Ógörög zene

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Pan

PAN

Museum Collection: Museo Nazionale Archeologico di Taranto, Taranto, Italy
Catalogue Number: Taranto 8264
Beazley Archive Number: N/A
Ware: Apulian Red Figure
Shape: Krater, volute
Painter: Name vase of the Painter of the Birth of Dionysos
Date: ca 405 - 385 BC
Period: Late Classical

''Detail of Pan from a painting depicting the birth of Dionysos. Pan is shown with pointed ears, goat horns and a tail. He has an animal skin draped over his shoulders, and a set of pan-pipes.''
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Apollon

APOLLON

Museum Collection: Museo Nazionale Archeologico di
Taranto, Italy
Catalogue Number: Taranto 8264
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Midas

''Midas, Gordius király fia, a Briges népének mesés királya, a ki a hagyomány szerint népét Macedoniából Phrygiába vezette, a hol aztán a Briges név Phrygesszé változott. Hdt. 7, 73. 8, 138. Midőn még gyermek volt, az istenek csodás módon előre tudatták vele, hogy földi javakkal bőségesen meg fogják áldani: hangyák búzaszemeket hordoztak a szájába. Cic. Div. 1, 36. Később aztán híres rózsaligetek kerültek birtokába, tele az ókori mythus csodálatos növényeivel, a hatvanlevelű (szirmú) vadrózsákkal, melyek a hagyomány szerint Macedoniában a Bermius hegység aljában tenyésztek. Itt történt azután, hogy Silenus, a ki Dionysus isten kiséretében arra járt, boros állapotban eltévedt és M. alattvalóinak, a phrygiai parasztoknak kezébe került. A parasztok elfogták, virágfüzérekkel megkötözték és M. király elébe vezették. M., a kit Orpheus és Eumolpus a titokzatos tanokba beavattak, tüstént felismerte az öregben a Dionysus nevelőjét, tüstént elrendelte hát, hogy tiszteletére fényes ünnepséget tartsanak, mely tiz napot és tiz éjjelt vett igénybe. Az ünnepség végeztével maga ment Silenusszal Lydiába és ott az ifjú Dionysusnak visszaadta nevelő apját. Az isten annyira megörült a dolognak, hogy M.-nak megengedte, hogy magának valamit kivánjon. M. kapzsiságában egy meggondolatlan kivánságot koczkáztatott; azt kivánta ugyanis, hogy mindaz, a mit testével megérint, nyomban aranynyá változzék. Mikor aztán hazafelé tartott, a legkülönbözőbb tárgyakon kipróbálta az isteni ajándékból benne rejlő erőt; ámde öröme csakhamar rémületre fordult, mert az étel is, meg az ital is aranynyá változott, úgy hogy látta, mikép a sok kincsnek közepette étlen-szomjan kell majd elvesznie. Könyörgött tehát Dionysushoz, hogy vegye el tőle a végzetes ajándékot, mire az isten megparancsolta neki, hogy fürödjék meg a Pactolus vizében, mely azóta aranyszemcséket görgetett hullámaiban. Ov. met. 11, 90 skk. Ennek a mondának vannak más változatai is, melyek hol arra a helyre nézve térnek el, a hol M. Silenust találta (elfogta), hol a módra nézve, a hogyan Silenus (Satyrus) M. hatalmába került. Az egyik változathoz képest az elfogás az úgynevezett M.-forrás mellett történt Ancyra város határában, mely város alapítójául M.-t ünnepelték. Paus. 1, 4, 5. Más változatok szerint ennek az elfogásnak szinhelye Thymbrium és Tyraeum (Xen. an. 1, 2, 13), sőt a pannoniai határ a maedusok és paeonok telepes helyei között valahol a Vardar és Maricza közelében. Athen. 2, 45C. Az elfogás módját a legtöbb hagyomány úgy adta elő, hogy elmondja, mikép M. bort vegyített a forrás vizébe. A mit sem sejtő isten ivott a forrásból, álomba merült és így M.-nak foglya lett. Hogy miért akarta M. az istent hatalmába keríteni, arra a hagyomány úgy felel, hogy a király vágyódott az isten bölcsesége után (Aristot. ap. Plut. consol. 27), melyet Silenus nagyon nem szivesen árult el, és midőn végre beszédre határozta el magát, minden bölcsességét abban foglalta össze, hogy a legnagyobb szerencse az emberre, ha nem születik, de ha már megszületett, minél rövidebb ideig látja a napvilágot. Az ókori monda így hozta összefüggésbe Silenusszal M.-t, a ki nyilván nem egyéb, mint valami jótékony természeti erőnek megszemélyesítése, ellátva állatias külsőségekkel, első sorban a satyrusokra emlékeztető állatfülekkel (szamárfülekkel), melyeknek eredetét a későbbi monda úgy magyarázta, hogy M. egyszer megunván kincseinek terhét, az erdőségbe menekült és kizárólag Pan isten tiszteletének szentelte idejét. De balvégzete itt is utólérte. A Tmolus hegy felé vette útját; ép akkor, midőn Pan és Apollo a hegy istene előtt dalnokversenyre keltek. Tmolus Apollo javára döntött, a mit M., a nélkül hogy valaki kérdezte volna, hangos birálatnak tárgyává tett. Ezért büntetésül szamárfülei nőttek, melyeket csak úgy tudott eltitkolni, hogy szép gyöngyös tiarát viselt, a mely a füleket eltakarta. M. király udvari fodrásza előtt azonban a dolog még sem maradhatott titokban, s ez a titok, melyet elárulnia egyértelmű volt a halállal, ónsúlylyal nehezedett a csacska emberre. Hogy magán némikép könnyítsen, vermet ásott, ebbe belesúgta a titkot és aztán a kiásott földet ismét visszatette. De a verem helyén sás és nád nőtt, a nádszálak suttogtak, a mint a szél ingatta, és egyszerre csak ország-világ azt hallotta, hogy: «M. királynak szamárfülei vannak!» Ez a monda, melyet a költészetben Ovidius örökített meg (met. 11, 146 skk.), igen erős nyomot hagyott a népköltésben és csekély változatokkal jóformán az összes indo-európai, sőt részben a turáni népek költészetében is előfordul. Megvan az újgörögöknél («A kecskefülű király»), szerbeknél (Troján császár), bosnyákoknál, Irhonban és Walesben (ide sorolandó a Tristanmonda lófülű Marc királya); megvan Olaszországban és Portugalban; Indiában és a mongoloknál (az irodalmat l. alább). A művészetben is nyomot hagyott, de inkább csak a kis művészetben, különösen a vázafestészetben. A piros alakos vázákon ábrázolják M.-t, még pedig túlnyomólag azt a jelenetet, a midőn az elfogott Silenus bölcselkedését hallgatja és benne gyönyörködik (kiemelendő a British Museum egyik vázája, Annali, 1844, H. tábla). Mindezt összefoglalva és az idevágó irodalom segítségével csoportosítva, M.-t illetőleg a következőkben állapodhatunk meg: M. egy olyan ősrégi istenség, a kit úgy az északi Göröghonban telepes Briges mint a kisázsiai Phryges egyaránt tiszteltek; mindakét népnek fejedelmei (többi közt hírneves macedoni királyok) őt tekintették törzsökös ősüknek. A Briges Északra vándorolván, magukkal vitték a M. mondáját, a mely ott összetákolódott Silenus myhtusával, melynek bölcsője viszont Macedonia. A görög természeti daemon (folyamisten, virágdaemon) a népnek mythusalkotó köztudatában összefolyt a Briges törzsökös hősével, s így esik meg, hogy Silenust M. bűvös rózsakertjében fogják el. De lassankint a görög M. egészen háttérbe szorul a phrygiai király előtt, a ki hol mérhetetlen kincseiben dúskál, hol viszont az élvezet csömörétől hajtva, az erdők rengeteg sürűjébe menekül. Ebben a kétlaki M.-ban egyaránt fordulnak elő vonások a phrygiai királyok M.-aiból, valamint a régi természetistenségből, a kit aztán a helyhezkötéssel egyszerre Silenusszal is kapcsolatba hoztak. Így aztán azok az eredetileg északi Görögországban otthonos mondák, melyeket hol a Bermius hegyhez hol az Inna forráshoz (Paeoniában) füztek, áttelepültek Phrygiába, sőt olyan más kisázsiai vidékekre is, a melyek hajdan phrygiai uralom alatt állottak, pld. Ancyrába. Valamelyik prhygiai uralkodó vagy főúr (a felirat szerint Atys nevű) egy érdekes emléket emelt, a mely a phrygiai építészet emlékeinek sorában kiváló figyelmet érdemel, s a melyet M. sírjának neveznek (533. á.). Az emlék, mely a Dogan Lu hegységbe vájt temető-városhoz tartozik, kiváló példája a Phrygiában előforduló sziklasiroknak, melyeknek kőbe vésett nagy felületű homlokzatai az építészeti formák és tagok teljes hiánya mellett keretben kifeszített óriási szőnyegekre emlékeztetnek. Az alul levő egyszerű nyilás képezi a sirhoz való bejáratot. az utolsó M. király, a kiről a történet megemlékezik, 700 körül Kr. e., mikor a cimmeriusok az országát megtámadták, öngyilkos lett és vele együtt megdőlt a phrygiai birodalom is. Hdt. 1, 14. V. ö. A. B. Cook, Animal worship in the Mycenaean age (Journ. of. hell. Stud. 14, 87 skk. ll.). Tomaschek, Die alten Thrak. 2. Die Sprachreste (Akad. értek., Wien, 1894). M. kertjeiről u. a. Über Brumalia u. Rosalia (u. o. 60, 365 skk. ll.). M. sirjáról Ramsay, A study of Phrygian art (Journ. of Hell. Stud. 10, 156 skk. ll.) és küln. Perrot-Chipiez, Hist. de l’art dans l’antiquité, 5, 82–90. 101–102. 228. 900. ll. A M.-meséről a népköltésben Köhler, Aufsätze über Märchen und Volkslieder (Berlin, 1894, p. 19)''

L. M.
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Midas

Name vase of the Underworld Painter (Apulian): detailed drawing of Cerberus, Hekate, and Midas (lower right)

From FR, pl. 10, 1993

Munich 3297
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Apollo, Pan, Midas

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia

''Apollón kezébe nemcsak az íj illik; mint a Múzsák karvezetőjét, a Musagetést, a lant is megilleti. A görög felfogás szerint íj és lant rokon szerszámok.[2] Hozzáértő kézben az íj felajzott idege is úgy pendül meg, mint mikor mesteri énekes pengeti a lant húrjait, zengő hangot ad, a fecske énekéhez hasonlót, viszont a jó ének úgy talál célba, mint a biztos kezű íjász nyila. Íj és lant: a megfeszített ideg mindkettő, és mindkettő a távolság szerszáma. Az egyik az ellenség pusztító nyilát hozza el a messzeségből, a másik a távoli szépségeket idézi, kép és szobor földhöz hasonló kézzelfoghatóságától nagyon különböző, messzire elhangzó zenét. Mindkettő a "messzeséges" isten lényegéhez tartozik.

Nem minden muzsika tartozik tehát Apollón hatáskörébe, hanem csak a húros hangszer, melynek élesebben körvonalazó, tiszta zengését egyenesen ellentétben állónak érezték a fuvola és a síp lágyabb, elmosódóbb hangjával. Ez utóbbit keletiesnek, barbárnak tartották; a görögségen belül főleg Dionysos világában ismerték el jogosultságát. Apollónnal, a lant istenével mindenesetre szemben áll Marsyas, a mitikus fuvolás, kit egyszer phrygiai, tehát keleti pásztornak mond a mítosz, másszor pedig satyrosnak, szatirnak, tehát Dionysos kísérőjének. A sípot Pallas Athéné találta fel, de mikor megszólaltatta, felfújt arca miatt Héra és Aphrodité kinevették, mire eldobta az arcát elcsúfító hangszert az Ida hegyén. Itt talált rá Marsyas s addig játszott rajta, míg Apollónt is versenyre merte hívni. Apollón győzött - a Múzsák vagy Pallas Athéné voltak a bírák - és elevenen megnyúzta a vakmerőt. A verseny nem pusztán Apollónnak és Marsyasnak a mérkőzése, hanem a két hangszeré. Apollón avval igazolja a lant fölényét a síp fölött, hogy, ha fordítva tartja, akkor is tud játszani rajta, míg a sípnak csak egyik végébe lehet fújni, és a lant pengetésnél énekelhet is, míg a sípon játszani és énekelni egyszerre lehetetlen volna. A második próbatétel különösen figyelemreméltó: a lant értékét az intellektuális tisztaság apollóni világában az is igazolja, hogy az emberi éneket kísérő lant pengése racionálisabb a szavakra át nem fordítható sípszónál. (Sajátságos, hogy a képzőművészeti emlékek egy részén az illusztráló művész mégis Marsyas kezébe is lantot ad!) Apollón lantja a pásztorok igénytelen hangszerével, a nádsíppal szemben védi meg elsőbbségét Midas mítoszában.

A barbár Phrygia királya, Kybelé istennő fia, esztelenségét már barbárokhoz méltó kapzsi kívánságával is megmutatta. Dionysos, mikor kedves tanítóját, Silénost vezette vissza hozzá Midas, jutalmul egy kívánsága teljesítését ígérte. Midas azt kívánta, hogy amihez csak ér, változzon arannyá, s mindaddig, míg maga Dionysos fel nem oldozta a varázs alól, enni, inni sem tudott, mert ha ő hozzányúlt, étele és itala is arannyá változott. Mikor Pan, a kecskelábú, kecskeszarvú pásztoristen pásztorsípjával büszkélkedve, versenyre hívta ki Apollónt, csak ez az ostoba, barbár király adott Apollón lantjával szemben Pan sípjának elsőbbséget. Meg is bűnhődött érte: Apollón szavára szamárfülei nőttek.''
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Apollodorus, Library (Apollo also slew Marsyas,...)

Apollodorus, Library

Apollod. 1.4.2

Apollo also slew Marsyas, the son of Olympus. For Marsyas, having found the pipes which Athena had thrown away because they disfigured her face,1engaged in a musical contest with Apollo. They agreed that the victor should work his will on the vanquished, and when the trial took place Apollo turned his lyre upside down in the competition and bade Marsyas do the same. But Marsyas could not, so Apollo was judged the victor and despatched Marsyas by hanging him on a tall pine tree and stripping off his skin.2


1 As she played on the pipes, she is said to have seen her puffed and swollen cheeks reflected in water. See Plut. De cohibenda ira 6; Athenaeus xiv.7, p. 616ef; Prop. iii.22(29). 16ff.; Ovid, Fasti vi.697ff.; Ovid, Ars Am. iii.505ff.; Hyginus, Fab. 165; Fulgentius, Mytholog. iii.9; Scriptores rerum mythicarum Latini, ed. G.H.Bode, i. pp. 40, 114 (First Vatican Mythographer 125; Second Vatican Mythographer 115). On the acropolis at Athens there was a group of statuary representing Athena smiting Marsyas because he had picked up the flutes which she had thrown away (Paus. 1.24.1). The subject was a favourite theme in ancient art. See Frazer, note on Paus. 10.29.3 (vol. ii. pp. 289ff.).

2 As to the musical contest between Marsyas and Apollo, and the punishment of the vanquished Marsyas, see Diod. 3.59; Paus. 2.22.9; Ov. Met. 6.382ff.; Ovid, Fasti vi.703ff.; Hyginus, Fab. 165; Scriptores rerum mythicarum Latini, ed. Bode, i. pp. 40, 114 (First Vatican Mythographer 125; Second Vatican Mythographer 115). There has been some doubt as to the interpretation of the words τὴν κιθάραν στρέψας; but that they mean simply “turned the lyre upside down,” as Heyne correctly explained them, is shown by a comparison with the parallel passages in Hyginus (“citharam versabat”) and the Second Vatican Mythographer (“invertit citharam, et canere coepit. Inversis autem tibiis, quum se Marsya Apollini aequiparare nequiret,” etc.). That the tree on which Marsyas was hanged was a pine is affirmed by many ancient writers besides Apollodorus. See Nicander, Alex. 301ff., with the Scholiast's note; Lucian, Tragodopodagra 314ff.; Archias Mitylenaeus in Anth. Pal. vii.696; Philostratus Junior, Im. i.3; Longus, Pastor. iv.8; Zenobius, Cent. iv.81; Tzetzes, Chiliades i.353ff. Pliny alone describes the tree as a plane, which in his time was still shown at Aulocrene on the way from Apamea to Phrygia (Pliny, Nat. Hist. xvi.240). The skin of the flayed Marsyas was exhibited at Celaenae within historical times. See Hdt. 7.26; Xen. Ana. 1.2.8; Livy xxxviii.13.6; Quintus Curtius iii.1.1-5; Pliny, Nat. Hist. v.106.

Apollodorus. Apollodorus, The Library, with an English Translation by Sir James George Frazer, F.B.A., F.R.S. in 2 Volumes. Cambridge, MA, Harvard University Press; London, William Heinemann Ltd. 1921. Includes Frazer's notes.
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Midas király

ACÉL ZSOLT
Midas király ítélete Ovidius
Metamorphoses című művében

Midasnak, Phrygia VIII. század végén élő királyának az egykorú görög és mezopotámiai emlékek által is igazolt hatalma, sokak által irigyelt gazdagsága, majd a kimmer betörést követően az addig biztosított nyugalom és jólét váratlan megroppanása, az uralkodó rút halála mély nyomot hagyott a görögség emlékezetében: hamarosan megindult a legendaképződés Midas alakja körül. A görögök számára ő lett a mesebeli gazdag király, a bölcsességre intő példa, a misztériumok avatott ismerője, másrészt pedig – talán a görögöknek a phrygekről később alkotott nem túl hízelgő képének megfelelően – Midasra ruházták rá az esetlen bolond komikus szerepét. A bölcs és az ostoba alakja keveredett a király figurájában: a bölcs Midas az elfogott Silenostól tudást akar szerezni (és meghallja a görög pesszimizmus legendás válaszát: legjobb meg sem születni), míg az ostoba Midas esetlen kívánsággal fordul Silenoshoz. A bölcs Midas önnön gazdagságára tekintve az élet értelmén töpreng, míg az ostoba Midas keze alatt még az étel és ital is haszontalan arannyá változik. A bölcs Midas a phryg fuvola használatával ajándékozza meg az emberiséget, míg az ostoba Midas Apollón és Pan versengésében szerencsétlen ítéletével kivívja maga ellen a megsértett isten haragját.
Ovidius a Metamorphoses tizenegyedik énekében szerepelteti Midas királyt (11, 93–193). Az ovidiusi feldolgozás – nem meglepő – a komikus vonásokat emeli ki a phrygiai uralkodó alakjából. Cicero kifejezéseivel élve (De orat. 2, 218–219) az ovidiusi perpetua festivitas finom utalásokra, nyelvi játékokra építő, kimódolt szellemessége a Midas-történetben dicacitasszá, harsány komikummá, rikító színű humorrá élesedik. Az Orpheus halálát követő, éppen száz soros Midas-epizód két azonos terjedelmű részből áll. A Midas aureus történetében olvasható, amint Silenos teljesíti Midas szerencsétlen kívánságát, majd az arannyá változtatás kényszerű hatalmától megrémült, éhező és szomjazó király Dionysoshoz imádkozik, kinek intését követve a Paktólos folyóban megtisztul a meggondolatlan kívánság átkától. A Midas auritus története pedig Apollón és Pan költői versengéséről számol be: Midas Apollón ellenében Pannak ítéli a művészi elsőbbséget, Apollón pedig azzal bünteti a műítészt, hogy szamárfület növeszt neki.
A terjedelmében és kidolgozottságában is igen jelentős Orpheus-történet (10, 1–11, 67) árnyékában meghúzódó Midas-részlet eddig nem sok figyelemben részesült. A Midas-történetben fellelhető motívumok számbavételén, az ovidiusi szöveg lehetséges forrásainak felsorolásán túl Walther Ludwig felhívta a figyelmet arra, hogy Midas két ostobasága egyfajta szatírjátékként zárja le Orpheus tragédiáját, és így – Apollón és Dionysos közös szerepeltetésén túl – a variatio, a hangulati ellensúlyozás elve köti össze Orpheus és Midas történetét. Felbukkan, de további elemzés nélkül marad az a megállapítás, hogy Midas valamiképpen összefügg a Metamorphoses hatodik könyvében szereplő Marsyas alakjával (6, 393–400). A Marsyas-Midas párhuzammal szemben nem túlságosan meggyőző Pygmalion és Midas figurájának Brooks Otis által említett szembeállítása: Pygmalion teremtő zseniként, Midas nyárspolgárként való értelmezése a zseniesztétika utóromantikus bűvöletében fogant, elnagyolt megállapításnak tűnik. Franz Bömer szerint Ovidius a Midas-hagyományban kirajzolódó bölcsességkérdést művészetkérdéssé alakította: az állítás annyiban finomításra szorul, hogy Ovidiustól függetlenül is megjelenik az antikvitásban a művész Midas alakja, de Bömernek abban feltétlenül igaza van, hogy az ovidiusi műben Midas nem pusztán ostoba, hanem olyan valaki, aki nem ért a művészethez, artis nescius. Minden bizonnyal Ovidius volt az, aki a művészi érzéketlenséget kifejező szamárfül motívumát Midas történetéhez kötötte. Végül egészen más irányból közelíti meg a Metamorphoses részletét Jean-Marie Frécaut, aki ismételten Midas történetére hivatkozott, mint ami kiváló példát nyújt arra, hogy a felsorolás, a metafora és a megszemélyesítés hogyan válik Ovidiusnál a szellemesség forrásává. Az arannyá változtatás hatalmában gyönyörködő király gyerekes viselkedésének szóismétlésekre építő leírása (106–117), a királyi fülek titkát a saját kezével ásott gödörbe súgó borbély agricola metaforával való említése, akit a jó termés árult el (prodidit), holott éppen a bőséges hozam szokta az agricola elvárásait teljesíteni (192), az Apollón és Pan között ítélkező Tmólos hegy – Vergilius hasonló jellegű leírásához (Aen. 4, 246–251) képest – meglehetősen bizarrnak tűnő megszemélyesítése (157–159; 164) mind-mind a Midas-történet komikus erejét növelik.
A fentebbi elemzések tanúságos adalékokkal szolgálnak az ovidiusi Midas-történet elemzéséhez, azonban nem adnak választ arra a kérdésre, hogy mi is ennek az epizódnak a szerepe és jelentősége Ovidius művében.
A Metamorphoses-irodalom visszatérő észrevétele a mű hármas oszthatóságának felismerése. A szereplők, a központi helyszínek és a történetek jellege alapján háromszor öt könyvből álló műben az egyes pentasokat lezáró könyvek különleges jelentőségűek. Az ötödik, tizedik és tizenötödik könyv egy-egy hosszabb beágyazott elbeszélést tartalmaz, amelyeket sűrű motívumhálózat köt össze. Mindhárom könyvet olyan szövegek követnek (Arachné, Orpheus halála és a mű epilógusa), amelyek a hatalomnak kiszolgáltatott művész végzetét fogalmazzák meg. Még a mű hármas felosztását elutasító nézet is különleges szerepet tulajdonít a tizenegyedik könyvnek, hiszen az istenek és mitikus hősök világát felvonultató tíz könyv után itt vált a Metamorphoses történetvezetése a római előtörténetként előadott trójai mondakörre: a mítosz a tizenegyedik könyvben adja át helyét a történelemnek. Ovidius művében Midas az utolsó olyan figura, aki nem kapcsolódik a római előtörténethez. Így a Midas-epizód nem új témát nyit meg, inkább az eddigieket variálja, azokra felel, vagyis nem más, mint zárlat, befejezés. A befejezések pedig sajátos súllyal rendelkeznek, hiszen összefoglalnak, értelmeznek, és hangulati, érzelmi, értelmi végkicsengéssel meghatározzák a műről alkotott összképet. Hogyan és mit is zár le Midas története?
A kilencedik ének közepétől (9, 447) kezdve a Metamorphoses az emberi vágy különleges, gyakran tragikus formáit állítja a mű középpontjába: ebben a szakaszban szerepel Byblis és Iphis, valamint Orpheus is, akinek az énekét, Kyparissos, Hyakinthos, Pygmalion, Myrrha, Adonis és Atalanta történetét ugyancsak a sajátos, esetenként végzetes vágyakozás motívuma határozza meg. A Midas-történet első fele, a király pénzvágya, szerencsétlen kívánsága az amor inconcessus témájára ad komikus feleletet. És talán az sem véletlen, hogy a gazdagságában telhetetlen Midas története Orpheus éneke után szerepel, hiszen Orpheus – többek között – a szerencsétlen sorsú Kinyrasról is énekel, márpedig a végtelenül gazdag Midas és Kinyras királyokat Tyrtaios (Frg. 12, 6) és Platón (Leg. 660e) is együtt említi. A költő és a filozófus e két király példájával igazolja: a gazdagság nem jelent sem erényes, sem pedig boldog életet.
emcsak a sóvárgó Midas aureus, hanem az epizód második felében ostoba műítészként felléptetett Midas auritus figurája is záró jellegű: ahogyan a két részre osztható ovidiusi Midas-történet első fele a végzetes vágyakozás előző két könyvben középpontba emelt témájára felel, úgy az epizód második fele a művészsorsot és a féltékeny istenek pusztító hatalmát megjelenítő történetek sorába illeszkedik. Ebből a szempontból fontos a Metamorphoses hármas tagolása, hiszen a pentasokra való osztás elve a hatodik és a tizenegyedik könyv között rokonságot tételez föl. Valóban, nem csak Orpheus halála, hanem Midas ítélete is felidézi Arachné történetét. Arachné és Athéné vetélkedésének motívuma Apollón és Pan versengésében tér vissza; a Midas-féle szamárfülek komikus témája pedig Arachné tragikus bűnhődésére játszik rá: mindketten egy haragvó, művészetükre féltékeny isten játékszereivé válnak. Ezen a motivikus párhuzamon túl a tizenegyedik könyv és a hatodik könyv közötti szoros viszony éppen Midas történetében válik a legvilágosabbá, hiszen a hatodik könyvben – ha érintőlegesen is – de szerepel Marsyas története. Márpedig Marsyas alakja a mitológiában keveredik a phryg hangszer kitalálójaként említett Midas figurájával (Fulg. Myth. 3, 9).
A hatodik és tizenegyedik könyvben megfogalmazódó, Marsyas és Midas alakjához kapcsolódó művésztörténet a Metamorphoses értelmezése szempontjából kitüntetett jelentőségű: mindkét esetben egy aulos- és egy kithara-játékos vetélkedése fogalmazódik meg. A carmen deductum és a carmen perpetuum feszültségében íródó Metamorphoses sokszor és sokféle formában idézi föl az ellentétes esztétikai irányzatok és műfajok, leginkább az elégikus és az eposzi világ küzdelmét. Midas történetében mindezt az aulos és kithara közötti esztétikai vita keretében teszi. A monda szerint az Athéné által elhajított aulost Phrygiában találta meg Marsyas, akit a művészetében megsértett kitharódos Apollón elevenen megnyúzott (Apollod. Bibl. 1, 4, 2; Plut. Mus. 1132f; Pind. Pyth. 12, 11–13; Plat. Pol. 8, 1341a; Plin. Nat. hist. 34, 57). Az Ovidius által is ismert és feldolgozott történet (Ars. 3, 505–506; Fast. 6, 690–710) a Metamorphoses hatodik könyvében a szenvedés és fájdalom történeteinek sorába illeszkedik: ennek megfelelően Ovidius Marsyas esetében csak a kínhalál gyötrelmére koncentrál. A tizenegyedik könyvben viszont a Marsyas-Midas történet művészetelméleti oldalát emeli ki, és ezzel Midas epizódját az ókor egyik jelentős esztétikai hagyományába emeli: Pan és Apollón versengése az aulos és kithara sokszor variált témájára utal.
A phrygiai eredetű fúvós-hangszer Kr. e. 586-as pythói játékokon történő szentesítése óta többször fogalmazódott meg a görögségben az aulostól való tartózkodás elmélete. Pratinasnak a szatírdrámák megújítására vonatkozó idézetétől (Frg. 708) kezdve Platón és Aristotelés erkölcsi, neveléstani és államelméleti szempontból meghozott negatív ítéletéig – amellyel ezt a veszélyes hangnemet is átfogó, ellenőrizhetetlen hatású,   ,[orgiastikos] illetve nem jellemábrázoló, nem   [ ethikos] hangszert elvetették – megfogalmazódott a kithara aulosszal szembeni elsőbbsége (Plat., Rep. 3, 399d–e; Aristot. Pol. 8, 1341). A kithara az igazi görög hangszer, amely az aulos fentebb felsorolt negatív tulajdonságaival szemben még azzal az előnnyel is rendelkezik, hogy biztosítja a dallam és az értelmes szó egységét, hiszen míg az   [alogos] aulos mellé az -hoz [aulodia] külön énekes szükségeltetik, addig a   -hoz [kitharodia]egy ember elegendő (Ath. Deipn. 16, 621b).
Az ovidiusi Midas-epizód rájátszik az aulos és kithara kapcsán megfogalmazott művészetelméleti szövegekre, és ezzel az elégia és eposz kettősségében fogant Metamorphoses azon történetei közé illeszkedik, amelyek az egymással ellentétes művészetek harcát, illetve az e mögött húzódó hatalmi küzdelmet írják le. Ez az a pont, ahol Midas ítélete csatlakozik Orpheus jelentőségteljes történetéhez. Ovidius Eumolpos, az eleusisi misztériumok alapítója révén kapcsolja Midas alakját Orpheushoz (11, 92–93), de ez az átmenet – mint a Metamorphoses történetkapcsoló elemei általában – csak felületes viszonyt teremt a két epizód között; az igazi tartalmi kötődés kimondatlan marad. Ahogyan az arany iránt sóvárgó Midas a szerelmi vágytól kínzott Orpheus alakjára felel, úgy Pan és Apollón harca Orpheus pusztulását idézi föl, hiszen a thrák költő úgy hal meg, hogy a testi sértetlenségét biztosító kithara-hangot a keleti fúvós és ütőhangszerek zaja elfedi (11, 15–19). Orpheus, aki egyébként maga is a plectrum gravius és levior lyra (10, 148–154) műfaji feszültségében énekel, a   -ját [kitharodia] túlharsogó,    [orgiastikos]művészet áldozatává válik. Vagyis a hagyományosan aulosszal megjelenített elégiaköltészet Ovidiusnál az eposz rangjára emelkedik, hiszen ugyanúgy az értelmes kitharához kötődik, mint az eposz: mindkettő kiszolgáltatott a zajjal teli, alaktalan pusztulásnak.
Midas története ugyanazt a három témát mutatja be, amit Orpheus éneke: a végzetes vágyódást, a pusztító istenek féltékenységét és az ellentétes művészetek párharcát. A Metamorphoses középső pentasára jellemző motívumokat variálja Orpheus tragikus és Midas komikus története is. Ovidiusra pedig igencsak jellemző, hogy ezekben a súlyos témákban az utolsó szó nem Orpheusé, hanem Midasé: nem a gyászé, hanem az élcelődésé.
75
Bibliográfia:
W. D. Anderson: Ethos und Education in Greek Music. Cambridge 1966.
D. F. Bauer: The Function of Pygmalion in the Metamorphoses of Ovid. TAPhA 93 (1962) 1–21.
F. Bömer (komm.): Ovidius: Metamorphosen. Buch X–XI. Heidelberg 1982.
J-M. Frécaut: L’esprit et l’humour chez Ovide. Grenoble 1972.
K. Galinsky: Ovid’s Metamorphoses. An Introduction to the Basic aspects. Oxford-Berkeley 1975.
I. Jouteur: Jeux de genre. Leuven 2001.
W. Ludwig: Struktur und Einheit der Metamorphosen Ovids. Berlin 1965.
S. Michaelides: The Music of Ancient Greece. London 1978.
B. Otis: Ovid as an Epic Poet. Cambridge 1966.
A. Riethmüller: Musik zwischen Hellenismus und Spätantike. In: A. Riethmüller, F. Zaminer (hrsg.): Die Musik des Altertums. Regensburg 1989. 207–325.
Ritoók Zs: Griechische Musikästhetik. Quellen zur Geschichte der antiken griechischen Musikästhetik. Frankfurt am Main 2004.
L. E. Roller: The legend of Midas. ClAnt 2 (1983) 299–313.
G. Tronchet: La Mètamorphose à l’oeuvre. Récherches sur la poétique dans les Mètamorphoses. Louvain-Paris 1988.
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Ovidius, Midas

Publius Ovidius Naso

Átváltozások

(METAMORPHOSES)

FORDÍTOTTA DEVECSERI GÁBOR

TIZENNEGYEDIK KÖNYV 146-179

MIDAS

Bacchusnak bizony ez sem elég, odahagyja a földjük,
és jobb társaival Tmolus szőlőihez indul
s Pactolus folyamához, amely még akkor arannyal
nem csobogott, s irigyen fövenyéért senkise nézte.
Bacchánsnők, szatirok vették körül ott is; azonban
Silenust, kit a bor totyogóssá tett, meg a vénkor,
földmivelő phrygek elfogták, s vitték, koszorúkkal
kötve, Midas elibé, kit a cecropi Eumolpusszal
együtt thrák Orpheus tanitott volt szent dühödésre.
Ráismert a király: testvér ő, társ a menetben;
hát az ilyen kedves vendégnek tiszteletére
tíz napon, éjjelen át lakomát adat, ünnepet állít;
s már tizenegyedszer hajtott tova csillagi népet
Lucifer: ekkor a lyd földekre elér nagy örömmel,
s ifju neveltje kezébe Midas átadja az aggot.
Kedves a jog, de veszélyes, amit neki erre az isten
ad, hogy ajándékot válasszon, a vénnek örülve.
Ő pedig él evvel, de balul: "Tedd," mondja, "mihez csak
ér testem, minden változzék sárga arannyá."
Liber rábólint, kárára megadja, amit kér,
csak sajnálja, miért nem akart jobbat s okosabbat.
Víg Berecynthus bajnoka, megy, kárának örülve,
s ezt-azt érintvén próbálja, mit ér az igéret,
s hinni magának alig képes: mert, lám, alacsony tölgy
ágát tépi le, és az az ág ott nyomban arany lesz.
egy követ is fölemel, s az a kő is sápad aranytól;
nyúl egy röghöz is: érintése hatékony, a rögből
lesz tömör érc; leszakítja Ceres ért-magvu kalászát:
s lett aratása arany; fáról mit tép le, az almát
Hesperis-almának látnád; ajtó tetejéhez
ér most ujjaival, s a tető sugarazva világol;
és tisztán csobogó vízben tenyerét ha lemossa,
megcsalná Danaét is akár a kezén csöpögő víz;
lelkében hely alig van már e reménynek, aranynak
lát mindent. - Míg így örvend, a cselédei asztalt
étkekkel raknak, s a kenyérnek semmi hiánya:
s íme, Ceresnek ajándékát ahogy illeti jobbja,
menten megmerevül keze közt a Ceres adománya,
s hogyha mohó foggal lakomáját rágni kívánja,
hát foga sárga arany-lemezekbe harap, soha másba;
Bacchus ajándékát csobogó vízzel ha vegyíti,
olvasztott aranyat vélnél leömölni a torkán.
Új nyavalyáján döbbenten, gazdag-nyomorultan,
futna a kincseitől s iszonyodva utálja, mit esdett.
Éhségét bőség sosem enyhiti; égeti torkát
szomja, s az undok arany méltán kínozza szünetlen;
égnek emelve kezét s tündöklő karjait, így szól:
"Vétkeztünk, Lenaeus atyám! A bocsánatod esdjük;
hát könyörülj rajtam, ments meg ragyogó nyomoromtól!"
Nyájas az istenség: Bacchus volt állapotába
visszahelyezte a bűnbánót, adománya-feloldva:
"Hogy károdra kivánt aranyad már rád ne ragadjon,"
mondta, "a nagy Sardesszal szomszéd vízhez eredj el,
szembe lehömpölyödő habjával, a lyd hegyen által
lépdelj, míg a folyó forrását nem leled ott fönn!
mártsd be, ahol legtöbb tajték tör elő a talajból,
testedet és fejedet, s lemosod habjával a vétket!"
Forrásvízbe merült a király; s az a víz aranyos lett,
mert az erő rászállt a folyóra az emberi testről;
régi erének magvából ma is őriz a földje
mindig aranyszemcsét, az iszap tündöklik arannyal.
Már minden kincset megutálva, a réten, a berken
jár, s hegyi barlangban lakozó Pant tiszteli pusztán,
tompaeszű maradott mégis, s ez bajba taszítja
ismét: együgyüség, ami árt neki, most is, akár rég.
Mert a magas meredek Tmolus letekint a vizekre,
s messzire elnyúlik, Sardesig a vége lehajlik
itt, de amott a kicsinyke Hypaepae adja határát.
Pan, fiatal nimfáknak amint dicsekedve dalolgat,
könnyü dalát viaszolt nádsípon játszva e tájon,
gyatrább énekünek bátor kijelenteni Phoebust,
kezd is egyenlőtlen versenyt, hol Tmolus a bíró.
Ül le saját bércére tehát, s szabadítja a bíró
fái közül ki fülét; kék fürtjét cser koszorúzza
pusztán, és a halántékán makk-díszei függnek.
Látja a nyáj-istent, s "Bírátok várakozik," szól,
"nincs ok késni." A nádsípot Pan zengeti tüstént,
s barbár hangja Midast (aki épp a körükben időzött)
elbűvölte; utána pedig Phoebus fele fordult
szent Tmolus: pillantását kísérte az erdő.
Szőke haját Parnassus-bérci babér koszorúzza
Phoebusnak, bíbor-köpenyével söpri a földet,
ind elefántcsonttal s gyöngyökkel díszes a lantja
baljában, s a verő-vesszőcskét jobbkeze tartja;
már ahogy áll: művész. Azután pendíti hüvelyke
mesterien húrját; Tmolus, bűvölten az édes
hangtól hátráljon - Pant inti - a síppal a lanttól.
Tetszik a szent hegycsúcs ítélete mindegyiküknek,
ellene egymaga szól pusztán, nem tartja helyesnek,
megtámadja Midas; sose tűri a delusi isten,
hogy füle emberi fül légyen, mikor ennyire tompa,
hosszúvá teszi, tölti fehér szőrökkel az odvát,
s ingadozó-tövüvé teszi, hogy mozgatni lehessen:
emberi teste marad, csak ez egy részt éri itélet:
lassan lépegető csacsinak füle nőtt a helyébe.
Rejteni vágyott csúfságát, szégyelte, befedte
körbe halántékát a király bíbor tiarával;
ámde a szolga, ki hosszu haját nyesegette vasával,
ezt meglátta; a csúf titkot nem merte sehogysem
elhírlelni, de vágyott rá, hogy mondja ki mégis,
és hallgatni nem is volt képes, félrevonult hát,
ásott gödröt, e lukba susogta be, hogy fejedelmét
mílyfülünek láthatta, kimerve kezével a földet,
majd a saját szavait földdel beborítja megintcsak,
és némán tovalép a göröngybetakarta gödörtől.
Ott szaporán remegő nádakból nőtt föl egy erdő,
esztendő teltén meg is érett, s magva vetőjét
elhirdette: ahogy sűrüjét mozgatta az enyhe
Auster, az úr füleit s a dugott szavakat kisusogta.
Bosszutevése után Tmolustól híg levegőn át
szállt Nephele-lány Hellének tengerszorosáig
Leto sarja, s megállt mezejében Laomedonnak.
Sigeumtól jobbra s a Rhoeteum tetejétől
balra egy ős oltár áll, Dörgő, Hangzatos Úré;
onnan látja, az új Tróját hogyan is magasítja
Laomedon, s hogy a fal míly nagy munkát követel meg,
s hogy nem kis kincsekbe kerül, míg felnövekednék;
hát hármas-szigonyú apjával a tengeri árnak
emberi formát ölt, s a phrygek fejedelmi urának
bástyafalát ketten - kikötött aranyért - magasítják.
Kész van a fal, de a bért a király nem akarja megadni,
s hitványságának hamis esküt tesz tetejébe.
"Büntetlen sose léssz", harsan fel a víz a fejedelme,
s minden hullámát a fukar Trójára vezérli,
tengerré teszi tájékát is, a földmiveseknek
elviszi munkáját, a mezőket vízzel elönti.
S mindez még nem elég: a király lányát követelni
tengeri szörny támad; kőszirtre kötik ki a lánykát,
Alcides szabadítja meg őt, s az ezért megigért bért
kéri, a jó lovakat, de nem adják - ekkora tettért! -,
ő meg a kétszeres esküszegő Tróját leigázza.
És Telamon, haditársa, se megy díj nélkül el onnan:
Hesione az övé. Mert Peleus már ura volt egy
isteni asszonynak, s nem volt nagyapára se büszkébb,
mint az apósra, hiszen Jupiternek volt unokája
hős, nem is egy - de csak egynek volt felesége is isten.
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
The musical contest of pan and apollo

P. Ovidius Naso, Metamorphoses


Midae aures. Ov. Met. 11.146

THE MUSICAL CONTEST OF PAN AND APOLLO

Abhorring riches he inhabited
the woods and fields, and followed Pan who dwells
always in mountain-caves: but still obtuse
remained, from which his foolish mind again,
by an absurd decision, harmed his life.
He followed Pan up to the lofty mount
Tmolus, which from its great height looks far
across the sea. Steep and erect it stands
between great Sardis and the small Hypaepa.
While Pan was boasting there to mountain nymphs
of his great skill in music, and while he
was warbling a gay tune upon the reeds,
cemented with soft wax, in his conceit
he dared to boast to them how he despised
Apollo's music when compared with his—.
At last to prove it, he agreed to stand
against Apollo in a contest which
it was agreed should be decided by
Tmolus as their umpire.
This old god
sat down on his own mountain, and first eased
his ears of many mountain growing trees,
oak leaves were wreathed upon his azure hair
and acorns from his hollow temples hung.
First to the Shepherd-god Tmolus spoke:
“My judgment shall be yours with no delay.
Pan made some rustic sounds on his rough reeds,
delighting Midas with his uncouth notes;
for Midas chanced to be there when he played.
When Pan had ceased, divine Tmolus turned
to Phoebus, and the forest likewise turned
just as he moved. Apollo's golden locks
were richly wreathed with fresh Parnassian laurel;
his robe of Tyrian purple swept the ground;
his left hand held his lyre, adorned with gems
and Indian ivory. His right hand held
the plectrum—as an artist he stood there
before Tmolus, while his skilful thumb
touching the strings made charming melody.
Delighted with Apollo's artful touch,
Tmolus ordered Pan to hold his reeds
excelled by beauty of Apollo's lyre.
That judgment of the sacred mountain god
pleased all those present, all but Midas, who
blaming Tmolus called the award unjust.
The Delian god forbids his stupid ears
to hold their native human shape;
and, drawing them out to a hideous length,
he fills them with gray hairs, and makes them both
unsteady, wagging at the lower part:
still human, only this one part condemned,
Midas had ears of a slow-moving ass.
Midas, careful to hide his long ears, wore
a purple turban over both, which hid
his foul disgrace from laughter. But one day
a servant, who was chosen to cut his hair
with steel, when it was long, saw his disgrace.
He did not dare reveal what he had seen,
but eager, to disclose the secret, dug
a shallow hole, and in a low voice told
what kind of ears were on his master's head.
All this he whispered in the hollow earth
he dug, and then he buried all he said
by throwing back the loose earth in the hole
so everything was silent when he left.
A grove thick set with quivering reeds
began to grow there, and when it matured,
about twelve months after that servant left,
the grove betrayed its planter. For, moved by
a gentle South Wind, it repeated all
the words which he had whispered, and disclosed
from earth the secret of his master's ears.

Ovid. Metamorphoses. Brookes More. Boston. Cornhill Publishing Co. 1922.
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Musica

Musica

(ars) mousich (tecnhne). Először magának a szónak szélesb körű jelentése van, mint a mai értelemben vett zene szónak. A szellemi műveltséget is szokták e szóval jelölni, mely elméleti és művészeti képzettséget is jelenthet. Főként a bölcsészetet, költészetet és jóslás mesterségét, mintegy a Muzsáktól ihletett lelki tulajdont musicus jelzéssel fejezték ki. A római műveltség, mint a görög leszármazottja, követte e hagyományt, bár e szót már a későbbi korlátoltabb értelemben fogta föl. Elválhatatlan kapcsolatban állt a zene a régi görög költészet minden fajával, a lyrát pedig úgy áthatotta, hogy maga a lyra szó is zenei hangszer nevétől eredt. A Croisettól lyrismusnak jelzett műfaj, mely hangszerzenét, verset és tánczot egyesített, a zenének irányzó jelentőségét kifejezi. A görög nevelésnek egyik főtárgya, úgy hogy párhuzamba állítható a tornával, mint a test rhytmusának megfelelő lelki harmonia eszközlője. Igy fogta föl úgy Plato mint Aristoteles. Eltérnek bár egymástól a zenei nevelés megengedhető eszközeire nézve, de az erkölcsi nevelés hatalmas eszközéül tekinti mind a kettő a zenét, és az egyes hangnemek erkölcsi jellemét (hJoV) mindkét bölcsész meglehetős összhangban határozza meg, mi bizonyítja, hogy a görög műveltségben mily régi hagyományon nyugodott a zenei képzés. Pythagoras a világalkotó elemek számtani arányát zenei accordok alakjában fogta föl és tanítványai a lélek tisztításának, a szenvedélyektől való megnyugtatásának eszközéül tekintik. A mai értelemben vett zenét a görögök harmonia szóval jelölték. A görög szellemi életben nagy szerepét már a mythusok jellemző módon fejezik ki. Hermes föltalálja a három- majd a héthúrú lantot. A Hermeshez irott homerusi hymnus a későbbi zenei reformot, melyet a Plutarchusnak tulajdonított de musica cz. munka catastasis szóval jelöl, már a hét húr föltalálásával jelképes alakban megmondja. Athene a fuvolát, sőt a pásztorsípot találja föl, melybe mintegy felfogta a Perseustól levágott Medusa-fő vonagló hangjait. Pindarus pythiai 12. ódája. A pásztorsíp föltalálását Pannak is tulajdonítják. A zene hatását szép mesék fejezték ki jelképes alakban. Amphion, Zethus, Orpheus, Linus, Chiron mythusai vonatkoznak a köveket is megindító, a fákat megmozgató, folyamok folyását mérséklő, az élő és élettelen természetet bűvös varázszsal átható zene hatására. A mi Vörösmartynk Délszigetében rajzolt kép a varázs-sípot föltaláló csodagyermekről gazdag képzelemmel színezi ki «a sok hangokat összefogó síp» hangvilágának eredetét, melyben eredeti felfogással foglalja egybe a görög regék lényegét. – A homerusi költeményeket előadó énekesek, aoidoi, zenei kiséret mellett adták elő az epikus dalokat. Nem hatotta át e zenei kiséret az egész epost, de az alaphangot adta meg hozzá, hatását támogatta. A homerusi költeményekben előfordulnak Thamyris, Demodocus, Phemius mint epikus meséket énekszóval előadó dalosok. A hagyomány fentartott, sőt Homerusszal leszármazási összeköttetésbe hozott több ily énekest. Olen, Philammon, Pierus, Chrysothemis, Hyagnis a régi aoidoV-utódok. Az istenek cultusával, főként az Apollóéval összeköttetésben áll az úgynevezett nomusok (nomoi) keletkezése. A nomus már egy zeneileg componált hymnust jelent. E nomusnak egyes részei összefüggenek Apollo mythusával, pl. a Pytho kigyó elleni harczával. E küzdelem, mondhatni birkózás egyes mozzanatai szerint oszlott részekre az egész compositio, melynek középpontját, omphalusát alkotá az a rege, melyet e hymnus feldolgozott. Ez omphalushoz bevezető és befejező rész tartozott, s szám szerint hét rész képezett egy kerek egészet. E részek megfelelő versszámot foglaltak magukban, úgy hogy a bevezető és befejező rész mintegy egyensúlyba hozta az omphalus terjedelmét (v. ö. NomoV). – A tonusok, hangnemek (tonoi, armoniai, modi) eredete a görög szellemi élet bölcsőjéig, kisázsiai korszakáig vihető vissza. Egyes hangnemeket nemzetekről neveztek el. Így a phrygiai hangnem föltalálását Marsyasnak a kettős fuvola föltalálójának tulajdonítá a hagyomány; a dór hangnemet a thraciai Thamyris találta volna föl. E hangnemek száma szaporodott, hozzájuk jött a lydiai, az ión. E hangnemek összeköttetése idézett elő vegyes hangnemeket, mint az aeoliai, mixolydiai, hypolydiai. E hangnemek a mi hanglétráinknak feleltek meg, mintegy 11 hanglétrát adnak ki. Például a dór hangnem a következő hanglétrát adja: e f g a h c’ d’ e’. A mai c-dur hanglétrának a phrygiai hangnem felel meg. Gleditsch az Iwan Müller-féle Handbuch 2.2 köt. (1890) 862. lapján osztályozza is e hangnemeket a dur és moll hanglétrák szellemében. De meg kell említenünk, hogy e hangnemeknek ethosa, hangulata volt. Három hangulat nyert kifejezést: izgatott (e. diastalticum), nyugodt (e. hesychasticum) és elpuhult, olvadó (e. systalticum). E dallamok szerkezetére nézve Westphal és Gevaert azt vélik, hogy a dallam a hangulathoz képest vagy a tonikán, alaphangon, vagy a dominansán vagy a mediansán (= a tonica nagy, illetve kis harmadán) végződik. Egy fiatal magyar zenebuvár, Szilágyi Sándor, doktori értekezésében (Az ó görög muzsikus művészetek elmélete, Budapest, 1900) e felfogás helyességét vitatja. Szerinte a véghang csak a tonika vagy a dominans lehetett. A görög zene fejlődése a tetrachordonból, a négyhúrú lantból indult ki. Az alaphang után fél hangközre következett a következő hang és ezután két egész hangköz. Tehát: e 1/2 f 1 g 1 a; egy másik tetrachordon így volt hangolva: a 1/2 b 1 c 1 d. Két ily tetrachordon összeköttetéséből keletkezett a heptachordon. A húrok nevei voltak hypate, parypate, lichanus, mese, paramese, nete. Az így összetett két tetrachordon synemmene (sunhmmenh) azaz összefüggő volt, mert a két tetrachordon középső húrja összeesett. Ha egy hangközzel elválaszták, támadt az octahordon. Tehát: e f g a b c’ d’ = heptachordon, e f g a b c’ d’ e’ = octahordon. Egy harmadik tetrachordonnal egyesítve keletkezett a hendecachordon, még egy mély hangnak fölvételével a dodecachordon. A docecachordonhoz még három hangot csatoltak, és így létrejött a két oktávás hanglétra, to diV dia paswn: ez volt a pentecaidecacordon systema, a 15 húrú rendszer. Ez az úgynevezett diatonikus hanglétra, melyben csak egész és fél hangközök (diasthmata) sorrendjében következtek a hangok. De sajátos vonása a görög zenének, hogy ismert a félhang (hmitonion) távolságán kívül 1/4 hangközt is, melynek énekben és zenében való alkalmazása iránt nehéz tiszta fogalmat alkotni. A mai chromatikus hanglétrának nem felelt meg a görög. Ebben az egymást követő félhangok után más félhangköz következett. Pl. h. c cis–e, a b h–d. Az 1/4 hangoknál pedig két 1/4 hangra két egész hangköz következett. Ez volt az enharmonikus hanglétra. Például: diatonikus octava: A H c d e f g a; chromatikus octava: A H c cis e f fis a; enharmonikus octava: A H H«c e e« f a. – A két fuvola egyesítése a fuvóhangszer hanglétráját is összhangba hozta a húros hangszerével. Terpander nevéhez fűződik (Kr. e. 650 tájt virágzott Lesbosban) a lant reformja és Olympuséhoz a fuvoláé. A karének voltaképi hazája Sparta volt, melynek társadalmi intézményei hatottak a zene fejlesztésére. A cretai Thaletas volt, ki rendszeresíté a zenei versenyeket (agewneV mousicoi). A paeoni ütem 5/8 vagy 5/4 (a mint Jan Károly átírja a Delphiben talált egyik hymnus mértékét), behozója Theletas lehetett. A fegyvertáncznak ez ütem felelt meg. Hasonló irányban alkottak a cytherai Xenodamus és a locribeli Xenocritus. Alcman a vidám partheniumot, a szüzek tánczának megfelelő dallamot teremti meg. Kifejlődött a tiszta hangszerzene is. Így Sacadas Argosból oly nomust componált, melyet csak fuvolával adott elő énekszöveg nélkül. A húros hangszerek sem maradtak el. Így fejlődött ki az aulodikus zene mellett az auletikus és a citharodikus mellett a citharistikus. Sappho és Alcaeus dalai ujabb formákat hoztak létre. A logaoedus sorok a dactylusnak 3/8-os értékelésére vezettek, és így egy logaoedus sor két 6/8-os zenei tactust alkotott. A kardalköltés tovább fejleszté az irányt és bonyolultabb periodusokká több colont egyesített. Így támadt a pindarusi mértékek schemája, melyek csak a zenei rhytmus alapján foghatók föl. A tragikai karok zenei partiturája zenei műveltséget kívánt meg. Hogy túlhajtás, visszaélés előfordult, élénk bizonyságot tesznek Pherecrates és Aristophanes vígjátékköltők, kik gúnyolják az újabb czikornyás zenei irányt. Melanippides, Cinesias és Philoxenus magándalai már egészen a modern zene nagy áriáihoz hasonlók lehettek. Az ellentétet a régi zene egyszerűségével szemben érezték. A színházakban az orchestra közepén egy tactusverő (podofojoV vagy podoctupoV) állt, ki vastalpu sarújával (croupala) üté a tactust. Másként adták elé a melost, a voltaképi dalt, és a párbeszéd közé illesztett monodikus részleteket, melyeknek előadása a mai recitativóhoz hasonlított. Természetes dolog, hogy azon népnél, mely a zenének ily nagy fontosságot tulajdonított, a zeneelmélet is kifejlődött. A zenéről elméleti munkát írt Lasus, Pindarus mestere, ki Hermionéból származott és 546 tájt virágzott. Pythagoras és Philolaus tanulmányozták a hangok mathematikai viszonyait. Erre külön eszközül a monochordont használták. Ez egy rengő talapzaton fölfeszített húr volt, melyet a rajta mozgó pallóval arányosan lehetett meghosszabítani és megrövidítni. A zeneelmélet voltaképi megteremtője Aristoxenus (l. ezt). Aristides peri mousichV cz. műve főként azért becses, mert elődeitől bő idézeteket nyújt. Az acustika szempontjából vizsgálta a zenét Claudius Ptolemaeus Kr. e. 2. században. A római császárság zeneelmélet-írói a hangjegyek irásáért fontosak ránk nézve. Ilyenek Alypius, Gaudentius. A zene történetére nézve forrás a Plutarchusnak tulajdonított peri mousichV. Aristoteles problematiában, Julius Pollux onomasticonjában és Athenaeus deipnosojistai 14. könyvében érdekes adatokat lehet találni. – Meg kell említenünk a zene és hangjegymaradványokat. Hét darab maradott fenn, de a papyruskutatás mondhatni évről-évre szaporítja a maradványokat. A hét darab a következő: Egy 12 ütemnyi részlet Euripides egy stasimonjából (Orestes 330 skk.); két Apollóra írt hymnus, Kr. e. 125. tájról; egy 8 ütemű vers; Sicilus felirata; Mesomedesnek Hadrianus császár kortársának három hymnusa. Mindezeket kiadta és a mai hangjegyekkel átírta, ütemezte Carolus Janus, Musici Scriptores Graeci, Lipsiae, 1895, 427 skk. ll. A hangjegyek magyarázatát megtalálni legteljesebben Alypiusnál, kiadta Carolus Janus fennidézett művében (359–406. l.). – Az újabb feldolgozók közül megemlítjük az alapvető Marcus Meibomot, ki először adta ki a régi zeneírókat. A 19. században Boeckh munkássága alapvető volt. Ő az antik rhytmika törvényeit kutatta és a zene és vers viszonyát új alapon fejtette meg. A régi zenemaradványokat Bellermann Frigyes tanulmányozta és a görögök hanglétrájának és hangjegyeinek megfejtése körül nagy érdemeket szerzett. A régi zene történetében első helyet vívtak ki magoknak: Gevaert, Histoire et théorie de la musique de l’antiquité, Gand, 1875, 1881. két kötet. Carolus Jan, ki Baumeister Denkmälerjében irta a zenéről a czikket (974–983). R. Westphal, Harmonik und Melopöie d. Gr. a Rossbach és Westphal, Gr. Metrik 2. k. 1. szakaszában, Leipzig, 1863. U. az, Gesch. der alten u. mittelalterl. Musik, Breslau, 1865. – A rómaiaknál a zenének távolról sem volt oly nagy szerepe, mint a görögöknél. Nem is képezte a nemzeti nevelés tárgyát. Idegenek, rabszolgák, fölszabadított rabszolgák űzték. Főként három irányban használták a zenét: áldozatoknál, színi előadás alkalmával és háborúban. Ezen kívül diadalmeneteknél, halotti pompa mellett és lakomáknál. Az áldozati zenét az etruscusoktól vették át, a kardalköltés mellett használt hangszerzenét a görögöktől. Divat volt még szónokoknál is, hogy fuvolást használjon a hangvétel irányzására. Lakomáknál a későbbi fényűzés korában még az ételek fölmetélését is fuvolahang mellett eszközli a szakács. Horatius az ars poëticában (202–203. v.) megemlíti, hogy a színpadon régebben kevés nyilású fuvola járta, mely nem volt bádogbillentyűkkel körülfonva, mi a fuvolának nagyobb hangterjedelmére vonatkozik. Kétségtelen, hogy a karéneket fuvola kisérte. A fuvolának, jobban mondva sípnak két fajtája volt: tibiae dextrae et sinistrae (l. Tibia). A tábori zenét végezték a tibicines és tubicines; lakomáknál szerepeltek a psaltriae és sambucistriae (lant- és hárfajátékosok), többnyire görög nők, kétes erkölcsű személyek. A császárok kegyelték őket az egy Tiberius kivételével, ki a zenészeket és színészeket Romából kiűzte. Nero annyira pártfogolta e népséget, hogy halála után 500 énekest és zenészt bocsátottak el az udvarból. Az ének és a hangszerzene mellett főként a pantomimikus zenét kedvelték, mely taglejtéssel mimelte a zenében kifejezett hangulatot. Irodalmi téren foglalkoztak a zenével Vitruvius, A Gellius, Apulejus, Macrobius, Marcianus, Capella. – Hangszerek voltak: a) Fuvó hangszerek: o auloV, tibia, fuvola (545. á., tibia, uonauloV, a fuvola legrégibb és legegyszerűbb alakja, puszpángból, a milyent a római hegységek pásztorai még ma is használnak; 546. á. tibia gingrina, giggraV, kis nádfuvola; 547. á., tibia longa, a milyet vallásos szertartásoknál használtak, hangja erős, ünnepélyes; 548. á., tibia curva, szára puszpángból készült és alul hajlott, sokszor, mint képünk is mutatja, szára közepén kétfelé hajlik, v. ö. Verg. A. 9, 618: biforem dat tibia cantum. 549. á., tibiae impares, fuvolapár, melyen egy zenész játszott, az egyik fuvola mélyebb, a másik magasabb hangot adott. Az 550. ábrán a fuvola különböző nemeit látjuk. Legegyszerűbb formáját mutatja b; gyakoribb alkalmazású a kettős fuvola, mint a, d, f, i, k, l. A száj jobb részébe illesztett és jobb kézzel kezelt fuvola rendesen 3 hangnyílással bírt s tibia dextrának [auloV andrhioV] neveztetett, hangja mélyebb; a másik, 4 nyilású fuvla, a tibia sinistra [auloV gunaichioV] magasabb hangot adott. A két fuvola vagy egyenlő alakú s egyenlő hosszú [a, d, f, k, l], vagy egyenlőtlenül hosszú, de egyenlő alakú [auloi gamhlioi], vagy pedig mind alakra mind hosszúságra nézve egyenlőtlen . Sokszor nyílásukon kiszélesülnek [c, d]. A fuvolázó néha szalagkötést alkalmazott fejére [l] oly czélból, hogy a túlságos lélegzés megakadályozásával lehetetlenné tegye túlerős hangok képzését); sípot, plagiauloV, nem kedveltek; h salpigx, tuba vagy buccina, trombita (551. á.); ceraV, cornu, tülök (552. á.); h surigx, pásztorsíp (553. á.), a zene fejlettebb korában semmi szerepe. b) Húros hangszerek (a húros hangszerek 3 főformáját szemlélteti az 554. á., vázakép nyomán, melyen három múzsa játszik, még pedig Polyhymnia lyrán, Calliope citharán, Erato pedig trigononon); h celuV, testudo (a monda szerint Hermes egy teknősbéka héjára feszíté föl az első húrokat és igy lőn a lant felfedezőjévé); h lura, lyra, lant (555. á., a lyra különböző alakjai, c, d, e szárai kecskeszarvakból, a, b szárai fából valók, a g-t tartják a barbiton mintájának), melynek héthúrúvá fejlődéséről már fennebb szóltunk. ’HciJariV, ciJara, cithara, melynek felfedezőjéül Amphiont vagy Linust tartották. Ennek is eredetileg 4 húrja volt és később csatoltak még 3 húrt, Simondes a 8-ikat, Timotheus a 9-et. A lyra két szarva alatt összeköttetésbe hozatott, fenn kifelé hajlott. Amaz volt a lyra karja (agcwneV), emez szarva (cerata). A két kart összeköté a járom (zugon, iugum), alant a palló (upolurion vagy magaV), mely hangfenékkel volt ellátva (hceion); e felett voltak a húrok fölfeszítve, melyeket fenn a járomnál a hangkulcscsal (cordotonon) irányoztak. A lanton egy elefántcsont v. érczpálczikával (plhktron, plectrum) pengették a hurokat. A cziterát (kiJara) az ének kiséretére használták. A cziterajátszó neve kiJariothV, citharista, a cziteraénekesé kiJarwdoV, citharoedus volt. A római költők említik még a barbitont. Horatius (od. 1, 32,3–4): age dic Latinum, barbite, carmen. Ez több húrral ellátott lant lehetett. Hasonlókép több húrja (husz vagy tiz volt a magadisnak (magadiV), melyet először Sappho használt. Legalább két octávát fogott be, mert e kifejezés magadizw = octáva hangközzel kisértek. A mi hárfánkhoz hasonlított a görög epikában emlegetett jormigx. Különbözhetett a cziterától, mert a homerusi költeményekben előfordul jormiggi kiJarizein. Hesychius magyarázata, hogy jormigx h toiV wmoiV jeromenh kiJariV, helytelen, mert a jerw etymologiája után indul. E hangszert a hagyomány megszentelte. Apollónak elefántcsontkarú, aranynyal diszített jourmigx-ot ad kezébe. Kiczifrázták különböző festett vagy vésett alakokkal (daidaleh, perikallhV). Hangszekrénye keskenyebb volt, mint a lyráé, ezért hangja éles, ligeia. Egy neme a hárfának volt a háromszegletű sambukh, sambuca; éles hangja volt. c) Ütő hangszerek voltak: tumpanon, tympanum, féldob, üres félgömb hangfenékkel melyet pergamennel vontak be. A Dionysus és Cybele cultusában használták. A ki rajta játszott, tympanista nevet viselt. Krotalon, crotalum, réztányérok, melyeket összecsaptak; lármás zenéhez való. De a görög római cultusba átvették még az aegyptusi sistrumot (seiotron), mely egy lyra formára görbített (érczpánt volt, érczpálczákkal kereszthúrok módjára átszúrva. A fogantyújánál fogva zörgették. Vonó hangszereket a görögök és rómaiak nem ismertek. A római hangszerek ugyanezek voltak. Specialis római hangszer a lituus (556. á.)''

H. I.
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Thamyris

''Thamyris trák énekes a görög mitológiában, aki énekben és lantjátékban versenyre kelt a Múzsákkal, s azt kívánta, ha győz, a Múzsák egyike legyen a felesége. Ám veszített, a Múzsák megvakították és megfosztották az ének és a lantjáték képességétől (Hom. Il. 2,594-600.)
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Thamyris

''In Greek mythology, Thamyris, son of Philammon and the nymph Argiope, was a Thracian singer who was so proud of his skill that he boasted he could outsing the Muses. He competed against them and lost. As punishment for his presumption they paralysed him, and took away his ability to make poetry and to play the lyre. This outline of the story is told in the Iliad.[1]

This allusion is taken up in Euripides' Rhesus, in the Library attributed to Apollodorus, and in the Scholia on the Iliad. These later sources add the details that Thamyris had claimed as his prize, if he should win the contest, the privilege of having sex with all the Muses (according to one version) or of marrying one of them (according to another); and that after his death he was further punished in Hades. The story demonstrates that poetic inspiration, a gift of the gods, can be taken away by the gods.[2]

According to Diodorus the mythical singer Linus took three pupils, Heracles, Thamyris and Orpheus, which neatly settles Thamyris's legendary chronology.[3] When Pliny the Elder briefly sketches the origins of music he credits Thamyris with inventing the Dorian mode and with being the first to play the cithara as a solo instrument with no voice accompaniment.[4]


Thamyris, Boston Hydria
A lost epic, Titanomachy, attributed to the blind Thracian bard Thamyris, himself a legendary figure, was mentioned in passing in an essay On Music that was once attributed to Plutarch.

Thamyris is said to have been a lover of Hyacinthus and thus to have been the first man to have loved another male.[5]

Thamyris is another name for the ancient Greek painter Timarete and also the name of a Theban who was killed by Actor.

Homer, Iliad Book 2

Men from Pylos, lovely Arene, Thryum,
by Apheus ford, well-built Aipy, Cyparisseis,
Amphigenea, Pteleum, Helos, Dorium,
where the Muses met the Thracian Thamyris,
and stopped his singing—he was coming back
from Oechalia, from the court of Eurytus the king,
having boasted his singing would surpass the Muses,
daughters of aegis-bearing Zeus, should they compete,
so in their anger the Muses mutilated Thamyris,
taking away his godlike power of song,
and making him forget his skill in playing the lyre.

Pausanias:



When the Electra is crossed, there is a spring called Achaia, and the ruins of a city Dorium. Homer states that the misfortune of Thamyris took place here in Dorium, because he said that he would overcome the Muses themselves in song. But Prodicus of Phocaea, if the epic called the Minyad is indeed his, says that Thamyris paid the penalty in Hades for his boast against the Muses. My view is that Thamyris lost his eyesight through disease, as happened later to Homer. Homer, however, continued making poetry all his life without giving way to his misfortune, while Thamyris forsook his art through stress of the trouble that afflicted him.

Image of Thamyras Attic red-figure vase, ca. 475-425 BC. Oxford. Ashmolean Museum G291
Plato , Ion :
SOCRATES: And if I am not mistaken, you never met with any one among
flute-players or harp-players or singers to the harp or rhapsodes who was
able to discourse of Olympus or Thamyras or Orpheus, or Phemius the
rhapsode of Ithaca, but was at a loss when he came to speak of Ion of
Ephesus, and had no notion of his merits or defects?

Thamyris was also the name of a Theban who was killed by Actor.

Notes
^ Iliad 2.594-600.
^ Apollodorus, Library 1.3.3; Scholia on the Iliad 2.595. See Dalby, Andrew (2006), Rediscovering Homer, New York, London: Norton, ISBN 0393057887, p. 96.
^ Diodorus Siculus 3.67.
^ Pliny, Natural History 7.207.
^ Apollodorus, Library 1.3.3.
Links
Donatella Restani, "Music and myth in ancient Greece":
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Thamyris & the mousai

Museum Collection: Museum of Fine Arts, Boston, Massachusetts, USA
Catalogue Number: Boston 98.887
Beazley Archive Number: TBA
Ware: Attic Red Figure, White Ground
Shape: Pyxis
Painter: Name vase of the Hesiod Painter
Date: ca 460 - 450 BC
Period: Classical

''Seven Muses depicted with various instruments including a barbiton, cithara, set of pipes and flute gather around a herdsman leading a cow. The herdman is probably Thamyris, a rustic bard who challenged the Muses a musical contest. Although he is also identified as either the poet Hesiod or Archilochus. The seventh Muse, from a heavily damaged portion of the vase, is not included in the picture above.''
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Rhesos

''Euripidés művei között szerepel még egy Rhésos c. tragédia is, melynek hitelességét azonban kétségbe vonják. Ez volna tehát az egyetlen görög tragédia, mely nem a nagy triász egyik tagjától, hanem valamelyik ismeretlen athéni költőtől származik.''
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Euripides, Rhesus Gilbert Murray, Ed.

Μοῦσα

ἦ πολλὰ μὲν ζῶν, πολλὰ δ᾽ εἰς Ἅιδου μολών,
Φιλάμμονος παῖ, τῆς ἐμῆς ἥψω φρενός:
ὕβρις γάρ, ἥ σ᾽ ἔσφηλε, καὶ Μουσῶν ἔρις
τεκεῖν μ᾽ ἔθηκε τόνδε δύστηνον γόνον.
περῶσα γὰρ δὴ ποταμίους διὰ ῥοὰς
920λέκτροις ἐπλάθην Στρυμόνος φυταλμίοις,
ὅτ᾽ ἤλθομεν γῆς χρυσόβωλον ἐς λέπας
Πάγγαιον ὀργάνοισιν ἐξησκημέναι
Μοῦσαι μεγίστην εἰς ἔριν μελῳδίας
κείνῳ σοφιστῇ Θρῃκί, κἀκτυφλώσαμεν
925

''O conquered Thamyris, is this thy bane1
Returned from death to pierce my heart again?
Thy pride it was, and bitter challenge cast
'Gainst all the Muses, did my flesh abase
To bearing of this Child, what time I passed
Through the deep stream and looked on Strymon's
face,
And felt his great arms clasp me, when to old
Pangaion and the earth of hoarded gold
We Sisters came with lutes and psalteries,
Provoked to meet in bitter strife of song
That mountain wizard, and made dark the eyes
Of Thamyris, who wrought sweet music wrong.
I bore thee, Child; and then, in shame before
My sisterhood, my dear virginity,
I stood again upon thy Father's shore
And cast thee to the deeps of him; and he
Received and to no mortal nursing gave
His child, but to the Maidens of the Wave.
And well they nursed thee, and a king thou wast
And first of Thrace in war; yea, far and near
Through thine own hills thy bloody chariot passed,
Thy battered helm flashed, and I had no fear;
Only to Troy I charged thee not to go:
I knew the fated end: but Hector's cry,
Borne overseas by embassies of woe,
Called thee to battle for thy friends and die.
And thou, Athena-nothing was the deed
Odysseus wrought this night nor Diomede-
'Tis thine, all thine; dream not thy cruel hand
Is hid from me! Yet ever on thy land
The Muse hath smiled; we gave it praise above
All cities, yea, fulfilled it with our love.
The light of thy great Mysteries was shed
By Orpheus, very cousin of this dead
Whom thou hast slain; and thine high citizen
Musaeus, wisest of the tribes of men,
We and Apollo guided all his way:
For which long love behold the gift ye pay!
I wreathe him in my arms; I wail his wrong
Alone, and ask no other mourner's song.
She weeps over RHESUS.
LEADER.
Hector, thou hearest. We were guiltless here,2
And falsely spake that Thracian charioteer.
1 P. 51, 1. 915. The speech of the Muse seems like the writing of a poet who is, for the moment, tired of mere drama, and wishes to get back into his own element. Such passages are characteristic of Euripides.-The death of Rhesus seems to the Muse like an act of vengeance from the dead Thamyris, the Thracian bard who had blasphemied the Muses and challenged them to a contest of song. They conquered him and left him blind, but still a poet. The story in Homer is more terrible, though more civilised: "They in wrath made him a maimed man, they took away his heavenly song and made him forget his harping."

Thamyris, the bard who defied Heaven; Orpheus, the bard, saint, lover, whose severed head still cried for his lost Eurydice; Musaeus, the bard of mystic wisdom and initiations-are the three great legendary figures of this Northern mountain minstrelsy.

2 P. 52, l. 950. These short speeches between Hector and the Leader of the Guard make a jarring note in the midst of the Muse's lament. Perhaps it would not be so if we knew how the play was produced, but at present this seems like one of several marks of comparative crudity in technique which mark the play, amid all its daring and inventiveness.

The Rhesus of Euripides. Translated into English rhyming verse with explanatory notes by Gilbert Murray, LL.D., D.Litt, F.B.A., Regius Professor of Greek in the University of Oxford. Euripides. Gilbert Murray. New York. Oxford University Press. 1913.''
 

Spyros

Állandó Tag
Állandó Tag
Hesiodos

''gör. költő. Apja (Dios) az eol Kiméből (Ázsia) költözött Aszkrába, a beociai Helikonnak, Muzsák hegyének tövébe; itt született H. mintegy 100 évvel utóbb Homerosnál (Kr. e. 776., vagyis az első olimpiasz körül), pásztor és földművelő volt s dicsekszik is vele, hogy maguk a Muzsák hítták meg a költészet mezejére. Nagy kort ért, s az ozoli lokrok gyilkolták meg Oinoé városában. Az orchomenosziak piacukon siremléket állítottak neki, amelyre később állítólag Pindaros szerkesztette a feliratot. Körülbelül ennyi az, amit H. életéről valószinüleggel mondhatunk. A neve alatt forgó művek a következők: 1. Teogonia, istenek redete, származása, 1022 versben, sok helyt elég eleven, másutt meg száraz elbeszélésében, zavartan és telve ellenmondásokkal, soros egység nélkül, sok közbeékeléssel, némelykor az Iliásra emlékeztető hangon beszéli el tárgyát. Fő érdeme, hogy a különböző helyi mitoszokat összegyüjtve adja elő. A költemény a Múzsákhoz intézett himnussal kezdődik, s mint a cime is mutatja, a világ keletkezését a kaoszból, továbbá Uranos, Kronos és Zeus uralmát, ennek harcát a Titánokkal, valamint a Prometeus mondáját s az asszony teremtését, a többi istenek és istennők eredetét tárgyazza. Az utolsó három vers átmenet az elveszett költeményhez, melynek cime: 2. Katalogos günaikón (asszonyok névtára), amely a herozinákról, az istenek kedveseiról szól; négy könyvből állott s az utolsónak ez volt a cime: Éoiai, azért, mert minden ujabb elbeszélés igy kezdődött benne: «é hoié» (t. i. aminő ez és az a nő...). E költeményről s jelzett tartalmáról értesít bennünket az első 56 verse a következő költeménynek: 3. Aspis (Herakles pajzsa), mely Alkmenéről és Herakles meg Iphikles születéséről szól, valamint Heraklesnak Kiknos óriással s ennek apjával (Aresszal) való harcáról (l. Herakles). A harcra való készület elbeszélésébe alkalomszerüleg (139-320 versek) bele van szőve Herakles pajzsának leirása, mely gyönge utánzata az Ilias 18. énekében tárgyalt Achilleus-pajzsának. 4. Erga kai Hémerai (munkák és napok), tanító költemény (828 vers), melyben a költő élettapasztalatairól számol be. Az egész mű meglehetős száraz és alig nyujt valami műélvezetet. Az előadás ebben is egyenetlen és szaggatott, mert sok benne az interpoláció; nyelvezete sem sima, de a görög iskolákban sokat olvasták. Az alexandriai tudósok is foglalkoztak vele, Plutarchos (a költő földije) kommentárt irt hozzá, Vergilius római költő pedig utánozta Georgica-jában. H. a genealogikus éposz terén iskolát alkotott (l. Görög irodalom) s épp ugy, mint Homerosnak, számtalan egyéb költeményt ulajdonítottak neki, holott bizonyossággal csak a Teogonia és az Erga kai Hémerai tulajdonítható neki. Jelentősége abban áll,hogy Homeros naiv álláspontjától benne nagy lépéssel jutott előbbre a görög szellem, mert az emberi életnek, a világnak mind elméleti, mind gyakorlati oldalát mutogatta műveiben, s költészetében a lira, elégia, jambus és gnóma elemei is feltalálhatók.''


Forrás: Pallas Nagylexikon
 
Oldal tetejére