Új pályázatunk: TALÁLKOZÁSOK

Bondár Zsuzsanna:
T A L Á L K O Z Á S O K
A ritka találkozások mindig örök életűek, felejthetetlenek


Első találkozás: Cleveland – Árpád (Nagy Amerikából kis romániai faluba)
Laci és Feri már második napja rostokolnak Nagyvárad állomásának várótermében. Minden vonat elé kimennek, remélve, hogy egyik elhozza hozzájuk drága testvérüket, Sárikát, akit 25 éve nem láttak. Már a tarisznyában hozott elemózsiából is kevés maradt. Ők kitartanak. A várva-várt testvér időközben sürgönyöz az utazás közben előállt hátráltatások miatt, ám kis falujukba bármilyen sürgős küldemény is csak 24 óra késéssel érkezik. Ők bíznak benne, hogy ez a találkozás már nem álom, mint eddig volt, hanem igazán megvalósul, csak türelem

Huszonöt év a sors könyvében is több lapot számlál, hát még Sárika életében? Tizenhat éves volt, amikor édesapjával nekivágtak a veszélyes útnak, a kicsi, félig személy-, félig teherszállító MAIN nevű, holland hajóval, ami február másodikától március elsejéig hánykolódott a nagy vizeken, míg végre Philadelphiában kiköthettek. Innen még egy nap Chicago, majd Elginben amerikás magyarok segítették, végül Clevelandban telepedtek le.

A szülőhazája felé utazva Sárikának van ideje mindezt végiggondolni és összehasonlítani a maival. Ekkor már 1937 évet jelez a naptár, a hajó melyen most utazik, a Queen Mary már 5 nap alatt teszi meg azt az utat, ami régen majdnem egy hónapig tartott. Kiéhezetten a magyar szóra, kedves ölelésekre, mosolyokra számítva, rendkívül csalódottnak érzi magát a vonatút során. A sorozatos vámkezelés, megfigyelés, rendőrségi ellenőrzés, késleltetés és az emberek komorsága, barátságtalan, csendes suttogós beszéde rendkívüli módon zavarja. Végre Biharpüspöki! Közel a végcél, de még mindig újabb vám, mielőtt tovább mehet, s végre Nagyvárad! Talán egész útja alatt ebben a pillanatban a legizgatottabb. Vajon várják-e, megismeri-e őket? És ők felismerik-e? Mennyi kérdés!

A találkozás leírhatatlan. A Sárika torkán sokáig egy szó sem talál utat, mintha megnémult volna. Feri, a délceg legény, Laci a kis 11 éves inas legény, akiket akkor itt hagyott, most, mint két öregedő, csizmás, rövid télikabátos, bajszos idegen tekint reá. Csak a hang, a szemük csillogása, lelki közelségük a régi. Igen, ők azok a rég látott testvérek. Tudja, hogy most már jó helyen van, ők majd vigyáznak minden lépésére, minden kívánságát teljesítik, csak szólnia kell.

Az a pár hónap, amit Sárika volt hazájában tölt, a régi ismerősökkel való találkozások inkább felkavarják amúgy is túl érzékeny lelkét, nemhogy csillapítanák azt. Vele egykorú barátnői, akik még élnek, már kész öregasszonyokká töpörödtek a sok szenvedés és megpróbáltatás következtében, amit a háború okozott életükben.

Első, soha el nem felejtett szerelmével, Sándorral is találkozik, aki fél béna kezével tudja csak átölelni. Ő is megnősült és családot alapított, de erről nem volt lehetősége értesíteni sem Sárikát. A háború, majd a fogságban eltöltött évek meggyőzték, hogy hiábavaló lenne Sárikát ilyen későn, ilyen állapotban magához láncolni, aki akkor már egyébként édesanya volt.

Ekkor ébred rá a világ másik oldaláról érkezett hölgy, Sárika, hogy az eddig kegyetlennek tartott sors mégis kegyes volt hozzá, hogy ennyi szenvedéstől megkímélte őt, amit az itthoniaknak el kellett viselniük. Az a szeretet, amit családjától, rokonaitól, főleg a Laci családjától kap, kárpótolja őt a sok szenvedés felismerése nyomán tapasztaltak miatt is.

Hol van már az a családi fészek, az a csodálatos, szabad, gondtalan élet, a kis tanya és környéke, a kis erdő, ahonnan friss virágokkal lovagolt felé Sándor? Hol az a boldog 16 éves kislány, akinek gyorsan fel kellett nőnie, mert a sors így diktálta? Talán a kis falu templomtornya maradt csupán a régi, bár ez is csoda, hogy megmaradt, a harangok búgó hangja és a testvérek önfeláldozó szeretete.

Ezzel a tudattal kell visszatalálnia családjához s háborgó szívét lecsendesíteni, mert most már tudja, hogy a fentiek vagy maga a sors keze irányította útját, bármily nehezen viselte is azt. Nincs oka saját élete miatt aggódni, ezen túl a honvágyát is képes lesz legyőzni

Utolsó találkozás: néma búcsú (Árpád-Cleveland)
Ez a találkozás már az „Ígéret földjén”, Amerikában történik, nem minden izgalom és nehézség nélkül. Ugyanis Sárika még egyszer találkozni szeretne legkedvesebb testvérével, Lacival, akit feleségével együtt meghív, vállalva az úttal járó összes költséget. Ő nagyon várja őket. Érzik a meghívottak is, hogy ezt nem utasíthatják vissza.

Hiába gyermekeik féltő gondolata, ők döntenek: Ne féltsetek, hiszen a halál úgy is megtalálja emberét, ha otthon ül is - mondja Laci. Elkezdődnek az előkészületek. Nem a bátorság, még csak nem is az anyagiak, hanem Laci egészségi állapota kétségessé teszi az utat.

Amikor már csak az útlevelük kiváltása van hátra, az iratok kiadását a közelgő választások miatt a hatóságok elnapolják. Nyilvánvaló, hogy e két idős személyen áll vagy bukik a választások eredménye. Nincs más, mint újra alkalmazkodni, indulatok nélkül. Ezek után Laci megbetegszik, így végül a választások utáni indulásuk 1975 április 2-ra tevődik. Végre kezükben a kincset érő útlevél, melynek átadása közben a rendőrség meghatalmazottja figyelmezteti őket, hogy az államtitkot el ne árulják Amerikában. Kilépésük után a feleség Lacihoz fordul és rákérdez, immár a család jelenlétében: Apja, mi az az államtitok, te tudod? Ő pedig mosolyogva válaszol: Látod anyja, milyen jó, hogy fogalmunk sincs az államtitokról, így biztos nem fogjuk elárulni. Végre egy kis derültség a sok izgalom között. És elindulnak. Legkisebb lányuk - két gyerekét és munkáját másokra bízva – kíséri őket a nagy Bukarest felé. A hosszú úton megismerkednek egy volt szalontai, de rég a fővárosban élő, idős személlyel, akivel barátságot kötnek, valamint segít szállodát találni és felkutatni Laci volt szomszédját, aki szintén a fővárosban él. Így még társaság is kerül, amire nagy szükségük is van. Újabb nehézség tárul eléjük, amikor megtudják, hogy a húsvéti ünnepek miatt a repülő járatokat csökkentették és New-Yorktól Clevelandig csak későbbi időpontban tudnak utazni. Egy hetet Bukarestben várnak az indulásra. Kislányuk a követség által meghatározott összes irattal ellátja őket, már csak a repülő indulására kell várniuk. Éttermük a szálloda mellett, idejük van, így megkezdik ismerkedésüket a fővárossal. Csodálkozik a feleség, hogy mennyi templom, épület, park, múzeum, sétány, mozgólépcsős üzlet (amit életükben először próbálgatnak)! A barátok közbenjárásával még egy magyar templomot is meglátogatnak. Az is csoda, hogy annyi magyar él a nagy román fővárosban, akik hitéletüket is gyakorolhatják, nem úgy, mint kis falujukban, ahol tiltják azt.

Mintha álmukban történne minden. Már a Sabena, belga légitársaság gépéről szemlélik a soha nem tapasztalt eseményeket, a kiszolgálást, a Nap különböző irányból érkező sugarait, a csésze alakú bárányfelhőket, az alattuk látszó nagy kékséget, a repülő időjárás okozta döcögését, mintha göröngyös szekéren ülnének, egyszóval mindent. New-Yorkban a fogadott ügynök átkíséri őket a Clevelandba tartó repülőhöz. Még egy és fél óra út. Leszállva, a hosszú folyosón haladva, mint a mesében Sárika mosolygós, könnyes szemét pillantják meg. Mindenről elfeledkezve ölelik egymást, leírhatatlanul boldogok. Az ottlétük 34 napja alatt rengeteg élményben van részük: találkozás a család minden tagjával otthonukban, barátok látogatása, a Niagara vízesés, az indián templomok, az óriási akvárium és a torony nélküli református templom, az „Ámisok” és még mi minden más, ami a Sárika 16 emeletéről nézve, az Eyre tó partjáról hihetetlen látvány. Legjelentősebbek mégis a beszélgetések, melyek annyi félreértést tisztáznak életükről.

Ám az élményekkel csordultig megrakott tárházuk birtokában már az elkerülhetetlen búcsúra gondolnak. Hogyan lehet megélni, midőn biztosak benne, hogy ez már a végső búcsút jelenti? Hogyan?

Némán, ölelésükből mások által kiszakítva, teszik dolgukat. Sárika még akkor is a végtelent szemléli, amikor a gép már rég eltűnt szemei elől. Az utasok is némák. A belső érzések fogságából a szavak nem találnak kiutat, csak a szemek beszélnek.

Bondár Zsuzsanna, Szeged, 2018. február 11.
 
Sorsfordító találkozások



A történetem igazából két sorsfordító találkozásról szól.

Csodálatos magyar vizslánk, Frakk idén júniusban 12 éves lesz. 2006. június 26-án született négy testvérével együtt. Pár hetes korukban elmentünk meglátogatni őket. A gazdájukkal édesapám lebeszélte, hogy egy kutyust elhozunk, amikor elválasztódnak az anyjuktól. Jó órát ott voltunk és Frakk minket választott. J Csodás, boldog kiskutyusként élt nálunk. Édesapám, vadász lévén megtanította neki a vadászat csínját-bínját. 5-6 éves koráig járt is vele vadászni rendszeresen. Sokszor vittük futni és úszni is.

De az első pár évében a mindennapjaiban nem vettem részt, mert nem laktam már a szülői házban. Majd az élet úgy hozta, hogy ismét hazaköltöztem. Egy ingatlanügylet lévén mindenemet elvesztettem, amiért 15-20 évig dolgoztam. Nem tudtam feldolgozni. Éveken keresztül csak e körül forgott az agyam. Nem értettem. Annyi mindenkinek segítettem már, igyekeztem másokat nem bántani, szeretetteljesen élni. Mivel érdemeltem ezt ki? Mit kezdjek magammal, az életemmel, elváltan, pénz nélkül stb.??? 40 évesen merre induljak? Kb. 4 éven át ez töltötte ki az életemet.

Ekkor „találkoztam” Frakkal. J Annyi szeretetet, megbecsülést és jókedvet kaptam tőle, amit soha egyetlen embertől sem. Olyan szintre fejlődött a barátságunk, hogy ma már azt is érzi, ha reggel felébredek máris jelez. Ő az udvaron alszik, a házba nincs bejárása. Az állandó lelki harcom rajta is nyomot hagyott. Gyakorlatilag magába szívta a negatív, rossz energiáimat, a fájdalmamat, dühömet, haragomat. Egy nap már nem akart kijönni a házából. L Nem értettem mi a baja. Az állatorvos sem vitt közelebb a valósághoz. Aztán szép lassan megértettem. Átvette a problémáimat, gondjaimat és belebetegedett. A szeretetével az öngyilkosság széléről hozott vissza. Aztán szép lassan átsegítettük egymást ezen a rossz időszakon.

Időközben egy nap Budapestre utaztam azért, hogy valakivel találkozzam és tisztázzak vele valamit. A férfi, akivel utaztam lenyűgözött. Sose találkoztam még hasonló emberrel. Ősidők óta ismerem, már akkor tudtam. Három nap múlva már együtt hétvégéztünk. Megérintette a szívemet. Ha akkor ott azt mondja, hogy 5 felesége és háreme van, akkor sem tudtam volna neki nemet mondani. Mennem kellett. És menni akartam. Azóta élek NŐKÉNT. A szó legjobb értelmében. Ő egy nap elment, és én hónapokig nem tértem magamhoz. Megint a fájdalom, a bánat, a szomorúság. Majd hónapok múlva ismét találkoztunk. Oda voltam érte és ez a mai napig így van. Szerinte én tökéletes vagyok és nem érdemel meg engem. Ő döntött. És megint elment. Közel sem vagyok tökéletes. Csak szeretem. Úgy, ahogy van. és nem telik el nap, hogy ne ő legyen az első gondolatom mikor felébredek és este az utolsó, mikor lefekszem. Pedig nem akarom. De ő már örökké bennem marad.

Életem ezen szakasza sok mindenre ráébresztett. Merre szeretnék haladni, mit szeretnék csinálni. Egészen átértékelődtek bennem a dolgok. Mi az ami fontos, értékes, mi az ami boldoggá tesz stb.

Már csak olyan dolgokat teszek, amik jók a lelkemnek, úgy élek, ahogy nekem jó és nem érdekel mások véleménye. Meg kell mondjam el is maradoztak mellőlem az emberek, mikor befejeztem az egyoldalú segítségnyújtást. De nem bánom. Így legalább kiderült ki milyen szerepet töltött be az életembe. És mindenkitől tanultam valamit. Ha mást nem, hát azt, hogy legközelebb ugyanazt a hibát ne kövessem el még egyszer.

És különben is itt van nekem Frakk, vagy, ahogy mostanában becézem TündérbogárkaJ, akitől annyi szeretetet és jókedvet, örömet kapok, hogy sokszor azt érzem én vagyok a világ legboldogabb és leggazdagabb embere. J
 

Turi Török Tibor

Állandó Tag
Állandó Tag
Turi Török Tibor vagyok, a következő írásommal pályázok a Találkozások c. pályázatra.

A bögre panasza

Múltam víztükrébe kavicsot dob a jelen. Szirénként mélybe rántana, ha a hullámok nem törnék meg a képi varázst, ha nem zárnák el vizsla szemem elől eddigi éltemet a kút fenekén.

A vödör vizet ért. Megtekeredve kicsit úszott, majd alábukott. A lánc megfeszült. Ekkor vettem észre, hogy már tekerem is felfelé, kimentve őt, letűnt idők mélyéből. Számhoz emeltem. Két oldalt csorgott ruhámra a múlt itala. Eláztam. Óhatatlan körbefogtak rég nem látott barátok, élők, holtak, és a jóságos mama, kit nem lelek az udvaron, a beszögelt ajtó és az ablakok mögött sem remélhetem.

Itt jártam 1974-ben, a Zempléni kaland* napján. Említettem már, de most kicsit ellágyulok: Katival stoppoltunk Miskolcról a zempléni igézetbe. Hegyek zöld hullámai fogtak, fognak körül, ormok tajtékai vagánykodnak, almazöld lankák futnak felém, hogy itt, a házacska előtt térde ereszkedve örömködjenek.

– Már elhiszed, hogy időtlenek vagyunk, és egyre szépültünk? Megőriztük a színfalat, a lágy dobogót: a rétet, izzó csillagunkat: a Napot. Csak a néni és pulija hullott ki a képből… De lám magad jöttél! Él még a lány? Te sem tudod. De te visszajöttél. Várt a kút nagyon! Mesélte, mikor vizet kértetek, mily örömmel adta. Anyóka kislányszemei, mint Piroskáé csillogtak, kezeit gyermekded dörzsölte. Vendégei jöttek az elhagyott völgybe, szemrevaló, szép, friss fiatalok, mint levendula a réten, mint szellő, mely idetévedt simogatni hópehely arcát, és életfogytig szűz lelkét. A zománcos bögréből nagyokat húztatok, egymás szájához mint csókot úgy kínáltátok – és a kutya táncolt köröttetek.

– Kik vagytok, lelkeim? Honnét jöttetek? De jó látni titeket! De szép is a fiatalság! Én is voltam valamikor szemrevaló. Ölre mentek Óhután a legények értem… De már csak magam maradtam, és Bojtos… Istenem, be szép is az élet… Van kis túróm, friss kenyerem. Tegnap sütöttem. Üljenek mán le, hozom is tüstént kedveseim…! Ne menjenek már el. Mért kell így sietni? Megvár az élet mindenkit! – A puli lesunyta fejét és gazdájához nyomakodott. Megpusziltuk. Arcom nedves lett. Könnyszemei azóta is bennem párállnak.

Közel negyven év után újra hátat fordítok az árva portának. Már csak az elemek tanúi e kurta regének. A tető beszakadt, a kút is rozoga – feladja. Közönségem, az örök hegyek gyászos karéja körbezár. Tekintetemet valami a beszakadt káva felé vonzza. Rögök és fűcsomók közt panaszosan néz felém a bögre. Már akkor is foltozták ügyes kezek, horpadt volt, de büszke. Most becsapva és kifosztva, néma fohásszal szomjamat reméli. Tanúkra leltünk egymásban. Cinkosok vagyunk, a fátum ellenében. Magamhoz vettem, megmostam, törölgettem, és Pálháza környékén elvesztettem. Én Keszthely felé vettem utamat, ő visszaballagott mamához, ötven nyarat élt pulijához és a cserben hagyott kútjához.



*Korábbi novellám
 

Csatolások

  • Turi Török Tibor_A bögre panasza.txt
    2.8 KB · Olvasás: 1
Szép nyári reggel volt. A nap már melegen sütött, pedig még hét felé járt az idő. Szüleimmel a kirándulásra készülődtem. Nagyon szerettünk hétvégeken, mikor időnk engedte, utazgatni. Városokba, kis falvakba, erdőbe, múzeumokba. Ezen a szombaton egy közeli kis város volt a cél. Jártunk itt már többször. Azért is terveztük újra, mert kedves kicsi város, sok látnivalóval, kis templomokkal, hűsítő szökőkutakkal.

Az időjárás jelentés is hőséget jósolt. Már meleg is volt. Azon gondolkodtam, hogy lemondom a közös kirándulásunk. Azonban megígértem és az ígéretem betartva mégis utaztam szüleimmel.

Hamar meg is érkeztünk. Leparkoltunk egy fákkal teli hűvös helyre.

- Akkor először képeslapot veszel a postán?- kérdezte anyukám.

Jellemző rám a képeslap vásárlása azokról a helyekről, ahol járok. A hűtőmágneseket sem hanyagolom.

- Persze, azonnal jövök.

Elindultam a posta felé. Beléptem. Az ablakoknál hosszú sorok kígyóztak. Beálltam egy általam rövidnek véltbe. Az előttem álló fiatalember már elég ideges volt.

- Itt öregszem meg.- mondta.

- Azért talán nem. –szóltam.

Valóban. A fiatalember fizette be a csekkeket. Arra lettem figyelmes, hogy már kulcstartókat is árulnak. Ott lógtak egy tartón. Néztem, de közben hallottam is a következő mondatot.

- Azt hittem, hogy soha nem szabadulok meg a pénzemtől. - jegyezte meg a hölgynek.

A hölgy már elég fáradt is lehetett, nem kommentálta. A férfi végzett, elköszönt. Én következtem. Kicsit időbe telt, míg a képeslapokat kiválasztottam. Vettem kulcstartókat is.

A vásárlás után a szüleimhez mentem.

- Akkor először megnézzük a kis templomokat.- javasolta anyukám.

- Utána sütizünk. - szólt apukám. Nagyon szereti az édességet, ezért ezt nem lehetett kihagyni.

Betértünk a kis templomba. Hűvös volt. Nagyon jól esett ez a hűvösség, mert a nap kint már ontotta a meleget. Elnézelődtünk a freskókon, a festményeken. Mintha először láttuk volna. Nagyon sokszor, de mindig lenyűgözött bennünket. A templomnézés után kicsit megálltunk a szökőkútnál. A víz közelsége kicsit segített abban, hogy ne legyen annyira melegünk. Kis idő múlva mentünk süteményezni.

- Megnézhetem a képeslapokat?- kérdezte anyukám.

- Tessék nyújtottam át a lapokat.

Éreztem, hogy valami kicsúszik közülük. Lenyúltam a földre, ahová esett. Egy személyazonossági és egy lakcímkártya volt. Mindjárt az jutott eszembe, hogy az előttem álló fiatalember tehette ki. Ahogy összefogtam a képeslapokat én nem vettem észre , közé került. Nem is azon gondolkoztam kié, hanem , hogy kerül a tulajdonoshoz. A posta már bezárt.

Így nem maradt más, mint hétfőn visszaküldtem ajánlott levélben a tulajdonoshoz. Megnyugodtam, hogy hamar kézhez kapja, és nem idegeskedik.

Teltek a napok. Egyszer csak levelet kaptam. A levél feladója az a fiatalember volt, kinek visszaküldtem az igazolványt. Nagyon köszönte, hogy ilyen rendes voltam. Megkérte találkozzunk, kis ajándékot szeretne adni. Elutasítottam. Visszaírtam ez természetes volt részemről, nem várok érte semmit.

Azt hittem így elrendeződött minden. Tévedtem. Munkából érkeztem haza, mikor a házunk előtt egy ismeretlen autó állt. A fiatalember szállt ki belőle, ki a postán előttem állt. Kezében virágcsokor. Ezzel köszönte meg az iratok visszaküldését. A feladó címből tudta meg hol lakom. A virágot elfogadtam. Ezután jött a kérés:

- Légy szíves egy süteményre is gyere el velem!

Sehogy sem akartam. Annyira szívesen hívott, hogy végül beleegyeztem. Sokat beszélgettünk. Így búcsúzáskor így váltunk el:- Ugye találkozunk hétvégén is?

- Persze. –vágtam rá természetesen.

Aztán sok találkozás lett .A találkozásból szerelem. Majd házasság. Abba a kis városba költöztem, amelyik mindig is kedves volt. Azóta a posta is kedves, ahol az ismerkedés történt. Bár ott a fiatalember elég morgós volt. Az évek bebizonyították , hogy egyáltalán nem az.

Így alakult a városnézés egyszer , egy nyári napon.
 

A vén diák


Egy hosszú felüljárón keresztül vezet az út a munkahelyemre. A mögötte meghúzódó munkaviszony lassan ugyanolyan hosszúságú már. Pár napja hóval fedett a beton. Erőlködés nélkül taposom, mint a 29. életévem végét. Igazság szerint mindkét taposóakna robbanásra készül már egy ideje. Tény, hogy a bűvös 30 közelsége magával vonja a legfőbb számadást és sajnos egyfajta kapuzárási pánik kezdetét is. Ki hogyan éli meg persze, annyira szubjektív. A magam esetében rá kellett jönnöm arra, hogy számomra sem kifelé, sem befelé nem akar nyílni az a bizonyos ajtó. Egyszerűen beragadtam. Ennek hatására a tavalyi év elejétől elkezdtem "bakancslistásan" élni az életem. Úgy vélem, hogy nem a fa tetejéről az avarba visszahullva van csupán létjogosultsága az ilyesminek, hanem mindvégig a fára mászás játékos élvezete közben. Eme felfogásnak hála két külföldi út, rengeteg élmény, valamint egy egyetemi felvételi lett kihúzva egyelőre a cetlimről. Akkor még nem sejtettem, hogy a felsőoktatás mennyi új színt fog vinni a szürkeállományomon kívül a hétköznapjaim monoton szürkeségébe is.

Hihetetlen emberi sorsok, találkozások... Ó mindez egészen megváltoztatott!

Még első nap, amikor kisiskolás módon feszengve ültem be a grandiózus terembe, pillantottam meg őt. A fiút a kerekesszékben. Különleges volt már akkor is a jelenléte. Végtelen erőt fedeztem fel benne. Később a közösségi adatlapja még nagyobb meglepetést tartogatott. Bátorságot, kitartást, bajtársiasságot. Ezeknek a fogalmaknak a gyakorlati mivoltáról néhányan álmodunk pusztán. Neki az élete része. Sőt, az élete sem akármilyen! Utazásokkal teli vagy épp focimeccsek látogatásával tarkított. Kezében, ha úgy van koktélt melenget. Ilyen egy erős kéz, mely a többi segítő kéz nyomától feddhetetlen. Istenem mennyi embert ismerek, akit a mozgás helyett az elméje gátol abban, hogy hasonlóképpen élhessen! De ő töretlenül mutatja nekem, iskola meg munka mellett bizony így is lehet.
Az angol szemináriumon ért a következő döbbenet. Egyedülálló édesanya, ki az idegen nyelvet tökéletesen beszélve adott létének tortájából nekünk egy kesernyésnek tűnő szeletet. Nappal családsegítőként dolgozik, éjjel egy kaszinó érdemi működtetésében játszik hatalmas szerepet. Milyen széles szakadék köti össze e két területet! – gondoltam hirtelen. Mígnem ráeszméltem, hogy annyira mégsem. A pénz megléte olyan akár a póker. Ha nincsen malacod és nem tudsz megfelelően taktikázni, az anyagi biztonságod kártyavárként omolhat össze a családi életeddel egyetemben. Ebből a szemszögből nézve akár egyenes ösvény is vezethet valakit az egyik említett helyről a másikra. Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám ettől a groteszk felfedezéstől. A "single mom" témakört hasonló vidámsággal közelítette meg ő is. "Very good!" – felelte a családi állapota nehézségét érintő kényes kérdésre. Hisz jó neki ez így. Én abszolúte meg is értem. Elvált szülők gyermekeként nincs bennem semmi előítélet. Jobb szülői mintákat kaphat külön egy gyermek, mint egy rossz kapcsolat kártékony miliőjében elveszve. Minden tiszteletem ezeké az édesanyáké, valódi harcosok ők a szememben.
Ám nem mindenki ennyire "szerencsés", hogy elvált titulusú tudjon maradni mindössze. Egy majdnem elmaradt előadás feszült várakozásába kényszerítve találkoztam vele. A NŐVEL, ki nem oly rég még a férjét temette. A sors óriási veszteséggel áldotta meg. A fiáról ódákat zengve mégis csillogott a szeme. A szívem virágzásnak indult tőle. Könnyeit akkor is mélyen magába rejtette. Valamelyik előadáson láttam is ezt a csodagyereket, csendben, illemtudóan viselkedett a lelkesen körmölő édesanyja mellett. Egyszer beszéltünk csak az özvegységéről. Meglepő őszinteséggel, kendőzetlenül mesélt nekem az őt ért tragédiáról. Mindig is utáltam az élet megy tovább típusú közhelyet. Ezt a hölgyet megismerve azonban sikerült átértékelnem a szemantikáját végre. Bármilyen súly borítja megfáradt testünk, lesöpörhetjük azt a vállainkról, de az álmaink édes terhét soha!

Nos így tanultam meg a legnagyobb leckét az egyetemen. Pedig az oklevelem még fényévekre kering valahol a világegyetemben. Már megérte minden eddigi küzdelem. Munka mellett iskola? Ez legyen a legkevesebb. Ha bármikor gyengének érezném magam újra, úgy is ezek a körülményeik ellenére boldog arcok fognak ösztökélni a céljaimhoz vezető űrutazás kalandos folytatására.
 

Georgina Bojana

Őstag
Fórumvezető
Rádiós
Kormányos
A CanadaHun TALÁLKOZÁSOK című pályázatát a mai napon lezártuk
A pályázat eredmény hirdetése a következő:

1.) Rátkay Edit : Italra kellene 12
2.) Bódai-Soós Judit Fizetség 11
3.) Csaba82 : A vonaton 10

*
Dylan D. Tides: Különbségek 8
dorotea : Találkozás emlékképei 6
Kókai Viktória: Találkozások 6
Domahidi Klára: Csak egy utazás 6
Moncsoszka: Sorsfordító találkozás 6
Dénes Somogyi: Találkozásom a számítógép ördögével 5
Carnivean : …a régi park 5
Wip : Magány 4
Vasi Ferenc Zoltán: Kovács Tádé a lelkivezető 4
Molnár Csaba Sándor: Ajkai kórházas 4
Judit24: Virtuális valóság 4
Csukné Rajnai Zsuzsa: Isten útjai kifurkészhetetlenek 4
Bondár Zsuzsanna: Első találkozás Cleveland – Árpád 4
Turi Török Tibor: A bögre panasza 4
Tascher Katalin: Kirándulás 4
Sima Bernadett: A vén diák 3
*
A nyerteseknek gratulálunk, nyereményeiket postán kapják meg. Ezért kérjük, hogy nevüket, postai címűket, ahová a nyereményt postázhatjuk privátban kérem.
A többi résztvevőnek megköszönjük a beküldött, szép írásaikat.
Pályázóinknak megköszönjük a részvételüket, olvasóinknak pedig a szavazást.
Versenyen kívül a pályázatok továbbra is tetszikelhetőek.


 
Oldal tetejére