A kíváncsiság vitte először a budapesti Keleti pályaudvarra a kaposvári szír vendéglőst, aki a menekültek állapota láttán azóta rendszeresen utazik a fővárosba, hogy segítsen honfitársain.
A Keleti pályaudvar egyik sarkában egy aleppói család üldögélt, várva, hogy esetlegesen elinduljon velük a vonat Bécs, majd München felé. Nagypapa, nagymama, anya és másfél éves kislánya – csak az apa hiányzott. Egy bombatalálatot kapott épületről lehulló betondarab csapta agyon, miközben lányával az ölében menekülni próbált a városra hulló gránátok elől.
– Ekkor határozták el, hogy elhagyják az országot, s a túlélés reményében Európába jönnek – mondja a kaposvári Imad Salameh, a Damas étterem tulajdonosa.
A vendéglő neve a szír főváros rövidítése, ahonnét Imad 28 évvel ezelőtt egy ösztöndíjnak köszönhetően Magyarországra indult tanulni. Szombathelyen kezdett, majd Kaposvárra került, s némi kacskaringó után fogtechnikusnak tanult ki, majd vendéglátásra váltott. Itt ragadt, megnősült, ma már legalább annyi minden hazánkhoz köti, mint Szíriához. Azonban amikor a tévében látta a szerb határon át érkező menekültinváziót, azonnal tudta, segítenie kell honfitársain.
– Először csak a kíváncsiság vitt fel Pestre a Keletibe – meséli –, aztán látva a körülményeket, meghallgatva néhány történetet, s találkozva néhány damaszkuszi ismerőssel egyértelmű volt, ott a helyem.
Vizet, kekszet, csipszet vitt a pályaudvarra érkezőknek, s fordított, ha kellett. Eleinte tartott tőle, megszólják, ám élete egyik legkellemesebb és legfelemelőbb időszaka következett.
– Egyes tévécsatornákról úgy jött át, a magyarok ellenségesek a menekültekkel, de semmi ilyet nem tapasztaltam – mosolyodik el. – Rengeteg ember próbált segíteni a bajbajutottakon, találkoztam például egy idős nénivel, aki minden nap sütött egy tepsi piskótát, s kihozta a szír gyerekeknek. A rendőrök előtt is le a kalappal, meglepett a hozzáállásuk.
Imad szerint a magyarok többsége átérzi a migránsok helyzetét, s tudják, nem saját jószántukból hagyták el hazájukat.
– Amikor én eljöttem hazulról, Szíria egy rohamosan fejlődő, békés ország volt – magyarázza. – Ma három frontos polgárháború dúl, ha ott élnék, én is elmenekülnék. Négy éve januárban jártam utoljára Damaszkuszban, elképzelhetetlennek tűnt, hogy így alakuljon az élet. Két hónappal később kitört a polgárháború, s most alig van víz, áram, hullnak a bombák, a nagyobb városok utcáin a vidékről bemenekültek élnek.
Az Iszlám Állam egyre nagyobb területet hódít meg, s azonnal bevezetik a maguk írta törvénykezést, melyet, ha nem tart be valaki, azonnal kivégzik, de legalábbis megcsonkítják. A terror az egyik eszközük, senki sincs biztonságban, így aki teheti, megpróbál Európába jutni. Találkoztam olyanokkal a Keletiben, akik olyan településről érkeztek, ahol annyi embert meggyilkoltak, hogy már nem bírták eltemetni őket...
Rendszeresen utazik a fővárosba, hogy segítsen honfitársain
A szegények a török, libanoni, jordániai menekülttáborokig jutnak, a középosztály és a tanultabbak viszont nekivágnak a cseppet sem veszélytelen, hetekig-hónapokig tartó útnak.
– Tudom, sokan mondják Magyarországon, honnan van egy menekültnek szuper okostelefonja, több ezer dollárja – teszi hozzá. – Tudni kell, Szíria nem volt szegény ország, a középosztályban ezer dollár háromheti fizetésnek felelt meg, s az informatikai fellendülés is hamarabb elérte, mint Közép-Európát. S mondom, a tanultabbak jönnek, ezért is beszél a nagy többség angolul. Az Iszlám Állam szemében viszont ez negatívum: Pesten több olyan családdal is beszéltem, ahol az egyetemet végzett fiatal férfit kivégezték, mert túl nyugatiasnak tartották...
Éppen ezért aggódik a még Szíriában élő két testvéréért: a tizenegyből már csak ők élnek Damaszkuszban – mindketten egyetemet végeztek –, a többiek már korábban elköltöztek Európába: utoljára két öccse, akik két és fél éve költöztek Németországba, amikor a Salamehek régi otthonát lebombázták...
– Ilyenkor muszáj elindulni – sóhajt fel Imad. – Aki teheti, felpakolja a családot, s nekivág. Ezért is látni annyi gyereket a híradásokban: a menekült kicsik kilencven százaléka szír. A felnőtteknél sokkal alacsonyabb az arány, jellemzően a családosok szírek, a fiatal férfiak többsége viszont afgán, pakisztáni, bangladesi, indiai vagy afrikai. Csak éppen szírnek mondják magukat, mert láthatóan a magyarok máshogy állnak a háborús menekültekhez, mint a gazdaságiakhoz.
Imad szerint éppen a sok fiatal és idős családtag miatt nehezebb a szír menekültek sorsa, mint a többieké. Törődni kell a gyerekekkel, akik sokszor nem is értik, mi történik körülöttük.
– A Keletiben akadt olyan kiskölyök, aki azt hitte, valami kiránduláson van – borul el az arca. – Egy másik folyamatosan sírt, hogy haza akar menni, a harmadiknak bomba tépte le otthon a lábát, s elfertőződött a csonkja, a negyedik nem fogadott el semmilyen ételt és italt.
Utóbbit amúgy komoly problémának és a kommunikáció hiányának tartja: a menekültek többsége vallási okok miatt tart a legtöbb ételtől.
– A szénsavas vizet pedig nem ismerik – teszi hozzá. – Ahogyan a felvágottat sem, hiába csirkéset tesznek a szendvicsbe, nem eszik meg. Ezért vittem én is kekszet, csipszet, azzal nem lehet gond. Persze nem igazi étel, de úgy vannak vele, ha már eddig eljutottak, kibírják. Muszáj menni, oda kell érni, ahol van esély, hogy új életet kezdhetnek...
Vas András
A Keleti pályaudvar egyik sarkában egy aleppói család üldögélt, várva, hogy esetlegesen elinduljon velük a vonat Bécs, majd München felé. Nagypapa, nagymama, anya és másfél éves kislánya – csak az apa hiányzott. Egy bombatalálatot kapott épületről lehulló betondarab csapta agyon, miközben lányával az ölében menekülni próbált a városra hulló gránátok elől.
– Ekkor határozták el, hogy elhagyják az országot, s a túlélés reményében Európába jönnek – mondja a kaposvári Imad Salameh, a Damas étterem tulajdonosa.
A vendéglő neve a szír főváros rövidítése, ahonnét Imad 28 évvel ezelőtt egy ösztöndíjnak köszönhetően Magyarországra indult tanulni. Szombathelyen kezdett, majd Kaposvárra került, s némi kacskaringó után fogtechnikusnak tanult ki, majd vendéglátásra váltott. Itt ragadt, megnősült, ma már legalább annyi minden hazánkhoz köti, mint Szíriához. Azonban amikor a tévében látta a szerb határon át érkező menekültinváziót, azonnal tudta, segítenie kell honfitársain.
– Először csak a kíváncsiság vitt fel Pestre a Keletibe – meséli –, aztán látva a körülményeket, meghallgatva néhány történetet, s találkozva néhány damaszkuszi ismerőssel egyértelmű volt, ott a helyem.
Vizet, kekszet, csipszet vitt a pályaudvarra érkezőknek, s fordított, ha kellett. Eleinte tartott tőle, megszólják, ám élete egyik legkellemesebb és legfelemelőbb időszaka következett.
– Egyes tévécsatornákról úgy jött át, a magyarok ellenségesek a menekültekkel, de semmi ilyet nem tapasztaltam – mosolyodik el. – Rengeteg ember próbált segíteni a bajbajutottakon, találkoztam például egy idős nénivel, aki minden nap sütött egy tepsi piskótát, s kihozta a szír gyerekeknek. A rendőrök előtt is le a kalappal, meglepett a hozzáállásuk.
Imad szerint a magyarok többsége átérzi a migránsok helyzetét, s tudják, nem saját jószántukból hagyták el hazájukat.
– Amikor én eljöttem hazulról, Szíria egy rohamosan fejlődő, békés ország volt – magyarázza. – Ma három frontos polgárháború dúl, ha ott élnék, én is elmenekülnék. Négy éve januárban jártam utoljára Damaszkuszban, elképzelhetetlennek tűnt, hogy így alakuljon az élet. Két hónappal később kitört a polgárháború, s most alig van víz, áram, hullnak a bombák, a nagyobb városok utcáin a vidékről bemenekültek élnek.
Az Iszlám Állam egyre nagyobb területet hódít meg, s azonnal bevezetik a maguk írta törvénykezést, melyet, ha nem tart be valaki, azonnal kivégzik, de legalábbis megcsonkítják. A terror az egyik eszközük, senki sincs biztonságban, így aki teheti, megpróbál Európába jutni. Találkoztam olyanokkal a Keletiben, akik olyan településről érkeztek, ahol annyi embert meggyilkoltak, hogy már nem bírták eltemetni őket...
Rendszeresen utazik a fővárosba, hogy segítsen honfitársain
A szegények a török, libanoni, jordániai menekülttáborokig jutnak, a középosztály és a tanultabbak viszont nekivágnak a cseppet sem veszélytelen, hetekig-hónapokig tartó útnak.
– Tudom, sokan mondják Magyarországon, honnan van egy menekültnek szuper okostelefonja, több ezer dollárja – teszi hozzá. – Tudni kell, Szíria nem volt szegény ország, a középosztályban ezer dollár háromheti fizetésnek felelt meg, s az informatikai fellendülés is hamarabb elérte, mint Közép-Európát. S mondom, a tanultabbak jönnek, ezért is beszél a nagy többség angolul. Az Iszlám Állam szemében viszont ez negatívum: Pesten több olyan családdal is beszéltem, ahol az egyetemet végzett fiatal férfit kivégezték, mert túl nyugatiasnak tartották...
Éppen ezért aggódik a még Szíriában élő két testvéréért: a tizenegyből már csak ők élnek Damaszkuszban – mindketten egyetemet végeztek –, a többiek már korábban elköltöztek Európába: utoljára két öccse, akik két és fél éve költöztek Németországba, amikor a Salamehek régi otthonát lebombázták...
– Ilyenkor muszáj elindulni – sóhajt fel Imad. – Aki teheti, felpakolja a családot, s nekivág. Ezért is látni annyi gyereket a híradásokban: a menekült kicsik kilencven százaléka szír. A felnőtteknél sokkal alacsonyabb az arány, jellemzően a családosok szírek, a fiatal férfiak többsége viszont afgán, pakisztáni, bangladesi, indiai vagy afrikai. Csak éppen szírnek mondják magukat, mert láthatóan a magyarok máshogy állnak a háborús menekültekhez, mint a gazdaságiakhoz.
Imad szerint éppen a sok fiatal és idős családtag miatt nehezebb a szír menekültek sorsa, mint a többieké. Törődni kell a gyerekekkel, akik sokszor nem is értik, mi történik körülöttük.
– A Keletiben akadt olyan kiskölyök, aki azt hitte, valami kiránduláson van – borul el az arca. – Egy másik folyamatosan sírt, hogy haza akar menni, a harmadiknak bomba tépte le otthon a lábát, s elfertőződött a csonkja, a negyedik nem fogadott el semmilyen ételt és italt.
Utóbbit amúgy komoly problémának és a kommunikáció hiányának tartja: a menekültek többsége vallási okok miatt tart a legtöbb ételtől.
– A szénsavas vizet pedig nem ismerik – teszi hozzá. – Ahogyan a felvágottat sem, hiába csirkéset tesznek a szendvicsbe, nem eszik meg. Ezért vittem én is kekszet, csipszet, azzal nem lehet gond. Persze nem igazi étel, de úgy vannak vele, ha már eddig eljutottak, kibírják. Muszáj menni, oda kell érni, ahol van esély, hogy új életet kezdhetnek...
Vas András
