kérdésekről volt szó, mindenféle politikai-világnézeti szempontok nélküli, ezt rajtuk kívül ma sem sokan hiszik el, 150 évvel ezelőtt pedig még kevesebben hitték.
Hunsdorfer és bandája előtt ott állt a feladat: Lugossyt meg kell rendszabályozni, ha pedig nem sikerül, ki kell iktatni a (tudományos) közéletből. És ezt úgy kell bonyolítani, hogy, mások számára is intő példa legyen, hogy járhat és mit kockáztat az, aki nem hajlandó elfogadni az "árja (mai közismert nevén: indoeurópai) nyelvészet" alkalmazását a magyar nyelvre, valamint azt, hogy a magyar nyelvvel foglalkozhassanak - méghozzá meghatározó jelleggel - olyanok, akik e nyelvet ugyebár nem az "anyatej tisztasága fokán" bírják (Hunsdorfer igen, de Budenz soha életében nem tanult meg rendesen magyarul, de azért ma őket tiszteljük a magyar nyelvtudomány megalapítóiként.) Tehát Lugossy megrendszabályozása egy ideig szakmai kereteken belül folyik, de ez nem vezet eredményre. Ekkor kap megbízást a piszkos munkára Brassai Sámuel, az igen tehetséges, sok mindenhez értő, de az indogermán műveltség talaján álló, szívében labanc értelmiségi, hogy vigye ki a vitát a nagy nyilvánosság elé. Arra kap lehetőséget (és nyilván "felkérést" is), hogy a Pesti Napló 185. évfolyamában cikksorozatban járassa le, gúnyolja ki és tegye minden módon nevetségessé a "magyarkodó" Lugossyt, közben kimutatva az indogermán gondolkodás fölényét az őáltala képviselt rokonító magyar észjárással szemben. Lugossy ugyanis azt mondja, hogy szavaink egymást magyarázzák, vagyis nekünk nincs szükségünk "definíciókra", mint az indogermánoknak. Ezt a gondolatot - mely valójában az ún. rokonító (analogikus) elv, illetve észjárás megfogalmazása - Hunsdorferék láthatóan nem értik. Egész egyszerűen nem értik - szűk szaktudományos szempontból sem értik! - miről beszél Lugossy (a magyar ajkú Brassai sem, vagy legalábbis nem akarja érteni), és ugyanúgy "nem értik" az őket követő nyelvésznemzedékek, a mai napig.
A piszkos munkát Brassai lelkiismeretesen elvégzi, Lugossy kiiktatása ezzel lezárul. Még néhány közleménye megjelenik, de a meg-megújuló támadások (melyeknek már nincs írásos bizonyítéka) kikezdik lelki és testi egészségét. 1861-ben szélütés éri egyetemi előadása közben. Tizenöt évig nyomja a betegágyat, s bár felgyógyul és visszatér a Kollégiumba szanszkrit nyelvet tanítani, nagy szócsaládosító művét nem folytatja, illetve nem teszi közzé (sajnos nem tudjuk, mi maradt fenn tőle kéziratban, és az hol lappang). Győzött az "árja nyelvészet", s győzelme jogosságát alig néhányan vonták-vonják kétségbe. Még úgynevezett nemzeti érzelmű értelmiségünk főrésze is azt hiszi mai napig, hogy nekünk "európai módon" kell gondolkodni, vagyis ugyanazokat az indogermán mintákat követve (formális logika, racionalizmus, harmadik kizárásának törvénye stb.), melyek ellen Lugossy harcolt. Ilyen szempontból nincs teljes tudománytörténeti áttekintésem az eltelt 150 évről, de annyi bizonyos, hogy a rokonító észjárás, mellérendelő gondolkodás ügyét a XX. század harmincas éveiben újra fölveti Karácsony Sándor (bár felemás módon csak a mondatfűzésre alkalmazva, a szókincsre nem). A hetvenes évek óta kitartóan Molnár V. József és Pap Gábor igyekeznek bevinni a köztudatba (azaz visszamagyarosítani a közgondolkodást) -a köztudat azonban ellenáll, köti az indogermán áfium. Őáltaluk ugyan tízezrek ismerték meg azt, hogyan nyilvánul meg ez az észjárás népművészeti hagyományunkban, szokásrendünkben, de most már itt volna az ideje, hogy ezt a gondolkodásmódot érvényesítsük, alkalmazzuk szakmai munkánkban, mindennapjainkban is, mielőtt beolvaszt bennünket a Szovjet-, akarom mondani Európai Unió.
Hátra van az ötödik lépcső a hangrendi párok vizsgálatában. Idevonnám Lugossy nehezebben érthető szópárjait, majd tovább visszük gondolatait, általa nem közölt lehetséges párokra, illetve kiterjesztjük szócsaládokra. Lugossy nem magyarázza, hogy a hangtani megfelelés mellett milyen lényegi-tartalmi összefüggés állhat fenn a tagok között, így adódnak meglehetősen nehezen fölfejthető tételek is. Alaposan meggondolkoztatják az embert például az arasz- eresz cséza-csésze, gondol~göngyöl, kop- ja-kép stb. párok. S miközben gondolkodunk, ráébredünk, hogy Lugossyval tulajdonképpen újratanuljuk anyanyelvünket, melyről Hunsdorfernek és az őt máig buzgón követő nyelvésznemzedékeknek felróhatóan torzkép él bennünk; talán eljött az ideje, hogy 150 év után elkezdjük helyreállítani ezt a képet.
Nézzünk meg közelebbről egy "közepes nehézségűt": váz - fesz. Vajon mi lehet a benső kapcsolat, a hangtanin kívül? Először adódik a megfigyelés (és mellesleg természettudományos tény), hogy minden élőlényt a valamilyen értelemben vett váz tartja feszesen, vagyis tartja életben. Nemcsak a gerincesekben; meglepett, hogy a növénytan tudorai is a növény vázáról beszélnek, melyet a belső víznyomás biztosít. Összefügg a kettő a tapasztalatit meghaladó, mesei (vagy mitikus) szinten is; nehezíti a felismerést, hogy ma kevesen ismerik a váz eredeti jelentését: madárijesztő. Ezt pedig a mai napig úgy állítják elő, hogy keresztalakban összeszegezett léceket ócska ruhákkal embernek öltöztetnek fel, amivel lényegében egy feszületet hoznak létre; így létesül rejtett párhuzam az útmenti feszület (pléhkrisztus) és a határban díszelgő madárijesztők, azaz vázak között. Végül pedig utalunk a feszületre mint az ördögöt, egyéb kísértést elriasztani képes szakrális tárgyra.
Gondoljuk meg, micsoda hatalmas eszközt adhatnánk anyanyelvoktatással foglalkozó nevelőink kezébe, ha Lugossy kutatásai bekerülnének a tananyagba? A nyelvtanórák szinte már közmondásos unalma egyv csapásra megszűnne, diákjaink egymással versengve keresnének újabb és újabb hangrendi párokat, illetve nyomoznák az összefüggéseket - nemcsak a hétköznapi tapasztalat és megfigyelés szintjén -a meglévő párok tagjai között. Amikor pedig ezt a munkát könnyedén, szinte átmenetek nélkül kiterjesztjük a szócsaládokra, akkor a tanítványok előtt ki fog rajzolódni anyanyelvük szókincsének szép, összefüggő és szerves rendszere, melyben alig van szerepe az esetlegességnek, önkényességnek, és amelyben a párhuzamos gondolkodás elvei szerint képeződik le számukra a valóság, melyben alig észlelhető átmenet van csak a hétköznapi és szentségi szintek között. Így jutunk el az egész ügy kozmikus értelmezéséhez, hiszen itt folyvást ikresedésről beszélünk; előbb- utóbb csak eszünkbe jut, hogy az Ikrek az Állatövben is könnyen azonosítható elem, mely a Nyilassal alkot tengelyt.. Rögtön adódik a mitikus párhuzam: ahogyan Nimród, az égi vadász szelleme testet ölt Hunorban és Magorban, ugyanúgy "fejleszti gyökeiről nyelvünk kettős irányban törzseit". Itt feltehetően a szellemiséggel a csak mássalhangzókat tartalmazó gyököt azonosíthatjuk, amely elvben kiejtéskor kétféleképpen testesül: vagy magas, vagy mély hangzókkal töltődik fel. Hát akkor miért kellene csodálkozni azon, hogy tőlünk nyugatra gyengén fejlett vagy szórványos a szókincs szerveződésének ez a módja? Hiszen nekik nincs sok közük a Nyilas- Ikrek tengelyhez. Akár tudatosult ez Hunsdorferben és körében, akár nem, ez is magyarázza a dühödt indulatot, mellyel belefojtják Lugossyba a szót (talán nem mellesleg Lugossy öt részben közöl tanulmányt a magyar népi csillagismeretről).
Végül pedig vesszük magunknak bátorságot, és Lugossynál nem szereplő hangrendi párt vizsgálunk meg: szakáll- székely. Merésznek látszik a párosítás, pedig nem olyan nehéz az összefüggés felfedezése, ha egy kicsit ismerjük az állatövet, illetve ennek 28 elemre kibővített változatát. Szakáll névvel a Bak jegy egyik holdházában találkozunk a Juh, Kecske, Csecsemő és a -Sakál társaságában. Ha pedig azt is tudjuk, hogy mesei (mitikus) hagyományunkban a magyarságot mindig a Nyilashoz, a székelységet pedig a Bakhoz sorolják - erre utal a Bakban otthonra találó Szaturnusz bolygó népi, Székelyek csillaga elnevezése - akkor már nem is tűnik olyan elrugaszkodottnak a társítás. Jó fokozatában Bak az értékek, hagyományok őrzője és éltetője, márpedig ezt a feladatot a székelység mai napig csodálatosan beteljesíti. Ezen a ponton lényegtelen, legföljebb ötödrendű adalék az, hogy az akadémikus nyelvészek szakáll szavunkat ótörökből származtatják, a székelyt pedig ismeretlen eredetűnek tekintik. Próbáljunk leszokni a "honnan ered? " kérdés rögeszmés ismételgetéséről, és rászokni a sokkal termékenyebb "Hová épül be (mely szavakkal alkot rendszert)? " kérdés föltevésére, ezzel tudunk közelebb kerülni nyelvünkhöz és szellemi hagyományunkhoz.
Hogyan terjeszthető tovább szócsaláddá a hangrendi pár? Ismétlés helyett az olvasó szíves fegyelmébe ajánlom a béka-béke pár tárgyalását az "És mégis mozog" című írásomban.
...és lássak csodát, itt van! 
