Így tudtam meg, hogy zsidó vagyok

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Ha elég hosszú ideig azt hallja az ember, hogy egy bizonyos társadalmi- vagy népcsoport okolható minden problémájáért, el fogja hinni, és nem pusztán legitimnek fogja tartani a megtorló intézkedéseket, hanem tevékenyen is részt vesz ezekben. Magyarországon is történt már ilyen. Gáspár Menyhért írása.

Sokáig nem is tudtam, hogy zsidónak számítok. Szép magyar nevem van, ezt az apámtól kaptam, de azt is csak a gimiben a történelemórán tudtam meg, hogy ezzel a névvel előttem évszázadokkal hatalmas nagyurak döntöttek életről-halálról. Nem foglalkoztatott a téma. Fontosabb volt a foci, a suli, a haverok. Tudtam, hogy az apám családjából néhányan a német megszállás után zsidó gyerekeket mentettek a budai villájukban, amit aztán a kommunisták elvettek. Nem voltam rájuk büszke, számomra mindez történelem volt. A jelen volt a fontos, az unokatestvéreim, akikkel apai nagyanyámnál nyaraltunk, aki templomba járó asszonyként addig könyörgött apámnak, mígnem a mélyen ateista férfiember a tesóimmal el nem cipelt a templomba, hogy ott tizenegy évesen egy szoknyás öregember engem is lespricceljen vízzel. Tök cikinek éreztem a keresztelést. Annyi maradt meg, hogy félhomály volt, előttünk egy csecsemőt locsolt le a pap, a kisbaba kegyetlenül ordított, és arra gondoltam, túl nagy vagyok már ehhez az egészhez. Nem értettem, miért volt erre az egészre szükség, miért kellett kiöltözni, és miért csinál apám a szovjet fényképezőgépével rólunk fotókat, amiket aztán előhívás után a nagyanyám megkönnyebbülten, könnyes szemmel ölelgetett, mint valami szent ereklyét.

Ma már tudom.

Az anyám családjából viszont alig ismertem valakit. Ők nem voltak, illetve csak alig voltak. Ha kérdeztem, hol vannak, elmondták, hogy már meghaltak. Nem feszegettem a témát.

Anyámnak volt egy unokatestvére, Amerikában élt. Nem ismertem, kiskamasz voltam, amikor az amerikai rokon Magyarországra jött, és meglátogatott bennünket. Talán épp a keresztelésem éve után történt. Nagyon vártam, de nem azért, hogy megismerjem, hanem azért, mert tudtam, hogy nem jön üres kézzel. A rendszerváltás előtt pár évvel nagyon menőnek számítottam a suliban a tőle kapott amerikai ceruzáimmal, tolltartómmal, és egyéb Made in USA-feliratú dolgaimmal.

Az amerikai nagybácsi nekem akkor öregnek tűnt, de negyven felett mindenkit az öregek kategóriájába soroltam. Anyámék elmondták, hogy nem hall, egy gyerekkori betegség szövődményének hazudták a süketségét, és szépen megkértek arra, hogy legyek erre tekintettel, ne forszírozzam a témát, és viselkedjek úgy, ahogy egy jól nevelt kisfiúhoz illik.

Arra viszont nem gondoltak, hogy meg fogom kérdezni vacsora után, hogy mi az a tetoválás a karján. Megkérdeztem, igaz, nem kaja közben, hanem jól nevelt kisfiúként már a konyhában anyámtól, miközben mosogatott. Majdnem kiesett a tányér a kezéből. Nem értettem, miért. Ketten voltunk a konyhában, én egy rövid választ vártam, de anyám letette a tányért, megtörölte a kezét a konyharuhában, leült velem szembe a hokedlire, és mesélni kezdett.

Akkor hallottam először a koncentrációs táborok borzalmairól. Nem adagolva, hanem ömlesztve. Kiderült, hogy a nagybácsit gyerekkorában elvitték a németek, és a koncentrációs táborban süketült meg.

Akkor tudtam meg, hogy a rokon zsidó.

Nem tudtam ezzel mit kezdeni. Korábban már hallottam a suliban büdöszsidózni a gyerekeket. Nem volt általános, de néha elhangzott az iskola udvarán veszekedés közben. És persze tudtam, hogy ha a rokon zsidó, akkor valamennyire nekem is annak kell lennem, és ezt a titkot valahogy fel kellett fejtenem.

Évek kellettek, míg kiderült a családtörténet, hogy anyám szülei kikeresztelkedett zsidók voltak, és még a német megszállás előtt elmentek Magyarországról, hogy életben maradjanak. Mindenüket eladták bagóért, hogy aztán nincstelenként térjenek vissza a háború után. Magyarnak vallották magukat, ám a háború alatt napra napra világosabbá vált számukra, hogy ha nem lépnek, a magyar állam vágóhídra küldi őket, ahogy a család legtöbb tagját. Tabu volt ez a téma, és az a pár ember, aki anyám családjából visszajött, ők sem szívesen beszéltek a vészkorszak alatt átélt borzalmakról. Amikor már elég nagy lettem, akkor is csak hosszas unszolásra jöttek elő a történetek. Az egyik pesti rokon hiába jött haza például tizenhat évesen Auschwitz-ból, a lakásukban már idegenek laktak. Amikor bekopogtatott a saját lakásukba, elküldték onnan, és miközben azon gondolkozott, mihez kezdjen, a volt szomszédasszonyuk az elégetett édesanyja kosztümjében jött vele szemben az utcán...

Szerencsés vagyok, hogy a nagyszüleim jó időben jó döntést hoztak, mert ha maradnak abban az országban, amit a hazájuknak tartottak haláluk napjáig, én lehet, hogy soha nem születek meg. Szerencsés vagyok, hogy én már nem félek, mert nekem történelem ez az egész.

Az apai nagyanyám ugyanis a halála napjáig félt, hogy mi lesz, ha újra jönnek, és az unokáit elviszik, mert pontosan tudta, hogy a keresztlevél sem életbiztosítás egy őrült hatalommal szemben.

Gáspár Menyhért
 

*Rima

Kitiltott (BANned)
A rendszerváltás előtt pár évvel nagyon menőnek számítottam a suliban

a gimiben a történelemórán tudtam meg,

hogy ott tizenegy évesen

Akkor hallottam először a koncentrációs táborok borzalmairól.

Gáspár Menyhért
a rendszervaltas elotti par ev az 1985 - 1989
ebben az idoben a magyar oktatas a csucsminosegunek szamitott 85 elott pedig meginkabb
ebben az idoben a 11 eves mar 5.-es es tanul tortenelmet (legalabbis tanitottak )
abban az idoben egy kolok mar reg talalkozott a holokauszt mibenletevel (az orakon garantaltan emlitesre kerul(t) )
abban az idoben egy 11 eves alapveto tezisekkel tokeletesen tisztaban volt ( legalabbis kellett volna leven ez akkor a minimum szint volt)
ez az iras oly mertekben bugyuta ,hogy szinte mar ostoba

hagyta volna datumok nelkul akkor meg tan emesztheto lenne a story
igy hiteltelen
a rendszervaltas elotti idoben egy 11 eves ritkasag szamba ment HA
ennyire tudatlan es ostoba volt
 
Utoljára módosítva:

udvarfy

Állandó Tag
Állandó Tag
Csak annyit szeretnék még Rima irásához hozzáfüzni , hogy nekünk valamikor a 60-as években kötelezö volt a sulival elmenni a moziba és megnézni azt hiszem az a "Hétköznapi Fasizmus" volt ! Tehát már itt "sántitt" egy picit a történet , de az tényleg igaz , hogy az ember gyermeke "menö" volt a mondjuk ugy a 60-as évek elején kapott cowboy szerkóra ;), mely magától megállt a sarokba és vörösre dörzsölte a ifjak térdhajlatát :).
 
Utoljára módosítva:

Enmerkar

Állandó Tag
Állandó Tag
Egyetértek az előttem szólókkal. A történet mondani valója: jelesül az, hogy nem kellene embereket, embercsoportokat mondva csinált ürügyekkel a társadalomból kirekeszteni, halálba küldeni - és ezt a fiatalabb nemzedékekben tudatosítani illene - világos, minden eszközzel támogatandó. Csakhogy a történet tényleg döcög a maga művi útján. Majdnem biztos, hogy úgy, akkor nem történt meg.
 

Enmerkar

Állandó Tag
Állandó Tag
Sokkal érdekesebb volt Kern András, amikor elmesélte, hogy iskolásként hogyan tudta meg, hogy zsidó. Vagy ahogy Moldova György vallott zsidóságáról - természetesen ő mindvégig tudta.
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Sok csalad meg ma se mondja el mi tortent , talan mert megkimelni akarja az utodokat......vagy meg mindig nem tud beszelni rola.
Sok esetben hagyatekokbol derul ki ,hogy zsido szarmazasuak, vagy veletlen rokon ismeros felbukanasa.
MInden eset mas es mas. Az asszimilacionak nagy ara van , ket harom generacio es teljesen eltunik a szarmazas a hit elet.
 

frobbye

Állandó Tag
Állandó Tag
Nekem volt egy osztálytársam, akit megvertem, mert lezsidózott. Amikor átjött hozzánk a mamája, hogy felelősségre vonjon, kiderült, hogy a gyerek apukája is zsidó, csak valahogy “elfelejtettek” szólni neki erről.
Ajánlom figyelmetekbe a Medvetanc talán 1985-s különkiadását, melyben egy komoly tanulmány született az elhallgatásról.
 

Enmerkar

Állandó Tag
Állandó Tag
De, mi abban a döbbenetes hogy valaki zsidó?
Valami megváltozna?
Másképp kellene élnem?
Nincs abban semmi döbbenet. A döbbenet az, hogy még mindig téma lehet, ki zsidó, ki nem. Jellemző vicc a kommunista rémuralom idejéből: Brezsnyev és Nixon találkoznak, Brezsnyev dicsekszik: Nálunk, a Szovjetunióban a Bolsoj balettben 40 zsidó van. És itt, Amerikában a Metropolitanban mennyi? - Nixon válasza:- Mi nem számoljuk ....
 
Oldal tetejére