Ünnepeink: KARÁCSONY
- Téma inditó csipkebogyo
- Kezdés dátuma
Tóthárpád Ferenc: Madarak karácsonya
Tóthárpád Ferenc:
Madarak karácsonya
Tóthárpád Ferenc:
Madarak karácsonya
Fekete karácsony lesz – mondogatták az emberek, de a hideg esti szél mintha a hó illatával lett volna tele. Az utcában fényfüzérekkel feldíszített fák varázsoltak karácsonyi hangulatot. Adrienn az ablaknál állt. Tekintetét a hegyek felé fordította. Még a fülében hallotta a vers ritmusát, amit az előző este tanult.TÉLI CSEND
Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.
Kis, pisze orrát nekinyomta az ablaknak. Lehelete áttetsző foltokban pihent meg a hideg üvegen. Ujjával rést törölt a párán, azon át figyelte, hogy az ünnep előtt is eljönnek-e hozzá a madarak, hogy híreket hozzanak a hegyen túlról. Adrienn gyakran üzent velük. Tudta jól, hogy rajta kívül senki sem érti a cinegék, a verebek és a rozsdafarkúak csevegését. Kicsit furcsállta ugyan, de nem bánta, hogy minden alkalommal csak róla esik szó. Mindig tudták a kis madarak, hogy mi történt az iskolában, hogy anyukája mostanában kevesebbet beszélgetett vele, hogy kivel veszett össze a játszótéren, és hogy az édesapja már milyen régen elutazott. Ha nem is mondta, akkor is tudták, hogy miért szomorú.
– Talán éppen ezért jöttek el megint – gondolta a kislány.
Adrienn emlékezett a tavalyi karácsonyra: – Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj! – kopogták a cinegék az ablakpárkányon. Most azonban csak dideregve néztek befelé a szobába, pedig azon az estén is finom magokkal telt meg az etető. Volt közöttük egy veréb, vele rendszeresen beszélgetett Adrienn. A többiek már régen elrepültek, ő még mindig ott maradt, és csak nézett a kislányra. A csapzott kismadár és a kislány a csukott ablakon át is értette egymás gondolatát:
– Szervusz! Tudom ám, hogy mit akarsz. Nekem is jó, ha valakivel beszélgethetek, ha elmondhatom, mi az, ami bánt – szólalt meg Adrienn.
A madárka izgatottan ugrálni kezdett a párkány bádoglemezén, mintha ily módon akarta volna üdvözölni a szomorú kislányt:
– Szervusz, szervusz!
Adrienn mosolyra húzta a száját, csillogó szemeit megtörölte pizsamakabátja ujjával, és így szólt:
– Láttam ám, hogy legtöbbször csak az anyukáddal vagy. Apukádnak biztosan nagyon sok a dolga. Már csak kettőt kell aludni, és itt a szenteste. Addigra elég magot gyűjt, és akkor biztosan hazajön. Én is sokat vagyok egyedül, pedig olyan jó, amikor anyu és apu is itthon van. Tudod, az én apukám is régen volt velünk – fejét lehajtotta, kicsit várt, és így folytatta –, mégsem vagyok szomorú, mert tudom, hogy nemsokára hazajön.
Mire a kislány újra felemelte a fejét, addigra barátja már a hegyek felé repült. Feltámadt a szél, hidegen vágott be az ablak résein. Kisöccse, Balázs, már aludt. Adrienn leült az ágya szélére, és imádkozni kezdett. A nagymamája tanította meg az esti imára, de ezúttal másként szólt a fohász. A szüleiért imádkozott s a madarakért, és azért, hogy essen a hó, mert az olyan szép, és akkor olyan tiszta a táj.
Amikor édesanyja a szobába lépett, hogy betakarja, szorosan átölelték egymást.
– Üzentél apunak, hogy neki is lesz meglepetés a karácsonyfa alatt? – kérdezte Adrienn, de olyan halkan, hogy a saját hangját is alig hallotta.
– Sajnos nem tudtam beszélni vele, megint nem értem el. Talán majd holnap – hangzott a bizonytalan válasz.
– Azt mondtad, ha valamit nagyon akarunk, és mindannyian nagyon akarjuk, akkor az teljesülni fog – szólt kissé neheztelve Adrienn –, és mi mindannyian nagyon akarjuk, hogy apa hazajöjjön. Ugye?
Sokáig csend volt a szobában, csak nehezen jött a válasz:
– Gyakran próbálom hívni telefonon, de nem hallok mást, mint azt, hogy “a hívott szám pillanatnyilag nem elérhető”. Sajnos néha a felnőttek sem gondolják meg, hogy mit mondanak – felelt alig érthetően az édesanyja.
Csend borult a szobára. A kisvillanyt égve hagyták aznap este, úgy aludtak el. Összebújva, kicsit fázósan.
Másnap szikrázó napsütésre ébredtek, madarak egész serege kopogott az ablakpárkány vékony csíkján, ahol a szoba melegétől megolvadt a hó. Közöttük ott ugrált, követelve reggeli eleségét, egy csapzott veréb is. A hegyeket, a fákat, az utcát, a tetőket egybefüggő hó fedte. Adrienn, Balázs és az édesanyjuk kézen fogva álltak az ablak előtt, szótlanul gyönyörködtek a mesés átváltozásban.
Délután hosszú sétára indultak. Sokat beszélgettek. A kertek feldíszített fenyőfái, a kigyúló fények ünneppé változtatták az estét. Ropogott a hó, az utcákon alig jártak autók. A gyerekek érezték, hogy különleges karácsony készülődik. Már szürkült, amire hazaértek. A kapuból gyönyörködve tekintettek vissza a tájra, amikor az utca felett furcsa felhőt pillantottak meg. Adrienn felkiáltott:
– Nem is felhő¼ madarak! – és már szaladt is volna, ha édesanyja vissza nem tartja. A meglepetésnek mindezzel még nem volt vége. Döbbenten álltak meg a járda szélén. A madarak díszkísérete mintha tolta volna az előttük haladó autót. Aztán egyszerre csak, amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt az égi kíséret. Az a néhány járókelő, aki még az utcát rótta, talán észre sem vette a különös jelenetet. Adrienn azonban pontosan tudta, hogy mi történt. Az autó mellettük állt meg.
– Apu, apu! – kiáltották a gyerekek.
– Szervusztok! – kapta fel őket az édesapjuk.
– Már nagyon vártunk – szólalt meg az édesanyjuk is.
Rövid idő múlva együtt tálaltak a finom ünnepi vacsorához. A bőröndök a szekrény legmélyére kerültek, mintha többé már soha nem is volna szükség rájuk. Sokat nevettek és sokat beszélgettek. Az idő múlásával Adrienn és Balázs pillantásai egyre többször vetődtek a csukott szobaajtóra. Az ajándékozás édesanyjuk boldog szavaival kezdődött:
– Mehetünk, együtt a család – mondta.
Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.
Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.
Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.
Azt remélte, hogy az erdők hamarosan magukra öltik majd fehér ruhájukat. Emlékezett rá, hogy a nagypapája is gyakran mesélt a hegyekről. Nem tudta pontosan, de egy versrészlet jutott az eszébe a holdfényben álló fákról: – “egy kissé tán’ dideregnek, felsorakoznak, úgy melegednek¼” s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.
Kis, pisze orrát nekinyomta az ablaknak. Lehelete áttetsző foltokban pihent meg a hideg üvegen. Ujjával rést törölt a párán, azon át figyelte, hogy az ünnep előtt is eljönnek-e hozzá a madarak, hogy híreket hozzanak a hegyen túlról. Adrienn gyakran üzent velük. Tudta jól, hogy rajta kívül senki sem érti a cinegék, a verebek és a rozsdafarkúak csevegését. Kicsit furcsállta ugyan, de nem bánta, hogy minden alkalommal csak róla esik szó. Mindig tudták a kis madarak, hogy mi történt az iskolában, hogy anyukája mostanában kevesebbet beszélgetett vele, hogy kivel veszett össze a játszótéren, és hogy az édesapja már milyen régen elutazott. Ha nem is mondta, akkor is tudták, hogy miért szomorú.
– Talán éppen ezért jöttek el megint – gondolta a kislány.
Adrienn emlékezett a tavalyi karácsonyra: – Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj! – kopogták a cinegék az ablakpárkányon. Most azonban csak dideregve néztek befelé a szobába, pedig azon az estén is finom magokkal telt meg az etető. Volt közöttük egy veréb, vele rendszeresen beszélgetett Adrienn. A többiek már régen elrepültek, ő még mindig ott maradt, és csak nézett a kislányra. A csapzott kismadár és a kislány a csukott ablakon át is értette egymás gondolatát:
– Szervusz! Tudom ám, hogy mit akarsz. Nekem is jó, ha valakivel beszélgethetek, ha elmondhatom, mi az, ami bánt – szólalt meg Adrienn.
A madárka izgatottan ugrálni kezdett a párkány bádoglemezén, mintha ily módon akarta volna üdvözölni a szomorú kislányt:
– Szervusz, szervusz!
Adrienn mosolyra húzta a száját, csillogó szemeit megtörölte pizsamakabátja ujjával, és így szólt:
– Láttam ám, hogy legtöbbször csak az anyukáddal vagy. Apukádnak biztosan nagyon sok a dolga. Már csak kettőt kell aludni, és itt a szenteste. Addigra elég magot gyűjt, és akkor biztosan hazajön. Én is sokat vagyok egyedül, pedig olyan jó, amikor anyu és apu is itthon van. Tudod, az én apukám is régen volt velünk – fejét lehajtotta, kicsit várt, és így folytatta –, mégsem vagyok szomorú, mert tudom, hogy nemsokára hazajön.
Mire a kislány újra felemelte a fejét, addigra barátja már a hegyek felé repült. Feltámadt a szél, hidegen vágott be az ablak résein. Kisöccse, Balázs, már aludt. Adrienn leült az ágya szélére, és imádkozni kezdett. A nagymamája tanította meg az esti imára, de ezúttal másként szólt a fohász. A szüleiért imádkozott s a madarakért, és azért, hogy essen a hó, mert az olyan szép, és akkor olyan tiszta a táj.
Amikor édesanyja a szobába lépett, hogy betakarja, szorosan átölelték egymást.
– Üzentél apunak, hogy neki is lesz meglepetés a karácsonyfa alatt? – kérdezte Adrienn, de olyan halkan, hogy a saját hangját is alig hallotta.
– Sajnos nem tudtam beszélni vele, megint nem értem el. Talán majd holnap – hangzott a bizonytalan válasz.
– Azt mondtad, ha valamit nagyon akarunk, és mindannyian nagyon akarjuk, akkor az teljesülni fog – szólt kissé neheztelve Adrienn –, és mi mindannyian nagyon akarjuk, hogy apa hazajöjjön. Ugye?
Sokáig csend volt a szobában, csak nehezen jött a válasz:
– Gyakran próbálom hívni telefonon, de nem hallok mást, mint azt, hogy “a hívott szám pillanatnyilag nem elérhető”. Sajnos néha a felnőttek sem gondolják meg, hogy mit mondanak – felelt alig érthetően az édesanyja.
Csend borult a szobára. A kisvillanyt égve hagyták aznap este, úgy aludtak el. Összebújva, kicsit fázósan.
Másnap szikrázó napsütésre ébredtek, madarak egész serege kopogott az ablakpárkány vékony csíkján, ahol a szoba melegétől megolvadt a hó. Közöttük ott ugrált, követelve reggeli eleségét, egy csapzott veréb is. A hegyeket, a fákat, az utcát, a tetőket egybefüggő hó fedte. Adrienn, Balázs és az édesanyjuk kézen fogva álltak az ablak előtt, szótlanul gyönyörködtek a mesés átváltozásban.
Délután hosszú sétára indultak. Sokat beszélgettek. A kertek feldíszített fenyőfái, a kigyúló fények ünneppé változtatták az estét. Ropogott a hó, az utcákon alig jártak autók. A gyerekek érezték, hogy különleges karácsony készülődik. Már szürkült, amire hazaértek. A kapuból gyönyörködve tekintettek vissza a tájra, amikor az utca felett furcsa felhőt pillantottak meg. Adrienn felkiáltott:
– Nem is felhő¼ madarak! – és már szaladt is volna, ha édesanyja vissza nem tartja. A meglepetésnek mindezzel még nem volt vége. Döbbenten álltak meg a járda szélén. A madarak díszkísérete mintha tolta volna az előttük haladó autót. Aztán egyszerre csak, amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt az égi kíséret. Az a néhány járókelő, aki még az utcát rótta, talán észre sem vette a különös jelenetet. Adrienn azonban pontosan tudta, hogy mi történt. Az autó mellettük állt meg.
– Apu, apu! – kiáltották a gyerekek.
– Szervusztok! – kapta fel őket az édesapjuk.
– Már nagyon vártunk – szólalt meg az édesanyjuk is.
Rövid idő múlva együtt tálaltak a finom ünnepi vacsorához. A bőröndök a szekrény legmélyére kerültek, mintha többé már soha nem is volna szükség rájuk. Sokat nevettek és sokat beszélgettek. Az idő múlásával Adrienn és Balázs pillantásai egyre többször vetődtek a csukott szobaajtóra. Az ajándékozás édesanyjuk boldog szavaival kezdődött:
– Mehetünk, együtt a család – mondta.
A szobát fenyőillat töltötte be. A lemezjátszó karácsonyi dallamokat játszott. Az ablaküvegen túlról pedig három veréb – anya, apa s a csapzott kicsi – nézte tágra nyílt szemekkel a kiszűrődő csillogó, színes fényeket. A csukott ablakon át is jól értették az üzenetet: “Boldog karácsonyt kívánok!”
József Attila: Betlehemi királyok
A Nagymamám mindig ezt olvasta fel nekem Karácsonyra várva:
József Attila: Betlehemi királyok
Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta – biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!
Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.
Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.
Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!
A Nagymamám mindig ezt olvasta fel nekem Karácsonyra várva:
József Attila: Betlehemi királyok
Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta – biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!
Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.
Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.
Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!
Bakó Ágnes: Kati karácsonya
Kati nagyon várta a karácsonyt.
Nagyon várta, mert nagyon szerette a fenyőillatot,
a karácsonyi csengő hangját, a csillámos díszeket,
a csillagszórók szétröppenő csillagocskáit. És szerette a karácsonyi meséket is, melyek a fenyőfákról s mindenféle karácsonyi csodáról szóltak.
Aztán mikor eljött a karácsonyest, visongva ugrálta körül az új játékokat, és a legszebb ajándékot mindig maga mellé fektette az ágyba.
Hanem ezen a karácsonyon kicsit csalódottan feküdt le Kati. És amíg a világ legszebb babáját magához ölelte, arra gondolt, hogy valójában minden karácsony egyforma, és olyankor se történik semmi varázslatos.
Kati éppen olyan gyerek volt, mint a többi, ezért hát ha valami különösebben érdekelte, azon mindig elgondolkozott. Most is.
És éppen ezen a karácsonyestén jött rá arra, miért olyan egyformák a karácsonyok. Mert azok! És mindez azért van, mert az egészet felnőttek rendezik, s minden alkalommal ugyanúgy titkolóznak, ugyanúgy nevetnek és súgnak össze a háta mögött, ugyanúgy szólal meg a csengő is, és ugyanúgy rendezik el az ajándékokat is a fa alatt, mint az előző karácsonyokon.
És amikor a felnőttek már jól kijátszották magukat az új játékokkal, mindig ezt mondják: "Ideje ágyba dugni a gyereket!"
Aztán mehet lefeküdni! Másnap kimennek Sashalomra a nagymamához, és zserbószeletet kapnak meg kakaót.
Kati megesküdött volna, hogy idén is így lesz. Mert karácsonyeste - bár nagyon szép - mégis olyan volt idén is, mint máskor.
És mielőtt elaludt, szentül föltette magában, hogy másnap külön karácsonyt rendez magának, olyan igazit, csudásat, mesebeli meglepetéssel.
És biztosra vette, hogy egyszer, igenis, vele is történik valami olyan dolog, amiről akár mesét is írhatna valaki!
Amikor Kati átlépte a sashalmi nagymama kapuját, már titokzatosan mosolygott, pedig ott, Sashalmon is minden olyan volt, mint eddig bármelyik karácsonyon: a meleg szoba, a fenyőillat, a derűs arcok - egyedül Kati volt más.
Nevetett persze ő is, de azért, mert tudta, hogy ez az ő külön karácsonya, külön meglepetéssel, és ma még leesik a család álla, csak azt kell kitalálnia: miért?
Alig nyelte le a zserbószeletet meg a kakaót, kijelentette:
- Most pedig kimegyek a kertbe.
Azzal vette a kabátját. Látta, hogy a papája föláll. Hallotta, hogy hóemberről beszél meg hógolyókról, de ő most egyes-egyedül akart játszani, mivel minden kislány mindig egyes-egyedül jár a mesékben.
- Majd később. Majd máskor. Majd szólok! - mondta titokzatosan.
Fejébe nyomta a bojtos piros sapkát. Leszaladt a lépcsőn. Friss hó ropogott a talpa alatt, és nagy fehér púpok emelkedtek a virágágyak helyén. A bokrokon, fákon vastagon feküdt a fehérség.
Kati nagyot szippantott a hószagú levegőből. Tanácstalanul körülnézett.
Persze! Könnyű a mesebeli gyerekeknek! Azok csak mennek, mennek, mendegélnek, aztán vagy akarják, vagy nem, csoda esik velük.
Töprengve, lassan elindult. Már egészen a kert végében járt, s még mindig nem bukkant semmi sejtelmes vagy csodálatos dologra. Elszontyolodott. Épp vissza akart fordulni, mikor egy furcsa formájú, behavazott dombocskára esett a pillantása. Ott hevert pontosan a kerítés tövében.
Katinak megdobbant a szíve.
Ez az! Egészen biztosan és csakis ez a behavazott valami lesz a mai meglepetés! Itt, a kerítés tövében sohasem volt még semmi hasonlatos, és ha most ott van, akkor azért van ott, hogy rátaláljon!
Két kézzel, sietve söpörgette róla a havat, aztán halkan, meglepetten fölsikkantott és nevetett, és körülugrálta azt, amit kibányászott a hó alól.
A régi-régi, ütött-kopott kerti törpét.
- Szia, öreg törpe! - kiáltotta vidáman. - Boldog karácsonyt!
Kati jól tudta, hogy manapság a csodáknak egy kicsit meg kell tolni a szekerét, ezért mély törpehangon így felelt a köszönésre:
- Neked is, Kati!
És nagyot kacagott. Mert rendjén volt ez így. Így tudott csak a kerti törpével társalogni.
- Miért bújtál a hó alá? - kérdezte.
A törpe sóhajtott, és bár nevetve nézett Katira, szemében mégis szomorúság bujkált.
- Ó!...Keserves az életem, amióta idehajítottak a kerítés tövébe!
- És miért hajítottak oda? - érdeklődött Kati.
- Mert senkinek sem tetszik már a térdig érő szakállam, hegyes sipkám, gombos köténykém. Pedig nem is olyan régen még dísze voltam ennek a kertnek. Ott álltam a kis fenyő mellett. Hiszen tudod!
- Persze hogy tudom - mondta Kati.
Kicsit gondolkodott, majd fölcsillant a szeme.
- Ott fogsz állni ma is! - kiáltotta. - Végtére is karácsony van. Ma senki sem lehet szomorú!
Kati megesküdött volna rá, hogy a kerti törpe szeme hálásan megrebbent.
- Várj! - mondta izgatottan. - Karácsonyt csinálok neked! Ma lesz a mi karácsonyunk. A tiéd meg az enyém. Közös. Jó? De most aztán ne lássalak bánatosnak, hallod-e!
A törpe természetesen fölnevetett az örömhírre, Kati pedig nagy lélegzetet vett, és kézzel-lábbal gurítani kezdte a régi helyére, a kis fenyőfa alá. Nyögött, szuszogott, egészen kimelegedett a nagy erőlködésben: a törpe meg csak kacagott, kacagott.
Amikor Katinak sikerült végre talpra állítania, már éppen olyan vidáman állt ott, mint hajdanán. Nevetett. Most már a szeme is.
- Köszönöm! - súgta. - Jó ötlet volt ez a kis külön karácsony. Feldíszítjük a fenyőfát is?
- Az csak természetes.
- És mivel díszítjük föl?
Kati kicsit gondolkozott. Mert mivel is? Nem kérhet segítséget, mert akkor oda a meglepetés.
- Tudod... - mondta némi töprengés után - a kettőnk fájára nem aggathatunk akármilyen díszeket. Ide különleges díszek kellenek. Mint például...
- Mint például szőlőfürt - bólintott a kerti törpe. - Azt nagyon szeretem. Meg a dióbelet is. Meg a szalonnaszeletkéket. Az jólesik ebben a csikorgó hidegben.
Kati bólintott. Már futott is a kamrába.
Ott körülnézett. Mindent talált, amit a törpe fölsorolt. Még sárgarépát is látott egy kosárban, egy kampósszögön meg kis , piros gömbökből álló füzért, azonkívül egy tálkában napraforgómagot is. Mindent szépen belerakott a kosárba, fölkapott egy gombolyag zsineget, és szaladt vissza.
A törpe izgatottan figyelte, hogyan díszítik fel élete első karácsonyfáját.
El kell ismernie: csudaszépen! Különösen a sárgarépák függtek étvágygerjesztően a zöld ágak között.
Kati a szalonnaszeletkéket a tűlevelekre biggyesztette, a szőlőfürtöt zsineggel kötözte föl, a napraforgómaggal pedig teli szórta a dúsabb ágakat, s ami azután maradt, azt széthintette a fenyőfa alján.
Aztán hátralépett egy lépést. Hunyorogva megszemlélte a karácsonyfát, bólintott, majd így szólt:
- Kész. Most pedig hunyd be a szemedet, és várj! Kihozom a kiscsengőt, és idehívom a többieket is. Hadd ünnepeljenek velünk!
A törpe engedelmesen behunyta a szemét, Kati pedig futott a házba.
- Jöjjön ide mindenki! - kiabálta. - Meglepetés van a kert végében! És mindenkinek látnia kell!
Azzal fölkapta a kiscsengőt a sashalmi nagymama karácsonyfája alól.
- Gyerünk!
Kati jól gondolta, hogy leesik a család álla. Csakhogy leesett az ővé is!
Mert mire a kiscsengővel a kerti karácsonyfához értek, igazi meglepetés várta Katit.
Azt a külön kerti karácsonyfát megszállták a verebek, cinkék, ki tudná még, milyen madarak! Olyan lelkendezve csipogtak, énekeltek, hogy fölöslegessé vált ott már másfajta karácsonyi dal.
A sashalmi nagymama ugyan csóválgatta kicsit a fejét, de nevetve, és Kati szerint inkább csak megszokásból. Kati egyébként sem őt, hanem az ütött-kopott kerti törpét figyelte.
Mert a törpe nevetett. És Kati az éktelen nagy hangú madárzajban is meghallotta, amit mondott:
- Csodálatosan sikerült a kettőnk karácsonya, Kati! A madarakat mindenesetre megvendégeltük. Azt hiszem, nem hagynak ezentúl magamra. Köszönöm.
- Szívesen - bólintott Kati. - Még egyszer boldog karácsonyt! Neked és a madaraknak is!
Megsimogatta a törpe ütött-kopott, kerek fejét, aki addig nézett utána mosolygós, fényes szemével, amíg el nem tűnt a veranda ajtajában.
Kati nagyon várta a karácsonyt.
Nagyon várta, mert nagyon szerette a fenyőillatot,
a karácsonyi csengő hangját, a csillámos díszeket,
a csillagszórók szétröppenő csillagocskáit. És szerette a karácsonyi meséket is, melyek a fenyőfákról s mindenféle karácsonyi csodáról szóltak.
Aztán mikor eljött a karácsonyest, visongva ugrálta körül az új játékokat, és a legszebb ajándékot mindig maga mellé fektette az ágyba.
Hanem ezen a karácsonyon kicsit csalódottan feküdt le Kati. És amíg a világ legszebb babáját magához ölelte, arra gondolt, hogy valójában minden karácsony egyforma, és olyankor se történik semmi varázslatos.
Kati éppen olyan gyerek volt, mint a többi, ezért hát ha valami különösebben érdekelte, azon mindig elgondolkozott. Most is.
És éppen ezen a karácsonyestén jött rá arra, miért olyan egyformák a karácsonyok. Mert azok! És mindez azért van, mert az egészet felnőttek rendezik, s minden alkalommal ugyanúgy titkolóznak, ugyanúgy nevetnek és súgnak össze a háta mögött, ugyanúgy szólal meg a csengő is, és ugyanúgy rendezik el az ajándékokat is a fa alatt, mint az előző karácsonyokon.
És amikor a felnőttek már jól kijátszották magukat az új játékokkal, mindig ezt mondják: "Ideje ágyba dugni a gyereket!"
Aztán mehet lefeküdni! Másnap kimennek Sashalomra a nagymamához, és zserbószeletet kapnak meg kakaót.
Kati megesküdött volna, hogy idén is így lesz. Mert karácsonyeste - bár nagyon szép - mégis olyan volt idén is, mint máskor.
És mielőtt elaludt, szentül föltette magában, hogy másnap külön karácsonyt rendez magának, olyan igazit, csudásat, mesebeli meglepetéssel.
És biztosra vette, hogy egyszer, igenis, vele is történik valami olyan dolog, amiről akár mesét is írhatna valaki!
Amikor Kati átlépte a sashalmi nagymama kapuját, már titokzatosan mosolygott, pedig ott, Sashalmon is minden olyan volt, mint eddig bármelyik karácsonyon: a meleg szoba, a fenyőillat, a derűs arcok - egyedül Kati volt más.
Nevetett persze ő is, de azért, mert tudta, hogy ez az ő külön karácsonya, külön meglepetéssel, és ma még leesik a család álla, csak azt kell kitalálnia: miért?
Alig nyelte le a zserbószeletet meg a kakaót, kijelentette:
- Most pedig kimegyek a kertbe.
Azzal vette a kabátját. Látta, hogy a papája föláll. Hallotta, hogy hóemberről beszél meg hógolyókról, de ő most egyes-egyedül akart játszani, mivel minden kislány mindig egyes-egyedül jár a mesékben.
- Majd később. Majd máskor. Majd szólok! - mondta titokzatosan.
Fejébe nyomta a bojtos piros sapkát. Leszaladt a lépcsőn. Friss hó ropogott a talpa alatt, és nagy fehér púpok emelkedtek a virágágyak helyén. A bokrokon, fákon vastagon feküdt a fehérség.
Kati nagyot szippantott a hószagú levegőből. Tanácstalanul körülnézett.
Persze! Könnyű a mesebeli gyerekeknek! Azok csak mennek, mennek, mendegélnek, aztán vagy akarják, vagy nem, csoda esik velük.
Töprengve, lassan elindult. Már egészen a kert végében járt, s még mindig nem bukkant semmi sejtelmes vagy csodálatos dologra. Elszontyolodott. Épp vissza akart fordulni, mikor egy furcsa formájú, behavazott dombocskára esett a pillantása. Ott hevert pontosan a kerítés tövében.
Katinak megdobbant a szíve.
Ez az! Egészen biztosan és csakis ez a behavazott valami lesz a mai meglepetés! Itt, a kerítés tövében sohasem volt még semmi hasonlatos, és ha most ott van, akkor azért van ott, hogy rátaláljon!
Két kézzel, sietve söpörgette róla a havat, aztán halkan, meglepetten fölsikkantott és nevetett, és körülugrálta azt, amit kibányászott a hó alól.
A régi-régi, ütött-kopott kerti törpét.
- Szia, öreg törpe! - kiáltotta vidáman. - Boldog karácsonyt!
Kati jól tudta, hogy manapság a csodáknak egy kicsit meg kell tolni a szekerét, ezért mély törpehangon így felelt a köszönésre:
- Neked is, Kati!
És nagyot kacagott. Mert rendjén volt ez így. Így tudott csak a kerti törpével társalogni.
- Miért bújtál a hó alá? - kérdezte.
A törpe sóhajtott, és bár nevetve nézett Katira, szemében mégis szomorúság bujkált.
- Ó!...Keserves az életem, amióta idehajítottak a kerítés tövébe!
- És miért hajítottak oda? - érdeklődött Kati.
- Mert senkinek sem tetszik már a térdig érő szakállam, hegyes sipkám, gombos köténykém. Pedig nem is olyan régen még dísze voltam ennek a kertnek. Ott álltam a kis fenyő mellett. Hiszen tudod!
- Persze hogy tudom - mondta Kati.
Kicsit gondolkodott, majd fölcsillant a szeme.
- Ott fogsz állni ma is! - kiáltotta. - Végtére is karácsony van. Ma senki sem lehet szomorú!
Kati megesküdött volna rá, hogy a kerti törpe szeme hálásan megrebbent.
- Várj! - mondta izgatottan. - Karácsonyt csinálok neked! Ma lesz a mi karácsonyunk. A tiéd meg az enyém. Közös. Jó? De most aztán ne lássalak bánatosnak, hallod-e!
A törpe természetesen fölnevetett az örömhírre, Kati pedig nagy lélegzetet vett, és kézzel-lábbal gurítani kezdte a régi helyére, a kis fenyőfa alá. Nyögött, szuszogott, egészen kimelegedett a nagy erőlködésben: a törpe meg csak kacagott, kacagott.
Amikor Katinak sikerült végre talpra állítania, már éppen olyan vidáman állt ott, mint hajdanán. Nevetett. Most már a szeme is.
- Köszönöm! - súgta. - Jó ötlet volt ez a kis külön karácsony. Feldíszítjük a fenyőfát is?
- Az csak természetes.
- És mivel díszítjük föl?
Kati kicsit gondolkozott. Mert mivel is? Nem kérhet segítséget, mert akkor oda a meglepetés.
- Tudod... - mondta némi töprengés után - a kettőnk fájára nem aggathatunk akármilyen díszeket. Ide különleges díszek kellenek. Mint például...
- Mint például szőlőfürt - bólintott a kerti törpe. - Azt nagyon szeretem. Meg a dióbelet is. Meg a szalonnaszeletkéket. Az jólesik ebben a csikorgó hidegben.
Kati bólintott. Már futott is a kamrába.
Ott körülnézett. Mindent talált, amit a törpe fölsorolt. Még sárgarépát is látott egy kosárban, egy kampósszögön meg kis , piros gömbökből álló füzért, azonkívül egy tálkában napraforgómagot is. Mindent szépen belerakott a kosárba, fölkapott egy gombolyag zsineget, és szaladt vissza.
A törpe izgatottan figyelte, hogyan díszítik fel élete első karácsonyfáját.
El kell ismernie: csudaszépen! Különösen a sárgarépák függtek étvágygerjesztően a zöld ágak között.
Kati a szalonnaszeletkéket a tűlevelekre biggyesztette, a szőlőfürtöt zsineggel kötözte föl, a napraforgómaggal pedig teli szórta a dúsabb ágakat, s ami azután maradt, azt széthintette a fenyőfa alján.
Aztán hátralépett egy lépést. Hunyorogva megszemlélte a karácsonyfát, bólintott, majd így szólt:
- Kész. Most pedig hunyd be a szemedet, és várj! Kihozom a kiscsengőt, és idehívom a többieket is. Hadd ünnepeljenek velünk!
A törpe engedelmesen behunyta a szemét, Kati pedig futott a házba.
- Jöjjön ide mindenki! - kiabálta. - Meglepetés van a kert végében! És mindenkinek látnia kell!
Azzal fölkapta a kiscsengőt a sashalmi nagymama karácsonyfája alól.
- Gyerünk!
Kati jól gondolta, hogy leesik a család álla. Csakhogy leesett az ővé is!
Mert mire a kiscsengővel a kerti karácsonyfához értek, igazi meglepetés várta Katit.
Azt a külön kerti karácsonyfát megszállták a verebek, cinkék, ki tudná még, milyen madarak! Olyan lelkendezve csipogtak, énekeltek, hogy fölöslegessé vált ott már másfajta karácsonyi dal.
A sashalmi nagymama ugyan csóválgatta kicsit a fejét, de nevetve, és Kati szerint inkább csak megszokásból. Kati egyébként sem őt, hanem az ütött-kopott kerti törpét figyelte.
Mert a törpe nevetett. És Kati az éktelen nagy hangú madárzajban is meghallotta, amit mondott:
- Csodálatosan sikerült a kettőnk karácsonya, Kati! A madarakat mindenesetre megvendégeltük. Azt hiszem, nem hagynak ezentúl magamra. Köszönöm.
- Szívesen - bólintott Kati. - Még egyszer boldog karácsonyt! Neked és a madaraknak is!
Megsimogatta a törpe ütött-kopott, kerek fejét, aki addig nézett utána mosolygós, fényes szemével, amíg el nem tűnt a veranda ajtajában.
Sillye Jenő - Pásztoroknak Pásztora
En is szeretnek Kellemes Karacsonyi Unnepeket kivanni mindenkinek egy kedvenccel, amit a templomban enekeltunk az eloadasokon, mp3-ban szerettem volna de sajnos csak a szoveg van meg.
PÁSZTOROKNAK PÁSZTORA
Szerző: Sillye Jenő
<!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w
unctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <wontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Table Normal"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]-->[FONT="]1. Pásztoroknak Pásztora, égnek és földnek szent Ura,
Rólad szóltak az angyalok, Téged áldunk mi pásztorok.
Refr.
Néked szól a hála ének, kis Jézusunk szeretünk Téged,
Eléd hozzuk a szívünket, ajándékul fogadj el minket!
2. Karácsonynak éjjelén lelkünkben kigyúlt a fény,
szívünk boldogan ünnepel, s az angyalokkal énekel.
3. Megszülettél Jézusunk, tündöklő szép Napunk,
jászolodból nézz reánk, fényed ragyogja be éjszakánk[/FONT]
En is szeretnek Kellemes Karacsonyi Unnepeket kivanni mindenkinek egy kedvenccel, amit a templomban enekeltunk az eloadasokon, mp3-ban szerettem volna de sajnos csak a szoveg van meg.
PÁSZTOROKNAK PÁSZTORA
Szerző: Sillye Jenő
<!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w
unctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <wontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Table Normal"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]-->[FONT="]1. Pásztoroknak Pásztora, égnek és földnek szent Ura,Rólad szóltak az angyalok, Téged áldunk mi pásztorok.
Refr.
Néked szól a hála ének, kis Jézusunk szeretünk Téged,
Eléd hozzuk a szívünket, ajándékul fogadj el minket!
2. Karácsonynak éjjelén lelkünkben kigyúlt a fény,
szívünk boldogan ünnepel, s az angyalokkal énekel.
3. Megszülettél Jézusunk, tündöklő szép Napunk,
jászolodból nézz reánk, fényed ragyogja be éjszakánk[/FONT]
Ady Endre Ének karácsony ünnepén
Ady Endre:
Ének karácsony ünnepén
Ma a bilincses millióknak
Éhnyavalyás, kínos élete gyászol
S újra megátkoz téged,
Csalárd legenda, betlehemi jászol,
Hazug fölkentség, ál szeretet.
Ma sem hiszünk a pásztoroknak,
Sem a prémbundás, víg örvendezőknek,
Sem a vezér-csillagnak,
Csupán mi saját, szomorú erőnknek,
Mely megfeszíttetett igazán.
Ma a sírokat bontogatjuk
S minden léptünknél átok-sírok nyílnak,
Melyekbe, hajh, becsalta
Hazug fénnyel a betlehemi csillag
A Szeretet hiszékenyeit.
Ma hóhéraink Jézusához
Hallelujázni nem vihetnek minket,
Megmutatjuk egymásnak
Gyűlölet-szító, nehéz sebeinket
S bosszura hívjuk a szíveink.
Ma bús fejünk álomra hajtván,
Enyhet álmodunk: piros bosszú népe
Kél iszonyú rajban
S lép a Krisztus-hydra ezer fejére,
Megfizetni vad századokért. Ma is Gyülöletet ünneplünk,
Miként tegnap, holnap és újra-újra,
Gyülöletet és Harcot,
Míg új Karácsony jelét ki nem gyujtja
Az egész Földön a mi szivünk.
Ady Endre:
Ének karácsony ünnepén
Ma a bilincses millióknak
Éhnyavalyás, kínos élete gyászol
S újra megátkoz téged,
Csalárd legenda, betlehemi jászol,
Hazug fölkentség, ál szeretet.
Ma sem hiszünk a pásztoroknak,
Sem a prémbundás, víg örvendezőknek,
Sem a vezér-csillagnak,
Csupán mi saját, szomorú erőnknek,
Mely megfeszíttetett igazán.
Ma a sírokat bontogatjuk
S minden léptünknél átok-sírok nyílnak,
Melyekbe, hajh, becsalta
Hazug fénnyel a betlehemi csillag
A Szeretet hiszékenyeit.
Ma hóhéraink Jézusához
Hallelujázni nem vihetnek minket,
Megmutatjuk egymásnak
Gyűlölet-szító, nehéz sebeinket
S bosszura hívjuk a szíveink.
Ma bús fejünk álomra hajtván,
Enyhet álmodunk: piros bosszú népe
Kél iszonyú rajban
S lép a Krisztus-hydra ezer fejére,
Megfizetni vad századokért. Ma is Gyülöletet ünneplünk,
Miként tegnap, holnap és újra-újra,
Gyülöletet és Harcot,
Míg új Karácsony jelét ki nem gyujtja
Az egész Földön a mi szivünk.
Ady Endre Kis, karácsonyi ének
Ady Endre:
Kis, karácsonyi ének
Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.
Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,
De én még kisfiú vagyok,
Csak most kezdek élni.
Isten-dicséretére
Mégis csak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.
Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.
Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám. (Így dúdolgattam én
Gyermek hittel, bátran
1883
Csúf karácsonyában.)
Ady Endre:
Kis, karácsonyi ének
Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.
Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,
De én még kisfiú vagyok,
Csak most kezdek élni.
Isten-dicséretére
Mégis csak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.
Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.
Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám. (Így dúdolgattam én
Gyermek hittel, bátran
1883
Csúf karácsonyában.)
Varga Erzsébet - Egy kis fenyő karácsonyi álmai
Varga Erzsébet
Egy kis fenyő karácsonyi álmai
Fenn a hegyen, havas csúcson,
ahol égig ér a föld,
áll egy karcsú, szép fenyőfa:
tűlevelű, örökzöld.
Testvérei nagyra nőttek,
messzire lát mindahány,
s azt mesélik, hogy a világ
Fenn a hegyen, havas csúcson,
ahol égig ér a föld,
áll egy karcsú, szép fenyőfa:
tűlevelű, örökzöld.
Testvérei nagyra nőttek,
messzire lát mindahány,
s azt mesélik, hogy a világ
tágas, bár most halovány.
Egy éjszaka arra ébred
a szép, karcsú, kicsi fa,
éles fogak marcangolják,
s szörnyen fáj a dereka.
Fűrész tépi, vágja törzsét,
szívét járja át a vas,
könnyezik, jajgat a fácska:
sejti, nem jön több tavasz.
Egyszercsak egy szánkón fekszik,
sok - sok más fenyő között,
s látja, kíséri barátja,
egy virgonc kis nyúlkölyök.
„Szabadíts meg, nyuszi!” – kéri,
De a nyuszi mit tehet?
Csak a városig kíséri
A szomorú menetet.
S nézd csak: nevet már a fácska,
mert Karácsony közeleg,
s karácsonykor fenyőfára
vágyik minden kisgyerek.
Mesebeli játékboltban
aranyhajú angyalokjárnak – kelnek, vásárolnak,
s a mi fenyőnk felragyog:
Felállítják a fenyőt is
az égből jött angyalok.
Repes a fa kicsi szíve:
„Szép vagyok, boldog vagyok!”
Ágacskáira fölkerül
sok alma, mogyoró,
s rengeteg finom csoki
meg a mennyből hullt dió.
Angyalhajjal ékesítve
vár aztán a kicsi fa,
besüt a hold az ablakon,
fényes ez az éjszaka.
Hajnal felé ablak tárul,
a fához Jézuska száll,
s mire a házból kiröppen,
lángol minden gyertyaszál.
A fenyőfa várakozik,
unja magát, pityereg,
ám egyszercsak ajtó nyílik,
s bejönnek a gyerekek.
„Jaj de szép vagy, karácsonyfa!”,
mondják, s a fenyő örül,
Így még sose csodálták meg,
sose rajongták körül.
Hanem aztán mi történik?
Leszedik a díszeit,
s ami ehető van rajta,
a gyerekek megeszik.
Mi arad a szépségéből?
Nézd: már majdnem meztelen!
Ijedten bámul a fenyő:
„Minden kisgyerek ilyen?”
S máris hideg az udvaron
fekszik árván – didereg.
Könnye a jeges hóra hull:
Kidobták a gyerekek…
Csodálkozik a kiscica,
sírnak a sötét varjak,
a hóember is szomorú:
„Szép kis fa, megsiratlak!”
Sokáig szipog a fenyő,
aztán elcsendesedik:
Álomországba menekül,
ahol bármi megesik.
Ő is visszatér a csúcsra,
ahol égig ér a föld,
derékig merül a hóba,
s újra vidám – örökzöld.
S ott is eljön a Karácsony
- Jézust várja a világ -,
összegyűlnek a gyerekek
meg a szelíd barikák.
Ám ott nem bánt senki senkit,
ott nem vág ki senki fát,
egymást mesékkel vidítva
várják Jézus angyalát.
Álmában látja a fenyő:
fényes erdő közepén
jó gyerekek állatkákkal
ülnek egy vén fa tövén:
karácsonyfát választanak
- egy kis fenyőt – maguknak,
s arra sok – sok ajándékot,
répát, diót aggatnak…
Következő álmában már
kivágják a kicsi fát,
hiszen nem erdőben várja
a világ Isten fiát.
Most persze angyal világit,
ő mutatja az utat,
mert a fával jó gyerekek
várják Jézuskájukat.
Téli erdő közepében,
hol álmában fenyőnk áll,
hideg, hófedte vidéken
megjelent nyolc rózsaszál.
S nyomban arra jött egy csacsi:
hátán anya s gyermeke.
Angyalok kísérik őket.
Olyan ez mint egy mese…
a szép, karcsú, kicsi fa,
éles fogak marcangolják,
s szörnyen fáj a dereka.
Fűrész tépi, vágja törzsét,
szívét járja át a vas,
könnyezik, jajgat a fácska:
sejti, nem jön több tavasz.
Egyszercsak egy szánkón fekszik,
sok - sok más fenyő között,
s látja, kíséri barátja,
egy virgonc kis nyúlkölyök.
„Szabadíts meg, nyuszi!” – kéri,
De a nyuszi mit tehet?
Csak a városig kíséri
A szomorú menetet.
S nézd csak: nevet már a fácska,
mert Karácsony közeleg,
s karácsonykor fenyőfára
vágyik minden kisgyerek.
Mesebeli játékboltban
aranyhajú angyalokjárnak – kelnek, vásárolnak,
s a mi fenyőnk felragyog:
Felállítják a fenyőt is
az égből jött angyalok.
Repes a fa kicsi szíve:
„Szép vagyok, boldog vagyok!”
Ágacskáira fölkerül
sok alma, mogyoró,
s rengeteg finom csoki
meg a mennyből hullt dió.
Angyalhajjal ékesítve
vár aztán a kicsi fa,
besüt a hold az ablakon,
fényes ez az éjszaka.
Hajnal felé ablak tárul,
a fához Jézuska száll,
s mire a házból kiröppen,
lángol minden gyertyaszál.
A fenyőfa várakozik,
unja magát, pityereg,
ám egyszercsak ajtó nyílik,
s bejönnek a gyerekek.
„Jaj de szép vagy, karácsonyfa!”,
mondják, s a fenyő örül,
Így még sose csodálták meg,
sose rajongták körül.
Hanem aztán mi történik?
Leszedik a díszeit,
s ami ehető van rajta,
a gyerekek megeszik.
Mi arad a szépségéből?
Nézd: már majdnem meztelen!
Ijedten bámul a fenyő:
„Minden kisgyerek ilyen?”
S máris hideg az udvaron
fekszik árván – didereg.
Könnye a jeges hóra hull:
Kidobták a gyerekek…
Csodálkozik a kiscica,
sírnak a sötét varjak,
a hóember is szomorú:
„Szép kis fa, megsiratlak!”
Sokáig szipog a fenyő,
aztán elcsendesedik:
Álomországba menekül,
ahol bármi megesik.
Ő is visszatér a csúcsra,
ahol égig ér a föld,
derékig merül a hóba,
s újra vidám – örökzöld.
S ott is eljön a Karácsony
- Jézust várja a világ -,
összegyűlnek a gyerekek
meg a szelíd barikák.
Ám ott nem bánt senki senkit,
ott nem vág ki senki fát,
egymást mesékkel vidítva
várják Jézus angyalát.
Álmában látja a fenyő:
fényes erdő közepén
jó gyerekek állatkákkal
ülnek egy vén fa tövén:
karácsonyfát választanak
- egy kis fenyőt – maguknak,
s arra sok – sok ajándékot,
répát, diót aggatnak…
Következő álmában már
kivágják a kicsi fát,
hiszen nem erdőben várja
a világ Isten fiát.
Most persze angyal világit,
ő mutatja az utat,
mert a fával jó gyerekek
várják Jézuskájukat.
Téli erdő közepében,
hol álmában fenyőnk áll,
hideg, hófedte vidéken
megjelent nyolc rózsaszál.
S nyomban arra jött egy csacsi:
hátán anya s gyermeke.
Angyalok kísérik őket.
Olyan ez mint egy mese…
Karácsonyi kifestő - mondókákkal
Karácsonyi kifestő - mondókákkal
[HIDE]http://data.hu/get/3286044/Karacsonyi_kifesto_mondokakkal.zip[/HIDE]
Karácsonyi kifestő - mondókákkal
[HIDE]http://data.hu/get/3286044/Karacsonyi_kifesto_mondokakkal.zip[/HIDE]
Csatolások
-
img585.jpg
Szabó Gitta: A kívánság
Szabó Gitta: A kívánság
Tél van. Fehér hó borítja a tájat. A léptek alatt ropog a puha hó.
A lélegzet is fehér páraként illan el a levegőben. A kéményekből fehér füst száll az ég felé. A házak tetején hósapka ücsörög, és a gyenge utcai világításnál szerényen csillognak a hópelyhek.
Az utcára nyíló házak szorosan egymáshoz simulnak, mint akik e hideg téli estén összebújtak, hogy melegítsék egymást. Az egyik ház aljában egy aprócska kis üzlet bújt meg szerényen. Ajtaja felett egyetlen izzó pislákolt. Éppen csak annyira, hogy aki az üzletbe belép, vagy éppen kifelé megy, orra ne bukjék a küszöbben. A szerény üzletecskének, igen gyönyörű kirakata volt. Már készülődtek a karácsonyra, mert bizony telve volt minden földi jóval. Volt abban gyümölcs, játék, ruhanemű, élelmiszer, itóka, édesség. Egyszóval, minden volt benne, mi szem-szájnak ingere.
A kirakat előtt egy kisgyermek álldogált. Amolyan négy-ötéves forma lehetett. Szemei csillogtak az örömtől, ahogy a portékát nézegette.
A hidegtől kipirosodott nóziját a kirakatüvegnek nyomta, melyre a meleg lehelete kifehéredve csapódott le. Két kicsi, kesztyűbe bújtatott kezével az üvegnek támaszkodott, és hol édesapjára, hol meg az árukra nézett. Egyszer csak megszólalt: - Apu! Én szeretnék egy csokit! És.., még azt az autót is szeretném! Juj! Apuu! Ezt is szeretném! Ezt az óriási macit is kérem! - mutatott ugrándozva, egyik kincstől a másikig. Majd hirtelen megállt a gyümölcsök előtt. A kirakatban egy gyönyörűséges kókuszdió díszelgett, egy kicsinyke kosárban. A gyermek néhány másodpercig csendben nézte, majd halkan, szinte suttogva mondta:
- Apuci! Kérek szépen egy ilyet! - mutatott a kókuszdióra. - Nekem még sosem volt ilyenem!
- Ejnye, fiam! - szólt az apa. - Mit kezdenél te egy kókuszdióval? Inkább induljunk haza. - mondta még, és megfogta a gyermek kezét. Telt-múlt az idő. A gyermek nem felejtette el, amit akkor látott a kirakatban. Egyre csak körülötte jártak a gondolatai. Ha játszott, ha beszélt, ha rajzolt, mindenbe beleszőtte az áhított gyümölcsöt. Kitalált minden csalafintaságot, hogy szüleit rábírja, vegyék meg neki a gyümölcsöt. Édesanyja meg is dicsérte, mert bizony, amiben csak tudott, segített neki. Poharakat tett a tálcára, szalvétát az asztalra. Még a cipellőjét is igyekezett betenni a cipős szekrénybe, igaz, ehhez fel kellett állnia a sámlira, aminek anyukája nem nagyon örült.
Lassan elérkezett karácsony napja. A fiúcska a karácsonyfa díszítésében is segített szüleinek. Közben csak beszélt, folyt a szó belőle, csacsogott egyfolytában. Be nem állt a szája egy pillanatra sem:
- Apa! Tudod, ha én lennék a Jézuska, ide biztosan hoznék egy kókuszdiót! Mert tudod, én nagyon szeretném, és jó is vagyok. Ugye?
Az apa nézte, és bólintott: - Igen, fiacskám! Tényleg jó vagy. Mire végeztek a fa díszítésével, és édesanya is elkészült a konyhában a finom vacsorával, addigra odakint, az est fekete lepellel borította be az égboltot, és sok-sok csillaggal díszítette fel, mintha csak egy hatalmas ünnepi asztal lenne, amit a jó öreg Hold elé terített. Végre a nagyszülők is megérkeztek. Kabátjukról leverték a havat, csizmáikat levették, és a tűzhely mellé tették száradni. A szobaajtót, amelyben a karácsonyfa világított, becsukták, ha a Jézuska jönne, meg ne ijedjen, és máshová ne vigye a nekik szánt meglepetést.
A nagypapa, a nagymama, apu és anyu, meg a kisfiú, a konyhában halkan suttogva beszélgettek. A várakozás okozta feszültség egyre nagyobb lett. A gyermek már nem bírta tovább visszafogni izgatottságát. Épp szólásra nyitotta a száját, mikor egy csengettyű szólalt meg. A gyermek gyorsan édesapja háta mögé bújt: - Apu! Én félek! - súgta neki.
A család minden tagja felállt. Óvatosan fordultak a szobaajtó felé, ahonnét kiszűrődött a karácsonyfa barátságos fénye. Az apa megfogta a gyermek izgalomtó izzadt kicsiny kezét, és kinyitotta az ajtót, mely mintha örülne, vidáman csikordult. A fa alatt színes csomagok várták, hogy valaki kibontsa őket. A gyermek izgatottan szaladgált a csomagok között. Egyszer csak megállt egy hatalmas szaloncukor előtt, amire az ő óvodai jele, egy fésű volt rajzolva. Hátranézett, szüleire. Látta, mindenki őt figyeli, és csak mosolyognak.
- Apu, anyu! Ti is látjátok? Ez az enyém. Rajta van a jelem.
A szülők odamentek hozzá, leguggoltak mellé.
- Nahát! - örvendtek - Ez valóban a tied! Bontsd csak ki hamar! - mondták szinte egyszerre.
A gyermek magához ölelte az óriási cukrot, és félrevonult a szoba egyik csendes zugába. Ott kezdte bontogatni kincsét. A papír hangos szakadással adta meg magát, és engedte, hogy a gyermek végre
megláthassa mit is takargatott idáig. A fiúcska, mikor meglátta, örömében kiabálni kezdett: - Apu! Anyu! Egy kókuszdió van benne! De jó, hogy jó voltam! - mondta megkönnyebbülve. Szemei úgy ragyogtak, mint csillagok a Hold ünnepi asztalán. A kókuszdióval szüleihez baktatott. Büszkén húzta ki magát.
- Tudjátok - kezdte mondókáját -, szerintem a Jézuska egy kisgyerek.
- Miből gondolod? - kérdezte az anyukája.
- Abból, hogy megkaptam azt, amit szerettem volna. Mert gyereknek kell lennie ahhoz, hogy tudja, milyen az, ha nagyon szeretnénk valamit. Meg aztán.., biztosan hallgatóznia is kell ahhoz, hogy tudja, ki mit szeretne. Másképp honnan tudná?
A szülők elmosolyodtak a gyermek logikáján. Az apa megsimogatta gyermeke kobakját.
- Igazad lehet! - mondta megnyugtatásképp.
Tél van. Fehér hó borítja a tájat. A léptek alatt ropog a puha hó.
A lélegzet is fehér páraként illan el a levegőben. A kéményekből fehér füst száll az ég felé. A házak tetején hósapka ücsörög, és a gyenge utcai világításnál szerényen csillognak a hópelyhek.
Az utcára nyíló házak szorosan egymáshoz simulnak, mint akik e hideg téli estén összebújtak, hogy melegítsék egymást. Az egyik ház aljában egy aprócska kis üzlet bújt meg szerényen. Ajtaja felett egyetlen izzó pislákolt. Éppen csak annyira, hogy aki az üzletbe belép, vagy éppen kifelé megy, orra ne bukjék a küszöbben. A szerény üzletecskének, igen gyönyörű kirakata volt. Már készülődtek a karácsonyra, mert bizony telve volt minden földi jóval. Volt abban gyümölcs, játék, ruhanemű, élelmiszer, itóka, édesség. Egyszóval, minden volt benne, mi szem-szájnak ingere.
A kirakat előtt egy kisgyermek álldogált. Amolyan négy-ötéves forma lehetett. Szemei csillogtak az örömtől, ahogy a portékát nézegette.
A hidegtől kipirosodott nóziját a kirakatüvegnek nyomta, melyre a meleg lehelete kifehéredve csapódott le. Két kicsi, kesztyűbe bújtatott kezével az üvegnek támaszkodott, és hol édesapjára, hol meg az árukra nézett. Egyszer csak megszólalt: - Apu! Én szeretnék egy csokit! És.., még azt az autót is szeretném! Juj! Apuu! Ezt is szeretném! Ezt az óriási macit is kérem! - mutatott ugrándozva, egyik kincstől a másikig. Majd hirtelen megállt a gyümölcsök előtt. A kirakatban egy gyönyörűséges kókuszdió díszelgett, egy kicsinyke kosárban. A gyermek néhány másodpercig csendben nézte, majd halkan, szinte suttogva mondta:
- Apuci! Kérek szépen egy ilyet! - mutatott a kókuszdióra. - Nekem még sosem volt ilyenem!
- Ejnye, fiam! - szólt az apa. - Mit kezdenél te egy kókuszdióval? Inkább induljunk haza. - mondta még, és megfogta a gyermek kezét. Telt-múlt az idő. A gyermek nem felejtette el, amit akkor látott a kirakatban. Egyre csak körülötte jártak a gondolatai. Ha játszott, ha beszélt, ha rajzolt, mindenbe beleszőtte az áhított gyümölcsöt. Kitalált minden csalafintaságot, hogy szüleit rábírja, vegyék meg neki a gyümölcsöt. Édesanyja meg is dicsérte, mert bizony, amiben csak tudott, segített neki. Poharakat tett a tálcára, szalvétát az asztalra. Még a cipellőjét is igyekezett betenni a cipős szekrénybe, igaz, ehhez fel kellett állnia a sámlira, aminek anyukája nem nagyon örült.
Lassan elérkezett karácsony napja. A fiúcska a karácsonyfa díszítésében is segített szüleinek. Közben csak beszélt, folyt a szó belőle, csacsogott egyfolytában. Be nem állt a szája egy pillanatra sem:
- Apa! Tudod, ha én lennék a Jézuska, ide biztosan hoznék egy kókuszdiót! Mert tudod, én nagyon szeretném, és jó is vagyok. Ugye?
Az apa nézte, és bólintott: - Igen, fiacskám! Tényleg jó vagy. Mire végeztek a fa díszítésével, és édesanya is elkészült a konyhában a finom vacsorával, addigra odakint, az est fekete lepellel borította be az égboltot, és sok-sok csillaggal díszítette fel, mintha csak egy hatalmas ünnepi asztal lenne, amit a jó öreg Hold elé terített. Végre a nagyszülők is megérkeztek. Kabátjukról leverték a havat, csizmáikat levették, és a tűzhely mellé tették száradni. A szobaajtót, amelyben a karácsonyfa világított, becsukták, ha a Jézuska jönne, meg ne ijedjen, és máshová ne vigye a nekik szánt meglepetést.
A nagypapa, a nagymama, apu és anyu, meg a kisfiú, a konyhában halkan suttogva beszélgettek. A várakozás okozta feszültség egyre nagyobb lett. A gyermek már nem bírta tovább visszafogni izgatottságát. Épp szólásra nyitotta a száját, mikor egy csengettyű szólalt meg. A gyermek gyorsan édesapja háta mögé bújt: - Apu! Én félek! - súgta neki.
A család minden tagja felállt. Óvatosan fordultak a szobaajtó felé, ahonnét kiszűrődött a karácsonyfa barátságos fénye. Az apa megfogta a gyermek izgalomtó izzadt kicsiny kezét, és kinyitotta az ajtót, mely mintha örülne, vidáman csikordult. A fa alatt színes csomagok várták, hogy valaki kibontsa őket. A gyermek izgatottan szaladgált a csomagok között. Egyszer csak megállt egy hatalmas szaloncukor előtt, amire az ő óvodai jele, egy fésű volt rajzolva. Hátranézett, szüleire. Látta, mindenki őt figyeli, és csak mosolyognak.
- Apu, anyu! Ti is látjátok? Ez az enyém. Rajta van a jelem.
A szülők odamentek hozzá, leguggoltak mellé.
- Nahát! - örvendtek - Ez valóban a tied! Bontsd csak ki hamar! - mondták szinte egyszerre.
A gyermek magához ölelte az óriási cukrot, és félrevonult a szoba egyik csendes zugába. Ott kezdte bontogatni kincsét. A papír hangos szakadással adta meg magát, és engedte, hogy a gyermek végre
megláthassa mit is takargatott idáig. A fiúcska, mikor meglátta, örömében kiabálni kezdett: - Apu! Anyu! Egy kókuszdió van benne! De jó, hogy jó voltam! - mondta megkönnyebbülve. Szemei úgy ragyogtak, mint csillagok a Hold ünnepi asztalán. A kókuszdióval szüleihez baktatott. Büszkén húzta ki magát.
- Tudjátok - kezdte mondókáját -, szerintem a Jézuska egy kisgyerek.
- Miből gondolod? - kérdezte az anyukája.
- Abból, hogy megkaptam azt, amit szerettem volna. Mert gyereknek kell lennie ahhoz, hogy tudja, milyen az, ha nagyon szeretnénk valamit. Meg aztán.., biztosan hallgatóznia is kell ahhoz, hogy tudja, ki mit szeretne. Másképp honnan tudná?
A szülők elmosolyodtak a gyermek logikáján. Az apa megsimogatta gyermeke kobakját.
- Igazad lehet! - mondta megnyugtatásképp.
Bornemissza Endre Karácsony
Bornemissza Endre
Karácsony
Fenyőágon, madárszárnyon,
megérkezett a Karácsony.
Messziről jött, meleg Délről,
napsütötte földtekéről,
jött Északról, fagy honából,
rénszarvasos, havas tájról.
Jött Keletről, jött Nyugatról,
nyomában kolomp s harang szól.
Sok napon át jött, sok éjjel,
jött szelekkel, hópihékkel,
kocsin is jött, jött repülőn,
köves úton, havas dűlőn,
könnyű szánon, csengetyűzve,
a szíveket egybefűzve.
Hozott hírt a pásztorokról,
csillagokról, jászolokról,
kis Jézusról, Máriáról,
a híres három királyról.
Szelek szárnyán, fenyőágon,
megérkezett a Karácsony.
Fogadjuk meleg szobával,
friss sültekből vacsorával,
ünnepeljük, marasztaljuk,
énekszóval magasztaljuk!
Bornemissza Endre
Karácsony
Fenyőágon, madárszárnyon,
megérkezett a Karácsony.
Messziről jött, meleg Délről,
napsütötte földtekéről,
jött Északról, fagy honából,
rénszarvasos, havas tájról.
Jött Keletről, jött Nyugatról,
nyomában kolomp s harang szól.
Sok napon át jött, sok éjjel,
jött szelekkel, hópihékkel,
kocsin is jött, jött repülőn,
köves úton, havas dűlőn,
könnyű szánon, csengetyűzve,
a szíveket egybefűzve.
Hozott hírt a pásztorokról,
csillagokról, jászolokról,
kis Jézusról, Máriáról,
a híres három királyról.
Szelek szárnyán, fenyőágon,
megérkezett a Karácsony.
Fogadjuk meleg szobával,
friss sültekből vacsorával,
ünnepeljük, marasztaljuk,
énekszóval magasztaljuk!
Ady Endre: Karácsony - Előadja: Szabó Gyula
Juhász Gyula Rorate
<center>Juhász Gyula: Rorate
A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.
A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.
Hideg kövön anyókák
Térdelnek. Ifju pap
Magasba fölmutatja
Szelíden az Urat.
Derűs hit tűnt malasztját
Könnyezve keresem.
Ó gyönyörű gyerekség,
Ó boldog Betlehem!</center>
<center>Juhász Gyula: Rorate
A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.
A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.
Hideg kövön anyókák
Térdelnek. Ifju pap
Magasba fölmutatja
Szelíden az Urat.
Derűs hit tűnt malasztját
Könnyezve keresem.
Ó gyönyörű gyerekség,
Ó boldog Betlehem!</center>
Karácsonyi ének Benedek Elek gyűjtése
Karácsonyi ének
Benedek Elek gyűjtése
Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok,
Jámbor pásztoroknak utat mutassatok!
Imhol Betlehembe' kinyílt egy szép virág,
Akinek nyílását várta egész világ.
Várta egész világ.
Márvány palotába' Őt ne keressétek.
Istennek szent Fiát, ottan nem lelnétek.
Jászol a bölcsője, rongy a takarója,
Barmok rálehelnek, hidegtől ez óvja.
Hidegtől ez óvja.
Ó szép rózsavirág, virágok virága.
Ki egész világért jöttél a világra.
Bölcsőd hogyha volna, anyád elringatna,
Párnád hogyha volna, szépen elaltatna.
Szépen elaltatna.
Pásztorok, pásztorok, ne szomorkodjatok,
E nagy szegénységben inkább vigadjatok.
Akinek, Akinek rongy a takarója,
Abból lesz, abból lesz világ Megváltója!
Világ Megváltója!
(a Csillagok csillagok szépen ragyogjatok népdal dallamára)
Karácsonyi ének
Benedek Elek gyűjtése
Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok,
Jámbor pásztoroknak utat mutassatok!
Imhol Betlehembe' kinyílt egy szép virág,
Akinek nyílását várta egész világ.
Várta egész világ.
Márvány palotába' Őt ne keressétek.
Istennek szent Fiát, ottan nem lelnétek.
Jászol a bölcsője, rongy a takarója,
Barmok rálehelnek, hidegtől ez óvja.
Hidegtől ez óvja.
Ó szép rózsavirág, virágok virága.
Ki egész világért jöttél a világra.
Bölcsőd hogyha volna, anyád elringatna,
Párnád hogyha volna, szépen elaltatna.
Szépen elaltatna.
Pásztorok, pásztorok, ne szomorkodjatok,
E nagy szegénységben inkább vigadjatok.
Akinek, Akinek rongy a takarója,
Abból lesz, abból lesz világ Megváltója!
Világ Megváltója!
(a Csillagok csillagok szépen ragyogjatok népdal dallamára)
"Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. (...) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás".
Angyali üdvözlettel küldöm e sorokat:
A legkedvesebb ajándékok nincsennek a fa alatt.
Senki sem látja őket, nincsen rajtuk dísz-szalag.
De a fényben, csomagok közt Mindenkinek ott van már,
A legkedvesebb ajándék, amit a karácsonytól vár.
Az emberek szívében égő béke, s szeretet
A jóakarat és az ünnep
Jelentik a LEGTÖBBET.
Boldog, békés KARÁCSONYT kívánok
Angyali üdvözlettel küldöm e sorokat:
A legkedvesebb ajándékok nincsennek a fa alatt.
Senki sem látja őket, nincsen rajtuk dísz-szalag.
De a fényben, csomagok közt Mindenkinek ott van már,
A legkedvesebb ajándék, amit a karácsonytól vár.
Az emberek szívében égő béke, s szeretet
A jóakarat és az ünnep
Jelentik a LEGTÖBBET.
Boldog, békés KARÁCSONYT kívánok
Ne a hóban, csillagokban, ne ünnepi foszlós kalácson, ne díszített fákon, hanem a szívekben legyen karácsony!kiss
Áldott, békés Karácsonyt!
Áldott, békés Karácsonyt!
Benkő Gabriella: A négy gyertya
December reszket az éjben,
Fehér hó, a sötétségben.
A négy gyertya gyújtva, készen,
Karácsonykor ünnep lészen.
Én vagyok a béke lángja,
Szól az egyik, s meg is bánja.
Béke úgy sincs. Miért égjek?
Elaludt, csak füstje kéklett.
Másik így szól és meglobban.
hit a lelkekben alig van.
nem kell a hit lángja többet
Elhagyhatjuk ezt a földet.
Most a harmadik gyertyácska
Szólt csendesen, önmagába.
A szeretet lángja vagyok,
Hideg földön most meghalok.
Csak az utolsó kis gyertya,
Lángja remeg, fel nem adja,
A remény sugara vagyok
Soha, soha meg nem halok.
Aztán áthajolt kecsesen,
Lángjával lobbantott hiten.
Majd a szeretethez fordult,
S titokban könnye kicsordult.
Meggyújtotta annak lángját,
S a fény vitte angyal szárnyát,
megérintve béke csonkját,
Lángra lobbantva a gyertyát.
Minden karácsonykor súgja,
Ez az égő kicsi gyertya:
Én a remény lángja vagyok,
Soha, soha meg nem halok.
December reszket az éjben,
Fehér hó, a sötétségben.
A négy gyertya gyújtva, készen,
Karácsonykor ünnep lészen.
Én vagyok a béke lángja,
Szól az egyik, s meg is bánja.
Béke úgy sincs. Miért égjek?
Elaludt, csak füstje kéklett.
Másik így szól és meglobban.
hit a lelkekben alig van.
nem kell a hit lángja többet
Elhagyhatjuk ezt a földet.
Most a harmadik gyertyácska
Szólt csendesen, önmagába.
A szeretet lángja vagyok,
Hideg földön most meghalok.
Csak az utolsó kis gyertya,
Lángja remeg, fel nem adja,
A remény sugara vagyok
Soha, soha meg nem halok.
Aztán áthajolt kecsesen,
Lángjával lobbantott hiten.
Majd a szeretethez fordult,
S titokban könnye kicsordult.
Meggyújtotta annak lángját,
S a fény vitte angyal szárnyát,
megérintve béke csonkját,
Lángra lobbantva a gyertyát.
Minden karácsonykor súgja,
Ez az égő kicsi gyertya:
Én a remény lángja vagyok,
Soha, soha meg nem halok.
A négy gyertya meséje
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.
Azt mondta az első :
- ÉN VAGYOK A BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.
Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.
A második azt mondta:
-ÉN VAGYOK A HIT!Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem.
A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.
Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:
- ÉN A SZERETET VAGYOK! Nincs már erőm tovább égni.
Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám.
Ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott:
- De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké!
Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:
- Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát.
- ÉN VAGYOK A REMÉNY!
A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.
Add, Urunk, hogy soha ki ne aludjon bennünk a remény!
Hadd legyünk eszköz a kezedben, amely segít megőrizni gyermekeink szívében a hit, remény, szeretet és béke lángját!!!
(szerző: ismeretlen)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.
Azt mondta az első :
- ÉN VAGYOK A BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.
Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.
A második azt mondta:
-ÉN VAGYOK A HIT!Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem.
A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.
Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:
- ÉN A SZERETET VAGYOK! Nincs már erőm tovább égni.
Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám.
Ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott:
- De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké!
Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:
- Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát.
- ÉN VAGYOK A REMÉNY!
A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.
Add, Urunk, hogy soha ki ne aludjon bennünk a remény!
Hadd legyünk eszköz a kezedben, amely segít megőrizni gyermekeink szívében a hit, remény, szeretet és béke lángját!!!
(szerző: ismeretlen)
Hasonló témák
