A zene szerepe a görög nevelésben
ANTIK NEVELÉS
Hoffmann Zsuzsanna
A ZENE SZEREPE A GÖRÖG NEVELÉSBEN
''A zenének46 rendkívüli és különleges helye van a görögök életében és ezzel együtt a
nevelésben is. A görögök az erkölcsi nevelés vonatkozásában a zenét tartották a leghatékonyabbnak,
felfogásuk szerint a lélek mélységeibe csakis a zene segítségével
lehet behatolni, így a jellem és a harmonikus lélek formálására a legjobb eszköz.47
Tehát a zene az erkölcsök, az ízlés, a művészi érzék fejlesztésére befolyással bíró
„tantárgy”, sőt szerepe van a szórakozás, a pihenés és a szabadidő igényes kitöltésében
is. A zene jelentőségéről és összetett hatásáról Philodémosnál a következőket
olvashatjuk:
„…A haraggal,
a gyönyörűséggel és szomorúsággal
járó jelenségek (minden emberben) közösek,
mert a megfelelő lelkiállapotok
okai nem rajtunk kívül, hanem bennünk
vannak. A
közös dolgok közé tartozik a
zene is, hiszen valamennyi görög
és barbár él
vele úgyszólván
egész életében. Már
mielőtt ésszel és
értelemmel bírnánk, fellobban
a zenei képesség
minden gyermeki
lélekben.”
(Philodémos: A zenéről = Diogenés Babylinios 60. töredék.)48
Fontos-e a zenei képzés? Platón Prótagoras szájába adva a következő véleményt
fogalmazza meg a zenei képzés jelentőségéről és szerepéről:
„A kitharajátékosok szintazonképpen a józanságra viselnek gondot, meg arra, hogy
a fi atalok semmi gonoszat ne tegyenek. Ezen felül, amikor megtanulnak kitharázni,
más kitűnő költők műveit, a lírikusokéit tanítják kithara-játékba foglalva, és átitatják a
gyermekek lelkét a ritmusokkal és harmóniákkal, hogy kifi nomuljnak, s kiegyensúlyozottabbakká
(eurhythmoteros) és harmonikusabbakká (euarmostoteros) válva szólásban
és cselekvésben derekabbakká legyenek. Mert az ember egész életének ritmusra és
harmóniára van szüksége.” (Prótagoras 326b, ford. Ritoók Zsigmond.)
45 Mivel a zenei, illetve a testi nevelés különleges hangsúlyt kapott a görögöknél, indokolt,
hogy külön foglalkozzunk a két területtel.
46 A musiké jelentheti konkrétan a zenei nevelést, illetőleg általánosan a múzsai, tehát
szellemi képzést is.
47 Napjainkban is alkalmazzák terápiás céllal.
48 Magyarul közli Ritoók Zsigmond: Források az ókori görög zeneesztétika történetéhez.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982, 91; a kötet alapos forrásanyagot és számos szakirodalmi
adatot közöl a témához.
Antikneveles_35.indd 34 2009.09.24. 8:07:40
35
Különösen fontosnak tartották a zenét a jellem, az éthos formálásában. Ezt igazolja
Philodémos A zenéről című írásának a következő részlete is:
„A magatartást a legharmonikusabbá és legkiegyensúlyozottabbá teszi; mikor pedig
valaki megkérdezte, hogy vajon a zene minden erényre elvezet-e, vagy hát melyekre,
Damón49 megint azt felelte, hogy szerinte a zenével foglalkozót jóformán mindenre,
mert szavai szerint úgy való, hogy a fi ú, aki énekel és kitharán játszik, ne csak bátorságot
tanúsítson meg józanságot, hanem igazságosságot is.” (1, 13.)50
Természetesen az idők folyamán változások is bekövetkeztek a zene szerepét, a
stílust és a hangszereket illetően. Platón a Törvényekben (III. 700a) a következő
módon összegzi a lényeget a régi és az új zene vonatkozásában:
„Először is, hogy kezdettől fogva végighaladjunk a szabad élet túlságos megnövekedésén,
az akkori zenével kapcsolatos törvényekre. Mert akkor a zene még nálunk
formái (eidos) és bizonyos alakzatai (schéma) szerint volt felosztva, s az ének egyik
neme volt az istenekhez intézett imádságok, amelyeket hymnos névvel illettek. Ezzel
ellentétes volt a másik ének-nem – ezeket thrénosoknak nevezték leginkább –, ismét
másik a paian, s újra más, úgy gondolom, a Dionysos születése, amit dithyrambosnak
neveznek. Ezeket ugyanazon névvel, mint a törvényeket, nomosoknak nevezték, mintha
a törvény is az ének egy további neme volna, de ezeket kitharodikus nomosoknak
mondták. Minthogy ezek, és még néhány más is, meg voltak állapítva, nem volt szabad
egyiket a másik dallamformára (melus eidos) felhasználni. A döntő tényező ezekben a
kérdésekben, mint a művek megismerése, a megismertek felett való ítéletmondás s a
nem engedelmeskedők megbünetése is, nem a fütty volt, sem pedig a tömeg műveletlen
kiabálásai, mint manapság, de tetszésnyilvánító tapsai sem, hanem a művelteknek
az volt a bevett szokásuk, hogy csendben végighallgatták; a gyerekeknek, kísérőiknek
és a tömeg legnagyobb részének a rendfenntartó pálca intése már fi gyelmeztetés volt…
Ezek után azonban az idő haladtával… a gyönyör a kelleténél jobban úrrá lett… mindent
mindennel összekavartak, és így értelmetlenségükben akaratlanul is hamis nézeteket
terjesztettek a zenéről (musiké); mintha a zene nem rendelkeznék a helyességnek
semmiféle mércéjével, hanem az élvező személy gyönyörűsége, akár derekabb, akár
silányabb személy is az illető, ítélné meg azt leghelyesebben. Ilyen műveket alkotva
és ilyen elveket hirdetve a tömegbe törvénytelenséget oltottak a múzsai művészetet
illetően, és azt a vakmerőséget, hogy feltételezzék magukról, hogy képesek ítéletet
mondani. Ennek következtében a nézőtér némából hangossá lett, mintha meg tudná állapítani
a művészetben, hogy mi a szép és mi nem az, és az arisztokrácia (a legjobbak
uralma) helyett ebben a kérdésben valami hitvány theatokrácia (nézőtéruralom) jött
létre… Így a múzsai művészetben kezdődött el az a téveszme, hogy mindenki mindenhez
ért, itt kezdődött el a törvénytelenség, s ezt követte a szabadság. Hiszen nem féltek
semmitől, mert azt hitték, értenek a dolgokhoz, a félelmetlenség pedig a szégyentelenséget
szülte. Mert a jobbnak a véleményét vakmerőségből nem félni, ez körülbelül az
a hitvány szégyentelenség, amely a nekiszilajodott szabadság szülötte.” (Ford. Ritoók
Zsigmond.)
A zene gyönyörködtet, harmóniája és ritmusa megnyugtatja, felemeli a lelket, továbbá
a hangszeres zene állandó kísérője az élőszónak. A zenei képzettség hiányát
úgy értékelték, hogy az érintett személynek hiányos az általános műveltsége, ami
49 Híres zenetudós és bölcs a Kr. e. 5. században, Periklés tanítója.
50 Közli Ritoók Zs. i. m., 87.
Antikneveles_35.indd 35 2009.09.24. 8:07:40
36
főként jellemében és erkölcseiben mutatkozik meg. Aristophanés egy részletében
(Darazsak 958–959) enyhébb ítéletet kér egy tolvajnak, mivel az híján van a zenei
műveltségnek:
„…ha túrót lopott,
bocsásd meg: cziterát pengetni nem tud” (ford. Arany János).
Az egyébként konzervatív szemléletű komédiaíró úgy ítéli meg, zenei képzettség
nélkül – különös tekintettel az erkölcsi szempontokra – hiányos maga a nevelés is.
A zene tehát eszköz arra is, hogy vele a mester az ifjú lelkére is hatással legyen,
ezen túlmenően gyönyörködtet, ritmusa van, egyben jó út a költők megismeréséhez
is, különös tekintettel a hexameteres versformákra. A szöveg nélküli zene az
ókori görögöknél nem volt szokásos, Platón egyenesen barbárságnak tartja. A csak
hallgassuk, vagy műveljük is a zenét kérdését Aristotelés Politikájának következő
részletében fejtegeti (8, 6):
„Hogy azután úgy kell-e tanulni, hogy magunk énekeljünk és játsszunk hangszeren,
ahogyan ezt az előbb felvezettük, erre most szándékozom felelni. Nem kétséges, hogy
nagy különbséget jelent a fejlődés szempontjából, hogy valaki maga részt vesz-e cselekvően
a dolgokban; mert lehetetlen vagy legalábbis nehéz, hogy valaki, aki nem vesz
cselekvően részt valamiben, helyesen tudja azt megbírálni… Tehát világos mindebből,
hogy a zenét úgy kell oktatni, hogy a gyermekek maguk is cselekvően részt vegyenek
benne, és nem nehéz megállapítani, hogy mi illik az egyes életkorokhoz, és mi nem, és
megcáfolni sem nehéz azokat, akik azt állítják, hogy a zene alantas foglalkozás. Először
is, mivel az ítélőképesség fejlesztése céljából szükség van ennek gyakorlására,
azért fi atal korában mindenki vegyen részt annak művelésében; mikor már korosabb
lesz, ezt a tevékenységet hagyja abba, ámde azért képes lesz helyesen ítélni, és élvezni
is megfelelően tudja, mert hiszen gyermekkorában tanulta.”
A zenének nagyon fontos része az ének, maga az emberi hang, ami a színpadi darabok
előadását kísérő kar esetében is jelentős hangsúlyt kapott, ahol az ifjak gyakran
énekeltek. Ilyenkor – a görögök szerint – a dallammal, harmóniával ékesített emberi
szó egyenesen a lélekbe hatolt és mintegy belevésődött. A zene jelentősége tehát
egyértelmű a görög nevelésben, viszont keveset tudunk arról, hogy hogyan tanították.
Az oktatás az egyszerűbb lanttal (lyra)51 kezdődött, és a kitharával folytatódott,
mindkettő húros52 hangszer volt. A perzsa háborúk után vált divatossá az aulos –
ahogyan ezt a vázaképek is tanúsítják –, de rövid időn belül háttérbe is szorult.53
Ennek okára is rávilágít a következő részlet:
51 A hagyomány szerint Terpandros alkotta meg a héthúrú lantot, ezt használták az athéni
iskolákban.
52 Az ilyen típusú hangszerek feltalálója a görög mitológia szerint Hermés isten volt, lásd
a homéroszi Hermés-himnuszt (17–61).
53 Platón azért ellenzi például, mert a hangszer használata során eltorzul az emberi ábrázat,
és ezt nem jó látni. A zene tanításának módjáról lásd még Fináczy Ernő: Az ókori nevelés
története. Budapest, 1906, 77–79; Ritoók Zsigmond i. m.
Antikneveles_35.indd 36 2009.09.24. 8:07:40
37
„Amikor az athéni Alkibiadés ifjú korában nagybátyjánál, Periklésnél szabad művészeteket
és tudományokat tanult, Periklés elhívatta Antigenidast, hogy aulosra – ami
akkoriban a legelőkelőbbnek számított – tanítsa.
Amikor odaadták neki a fuvolát, szájához emelte és belefújt, eltorzult arca miatt
elszégyellte magát, összetörte és elhajította. Ennek hallatára az athéniak közös elhatározással
felhagytak az aulosoktatással.” (Gellius XV. 17, ford. Hoffmann Zsuzsanna.)
Cicero véleménye szerint „a görögök a tökéletes műveltséget a hangszeres zenében
és az énekben keresték, Görögországban ezért nagy becsben tartották a zenészeket, és
ugyanezen okból nem tartották kellőképpen művelt embernek azt, akinek hiányzott a
zenei képzettsége.” (Tusculumi beszélgetések I. 2. 4, ford. Hoffmann Zsuzsanna.)
A lélek harmóniája szempontjából a platóni Timaios54 is döntőnek véli a zene
szerepét:
„…az isten azért találta ki és adta nekünk a látást, hogy felismerve az égben végbemenő
körforgásokban (periodos) az értelmet, használjuk fel azokat a magunk gondolkodásának
körmozgásaira (periphora), hiszen ezek rokonok azokkal, a megzavartak a
zavartalanokkal… A hangokról és a hallásról megint ugyanez mondható el: ugyanarra
ugyanazoknak a kedvéért adattak az istenektől. Mert a beszéd is erre rendeltetett, ennek
alkotja a legfontosabb részét, s amit a múzsai művészetekből a hang felhasználhat,
hogy hallható legyen, az is a harmónia kedvéért adatott. A harmónia pedig, melynek
mozgásai rokonok a lélek bennünk végbemenő körforgásaival, annak a számára, aki
értelmesen él a Múzsákkal, nem esztelen élvezetre való, mint azt mostanság hiszik,
nem, hanem a Múzsák hasznos szövetségesül adták, a lélek bennünk diszharmonikussá
(anarmoston) vált körforgásainak rendbehozatalára és önmagával való összhangba
hozására. Ugyanezen célra ugyanők adták a ritmust, mert legtöbbünkben a magatartás
(hexis) mértéktelenné és báj nélkül szűkölködővé lett.”
Természetesen nem osztotta mindenki azt a nézetet, hogy a zene szükségképpen a
nevelés részének tekintendő, és ha igen, miféle hatást célozzon meg. Szórakozás-e a
zene? Szükséges-e az elsajátítása, építőleg hat-e a jellemre? Pihentet, nevel, indulatokat
gerjeszt, avagy miben áll a hatása? Aristotelés – akit a nevelés témája elméletben
is foglalkoztatott – szintén felveti ezeket a kérdéseket a Politika 8. könyvében
(1339b):
„Az első kérdés, amelyet viszont meg kell vizsgálnunk, az, hogy vajon a neveléshez
tartozónak kell-e a zenét tartanunk, vagy sem, továbbá – minthogy három dolgot hoztunk
mint kérdéseset szóba –, hogy mi a hatása: nevelés-e, szórakozás-e vagy kötetlen
életmód? Józanul csak azt állíthatjuk, hogy mindegyikhez tartozik és mindegyikben
részes. A szórakozás ugyanis a pihenés kedvéért van, márpedig a pihenés kellemes
kell, hogy legyen, hiszen éppen a fáradtságból eredő levertségnek a gyógyszere. Viszont
a kötetlen életmódnak – közmegegyezés szerint – nemcsak a szépet, hanem a
kellemeset is magában kell foglalnia, a boldog élet tudniillik éppen a kettőből áll.
A zenéről pedig mindnyájan állítjuk, hogy a legkellemesebb dolgok közé tartozik, akár
magában, akár énekléssel (melódia). Musaios55 is azt mondja, hogy a halandók szá-
54 Lásd Ritoók Zsigmond i. m., 211.
55 Mitikus dalnok, egyes források szerint Orpheus tanítványa. Több szerző idézi a neve
alatt fennmaradt költeményeket, amelyek Ritoók Zsigmond véleménye szerint legfeljebb Kr.
e. 6. századiak lehetnek.
Antikneveles_35.indd 37 2009.09.24. 8:07:40
38
mára a legkellemesebb az éneklés, s érthető ezért, ha az emberek összejöveteleiken
és kötetlen időtöltéseikben alkalmazzák, mint olyasmit, ami képes az embert megvidámítani.
Így már ennek alapján is arra a következtetésre juthatunk, hogy nevelni kell
rá az ifjabbakat is. Mert azok a gyönyörűségek, amelyek ártalmatlanok, nemcsak az
élet végcéljának felelnek meg, hanem a pihenésnek is… Az emberekkel azután az esik
meg, hogy a szórakozást végcélnak teszik meg… a zenében pedig megvan a természetes
gyönyörűség, amiért élvezete minden életkor és jellem (éthos) számára kedves –,
hanem meg kell néznünk, hogy nincs-e kihatással a jellemre (éthos) és a lélekre (psyché).
Ez egészen nyilvánvaló lenne, ha kiderülne, hogy a zene erkölcseinkre (éthos)
formálólag hat. Márpedig hogy formálólag hat, az kitűnik sok egyéb dologból, nem
utolsósorban Olympos56 dalaiból (melos).” (Ford. Ritoók Zsigmond.)
Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Aristotelés korában már elterjedt volt az a
gondolat, hogy a zenélés gyakorlata kedvezőtlen irányba halad. Már az 5. század
végétől jellemzőek a zenében a különböző formai újítások, a hangnemek keveredése,
a kithara-húrok számának a növelése, a hajlítások kedvelése.
A stílusváltozások főként a színpadi szerzőknél, így például Euripidésnél érvényesülnek
látványosan. Korábban Platón több ízben is óv az újításoktól (Állam IV.
424b). A gátlástalanság és az önérvényesítésre való törekvés a művészetben is megtalálta
a maga kifejezési formáit. Előtérbe került az egyéni élvezet, a gyönyörködtetés,
ezzel együtt az érzelmek felhangolása. Az újítókkal szemben akadnak védelmezői
a régi zenének, akik elsősorban az éthos-elméletre hivatkoztak.57 Ugyanebben
a korban alakult ki a költőkről az a nézet, miszerint ők a nép tanítói. Ahogyan az
ősi időkben is azok voltak, ők tanították meg az embereket a mesterségekre, a törvények
ismeretére, valamint megismertették őket a vallási kultuszokkal. Persze az
éthos-elméletnek ellenzői is akadtak. Szólaltassunk meg egyet ezek közül is:
„Gyakran elcsodálkozom, görög férfi ak, amikor némelyek saját művészetükről hamis
előadásokat tartanak, ti erre nem jöttök rá. Azt mondják ugyanis, hogy ők a harmóniák
szakértői, elővesznek egyes dallamokat, ezeket összehasonlítják, s közülük egyeseket,
ahogy éppen jön, elmarasztalnak, másokat meg hebehurgyán felmagasztalnak… Azt
mondják, hogy a dallamok közül némelyek mértékletesebbekké, mások józanakká, ismét
mások igazságosakká, egyesek bátrakká, mások gyávákká tesznek. Pedig bizony
rosszul tudják, sem chromatikus hangnem nem teszi gyávákká, sem az enharmonikus
nem teszi bátrakká azokat, akik használják. Hiszen ki ne tudná, hogy az aitólok, a dolopsok
és mind a Thermopylaiban összegyűltek a diatonikus zenét használják, mégis
bátrabbak, mint a tragédia-előadók, akik folytonosan enharmonikusan szoktak énekelni.
Úgyhogy sem a chrómatika nem tesz gyávákká, sem az enharmonia nem tesz
bátrakká” (Hibeh beszéd 1, 13).58
Számos vitát váltott ki annak a kérdésnek az eldöntése, hogy kell-e mindenkinek
tudnia énekelni és hangszeren játszani, azonos-e a zene lélekformáló hatása azokban
is, akik csupán hallgatói, és nem aktív művelői annak. Erre a dilemmára maga
Aristotelés is keresi a választ:
56 Mondákból is ismert zeneszerző, általában őt tekintik a művészi zene megteremtőjének.
57 Vö. Ritoók Zs. i. m., 87.
58 Lásd Ritoók Zs. i. m., 111.
Antikneveles_35.indd 38 2009.09.24. 8:07:40
39
„Most kell arról a korábban felvetett kérdésről beszélnünk, hogy vajon nekünk magunknak
is kell-e tanulnunk énekelni és hangszereket kezelni vagy sem. Nem fér kétség
hozzá, hogy nagy különbséget jelent abból a szempontból, hogy milyenekké leszünk,
az, ha valaki maga is részt vesz egy tevékenységben. Mert a lehetetlenségek
vagy legalábbis a nehéz dolgok közé tartozik, hogy olyanok, akik valamit a gyakorlatban
nem művelnek, annak komoly bíráló lehessenek. Egyébként is a gyerekeknek
mindig kell, hogy valami elfoglaltsága legyen, s Archytas59 csattogtatóját is jól sikerült
dolognak kell tartanunk, amit a gyerekeknek adnak, hogy azzal magukat elfoglalva
semmit össze ne törjenek a házban. A fi atalok ugyanis sohasem tudnak nyugton maradni.
Ez illik a gyermekek aprajához. A nagyobbak csattogtatója a műveltség (paideia).
Világos mindebből, hogy a zenét úgy kell tanítani, hogy a gyerekek a gyakorlatban is
műveljék azt.” (Politika 8, 11, 1342b, ford. Ritoók Zsigmond.)
A fi lozófus tehát úgy látja, hogy másként képes megítélni a zenét az, aki maga is
műveli, tehát azon az állásponton van, hogy nagyon is lényeges a különbség a zene
hallgatása és passzív befogadása, valamint aktív művelése és valódi átélése között.
Aristeidés Quintilianus (2–3. századi görög zenei szakíró) alapvetően kétféle ismeretet
különböztet meg, amelyek hatásai és mesterei is mások:
„Az ismeretek között kétfélét különböztetünk meg. Egyesek az értelmi részt őrzik meg
természetes szabadságában, és az értelem közlése révén egyfelől józanná teszik, másfelől
tisztaságát megóvják, mások viszont szoktatás révén az irracionális részt gyógyítják
és szelídítik, mint valami zabolátlanul fi cánkoló állatot, amennyiben nem engedik,
hogy bakugrásokat tegyen, vagy éppen egészen hanyatt vágja magát. Az első csoport
vezetője és főpapja a fi lozófi a, a többieket a zene irányítja, mely rögtön kisgyermek
kortól harmóniával formálja a jellemvonásokat, és ritmusaival kiegyensúlyozottabbá
alakítja a testet. A nagyon fi atal korúakat ugyanis nem lehet sem puszta szavakkal nevelni,
amelyek csak minden gyönyörűség nélküli intelmet tartalmaznak, sem teljesen
gondozás nélkül hagyni. Ezek számára tehát az a nevelés marad, mely a fi atalság miatt
még nyugalomban lévő értelmi elemet nem mozgatja meg idő előtt, a többi részt pedig
gyönyörűség okozásával segíti, amennyiben a szoktatás révén neveli.60 Maga a természet
is tanított arra, hogy miképpen kell a nevelést alkalmazni. Az embert ugyanis nem
olyan dolgok révén, amelyek ismeretlenek, hanem azok útján, amelyeket elmélet vagy
tapasztalás révén megismertünk, lehet elvezetni valaminek az elfogadására, majd az
annak értelmében való cselekvésre. Mármost minden gyerek esetében megfi gyelhetjük
az éneklésre való állandó készséget és a derűs mozgásban való könnyedséget (épeszű
ember nem zárja el őket efféle gyönyörűségektől), s így vagy a dolog bája csalogatja
gondolkodását, vagy a lélek szökken a természetének megfelelő mozgásba, mihelyt
megszabadult a gyermekkor lassúságától, amely a lelket a körülvevő testrészek erőtlensége
folytán megkötözi.” (A zenéről 2, 3, ford. Ritoók Zsigmond.)
Ugyanezt a kérdést tárgyalja Aristeidés Quintilianus a mű egy másik részében, ismételten
hangoztatva a zenének a nevelésben betöltött alapvető szerepét:
59 Archytast a források igen emberséges fi gurának ábrázolják, ő az, aki még a rabszolgákat
is szelíd emberséggel kezelte. Különösen szerette a gyerekeket, úgyhogy tudós létére még
gyermekjátékokat is készített. Lásd Ailianos: Tarka történetek 12, 15, vö. még Athénaios
519b.
60 Hasonló gondolatok találhatók még Platónnál (Törvények II. 653; Állam III. 400–401),
valamint Aristotelés Politikájának 8. könyvében (1340b).
Antikneveles_35.indd 39 2009.09.24. 8:07:40
40
„Az, hogy a zene a legerősebb eszköz a nevelésben, amelyhez hasonló nincs még egy,
továbbá, hogy természetünk helyes irányba terelés nélkül maradva gyakran tönkremenne
(mert vagy a földhöz tapadt, vagy a gonosz indulatok felé csábul) világos a
következőkből.
A nevelés kérdésével kapcsolatban a következő két baj lehet: a zenei műveltség
hiánya (amusia) és a rossz zenei műveltség (kakomusia). Az első a tanulatlanság, a
másik a rossz tanítás következménye. Mármost a lélekkel kapcsolatosan – hogy osztályozzuk
– két indulatot lehet tapasztalni: az akaratot és a sóvár vágyat. Ezért azok, akik
sohasem ízlelték meg a zene szépségét, ha sóvár vágyaikat dédelgetik, érzéketlenek
lesznek és olyanok, akár a barmok, mint pl. az oscusok és lucaniaiak, ha indulatukat
gerjesztik fel, vadak és ragadozókhoz hasonlatosak, mint a garamantok és az ibérek.
Másrészt azok közül, akikben a zenei tájkozottság a természetellenesbe, a hitványságba
és a rossz zenei műveltségbe tévedt, a sóvár vágyaikat ápolgatók lelkükben nagyon
is petyhüdtek, testükben sem elég délcegek, mint a phonikiaiak és Libyában élő leszármazottaik,
az indulatuknak engedelmeskedők még szellemükben is rendezetlenek,
mert részegesek, s a kelleténél jobban szeretik a fegyvertáncot, haragjukban féktelenek,
ádázak, mint a thrákok és az egész kelta nép.” (A zenéről 2, 6.)61
Fennmaradt a Sókratéshez kapcsolódó számos anekdota között a következő. Sókratés
a kivégzése előtti napon hallott egy zeneszámot, ami nagyon megtetszett neki, és
arra kérte a zenészt, hogy őt is tanítsa meg arra. Mire az: „Neked, aki holnap úgyis
meg fogsz halni, ugyan mi szükséged lenne erre?” – „Hogy több tudással menjek a
másvilágra” – válaszolta bölcs nyugalommal Sókratés.''