Ógörög zene

Spyros

Állandó Tag
Linos

''valószinüleg a görög néphitnek természetistene, s mint ilyen a kánikulában elhervadó vegetációt személyesíti, akinek fonnyadásáról a görög nép kesergő dalai annyit zengettek. Már Homeros melíti a L. után kesergő énekeket. Argoszban ősrégi ünnepei voltak, ahol Apollon és Psamate királyleány fiának mondották. Anyja titokban szülte meg és kitette egy hegyre, ahol juhpásztorok megtalálván és fölnevelvén, később kutyák tépték szét; azonban Psamaténak apja a megtörtént szégyen hirére leányát megölte. Erre Apollon szörnyezt (Poinét, a boszu istennőjét) bocsátott a tartományra, amely elrabolta az anyák gyermekeit. Az argosziak már kétségbe voltak esve, mig végre az orákulum meghagyása szerint engesztelő ünnepet fogadván s megfelelő templomon építvén Apollon tiszteletére, megmenekültek a további vésztől. Az ünnepet (neve: arneisz a. m. bárányünnep, vagy kinofontisz a. m. ebölő ünnep) az u. n. bárányhónap ebnapján tartották, amikor a bárányokat áldoztak fel és kutyákat öltek le, a gyermekek kara pedig L.-ról és Psamatéról siralmas dalokat zengedezett. Másutt, p. Tétében, a Helikon és Olimpus hegyek környékén Urania muzsa és Amfimaros korán elhunyt gyermeke s a L.-dalok feltalálója gyanánt tisztelték, akinek sírját több helyen is mutogatták. Állítólag Apollont dalversenyre szólítván, ezért az isten halállal büntette őt. Szobra a Helikon egyik barlangjában állott, ahol évenkint a muzsáknak bemutatott áldozat előtt neki is áldoztak. Végül a későbbi verzió szerint Heraklesnak énektanítója volt, akit egyszer szigoruságáért a bősz Herakles leütött.''

(Pallas)
 

Spyros

Állandó Tag
Aj Linos

''A szép ifjú Linos korai halálára vezetik vissza a görögök egy jól
ismert mélabús dalnak, a monda más változata szerint pedig magának
a dalnak, sőt általában a zenének eredetét. Maga a Linos név megszemélyesítése a sémi ai Ianu, görög változat-ban: ailenu, majd: al Linon — „Jaj nekünk” — felkiáltásnak. A monda többek között elbeszéli, hogy azok, akik a Linos halála fölötti rémület és irtózat folytán megdermedtek, Orpheus dala által új életre ébredtek. A Linos-dal korántsem volt csak gyászdal. Homeros szerint szüretkor, Hesiodos szerint lakomákon és füzértáncok alkalmával is énekelték.''
 

Spyros

Állandó Tag
Linus

''Linos (megszemélyesítése a sémi ai lanu [lenu] = «jaj nekünk» felkiáltásnak), egy szép ifjú, a ki korán mult ki, s a ki ebben is meg a mély részvétben is, a melylyel gyászolták, élénken emlékezet Adonisra. Egyes vonások a rája vonatkozó mythusban viszont összevágnak a boeotiai Narcissus, a lacedaemoni Hyacinthus s a bithyniai Hylas mondáinak részleteivel. Maga a L.-monda, mely úgy Homerusnál (Il. 18, 570) mint a tragoediaíróknál is eléfordul (Aesch. Agam. 115. 131. 148. Soph. Aias 627. Eur. Phoen. 1535), legrégibb alakjában argosi földön lép elénk. Argos őshagyománya szerint szülei Apollo és Psamathe, a ki viszont leánya Crotopus argosi királynak. Schol. Hom. Il. 18, 569. Callimachus 315 fragm. Anyja attól való féltében, hogy ballépéseért kénytelen lesz atyjának szigorát eltürni, kiteszi a gyermeket, a kit aztán a király pásztorainak kutyái összetépnek. Később a király mégis megtudja a dolgot, mire leányát halálra itéli, Apollo viszont megtorlásul egy Poene nevű szörnyeteget küld az országra, mely az anyáktól elragadja gyermekeiket. Hogy ez a csapás a városról elmúljék, az argosiak tanácsot kértek a jóslóhelytől, a mely azt ajánlotta nekik, hogy engeszteljék meg L.-nak és Psamathénak szellemét. Ez meg is történt, az argosiak évről-évre a nagy kánikula idején (arneioV havában) megtartották az úgynevezett bárányünnepet (arnhiV), vagy a kutyaveszedelmet (cunojontiV), mely alkalommal bárányokat áldoztak és kutyákat vertek agyon, a szüzek és férjes asszonyok pedig ünnepélyes körmenetben siratták meg L.-t, a hőségtől tikkadt természet jelképes alakját. Argosból kiindulva ez a monda bejárja Középgörögországot, első sorban Thebaet, a hol nevezetes változást szenved. Ott ugyanis L. nemcsak nem fia Apollónak (szülei Amphimarus és Urania), hanem halált szenved az isten kezétől, mert olyan nagy művész, hogy dölyfében határt nem ismerve magával Apollóval is versengeni kezd. Ez a thebai L. már félig-meddig történeti személy, kinek sirját a Helicon közelében mutatták. Szoborképe előtt egy barlangban áldozatokat ajánlottak fel, sőt azt beszélték, hogy macedoniai Fülöp az ő hamvait magával vitte, de egy intő álomnak hatása alatt ismét visszaadta. A dalnoktól és költőtől, a hogyan L.-et Thebában képzelték, már csak egy lépés kellett a tudóshoz és bölcshöz, a ki Orpheusnak őse és az istenek és félistenek tanítója. Így Heraclest a zenében oktatja, de midőn egyszer csökönyös tanítványát valamiért megfenyíti, emez dühbe jön és a mestert a citharával agyonüti. Apollod. 2, 4, 9. Paus. 1, 43, 7. 9, 29, 6. Utoljára (az alexandriai korban) L. már az emberek tanítója és valóságos tudós. Ő honosítja meg a phoeniciai betűket görög földön, sőt akadnak, a kik irodalmi műveit is felsorolják (Dionysus első tettei, a holdnak és napnak járásáról, stb.). Ezen apocryphus munkáknál, melyekben már az ókor is méltán kételkedett (Paus. 8, 18, 1), jobban megőrizte emlékét a L.-dal és a képzőművészeti ábrázolások. Amaz egy mélabús jellegű ének, melyet azonban kedélyes összejövetelek alkalmával (pld. szüretkor) is énekeltek; maga az ai Ainon felkiáltás különben bárhová alkalmas volt akár bekezdésnek akár refrainnek. A képzőművészet ábrázolásai (jórészt vázák) legnagyobbrészt L.-nak Heraclesszel való viszonyát tárgyalják és csak ritkábban mutatják L.-t más szerepben (pld. mint Musaeus tanítóját, caerei vázán a Louvreban). Az aránylag igen gazdag L.-irodalomból kiemeljük a következő műveket: Ambrosch, De Lino, Berlin, 1829. Lasaulx, Die L.-klage, Würzburg, 1842. Brugsch, Die Adonisklage, und das L.-lied, 1852. Stammer, de Lino, Bonn, 1855. Baudissin, Studien zur semit. Religionsgeschichte. 1, 302–34. ll.''
 

Spyros

Állandó Tag
Heraklesz agyonveri Linost

'' Theokritosnál csak a tanítványi kapcsolat kerül elõ (24. idill
105–110), az agyoncsapás motívuma Pausaniasnál (Görögország
leírása 9. 29. 2) és Apollodórosnál (Mitológia 2. 4. 9) szerepel.
Az indokot nem részletezik: H. valamiért megharagudott.
Diodóros a legrészletesebb: Linos találta fel a ritmust és a dallamot,
nemcsak Héraklés, hanem Thamyras és Orpheus is az õ tanítványa
volt. Héraklés pedig kitharalecke közben, mivel lassú
felfogása miatt nem tudta követni a magyarázatot, és ezért Linos
büntetésül megverte, nagyon megharagudott, és a kitharájával rácsapva
megölte a tanítóját. (Történeti könyvtár 3. 67. 2) Az
agyoncsapás- jelenet egy Münchenben õrzött vörösalakos csészén
látható (Antikensämmlungen 2646. lásd még 17. jegyzet), az éppen
Iphiklést, Héraklés ikertestvérét zenére oktató Linos pedig
Schwerinben, egy vörösalakos skyphoson (Állami Múzeum 708).''

(Karpati)
 

Spyros

Állandó Tag
Linos halala Heraklesz altal

Detail from Athenian red-figure clay vase, about 500-450 BC. Munich. Antikensammlung 2646.
 

Spyros

Állandó Tag
A ''Szomorusag kutja'', a ''Jo tanc kove''

Démétér a termékenység istenasszonya nyomába eredünk. Megsebzett lába nyomán, míg Hádész által elrabolt lányát kereste, pipacs virult. Megpihenve Eleusinában, a Szomorúság kövén, (Agelaszto petra) egy szolgálólány, Iambé próbálta felvidítani, mókázással, kikeon itallal*, illetlen tánccal, dallal, szoknyáját emelgetve.** Pajzánságával sikerült mosolyra bírnia a lányát gyászoló istennőt. És valóban, nagy szüksége lehetett a földnek erre a mosolyra, mert bánatában, lányát siratva, Démétér mindent elhervasztott, éhínség fenyegette a világot.
Eleusinában találhatta meg az Istenek követe, Hermész Démétért, hogy nevükben egyezséget ajánljanak fel. Az istenek is elestek az emberek áldozataitól, hisz ínségükben nem tudtak nekik ajándékokkal kedveskedni. Az alku így szólt: Maradjon Perszephoné télidőn Hádész házában az Alvilágban, de tavasszal látogathassa meg anyját. Így múlt el az emberektől, az istenektől a vész, melynek örömére Eleusinában szentély épült, hétpecséttel őrzött titkos szertartással. Sosem fogjuk megtudni, mi történhetett falai közt. Gyanítható hogy termékenységvarázslás, a ''szent házasság'' rítusa. Annak azonban messze földön híre volt, hogy a szentély őrzői a legszebb hangú énekesek voltak, nevük is ezt őrzi, Eumolpos leszármazottai, örökösei.
Egy talányos vers sem tesz minket okosabbá:

Ittam a cintányérból,
ettem a dobból,
átbújtam a nászágy alatt.

Mondják, hogy Démétér ünnepén, messze hangzó kacagás hallatszott a falak mögül. de hogy mi fakasztotta nevetésre a hosszú és gondos előkészület, beavatás után érkezőket, arról halálos ítélettel terhes fenyegetés tiltott. Különös titok lehetett, hisz szinte minden valamit is magára adó görög megjárta az utat Eleusinába. a szent titok megszegéséről, annak gyanújáról csupán két esetben tudunk. Akibiadészt fogták perbe, mondván, hogy korhely társaival komédiát űzött az eleusinai szentségekből. Aiszkhuloszt meg kis híján megölte a felbőszült tömeg, mikor állítólag a színházban, Prométeuszanak bemutatásakor, eleusinai titkot vitt színre. Csak a színházi oltárt átölelve, menedéket kérve kerülte el a lincselést. Az oltárhoz menekülőket senki nem bánthatta.

*Iambe, vagy Baubo körül sok mendemonda kering, élénk fantáziáról tanúskodva. Példaként megemlítjük Vernan franciás vakmerőséggel fölállított teóriáját. Eszerint Jambe-Babo illetlen tánca Demeter előtt, szoknyáját emelgetve, megmutatta ''medúzáját''. Nem mulasztja el Vernant megjegyezni A Halál pillantása című művében, hogy a hangszer, a kétágú síp, Athéna találmánya, a medúza sikolyát volt hivatva utánozni.

** A kikeonról némelyek azt tartják, hogy anyarozs főzet lehetett, mely hallucinogén hatású. Ha így, mondják, nem csoda, ha az eufórián kívül mit kelthetett, igazából senki sem tudhatta körülírni csodás látomásait kijózanodva, mi történhetett vele a szentélyben, mikor megitatták.

[Érdekességként megjegyezzük, hogy Eleusina környékére a törökök által betelepített katona nép, az arbaniteszek, valamilyen úton-módon magukévá tettek Demeter istennőt tisztelő, neki áldozó szokásokat, dalaikba, meséikbe foglalva. Így lett a Perszephonét elrabló Hádészból török aga. Évente egyszer összegyűltek Demeter szentélyében, a ''Jó tánc kútjánál'', dallal, dobogással áldozva a termékenység istennőjének. Ünnepüket Metaxas tábornok tiltatta be, azonban még vannak idős emlékezők, kik még részt vettek ezeken a szertartásokon. Mindmáig minderről nem sok szó esett, ebben szerepet játszhatott az arbaneteszek legendás makacssága. Úgy döntettek, hogy önszántukból törlik a múltat, nyelvüket, szokásaikat, nem szólnak szántóvetés közben mormolt dalaikról. Védeni akarták utódaikat, ne kerüljenek hátrányba, idegenként nezve rájuk. Így felnőtt egy nemzedek, mely már nem beszélte apáik nyelvét.]
 

Spyros

Állandó Tag
Eumolpos

Eumolpus

''Eumolpos, mesés dalnok, harczos és Demeternek papja. Szülei Posidon és Chione, Boreas leánya voltak; Thraciából vándorolt be Eleusisbe, a hol a benlakóknak Athenae ellen viselt háborújában segítségére volt, míg csak Erechtheus (l. ezt) meg nem ölte. Vele együtt estek el fiai, Phorbas és Immaradus. Egy másik hagyomány szerint csak Erechtheus és Immaradus estek el, de holttestök felett békére lépett Athenae és Eleusis, még pedig úgy, hogy Eleusis meghódolt, de a mysteriumok kizárólagos gondozását kikötötte magának. Ezeket a mysteriumokat állítólag E. alapította, ő is viselte gondjukat Celeus leányaival egyetemen. Hymn. Hom. in Cererem 154. 476. A mysteriumok titokzatos szolgálata azután meg is maradt E. utódainak, az Eumolpidáknak (l. ezt) kezén. Ugyancsak E. nevére a legkülönbözőbb természetű szerepléseket vezették vissza. Orpheusszal egyetemben ő oktatja Midast a lantverésben; a fogadalmi imák (teletai) az ő műve; ő oktatja be az embereket a szőlőtermelésre és gyümölcsészetre. Plin. n. h. 7, 199. Ezen sokoldaluság okozta, hogy lassankint többféle E-t tételeztek fel, kik a következők: – 1. A thraciai E., kinek fia Ceryx törzsökös atyja a róla KhruceV-nek nevezett attikai nemzetségnek. – 2. Az 1-beli Ceryxnek fia, Antiphemus atyja. – 3. Musaeusnak Deiopétól, Triptolemus leányától született fia, a kit a hagyomány a mysteriumok alapítójának tekintett, s a kinek az athenaei Acropolison szobra is volt. Paus. 1, 27, 4. – 4. E. a neve annak a fűzfapoétának, a kivel Petronius elmondatja a Troiae halosis senariusait (c. 89) és a bellum civile hexametereit (c. 110–124).''

L. M.
 

Spyros

Állandó Tag
Iambe, Baubo

Iambé

''trákiai nő (Pan v. Echo leánya), akinek nevéről állítólag a gúnyköltés versét, a jambust elnevezték. A monda szerint csak ő tudta tréfáival megnevettetni Demetert, mikor ez mély fájdalommal telve kereste leányát, Persephonét s betért Keleos házába. Eleuziszba.''

''Baubó (görögül: Βαυβω) a görög mitológiában elusziszi asszony, aki férjével együtt nemcsak vendégszeretően fogadta és árpából való itallal kínálta meg a leánya kétsébeesett keresése során a házukba betérő Démétért, hanem jókedvre is derítette az istennőt pajzán beszéddel és taglejtésekkel. Hasonló a történet Iambé szolgálóról, aki Keleosz eleusziszi udavarában megnevetette Démétért, és beavatást nyert az istennő misztériumaiba. Némely mítoszban Baubót Triptolemosz, Démétér pártfogoltja anyjának tartják (noha a fiú gyakrabban elusziszi király sarja). Kétségtelen az összefüggés Baubó és Eleuszisz, valamint Démétér khtonikus és temékenységkultusza között.''
 

Spyros

Állandó Tag
Baubo

''In this Hellenistic statue from Alexandria, Egypt, the Baubo gesture is given by none other than Isis, the original "Mother of God." She wears a full-length gown, ceremonial headdress and tranquil smile. Her affirming stance says: "We are the life-givers.... It is our vulvas, our wombs, that are the center. Never forget that!"
[private collection, 2nd century BCE] White marble colored Gypsum stone''
 

Spyros

Állandó Tag
Demeter hymn

HOMERIC HYMN, Bendetto Marcello, "Parte di Canto greco del modo Hipolidio
sopra un 'Inno d"Omero a Cerere" ("Part of a Greek song in the Hypolydian mode
on a 'Homeric Hymn to Ceres'")
I begin my song in honor of you, Demeter, venerable divinity of the beauteous
tresses, in your honor and of your daughter, the most fair Persephone. Hail,
goddess, protect this city and begin this song.
 

Spyros

Állandó Tag
Athanasius Kircher, Pindarosz hamisitas

''...μια μελωδία που δημοσιεύτηκε από τον ιησουίτη Αθανάσιο Κίρχερ (Athanasius Kircher) στο βιβλίο του Musurgia Universalis (Ρώμη 1650, τόμ. Ι, 541-542, σε ελληνική και νεότερη σημειογραφία) με τον ισχυρισμό ότι είναι η αρχή του πρώτου Πυθιόνικου του Πινδάρου· η αυθεντικότητα της όμως έχει σοβαρά αμφισβητηθεί. Ο Κίρχερ ισχυρίστηκε ότι αντέγραψε τη μελωδία από ένα χειρόγραφο στη βιβλιοθήκη ενός μοναστηρίου κοντά στη Μεσίνα· το χειρόγραφο όμως αυτό δε βρέθηκε ποτέ και έτσι η μελωδία θεωρείται τώρα από πολλούς μελετητές ως πλαστογραφία. Δημοσιεύτηκε με καλή πίστη ως γνήσιο έργο από τον P. J. Burette (στη Dissertation sur la melopee de l' ancienne musique, fasc. 12, Νοέμβρ. 1720, 205-206), από τον Gevaert (1875, I, 142) και άλλους.''
 

Spyros

Állandó Tag
FALUS RÓBERT

AZ ANTIK VILÁG IRODALMAI

Budapest : Neumann Kht., 2005

''Homérosz és a további századok nyelvi öröksége és sajátsága – immár a nyelvjárások különbségeitől függetlenül – a kiejtés zenei jellege. Néhány csekély funkciójú és épp ezért hangsúlytalan szócskától eltekintve minden görög szóban az utolsó három szótag valamelyikére esett az éles vagy dallamosan nyújtó hangsúly. Hangsúlyon azonban nem afféle nyomatékot kell értenünk, mint amely a legtöbb modern európai nyelvet – például az első szótagot kiemelő magyart – jellemzi, hanem hangmagassági megkülönböztetést: a kiemelendő szótag hangzóját kb. egy kvinttel magasabban ejtették. A másik sajátság a rövid és hosszú szótagok pontos megkülönböztetésében állt. E két adottság az énekmondás természetes módjaként tette lehetővé az időmértékes verselést: alkalom, mondandó, műfaj szerint meghatározott szótagcsoportok (verslábak) szolgáltak a hol azonos, hol váltakozó nagyobb egységek (verssorok) alapegységeiül. Az időmértékes ritmizálás annyit is jelentett, hogy a verslábak valamelyik – általában hosszú – szótagját erősebb nyomatékkal ejtették ki, s ezt a hangsúlyozást lábdobbantással erősítették. Ebben a ritmizálásban valóban énekként hatott a vers recitálása, hiszen a hangnyomaték ritmikus visszatértét a hangmagasság dallamkülönbözősége színezte.

Mi már képtelenek vagyunk az ókoriak artikulációs módjának érzékeltetésére, s legfeljebb zongorán tudnánk lejátszani egy-egy homéroszi hexametert – ahhoz pedig még gazdagabb hangszer, sőt húros és fúvós hangszerekből álló kis zenekar kellene, hogy Pindarosz vagy Euripidész metrikai és zenei variációit sejtetni tudjuk. Zenével kísérték az éneket a görögök is: az egyszerűbb dalokat ajak- vagy nyelvsíppal, a fenségesebbeket több húrú, nagyság és hanggazdagság szerint váltakozó hárfákon, lantokon, citerákon.

Feltehető, hogy a végleges hazájukat több hullámban és szüntelen háborúskodás közepette elfoglaló törzsek már a nomád életforma körülményei között alakították ki a dal és az énekmondás különféle formáit. Nemcsak olyasféle lírai énekek csendülhettek fel a varázslók vagy valamely ünnepet ülő kis csoportok ajkán, amelyekről Homérosz tesz említést, vagy amelyek későbbi írók idézeteiben őrződtek meg (siratók, ritmikus imák, menyegzői dalok, tavaszköszöntők, munkadalok, kéregető versikék, mágikus ráolvasások, asztali nóták, farsangi csúfolódások, menetindulók stb.), hanem feltehetően a közösséget objektiváló műfajok is az i. e. II. évezredben csíráztak ki. Néprajzi analógiák alapján, de a görög „színjátszás” adalékai szerint is valószínűsíthetjük például, hogy a vadászat vagy a harc sikerének biztosítására hivatott mágikus „alakoskodás” réges-régi időkbe nyúlik vissza, mint ahogy az ősök szellemét megidéző szertartások is a nemzetségi társadalom szent szokásai közé tartoztak. A halál és feltámadás ritusait különösen a termékenység-ünnepeken kapcsolták össze egy-egy isten megjelenítésével, halálának és feltámadásának az eljátszásával.

Hasonlóképpen ősi múltja lehetett az epikus énekmondásnak, a család vagy a nemzetség legendás elődeiről szóló dalnak. Ilyen énekkel vidítja lelkét a haragvó Akhilleusz (IX. ének), a rituális és ugyanakkor szórakoztató dal hagyományai szerint. Epika és líra között ekkor még aligha volt határozott különbség. A téma és az alkalom vagy az énekes és a tárgy viszonya módosíthatta a stílust és a versformát. Az azonban kétségtelen, hogy a homéroszi eposzokhoz képest kisebb terjedelmű, zártabb témájú és egyszerűbb kompozíciójú kiseposzok – mint amilyenek Trója ostromáról csendültek fel Ithakában és a phaiák király udvarában – már a Homérosz előtti évszázadokban kialakultak.

Az énekmondás ekkorra már végleg elkülönült a papi funkcióktól. Ismeretlen énekmondók sok-sok nemzedéke készítette elő Homérosz művészetét. Századokon át szóltak pompás mítoszok Linoszról, Thamüriszről, Muszaioszról, Orpheuszról és más félisteni dalnokokról – hiteles adatunk azonban egyikükről sem maradt fenn. Mi sem érzékeltetheti szebben a görögök dalszeretetét, mint az a megható rajongás, amellyel Orpheusz fákat és hegyeket is megmozgató, bűvös erejű hatalmáról és tragédiájáról szőtték a legendákat, vagy ahogyan Apollón, a Zeusz leányainak tartott Múzsák és a bájos Khariszok kultuszát ápolták.''
 

Spyros

Állandó Tag
Zeneterápia

KÁRPÁTI ANDRÁS

A múzsák adománya. Ókori görög zeneterápia.
Medical Tribune 2005/25

„Sokan hiszik, és a hagyomány is
úgy tartja, hogy az isiász zenével
gyógyítható. Amikor az isiász
okozta fájdalom a legerôsebb, akkor
ha egy fuvolajátékos lágy dallamokat
játszik a fájó helyre, a
fájdalom csökken.” Ezt olvastam
minap Theophrasztosz egyik mûvében.
Démokritosz is írja a Lelkesültségrôl
címû könyvében,
hogy a viperamarás is meggyógyítható
jól megválasztott fuvoladallamokkal.
Azt is kifejti, hogy
többféle emberi betegségre gyógyszer
a fuvola-rájátszás.
A tudós római szerzô, Gellius
(i. sz. 2. sz.) igen tekintélyes forrásokra
hivatkozik. Theophrasztosz
Arisztotelész tanítványa volt, mesterét
ô követte az athéni peripatetikus
filozófiai iskola élén, számtalan
tudományos mû szerzôje, filozófiai
mûveken kívül írt botanikát,
ásványtant, meteorológiát,
élettani mûvében a hírek szerint
kutatta a szédülés, a fáradtság és
az érzékelés okait is. Mûvei jobbára
csak töredékekbôl ismertek.
A nála száz évvel idôsebb Démokritosz,
aki az isiászon kívül a viperamarást
is zenével javasolta kezelni,
nem más, mint az antik szellem-
és tudománytörténet egyik
nagy hatású alakja, az abdérai
atomista filozófus.
Nincs okunk kételkedni: Gellius
még olvashatta ezeket a tudományos
munkákat, melyek azóta
elvesztek. Zeneterápia isiászra, viperamarásra
vagy epilepsziára?
Hogyan illeszthetôk ezek a meglepônek
tûnô közlések a görög orvostudományról
alkotott képbe?
Az antik görög történeti orvostudomány
kezdeteit a nagy Hippokratész
(i. e. 5. sz.) neve jelzi,
végét a másik nagyszerû orvosé,
Galénoszé (i. sz. 2. sz.). A görög
orvosok természetesen nem zenével,
hanem diétával, fürdôkkel,
orvosságokkal és sebészkéssel
gyógyítottak, efelôl semmi kétségünk
nem lehet. De a görög kultúrában
a szakorvoslás mindig
együtt élt a mágiával és a vallással.
A gyógyulást a görög ember
nemcsak az orvosoktól várta: az
orvostudomány mellett virágzott
a különféle ráolvasások, varázsénekek
és varázserejû tárgyak készítésének
tudománya, a gyógyító
istenkultuszokhoz, elsôsorban az
Aszklépiosz-kultuszhoz kapcsolódó
templomi gyógyítás is, az ún.
inkubáció, vagyis a szent helyen
való alvás, illetve ezek együttes,
egymást kiegészítô alkalmazása.
A betegségek gyógyításában a tudomány,
a mágia és a vallás
együtt és egymás mellett élt mindvégig.
Nem véletlen, hogy például
az i. e. 5. századi athéni ókomédia
színpadán a szerzôk az orvosok
mellett a gyógyító varázslásokat
és a templomi gyógyító szertartások
szemfényvesztéseit is kigúnyolták.
Az ókomédia hatása az
aktualitásból, a mindennapokból
táplálkozik, vagyis mindhárom
réteg a valóságot tükrözi. Ebben a
szellemi közegben lehet – úgy a
megbocsátó megmosolygást, mint
a „már a régi görögök is” szent
áhítatát mellôzve – értelmezni az
antik zeneterápiáról szóló beszámolókat
is.
Homérosznál és Hésziodosznál
kezdôdik ez is, mint minden. Akhilleusz,
mivel az ôt ért szörnyû
sérelem miatt nagy harag dúl a lelkében,
énekkel és dallal próbálja
megnyugtatni magát. Így talál rá a
békítésére érkezô küldöttség:
„Lelkét csengô lanttal vidította
(...) ezzel mulatott, hôsöknek
zengte a hírét” (Devecseri Gábor
ford.) Hésziodosz szerint a Múzsákat,
Zeusz lányait azért szülte
anyjuk, Mnémoszüné, az Emlékezés,
hogy a gondot és szenvedést
elfeledtessék az emberekkel.
A zene mágikus hatalmát mesélik
és értelmezik újra meg újra a
nagy alapmítoszok, és megannyi
kisebb-nagyobb vándormotívum
a görög mûvészetben. De álljunk
is meg rögtön itt, ne tévedjünk be
a zene mágikus hatalmáról szóló
mítoszok végtelenül sûrû erdejébe,
ehhez néhány bekezdés kevés.
Hagyjuk most Orpheuszt, aki a
zene hatalmával az Alvilágból
hozta fel szerelmét, Amphiónt, aki
énekével sziklákat mozgatott, és a
többi mitikus dalnokot. Maradjunk
csak a lelki és testi betegségek
zenével való gyógyításánál!
A mágikus hatalommal bíró zene
természetesen a lélek fájdalmára
is gyógyír, a görögök szerint
például a dór, a líd, a fríg és más
„hangnemek” közül a dórral a részegség
és a szerelmi téboly kezelhetô
a legeredményesebben, másik
hangnem való a gyász vagy
búskomorság okozta fájdalomra.
Athénaiosz, a római Gelliusnál
harminc évvel fiatalabb, Egyiptomban
született görög szerzô,
precízebb, ô még azt is közli, hogy
Theophrasztosz szerint a fríg
hangnemet választva kellett a fuvolajátékosnak
a fájó helyre „rájátszania”.
Egy harmadik, Apollonoisz
nevû szerzô pedig ugyanerre
a Theophrasztosz-mûre hivatkozva
az epilepsziát is felsorolja az
isiász mellett, továbbá az eszméletvesztést
és az önkívületet mint
olyan állapotokat, amelyek fuvolazenével
gyógyíthatók.
A fuvola szóval szokás fordítani
az egyik legelterjedtebb görög fúvóshangszer,
az aulosz nevét, bár
az aulosz közelebb áll a mai oboához
vagy klarinéthoz, mivel nádsíppal
szólaltatták meg. Amit pedig,
jobb híján a „rájátszás” szóval
fordítok, az a görögben a kataulein
ige, vagyis szó szerint
„ráauloszozás”-t jelent, ugyanaz a
szóalkotási séma, mint a ráéneklés.
A kataulein (kata+aulein) szónak
viszont mágikus értelmezéstartománya
van. Ezt a szót használja
Euripidész az Ôrjöngô Héraklész-
ben, amikor a színpadi
szereplôként megszemélyesített
Ôrület vagy Téboly istennôje,
Lüssza (latinosan lyssa: a veszettség)
elmondja, hogy mit fog mindjárt
tenni szerencsétlen Héraklészszal:
rettegést fog „ráfuvolázni”
(„rád bûvölök rémülést” Jánosy
István mûfordításában), melynek
hatására Héraklész ôrületében saját
gyerekeit öli meg. Platón az
anya altatódaláról szólva használja
a kataulein igét: az anyák álmatlan
csecsemôjüket – mondja –
nem nyugalommal és csenddel,
hanem karjukban ringatva dallal
próbálják mintegy álomba varázsolni
(kataulein).
A helyesen megválasztott aulosz-
zene tehát a betegséget mágikus
erejével képes gyógyítani.
A fríg dallam vagy hangnem mint
a gyógymód kelléke az auloszhoz
kapcsolódik. Az auloszon ugyanis
bármilyen hangnemû dallamot le
lehet játszani, de különösen illett
hozzá a fríg dallam, mivel a görögök
az auloszt a hagyomány szerint
fríg eredetû hangszernek tartották,
a hangszer mitikus homályba
veszô feltalálói is fríg muzsikusok
voltak.
A fríg aulosz-zene más természetû
hatásáról tanúskodik egy jó néhány
helyen ismétlôdô motívum:
Püthagorasz, a legendás i. e. 6. századi
filozófus, egy fríg aulosz-dallamtól
felajzott ôrjöngô ifjút azonnal
lenyugtatott azzal, hogy egyszerûen
ráparancsolt az aulosz-játékosra:
gyorsan váltson hangnemet,
mire az ifjonc azonmód lenyugodott,
és szépen hazament.
A zeneterápia tudományának
kialakulása hagyományosan a
püthagoreusok nevéhez kötôdik.
„Püthagorasz felfogása szerint a
zene is sokban hozzájárul az egészséghez,
ha valaki azt megfelelô
módokon használja fel. Nem mellékesen
szokta ti. használni az
ilyen tisztítást – így nevezte ugyanis
a zene révén történô gyógyítást.
... Voltak bizonyos dallamok, melyek
a lélek indulatai ellen voltak
alkotva, így elkedvetlenedés és a
lélek mardosásai ellen – ezeket
igen hatásos segítségnek tartották –,
voltak mások harag, indulatok és
az efféle állapotban levô lélek mindenféle
elváltozása ellen, de kitalálták
a dallamok egy külön fajtáját
a vágyak ellen is. ... Megtörtént,
hogy bizonyos szenvedélyeket
és betegségeket, mint mondják,
a szó szoros értelmében ráénekelve
gyógyítottak meg, és valószínû,
hogy innen valahonnan vált
közismertté a ráéneklés (epódé)
neve is.” (Ritoók Zsigmond ford.)
Püthagorasz késôantik életrajzírója,
Iamblikhosz elfelejtette,
hogy a ráéneklés motívuma már
az Odüsszeiában felbukkan: „És
sebét bekötözték szépen az isteni
hôsnek, és meg is állították éjszinû
vére folyását ráénekléssel (epódé),
s hazavitték házuk ölébe.” (Devecseri
Gábor ford.) Szophoklész
Aiasz címû darabjában a címszereplô
viszont nem hisz ebben:
„bölcs orvos nem énekel varázs
igéket (epódé), hogy ha vágást kér
a seb.” Pindarosznál (i. e. 6–5. sz.)
maga Aszklépiosz, Apollón fia, a
gyógyító isten az, akit Kheirón
kentaur tanít meg nemcsak jótevô
üdvitalokkal és gyógyírokkal kezelni
vagy késsel nyesni a betegek
testét, és gyógyító lágy varázséneket
(epódé) duruzsolni. (Pindarosz
nem mulasztja el rögtön hozzátenni:
„Ám a haszonvágy gúzsba kötöz
minden tudományt ... az arany
arra ösztökélte ôt ... hogy halottaiból
támasszon fel egy emberi
lényt. Mire Zeusz haragjában villámával
megdobta...)”. A ráéneklés
tehát akár emberi hangon,
akár hangszerrel történik, a gyógyító
mágia hatáskörébe és eszköztárába
tartozik.
A görög kardalköltészet egyik
legelterjedtebb mûfaja, a paian is
a gyógyítás kultúrájából ered, hiszen
a gyógyításért könyörgô vagy
a gyógyulásért hálát adó karénekekbôl
fejlôdött ki. Ié, ié Paian –
szólt a refrénként ismétlôdô
örömkiáltás. Paian vagy ôsi gyógyító,
bajelhárító isten volt, vagy
a gyógyító Apollón egyik mellékneve.
Késôbb a gyógyítás-gyógyulás
mozzanat a paian mûfajában
elhomályosult, és paiannak neveztek
minden erôs érzelmet, rendszerint
gyôzelem vagy hála fölött
érzett örömet kifejezô, meghatározott
metrumban megszólaló
kardalt, sôt, ez a jellegzetes ritmusú
paian-dal különbözô istenekhez,
elsôsorban Apollónhoz írt dicsôítôéneket
is jelentett. ''
 

Spyros

Állandó Tag
Homerosz, Iliasz 5. 381-417 Dione elbeszelese

[Ritook peldaja a raolvaso enek nyomaira a nepvallasossagban]

S rákiabált Küpriszre a harsány hős Diomédész:
"Zeusznak lánya, vonulj el a harcból, férficsatából;
tán nem elég, hogy erőtlen nőket férevezetgetsz?
Hátha csatákba csatangolsz még, hiszem én, hogy ezentúl
megdermedsz, ha akár távolról hallod a zajgást."

Szólt; s az megzavarodva elillant; fájt sebe szörnyen.
Széllábú sebes Írisz vitte ki őt a tömegből,
marta a fájdalom, és feketült gyönyörű keze bőre.
Majd föllelte a vészes Arészt: ott ült az a harcnak
balszárnyán: köd lepte be gyors lovait s kelevézét;
s kedves testvéréhez esengett térdre borulva
Aphrodité, az aranyzabláju sebes paripákért:

"Drága fivér, te segíts rajtam, paripáidat add át,
szállnom Olümposz-oromra hamar, hol az istenek élnek.
Szörnyen kínlódom, mert megsebzett a halandó
Tűdeidész, aki most tán Zeusznak is ellene törne."

Szólt; s az aranyzabolás paripákat Arész odaadta;
Aphrodité fölszállt, míg kedves szíve kesergett.
S oldala mellé állt Írisz, megfogta a gyeplőt,
ostora indított, a lovak nemkésve röpültek:
s isteni székhelyhez szálltak, nagy olümposzi bérchez;
ott lovait fékezte a széllábú sebes Írisz,
majd meg eloldván, ambrosziás abrakkal etette.
Aphrodité odahullt anyjának ölébe. Dióné
két karjával fogta körül, megölelte leányát,
megsimogatta szelíd kézzel, szót szólva kimondta:

"Mondd, kedves lányom, véled melyik égbeli isten
bánt így, mintha te rosszat tettél volna előttük?"

Válaszul így szólt erre mosolyszerető Aphrodíté:
"Tűdeusz gyermeke sebzett meg, dölyfös Diomédész,
mert szeretett fiamat kiragadtam előle a harcból;
Aineiászt, ki az én szívemnek a legszeretettebb.
Már nem a trósz s az akháj közt dúl a csaták riadalma,
mert az akhájok az elnemenyészőkkel verekednek."

Válaszul így szólt erre Dióné, isteni úrnő:
"Tűrj, fékezd magad, én lányom, bármennyire fáj is.
Hisz sok olümposzi tűrt közülünk már földilakóktól
rosszat; erős kínokkal kínoztuk mi meg egymást.
Tűrt Árész, mikor őt Ótosz s az erős Ephialtész,
két fiusarja Alóeusznak, lekötözte keményen.
Érc-korsóba kötözve tizenhárom havon át volt:
és tán még odavész Árész, ki mohó a csatán, ha
mostohaanyjuk, a szépséges-szép Éeriboia
nem szól Hermésznek, ki utána kilopta nagy Árészt,
már miután a kemény kötelék kínozta sokáig.
Tűrt Héré, mikor őt izmos fia Amphitrüónnak
jobb mellbimbóján hármas nyíllal megütötte:
Hérét nem lohadó iszonyú kín fogta el akkor.
Tűrt Hádész, a hatalmas-termetü, fürge nyilától
ennek az embernek: pajzsos Zeusz gyermeke őt is
megkínozta nyilával a holtaknak kapujában.
Zeusz házába szaladt Hádész, az olümposzi csúcsra,
fájó szívvel, a kínoktól átjárva: s a vessző
izmos vállából kimeredve gyötörte a lelkét.
Paiéón hintett rá jó írt, fájdaloműzőt,
és meggyógyította: mivel nem földi halandó.
Nagy vétkes, nyomorult, aki nem félt tenni ilyesmit,
nyíllal sérteni isteneket, kik Olümposzon élnek.
Ellened őt istennő küldte, bagolyszemü Pallasz:
csakhogy balga a Tűdeidész, nem tudja szivében,
hogy sose hosszúéletü az, ki az istenek ellen
harcol, térdén azt fia nem hivogatja apusnak
mint hazatértet a háboruból, iszonyú viadalból.
Így hát Tűdeidész, méghogyha akármily erős is,
félhet: rá ne rohanjon olyan, ki tenálad erősebb:
s Aigialeia, ki Adrasztosznak bölcseszü lánya,
kedves háznépét zokogással föl ne riassza
álmából, gyászolva a legderekabbik akháj hőst,
lóbetörő Diomédésznek derekas felesége."
 

Spyros

Állandó Tag
Kirké

''Kirké (Κίρκη) a görög mitológia istennője, a nap gyermeke, tehát Héliosz és Perszéisz leánya, Pasziphaé és Aiétész testvére.
A görög világ legnagyobb varázslónőjének hírében állt, és aki a szigetére lépett, azt varázsvesszejével vadállattá változtatta. Így történt ez Odüsszeusszal és kíséretével is, akik bolyongásuk során kikötöttek Aiaié szigetén. Az ithakaiak hamar ráakadtak Kirké palotájára, azonban a varázslónő disznóvá változtatta őket. A többiektől elszakadt Odüsszeuszt figyelmeztette Hermész, és adott neki egy gyógynövényt, amelytől Kirké varázsereje hatástalan lesz. Így az ithakai király nyugodtan lépett be a palotába, és hamarosan Kirké is észrevette, hogy Odüsszeusz az istenek kegyeltje, és ereje nem hat rá. Azonban a disznókat csak akkor változtatta vissza, ha szerelme legalább egy éjszakára Kirkéé lesz. Így is történt, és a visszaváltoztatott ithakaiakat már szívesen fogadta palotájában Kirké. Egy egész éven át vendégeskedtek a varázslónő palotájában. Mielőtt elhagyták volna a szigetet, Kirké jótanácsokkal látta el őket, főleg a szirének halálos énekével kapcsolatban. Telegonosz néven gyermeke született Odüsszeusztól, aki a türszének uralkodója lett.
Kirké azonban nem csak gonosz varázslatokat tudott, így például amikor az argonauták érkeztek meg szigetére, segített nekik lelki megtisztulásukban Apszürtusz meggyilkolása miatt.''
 

Spyros

Állandó Tag
Szirének

Szirének

''mitikus tengerparti lények az ókori görög hitregében, akik a hajósokat csábos énekükkel magukhoz vonzzák, azután pedig felfalják. Ugy látszik ősrégi hajósmondákban szerepelnek, mint a tenger háborgásának megszemélyesített zaja. Utóbb a dal csábját és a halottakat sirató kegyelet zokogását is képviselik, különösen a képzőművészetben, mely a síremlékeket velök díszítette. A borzalmasnak és csábítónak egyesítése nyilván onnan eredt, hogy a Sz. a kisértés szellemei, melyet nyomon követ a romlás. Ábrázolásuk is erős változásokon ment által. A legrégibb idők vázaképein (Vulci stb.) leányfejü madarak, akik Odysseust és társait veszedelembe ejtik. Később (attikai sírköveken) a leányfej már női testben folytatódik, mely madárlábakon pihen; utoljára már szárnyak nélkül is megjelennek és igy (ritkábban szárnyasan) különféle hangszereken versenyeznek a muzsákkal (szarkofágok domborművei). Az ókor egyébként madártestüknél fogva sokszorosan összetévesztette őket a hárpiákkal (l. o.), míg a középkor halfarku testet adott nekik, s igy mentek által a népmesékbe, mint halfarku tündérek, sellők stb. Modern értelemben a Sz. csábító (többnyire félvilági) asszonyok, különösen olyanok, kiknek szerelme testi-lelki, avagy vagyoni romlást okoz. V. ö. Schrader, Die Syrenen (Berlin 1868).''

(Pallas)
 
Oldal tetejére