Kain lelke
Szeretném ezt az igehirdetést megosztani veletek:
KAIN LELKE
Olvassuk el Isten Igéjét az új bibliafordítás szövege szerint Mózes első könyve 4. fejezetéből az 1. verstől a 16.-ig:
„Azután Ádám a feleségével, Évával hált, aki terhes lett, megszülte Kaint, és azt mondta: Fiút kaptam az Úrtól. Majd újból szült: annak testvérét, Ábelt. Ábel juhpásztor lett, Kain pedig földművelő.
Egy idő múlva Kain áldozatot vitt az Úrnak a föld gyümölcséből. Ábel is vitt az elsőszülött bárányokból, a kövérjükből. Az Úr rátekintett Ábelra és áldozatára, de Kainra és áldozatára nem tekintett. Emiatt Kain nagy haragra gerjedt, és lehorgasztotta fejét.
Ekkor azt kérdezte Kaintól az Úr: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.
Egyszer azt mondta Kain a testvérének Ábelnak: Menjünk ki a mezőre! Amikor a mezőn voltak, rátámadt Kain a testvérére Ábelra és meggyilkolta.
Akkor az Úr ezt mondta Kainnak: Hol van Ábel, a testvéred? Kain ezt felelte: nem tudom. Talán őrzője vagyok én a testvéremnek? De az Úr így szólt: Mit tettél? Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről. Most azért légy átkozott, kitaszítva arról a földről, amely megnyitotta a száját, hogy befogadja testvéred kiontott vérét a kezedből. Ha a földet műveled, nem adja többé neked termőerejét. Bujdosó és kóborló leszel a földön.
Ekkor Kain azt mondta az Úrnak: Nagyobb a büntetésem, semhogy elhordozhatnám. Íme elűztél ma erről a földről, el kell rejtőznöm színed elől, bujdosó és kóborló leszek a földön, és meggyilkolhat bárki, aki rám talál. De az Úr azt felelte neki: Nem úgy lesz! Ha valaki meggyilkolja Kaint, hétszeresen kell bűnhődnie. Ezért jelet tett az Úr Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál.
Ezután elment Kain az Úr színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre.”
Nagyon ismerős történetet olvastunk az imént. Sokakban, úgy gondolom, mindjárt az elején felidéződtek gyermekkori emlékei, az első hittanórák az általános iskolai időkből, hisz Kain és Ábel története egyike a legkorábbi hittanórai anyagoknak. A gyerekeknek meseszerűen mondták el - sajnos abban az időben az egyház maga sem igazán értette, hogy mit is kell erről mondania, és mit kell tanítania. Mi már nagyon jól tudjuk, hogy a bibliai történetek nem gyerekeknek való mesék, hanem nekünk szólnak. Rólunk van szó a Kain és Ábel történetében is. Nincs köztünk senki, aki azt mondhatná, hogy „nekem ez a történet nem mond semmit, én nem vagyok se olyan, mint Ábel, se olyan, mint Kain”. Majd látni fogjuk, hogy mennyire nekünk szóló történet ez.
Mi hiszünk a Bibliának, és elhisszük, hogy ez a történet pontosan így volt. A költők írók megpróbálják különféle fantáziával kibélelni, de mi egyszerűen úgy, mint egy kisgyermek, ragaszkodunk Atyánk szavához, Isten Igéjéhez. Nekünk ez hiteles történet.
Próbáljuk meg elgondolni, milyen öröme lehetett Évának, amikor Kain megszületett! Ő volt az első anya a földön, ez volt az első terhesség, az első gyermek. Nehéz elmondani, mit érezhetett Éva. Isten azt ígérte a bűneset után, hogy az ő magvából fog eljönni a szabadító, és Éva úgy gondolhatta a maga egyszerű módján, hogy akkor majd visszakapják az Édent. Ez az ígéret Krisztusra vonatkozott, és amikor Ő, a Szabadító valóban eljött, sokkal többet kaptunk vissza, mint az Édenkert! Az igazi, örökkévaló Édent az Úr Jézus szerezte meg nekünk.
Éva a szabadítót látta újszülött fiában. Óriási öröme volt. Ez volt az első anyai öröm a földön, és ezt követte az első legfájdalmasabb anyai szenvedés is. Az asszony szíve sokkal mélyebb örömre és sokkal mélyebb szenvedésre képes, mint a férfi a szíve. A nők mindig erősebbek, mint a férfiak. Istennek ez a csodálatos teremtési rendje, hogy mindig a gyengébb testben rejti el az erősebbet.
Éva kitörő örömmel fogadta első fiát: „Nyertem férfiat (fiút kaptam) az Úrtól!” Ez nem azt jelentette, hogy leértékelte a leánygyermeket, hanem azt, hogy várta, ez lesz a szabadító.
Meg kell állnom egy kérdés erejéig: Ti hogyan vártátok a gyermekeitek érkezését? Igaz-e, hogy azt mondtátok: „Kaptam az Úrtól”? Mert Éva azt mondta: „Az Úrtól kaptam.” Nem azt mondta, hogy „Ádámtól”, hanem hogy az „Úrtól”. Így kell a gyermeket fogadni. Aki csak a férjétől kapta, vagy a férj a feleségétől, az nem az Úrnak köszöni meg. „Az Úrtól”… Ez félelmetes dolog, mert ha az Úrtól kaptam, akkor az a gyermek Isten ajándéka. Élő ajándék.
Bárcsak minden szülő így tudná várni a gyermekét, hogy „kaptam Istentől”! „Nem az enyém, nem az én fiam, nem az én lányom, hanem az Isten ajándéka”. Biztosan nem lenne az a rengeteg abortusz!
Éva az Úrnak köszönte meg Kaint, de nem tudta odavezetni Isten közelébe, nem tudott olyan anya lenni, hogy amiképpen Ábelt, Kaint is Isten közelébe tudta volna hozni. Olyan érdekes, hogy egy családon belül annyira különböznek a gyerekek! Ábel juhpásztor volt, Kain a földművelést választotta, de ez nem határozhatta meg a két fiú természetét. Hisz lehet egy földművelő is nagyon szelíd, és lehet egy pásztor is nagyon vad. Nem azért lett Ábel csendes és szelíd, mert juhpásztor volt, és Kain sem azért lett kegyetlen és gyilkos, mert földművelő volt. Ez nem igaz. Az ilyen magyarázatot a Biblia nem igazolja.
Igen, egy családon belül is élesen különbözhet egymástól a gyermekek természete. Egy valami azonban biztos: nincs olyan elrugaszkodott, elvásott gyereke egyetlen családnak sem, akiben ne maradna maradandó emlék a szülők hitéről, ha az valódi, ha az igazi.
Az én egyik lányom is azt mondta: elfelejtettük az egykori családi perpatvarokat, amiket otthon láttunk, de azt, ahogyan az összezördülés után apa és anya kibékült a Biblia mellett a Krisztusért, ahogyan együtt tudtak sírni az idegességeik felett az Isten előtt, ezt nem felejtettük el. És amikor nekik is megvannak a perpatvaraik, eszükbe jut, ahogyan apa meg anya tett, és azt mondják: „Oldjuk meg mi is úgy!” Vajon tudunk-e ilyen emléket hagyni a gyermekeinkben?
Éva nem tudta elvezetni Kaint a hitnek arra az állapotára, ahol már nem tud ütni a testvérére valaki. Éva már a terhessége alatt Isten ajándékának tekintette a gyermekét, már magzati állapotában is, de ez nem volt elég. Nem elég várni azt a gyermeket és imádkozni érte, hanem állandóan kísérni kell! Nem volt sem Évának, sem Ádámnak elég ereje, hogy figyeljék Kainnak egyre inkább elvaduló lelkületét.
És most egy pillanatra fordítsuk meg a kérdést, és tegye fel magában mindenki: Abban a családban, amelybe én beleszülettem, Isten áldása lettem-e? Hoztam-e azt, amit vártak tőlem? Igazán öröme lettem-e annak a családnak?
Kain és Ábel történetéből a legelső lecke az, hogy az egyik bűnt mindig követi a másik. Minden ember életében így van. A szülők elvesztették az Édent, és az Édenből kiűzött szülők gyermekei közül az egyik megölte a másikat. Az elsőszülött megölte a másodszülöttet.
Igen, nagyon komoly kérdést vet fel ez a történet. A testvéreknek az egymással való kapcsolatát. Néha, amikor a temetésen felolvasom a közeli hozzátartozókat, van úgy, hogy négy, öt, hat testvért is olvasok. Ha nincs túl sok rokon, fel szoktam olvasni a testvéreket keresztnév szerint, hogy még egyszer mindegyik hallja a saját nevét, mintegy búcsúzóul az elhalt testvértől. Mert nem a halottnak beszélünk, hanem az élőknek.
És olyankor az emberben felvetődik a gondolat: most itt van négy-hat testvér, akiket összehozott a temetés, esetleg egy esküvő, de az a tapasztalatom, hogy miután felnőnek a gyerekek, a testvérek, mindegyiknek a maga saját kis önző élete lesz a legfontosabb. Nagyon ritka eset az, amikor egy családjában, anyagi erejében, egészségében erősebb testvér a gyengébbekhez, a kevésbé erőshöz odahajol, meghozva érte az áldozatot, hogy segítsen rajta. Mindegyik azt mondja, hogy „elég nekem a magam baja”. Ez oda szokott fajulni, hogy amikor megöregszik a szülő, hiába van több gyermeke, hiába tehetős mindegyik, nehezen tudja eldönteni, melyikhez menjen, melyiket kérje meg, hogy „vegyél fiam, vagy lányom gondjaidba, mert én már nem tudok magamról gondot viselni”.
Annyira önzővé válik az élet. A gyermekek, mint testvérek, elidegenülnek, és a szülőtől is elhidegülnek. Bizony, mindannyiunknak van megbánnivalója, mert nincs senki, aki azt mondhatná, hogy én a testvéremmel szemben nem mulasztottam semmit.
Ez a bibliai történet két testvérről szól – ez nem azt jelenti, hogy Ádámnak és Évának csak két gyermeke volt, hisz évente születtek a gyermekek – a Biblia azonban ennek a két testvérnek a történetét akarja elmondani. Ezért beszél csak kettőről. Nagyon szomorú, hogy noha már felnőttek nagykorúra, hisz felnőtt korban voltak – Kain akár 200 éves is lehetett, amikor megölte Ábelt – a többi testvér nem tudta ezt a gonosz tettet megakadályozni.
A testvérek minden bizonnyal látták, hogy valami feszültség van Kain és Ábel között. Mégsem tudtak segíteni. Nem tudták megbékíteni ezt a gonosz embert, Kaint. Ábelt nem kellett békíteni, mert ő benne nem volt semmi gonosz indulat. Kainban azonban idővel tetőpontjára, forráspontjára hágott a gyűlölet, az ellenségeskedés.
Már korábban se szívlelte ezt az Ábelt, aki mindig elvonult csendben valahová, egy barlangba, vagy egy patak medrébe, egy bokor alá, és Kain mindig imádságban találta. Közeledett a fűben, miközben Ábel elmerülve imádkozott, nem is vette észre, hogy Kain jön, és ő megint imádkozik. Beszéli a bűneit Istennek, segítséget kér, szeretetet testvéreihez, erőt a munkájához. Mindez ingerelte Kaint. Minek ez a nagy alázatoskodás Isten előtt, hisz megadja a termést, az esőt, egy kis erőt hozzá, elég az!
Mindig nőtt a feszültség a két testvér között. Ábel sokszor különvonult és akkor elhangzott a kérdés: „Hol voltál? Már megint imádkoztál!” És Kain gonosz lelkülete odáig fokozódott, hogy úgy gondolta, megmutatja: „én is vagyok olyan kedves Istennek, mint te.”
Ábel nem épített oltárt; Kain építette meg az első oltárt. Nem tudom, mi volt az oka, hogy nem Ábel kezdte, talán úgy érezte, hogy nem elég méltó rá, vagy jobban hozzá kell készülnie…
Ábel nem mert oltárt építeni. Csak amikor Kain megépítette az oltárát, akkor építette meg Ábel is az övét. Mind a kettőnek készen állt az oltára. Azt olvassuk: „Egy idő múlva Kain áldozatot vitt az Úrnak… Ábel is vitt. Az Úr rátekintett Ábelre és áldozatára, de Kainra és áldozatára nem tekintett.” Milyen érdekes, hogy bár rövid ez a leírás, a Biblia nagyon pontosan beszél: Isten nem tekintett Kainra… és áldozatára. Rátekintett Ábelre… és áldozatára. Elől van az, aki hozza az áldozatot.
Isten előtt nem úgy van, ahogy mi gondoljuk: az a fontos, hogy itt voltam, az a fontos, hogy mennyit, mit adakozok, hogy elvégzem otthon a kis csendes imádságomat. Nem. Isten előtt más fontos; Ő mindig azt nézi, hogy
ki az, aki az áldozatot hozza. Lehet az áldozat idő, hisz most is e füzetke olvasásának idejét odaáldozzuk, lehet az áldozat pénzben, erőben, bármiben, ha a szív gonosz, mindez hiábavaló áldozat.
Kain áldozatát Isten nem fogadta el. Nagyon szépen megépült az oltár. A Kainé biztosan szebb volt, mert ő erősebb volt, nagyobb kövekből tudta építeni. Abban az időben sokkal erősebbek voltak az emberek, mint manapság. Megmaradtak régi épületek romjai, és még ma is kutatják, hogyan tudták gépek nélkül egymásra rakni a tonnányi kőkockákat. Kézzel! Olyan erős volt az ember, amikor a bűn rontása még nem tette annyira tönkre, hogy mozgatni tudta azt az óriási súlyt.
Kain megépítette a hatalmas oltárát. Mi mindennel borította be, nem tudjuk. Hozta a maga sok, kiválogatott ajándékát, aztán megállt előtte büszkén, és várta a jutalmat. De Isten nem nézett rá, sem az áldozatára. Elfordította a tekintetét attól, aki az áldozatot hozta. Hogy ez hogyan történt, hogyan jutott kifejeződésre Isten elfordulása, azt nem tudjuk. De hogy miért fordult el, azt a Biblia megmondja.
Ha úgy olvassuk a Bibliát, hogy mindenütt olvassuk, nem csak itt-ott, akkor megtaláljuk benne, János apostol első levelének 3. fejezetében, a következő megállapítást: „Szeressük egymást, nem úgy, mint Kain, aki a gonosztól volt, és meggyilkolta a testvérét. És miért gyilkolta meg?
Mert az ő cselekedetei gonoszak voltak, a testvére cselekedetei pedig igazak.”
Íme, majdnem a Biblia legutolsó könyvében, a legvégén áll ez az Ige, és a Biblia legelső oldalait magyarázza! Ha ez nem lenne megírva János apostol levelében, az igazi okot nem is tudnánk.
Sokan úgy magyarázzák, hogy azért volt kedves az Ábel áldozata, mert ő élő állatot, véres áldozatot vitt. Nem, nem az ajándékon múlt. Nem azon, hogy termény, vagy élő állat, vér, vagy csak növények. Nem. Hanem a szív állapota számított.
A szívnek ez az állandó gonoszsága!… Kain megépítette az oltárt, odatette az ajándékot, de a szíve nem változott meg. És a Biblia azért mutatja ezt be, mert Ádám és Éva gyermekei közül ennek a kettőnek a természete ütközött legjobban, és ütött el legjobban egymástól.
Meg kell most kérdeznünk a saját szívünktől: én az én testvéreim között melyikhez vagyok hasonló? Milyen lelkületet hordozok a testvéreim között, a Kainét vagy az Ábelét? Vagy egyáltalán, ott, ahol vagyok, akik között vagyok, a rokonaim között, a családomon belül, hasonló vagyok-e Ábelhez, akinek a cselekedetei Isten előtt kedvesek voltak? Aki Isten kedvében járt?
Kain nagyon vallásos volt, hiszen oltárt épített. Ő volt az első oltárépítő. Ki gondolta, hogy ő lesz az első gyilkos is!
Oltárt épített, mert érezte, hogy valamit tennie kell, de – és ezt szeretném, ha mindenki megjegyezné – a sorrendet elhibázta. Ábel megtalálta. Kain hozta az ajándékát, hozta a föld termését, amit ő munkált meg, és a verítéke volt rajta. Ő adni akart Istennek. Ábel pedig kapni akart, mert ott a vergődő állat véres áldozatánál kérte a bűnbocsánatot. Először kérni kell, és kapni kell, csak azután adhatok! Először nyomorult koldusként, bűnnel betakarva jövök Istenhez. Először kapni kell! „Oldozz fel engem Istenem! Fordulj hozzám Istenem! Szólj hozzám, Istenem! Vonj magadhoz Istenem!” Csak ezután, amikor megkaptam a feloldozást, miután Atyám szava felmelegítette a szívemet, azután már én is elhozhatom az ajándékomat, gyermeki szívem sok ajándékát.
Mikor egy gyermek odasimul az anyjához, vagy az apjához, van-e annál több, vagy drágább? Nem kérünk tőle semmit, csak jöjjön ide, és maradjon itt! Kifejezi a simogatásával, a pici puha kezével a szeretetét. Nem kell semmi tőle. Csak fejezze ki a szeretetét.
Először kapni kell, aztán tudunk adni. De Kain először adni akart.
Nem volt istentagadó, nem volt hitetlen. Hisz beszélt is vele Isten. Kain tudott az Istennel beszélni. Könnyen megbélyegezzük Kaint, mert gyilkossá lett, de felteszem a kérdést: ha ez a megbélyegzett Kain, aki gyilkossá lett, a gyilkosság előtt is, után is, tudott Istennel beszélni, nem előz-e meg ebben sok keresztény embert?
Vannak templomba járó egyháztagjaink, akik nem tudnak az Istennel beszélni, se az Isten nem tud velük. Süket emberek ülnek sokszor a templomban. Süket és vak emberek ülnek a Biblia mellé. Kain tudott Istennel beszélni, csak nem figyelt az Úr szavára. Én arra kérek mindenkit, hogy szabaduljon meg a néma istentől, de figyeljen a beszélő Isten szavára! Akinek néma istene van, nem szól hozzá, szabaduljon meg tőle. Mert az nem segít, nem isten, csak kitalálták, nincs! A mi Istenünk beszél! Éspedig szeretettel szól hozzánk, a javunkra beszél! El fogom mondani, mennyit járt az Isten Kain után is. Mennyire mindent megtett érette. De Kain nem figyelt a szóra.
Hallotta Isten szavát, amit mi közülünk nagyon kevesen hallanak. Hallotta, és felelt Istennek, az Úr pedig válaszolt rá. Tehát nem volt ateista. De nagyon gonosz volt! Hiába az áldozat, hiába minden igyekezet, ha a szív gonosz! Kain a szíve gonoszságát be akarta fedni az ajándékaival. Sokan úgy gondolják, hogy egy kis pénz a perselybe, egy Úrvacsora, és azzal el van intézve. Nincs elintézve, nincs betakarva. Az a kis papír nem takar be semmit. Nem. Először kapni kell! Először a Bárány vére alatt meg kell tisztulni. Ábel így jött: végignézte az állat vergődését, és azt mondta: „helyettem és érettem. Ez járna nekem, ez a halál.” Ő nem tudta még, hogy eljön majd a Krisztus, csak azt tudta, hogy vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. Ábel áldozata engesztelő áldozat volt.
Még egy érdekes dolgot mond a Biblia, amely magyarázatra szorul. A Zsidókhoz írt levélben azt olvassuk, hogy „hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot”. Elgondolkodtam rajta, mit jelent az, hogy hit által. Hiszen Kain is hitt, sőt beszélt Istennel. A „hit által” azt jelenti, hogy Ábel áldozata az ő élő Istennel való folytonos jó kapcsolatának gyümölcse volt. Mert ez az, ami fontos. Pál apostol azt írja egyik levelében, hogy „ami hitből nincs, az bűn.” Az nincs hitből, ami nem abból ered, amit Isten indít bennem. Igyekszem mindig Isten indítását követni, ha nem is értik meg az emberek. Nem érdekel senki véleménye, csak az Istené. Olykor mi sem tudjuk, mit miért csinálunk. De ha nem teszem, ha megszegem az Ő akaratát, akkor jaj nekem! Az emberek véleménye nem számít.
Kain talán lenézte Ábel ajándékát. Csupán egy kisbárány, ő pedig a föld minden gyümölcsét odarakta. Ábel csak azt tudta, hogy végig kell néznie az állat vergődését, és azt kell mondania, hogy „én érettem, én helyettem”. Isten pedig elfogadta ezt a hitből való áldozatot. Mert ez hitből volt. Kainnak nem volt engedelmes, Istennek szófogadó élete. Nem hitből cselekedte, amit cselekedett.
Mind a kettőnek a lelkiállapotából eredt a maga áldozata. Kain mindenképpen mutatni akarta, hogy „ezt szereztem, én adom”. Ábel azt mondta, hogy „nem tudok mást hozni, csak a bűneimet. Adj te nekem”.
Mindenki azt az erőt sugározza a többire, amit magában hordoz. Mélyen elgondolkoztam azon, milyen különös, hogy Ádám és Éva, akik egykor oly közel voltak Istenhez, nem sejtették meg, mi lakik a gyermekükben. Kain és Ábel már nem ismerte Istennel azt a kapcsolatot, ahogy Ádám és Éva a bűneset előtt Isten közelségében voltak (hisz a Biblia azt mondja, hogy az Úr minden este eljött, és beszélt velük). Az utódok már nem bírták volna el Isten ilyen közelségét, megégtek volna az Isten szent közelségétől, de Ádám és Éva a bűneset előtt még bírta az Úr közeli jelenlétét. Tehát sok mindenben többet tudtak, mint a gyermekeik, és én nem találtam rá választ, hogyan történhetett meg az, hogy ez a két, sok szent tapasztalattal rendelkező szülő nem látott bele a Kain szívébe, vagy nem tudta útját állni ennek a készülő gonoszságnak.
Ha Kain odament volna az apjához vagy az anyjához, és elmondta volna, hogy „segítsetek rajtam, én gyűlölöm ezt az Ábelt!”, meggyógyult volna és megszabadult volna. Vagy Ádám, vagy Éva megmondta volna neki, hogy „azért gyűlölöd, mert ő az Isten útján jár, te meg nem! Ne őt gyűlöld, hanem magadat, meg a magad útjait! Ezt a haragot magad ellen fordítsd, a saját szíved ellen! Ha te megváltozol, megváltozik az érzésed Ábel iránt. Nem neki kell megváltozni, hanem neked.”
De Kain nem ment oda a szüleihez. Nagy baj, mikor az ember a maga indulatait belül hordozza, és csak a saját szívével beszéli meg.
Ugye emlékeztek Dávid történetére, amelyről beszéltem már néhányszor, amikor Dávid a négyszáz főnyi seregével nagy éhségben, szükségben volt. Hűségesen őrizték Nábálnak, egy gazdag embernek a jószágát, vagyonát, és amikor Nábál a juhait nyírta s nagy lakomát rendezett, Dávid segítséget kért tőle a katonái számára. Nábál azonban nagyon gorombán elutasította kérését, mire Dávid megfogadta, hogy egy kutyát sem hagy életben Nábál háza népéből. Micsoda vad indulat volt benne! Meg is tette volna!
De a bölcs feleség, Abigail, meghallotta, hogy milyen balga választ adott a férje Dávidnak. Azonnal felrakatott az öszvéreire nagy mennyiségű élelmet, és megindult Dávid felé. A völgyben találkoztak. Abigail leborult Dávid előtt és azt mondta: „Én vagyok a bűnös, nem a férjem. Én rám öntsd ki a haragodat. De miért szennyeznéd be a kezedet, uram? Nemsokára király leszel. Ellenségeid lelkét parittyából hajítja el Isten, de te akkor szégyellni fogod, hogy egy egész családot kiirtottál. Ne szennyezd be magad!”
Dávid meghallgatta ezt a bölcs beszédet. Elejtette a fegyvert: „Igazad van. Az Isten küldött téged.”
Majd miután meghalt Nábál, feleségül vette ezt az asszonyt. Egy értelmes királyné lett belőle.
Dávid engedte, hogy a szíve indulatát lecsillapítsa valaki, aki bölcsességgel jön vele szembe, de Kain hordozta magában ezt a rettenetes indulatot. Én mindenkinek azt tanácsolom szeretettel – a saját tapasztalatomból mondom –, hogy ha bármiféle, indulat, erő, harag, rosszakarat, gyűlölködő érzés, ellenségeskedés van a szívünkben, mindig mondjuk el Istennek. Mondjuk meg neki őszintén: ezt az embert ki nem állhatom. Örülök, ha nem látom, nem szeretek köszönni se neki. Mondjuk el, de kérjük Istentől, hogy változtassa meg bennünk ezt az indulatot.
Ha van olyan rokonunk, ismerősünk, akinek a lelkületét ismerve tudjuk, hogy tud nekünk lelki jó tanácsot adni, a Bibliából szól hozzánk, akkor menjünk el hozzá, és beszéljük meg vele, hogyan tudnánk leküzdeni ezt az indulatot.
Miért nem ment Kain sem a szüleihez, sem valamelyik testvéréhez? Miért nem mondta el érzését Ábelnek? Egyetlen oka volt: a büszkesége. Büszkébb volt annál, semhogy megalázottan megálljon apja és anyja előtt, és megvallja: „Én gonosz ember vagyok.” S nem tudta volna Istennek sem elmondani. Nem tudott így gondolkodni: „Láttam Ábelt imádkozni, én is odamegyek abba a barlangba, vagy az alá a bokor alá, és kiöntöm a szívem Istennek.”
Nem, mert ehhez meg kellett volna alázkodnia. Testvérek, ha valamit kérni kell nekünk, ezt kell legjobban kérni: hogy adjon az Isten alázatos szívet. Sokszor énekeljük a Biblia szerint, hogy a „töredelmes szívet az Úr szereti, az alázatosat meg nem veti”. Így igaz. De kérni kell az alázatos szívet. Ha megvizsgáljuk a bűncselekményeket, (erről nincs statisztika, mert a világ ilyet nem csinál) elmondhatjuk, hogy a súlyos bűncselekmények mögött majdnem mindig a büszkeség áll. A válóperek oka szinte kivétel nélkül mindig a büszkeség. Mind a két fél büszkesége…
Azt, hogy Kain ajándéka nem tévesztette meg Istent, meg tudjuk érteni. Mi nehezen tudnánk megmondani, hogy a gyülekezetben ki milyen lelkierőben, lelkiállapotban van. Egymást meg lehet téveszteni, de Isten nem azt nézi, amit mi látunk. Amikor egy zsoltárt éneklünk, Ő hallja annak belső dallamát. Mikor imádkozunk, Ő tudja, hogy mennyire hideg vagy meleg az.
Kain oltára gyönyörű volt. Tökéletes munka, és rajta a legszebb termés. Méltó arra, hogy felülről megtekintsék. Isten azonban a szívet nézte.
Olvassunk el egy Bibliai Igét, mert ez nagyon fontos és szép Ige. Az I. Sámuel 16-ban Sámuel azt a parancsot kapja, hogy Isai fiai közül kenje fel az egyiket királlyá a méltatlanná lett Saul helyére. Jönnek sorban a fiúk születés szerint, de mindig az a válasz, hogy „ez nem az”. Végül meg kellett értenie Sámuelnek, hogy nem szabad azt nézni, ami a szeme előtt van. Az Úr ezt mondta neki, ahogy megjelent a legelső, szép fiatalember: „Ne tekints a megjelenésére, se termetes növésére, mert én megvetem őt.” Szemre olyan volt, hogy azt lehetett gondolni, ez királynak való. De mit mond Isten? „Én megvetem őt”. Szép szál ember, jól mutat, de „Én megvetem”.
Nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szem előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van. És az Úr azt látta, ami Kainnak a szívében volt. Kain minden bizonnyal sokkal szebb volt szemre, mint Ábel. Izmos, hatalmas termetű, edzett, lebarnult ember, villogó szemek, gyors mozgás, ügyes, gyors beszéd, mindenben találékony. Ábel lassúbb, gyöngébb, tájékozatlanabb, védtelenebb, ügyetlenebb. Nem tudott mindjárt úgy visszavágni, mégis ez volt az, aki Istennek kedvesebb volt.
Nagyon érdekes a történetben, hogy az Úr az, Aki megalázza Magát. Kain haragszik, amiért Isten nem fogadta el az áldozatát. Haragszik. Ez pedig azt jelenti, hogy nem imádkozik, nem szól Istenhez. Nem tudta alázatosan azt mondani: „Uram, ha nem fogadtad el az áldozatomat, megkeresem az okát”. Megtalálta volna. Isten megmondta volna neki: „Irigy és gonosz szíved miatt nem fogadtam el.”
Vagy ha Kain így szólt volna: „Uram, igazad van. Nem is érdemlem meg, hogy áldozatomat elfogadd, hisz tele vagyok bűnnel…” – abban a pillanatban fellángolt volna az oltár tüze.
De Kain megharagudott. Ugye milyen furcsa kis porszem? Kain, a porszem-ember haragszik az Istenre, a teremtőjére. Isten elvehetné az életét, megnyomoríthatná, megvakíthatná, megsüketíthetné és egy élő halott lenne éveken át. Nem ezt teszi az Úr vele, nem, hanem utána megy és megszólítja. Kain nem szól Istenhez, de Isten szól hozzá. Szeretné Kainnak a szívét helyrehozni:
„Miért gerjedtél haragra, miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz…” – nem itt fenn van a hiba, hanem ott lenn, te benned. Igazán méltán haragszol? Nincs okod a haragra, „hiszen ha jól cselekszel emelt fővel járhatsz”. Honnan van a szomorúság? Nem onnan, hogy én nem vagyok igazságos, hanem onnan, hogy nálad baj van. „Ha jól cselekszel…” Ti is bizonyára érzitek, hogy amikor Krisztus akarata szerint tesztek valamit, elönt benneteket egy belső öröm. A külső bajokat ilyenkor nem is érezzük. De amikor szándékosan vétkezünk, akkor lehet körülöttünk ezer jó, de belül, az emberben fájdalom van.
„Ha jól cselekszel…” – Testvérek, nagyobb rosszat senki sem tehet, se magával, se a környezetével, se mással, minthogy elfordul Krisztustól.
Kain lehorgasztja fejét, nem is akar felfelé nézni. „Semmi közöm ő hozzá, aki odafenn van! Odaraktam mindent, és nem kell neki!”. Nyilvánvalóan megszégyenült az egész családja előtt. Mindnyájan egybegyűlhettek, amikor elkészült az oltár és Kain meggyújtotta. És amikor Isten szétszórta az egészet, rettenetes érzés lehetett neki. Várták ünnepélyesen az áldozat kezdetét, s egyszer csak egy óriási forgószél, villámcsapás elvisz mindent. Széthullanak a kövek. Füstöl minden, de nem ég. Mit lehet ilyenkor mondani?
„Nem fogadta el Isten” – mondta Ádám. „Nem fogadta el Isten” – mondta Éva, és ezt mondta Ábel is meg a testvérek.
Kain ott állt, az imént még büszkén, most pedig megszégyenülve és a szívében tele volt haraggal Istennel szemben.
Isten azonban szentséges, Atyai szívvel figyelmezteti őt: „Miért horgasztod le fejed? Hiszen ha jól cselekszel emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, (utal Kain rejtett bűneire) a bűn az ajtó előtt leselkedik…”. Már csak egy vékony ajtó van közted, meg egy nagy bűn között. Les rád. Mindenkinek tudni kell, hogy nincs olyan nap, nincs olyan óra, amikor az ördög ne kívánná, hogy valahogy elejtsen minket. Testünket lelkünket akarja. Itt különösképpen vadászott Kain lelkületére, mert látta már, hogy Kain mennyire gyenge, mennyire elfordul Istentől. „…de te uralkodhatsz rajta” – hangzik a biztatás.
Hogyan mondhatja Isten azt, hogy „uralkodhatsz”? Úgy, hogy Ő adja hozzá az erőt. Pál apostol ezt írta: „Mindenre van erőm, (nem magamban, apostolságomban) a Krisztusban, aki engem megerősít”. Testvérek, hiába akarja valaki magát megváltoztatni. Olyan az, mint amikor egy mocsárba esett ember megfogja saját haját, és ki akarja magát húzni. Én nem tudok megváltozni, de van valaki, akinek van erre ereje. Az Úr Jézus, aki soha nem vétkezett, aki minden kísértés felett győzött, Ő ad erőt. Azt mondta a tanítványainak: „Adok nektek erőt, hogy kígyókon és skorpiókon tapossatok, az ellenségnek minden erején”. Vegyük igénybe ezt az erőt magunkkal szemben! Nekem minden nap meg kell harcolnom a rossz természetemmel, és nektek is.
Isten soha nem azt mondja, hogy „te semmit ne csinálj, majd én védelembe helyezlek”. Mindig veszélyben vagyunk, de mindig védve lehetünk. Kempisz Tamás jól írta le egykor, hogy „bárhová mégy, a bűnös szívedet viszed.” Krisztushoz kell menni, ott van a gyógyulás. És a parancs úgy szól, hogy győzzük le a bűnt. Vannak, akik csak egy kicsit fékezik magukat, így gondolkodnak: kevesebbet fogok inni, nem leszek olyan goromba, nem csalom meg a feleségem, egy kicsit rendbe szedem magam; Nem! Tipord le! Uralkodj rajta! A sarkad alatt legyen!
Ez a hitbeli erő. És ha valaki azt mondja, „ismerem a bibliai történeteket”, ez nem elég. Nem történetek kellenek, hanem erő! És a történetekből ma is vehetünk erőt. Minden igeolvasásból vegyünk erőt! Arra kérlek benneteket, ne álljatok fel a Biblia mellől, amíg valamit nem kaptok! Mert ez az Istennek a kincsesbányája, ez az áldások tengere, hát ne álljatok fel szomjasan, éhesen, mikor minden terítve van!
Kain nem figyelt az Úr szavára, mert sokkal jobban bízott magában, mint amennyire félt az ördögtől, aki szüleit becsapta. Mindig ez a bukás egyik oka, hogy az ember bízik magában, saját jellemében, és nem fél eléggé a gonosztól. Péter sem gondolta, hogy el fog szaladni a Gecsemáné kertjében, még kevésbé gondolta, hogy esküvel fogja az Urat megtagadni. Amikor Júdás először lopott, nem gondolta, hogy el fogja árulni a Mestert harminc ezüstért. Komolyabban kell venni a bűneinket, és komolyan kell bánkódni felettük.
Isten véghetetlen szeretettel óvta Kaint, figyelmeztette, hogy a bűn az ajtó előtt leselkedik. Ez azt jelentette, hogy nagyon közel van a nagy baj! Nem azt mondta Isten, hogy jön feléd az ellenség, hanem hogy már az ajtónál van. És azt olvassuk az Igében: „Rád vágyódik.” Mint ahogy a macska várakozik az egérlyuknál. Az egér látja, hogy csend van, kijön, és vége! Így vagyunk mi is. Ha nincs a szívünkben Krisztus, nem vagyunk biztonságban. Mert ezzel a nagyon erős, leselkedő fegyveressel szemben, csak egy még erősebb nyújthat védelmet. Ő azonban csak akkor tud segíteni, ha belül van. Ha őrzi az ajtómat, vigyázza a szívemet és a gondolataimat.
Isten megszólította, óvta ezt a sötét szívű embert.
És Kain erre semmit nem válaszol. Semmit. Nem is felel. Ugye milyen büszke és gonosz tud az ember lenni? Az Isten megalázza magát és szól, Kain pedig nem felel. Ellenben majd mond valamit Ábelnek. Minél inkább szorongatja őt Isten, annál jobban gyűlöli Ábelt.
Kainnak saját magára, saját titkos bűneire kellett volna haragudni, ehelyett az Istenre haragudott meg. Nem az Úrhoz megy közelebb az Istennel való beszélgetés után, hanem kihívja a testvérét, Ábelt a mezőre.
És ez mindig így van a történelemben is. Mikor valahol Isten ellen támadnak, megtámadják az Isten gyermekeit is. Így van mindenütt, ahol üldözték a vallást; előbb Istennel fordultak szembe, gúnyolták, azután üldözték a hívőket.
Kain szembefordult Istennel, és akkor szembefordult Ábellel is.
Ezt olvassuk: „Egyszer azt mondta Kain a testvérének, Ábelnek: Menjünk ki a mezőre.”
Erről sokat lehetne beszélni. Elgondolkodik rajta az ember, mert olyan tartalmas ez a bibliai szakasz. Mit gondolhatott Ábel, amikor az a Kain, akinek mindig olyan sötét volt a szeme, s akiről hallotta a többi testvérétől, hogy mindig csak rosszat mond róla, mindig rágalmazza, (Ábel ezt tűrte csendesen) most miért hívja őt mégis a mezőre. Most azt kérdezhetné az ember, hogy miért ment ki?
De Ábel ilyen. Nem tud más lenni. Kimegy gyanútlanul. Mindig bízik, mindig a jobbat várja. Nem feltételezi a rosszat. Talán azt gondolta: „Kain hív engem beszélgetni. Még soha nem hívott. Hátha megtört, hátha megfordult. Hátha megbánta. Hátha meg akar változni. Megyek vele.” – s Ábel megy az ő ábeli lelkületével, szeretettel.
Nagyon érdekes, hogy a Biblia nem mondja el, mi történt, milyen beszélgetés zajlott le közöttük. Csak ennyit olvasunk: „Amikor a mezőn voltak, rátámadt Kain a testvérére, Ábelre, és meggyilkolta.” A beszélgetésről nem tudunk semmit. De nem tévedünk, ha azt gyanítjuk, hogy ennek a beszélgetésnek a tárgya a két fivér Istennel és egymással való kapcsolata volt. Valahogy ilyenformán hangozhatott el:
„Miért a te oltárod volt a kedves? – kérdezte Kain. – Látod, hogy süt a nap, a te Istenednek a napja, aki szeret téged, engem pedig nem szeret.”
Így kezdhette Kain, Ábelnek pedig meg kellett mondania: „Testvérem, neked nem én velem van bajod, hanem az Úrral. És azért gyűlölsz engem, mert nekem meg nincs vele bajom. Az én szívem össze van kötve az én Istenemmel, a tied nincs.”
„Nincs?!” – ingerült fel Kain. Ezt már nem bírta elviselni. És ez így van mindig, ha az embernek a szívét a büszkeség és a gőg tölti be. De Ábelnek ezt kellett mondania: „Nem az oltároddal volt baj Kain, hanem a szívvel. A szíveddel.”
„Az én szívemmel? Talán rosszabb, mint a tied?” – háborodott fel Kain.
És Ábel megmondta: „Te perben vagy Istennel, hát mit akarsz, mit vársz?”
„Na, ha perben vagyok, akkor rajtad is leperelem!” – rivallt rá dühödten Kain, és agyonverte a testvérét. Olyankor már az ember nem maga mozgatja a kezét, hanem rettenetes vad erők viszik.
Szinte a fényképét látom ennek a történetnek, egy nagy másolatát, kinagyítva, amikor István vértanút megkövezik. Ő rá is fogcsikorgatva rontanak, miközben utolsó szavaival kijelenti: „Ti körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig a Szent Lélek ellen igyekeztetek, mint atyáitok, ti is, most is!”. Nem mondhatott mást. Ha hízelgett volna, megmenekült volna. De nem mondhatott mást.
És Ábelnek meg kellett halnia.
Nekem is gyakran mondják: mi az, hogy meg kell térni, miből kell megtérnem, hát mit vétettem én? Aki azt kérdezi, miből kell megtérnem, az halott ember. Ez a halottnak a szava. Az élő sír és zokog! Kéri a bocsánatot. Tisztulni és szabadulni akar. Ez az élet jele!
Igen, jó ezen elgondolkodni, és arra is gondolni kell, hogy mi is kerülhetünk ilyen veszélybe saját szívünk miatt, mint amilyenben Kain volt. Amikor kimentek a mezőre, Kain szívében ott forgott, hogy végez a testvérével, de még nem tudta biztosan, meg fogja-e ölni. Csakhogy vad indulatokkal indult, és nem tudta, hova viszi a szíve. Még mindig meggondolhatta volna magát, ha emlékezett volna Isten szavára: Vigyázz, az ellenség közel van!
Én arra kérek mindenkit, próbáljatok megőrizni legalább egy-egy mondatot az igehirdetésekből. Jó visszaemlékezni Isten Igéjére, és ha a prédikációt elfelejtitek is, olvassátok a Bibliát. Mert megóv! Mert figyelmeztet! Mert előre jelzi a bajt!
Kain nem gondolt Isten szavára, amikor Ábellel a mezőre indult, nem fogta az Úr kezét, és mi is valahányszor bármilyen útra indulunk, de nem az Úr Jézussal indulunk, soha nem tudjuk, hogy hogyan fejezzük be.
Nagyon sok esetben, amikor gyilkossági tárgyalás van, és a bírák újra visszaforgatják a bűncselekmény lefolyását, csak ritkán történik az, hogy előre megfontolt szándékkal ölnek meg valakit. Egészen másképp kezdődik. Nem régen egy asszony halálosan megsebezte a férjét egy védekező ütéssel. Dehogy volt szándékában megölni! De az indulatok akkor már nagyon fűtöttek voltak, és az értelem nem kormányozott többé, csak a kéz mozgott. Azért mindig jó, ha az ember kéri Istent, hogy „Uram, szabadíts meg engem ezektől az indulatoktól.”
Kain nem tudott az erőstől, az ördögtől, megszabadulni, mert nem fordult a még erősebbhez.
Megtörtént a gyilkosság. És figyeljétek meg: A rettenetes bűn után Kainnak egy szava sincs Istenhez. Nincs egy bűnbánó szó! Nincs egy leroskadás: „Istenem nézd, itt van a vér, ellenem kiált! Hogyan történt meg, hát nem így akartam! Elragadott az indulat!…”
Nem. Ismét Isten ment Kain után. Az ember elcsodálkozik rajta, milyen irgalmasan bánt Isten ezzel az emberrel. Mikor nem fogadta el az Úr az ajándékát, Kain mérges volt. Isten szólt hozzá szeretettel, mutatta neki a jó utat. A gyilkosság után megkérdi tőle az Úr: „Hol van a testvéred?” Nem azt mondja Isten, hogy „Megölted”, hanem „Hol van?”
Ez volt az utolsó pillanat, amikor Kain még megmenthette volna magát. Ha ekkor azt mondja, hogy „köszönöm Istenem, hogy szóltál. Eddig én nem tudtam megszólalni… Gyilkos vagyok. Itt a földön a testvérem vére, mindig előttem van. Mindig látom.”
Az a fiatalember, akit a községünkből emberölésért halálra ítéltek és kivégeztek, utolsó levelében azt írta: „Mindig előttem van a gyilkosságomnak a képe. Akármerre fordulok a börtönben, mindig látom. Vér, vér mindenhol!”
Ha ezt mondta volna Kain is! Ha így szólt volna: „Rettenetes dolgot követtem el, Istenem! Gonosz szívem gyümölcse itt van, megöltem a testvéremet, de könyörülj rajtam, mert nincs más menedékem!” Isten megbocsátott volna neki.
De nem, ő nem ezt mondta, nem így válaszolt. Hanem hazudott. Hazug lélek, hazug ember: „Nem tudom”. Tényleg nem tudta?
Testvérek, hazugsággal nem lehet a bűnt betakarni.
És nézzük, milyen orcátlanul felel Kain. Visszautasítja Isten kérdését: Miért szólsz bele? Hogy-hogy számon kéred? „Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?” Ez a Kain kérdése, a gyilkosé. És én most hozzátok fordulok, akiknek van vér szerinti édes testvére: Őrizője vagytok-e, vagy nem?
Nekem már egy öcsém meghalt. Keveset törődtem a lelkével, de mindig fáj ez a mulasztásom. Nektek is vannak testvéreitek. És itt a testvér szó mindenkit magában foglal, aki hozzátok tartozik. Őrizzük-e? Van, aki a gyerekeit sem őrzi. Tizenhat éves, hadd menjen. Ha arra megy, hát arra megy. Őrizője vagyok-e? Ez kaini kérdés. És Isten tőlünk is számon kéri: „Hol van a testvéred?”
Nekünk azt kell mondanunk: „Uram, szeretnék őrizője lenni, de engem is őrizni kell! Őrizz engem, őrizzed őt, őrizz együtt minket, és segíts, hogy tudjam őt őrizni!”
Kain azt felelte: „Nem vagyok felelős érte.” Minden szava tagadás és hazugság.
De az Úr így szólt: „Mit tettél?” – rámutat a bűnre. Még mindig alkalmat ad a bűnvallásra! Júdásnak is adott rá alkalmat Jézus: „Barátom… Hát csókkal árulsz el?” Ha akkor Júdás odarogyott volna Jézus lábához, nem ment volna a pokolba. Milyen borzasztó, amikor valaki az utolsó alkalmat is elutasítja!
Ha Istennel vagyunk együtt, mindig ez történik: az Úr rámutat a bűnünkre. Én mondom a magam hazug mondókáját, félrebeszélek, oldalra, de Ő fájdalommal kérdezi: „Mit tettél?”
Mi meg tudunk mindent magyarázni. A válásoknál mind a két félnek igaza van. De akiben van egy kis lelkiismeret, és Isten megkérdi tőle, hogy „mit tettél?”, de jó, ha még szíven találja az embert ez a kérdés! Kaint nem találta szíven. Ő hallgatott.
Akkor Isten megmondja, hiszen Ő mindent tud: „Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről”.
Testvérek, a bűn beszél. És nagy kegyelem, amikor valaki már hallja a saját bűneinek a hangját. De akkor menekülni kell Jézushoz, máskülönben ez a hang az őrületbe vagy az öngyilkosságba kerget. Odakergette Júdást is. Nem az Úr Jézushoz ment, a halálba menekült, a pokolba.
Éjjel-nappal mennek a kiáltások felfelé Istenhez! Meggyötört édesanyák, megcsalt házastársak, eldobált gyermekek, megsértett lelkek kiáltanak! Jaj de sok gonoszság van a hátunk mögött! Én miattam is sokszor sírt az anyám. Eljött az idő, amikor meghallottam, hogy ez is kiált. Emlékezzetek vissza, amikor olyasmit tettetek, hogy Istenhez kiált. Nincs földi bíróság, nincs rá paragrafus, nem lehet elítélni, de az Istenhez kiált.
Ezután már nem történhet más, csak ítélet. És így van minden ember életében: szól Isten hozzá, aztán újra szól, és újra szól, az ember azonban elfordul, ellenkezik, nem felel, hazudik, tagad, védi magát, és akkor jön az ítélet. Most már ugyanaz az Úr, aki oly szépen szólt eddig, szigorúan kimondja: „Most azért légy átkozott… ”
A Biblia világosan leszögezi: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van, aki nem enged a Fiúnak nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” Ez az átok.
Mindenki ez alatt van, aki ellenáll Krisztusnak. Lehet mosolygó, kedves, szorgalmas, szimpatikus férfi vagy nő, anya, vagy apa, rokon, barát, de az Isten haragja alatt van. És egyszer csak kinyílik ez a harag; néha megdöbbenünk a fájdalmas, váratlan eseményeken és kérdezzük: „Miért történt ez?”. Mert eljött az ítélet órája! Nem is értjük, Isten titka.
Az átok alól az egyetlen menekülés: „Ha jól cselekszel…”, ahogy Isten mondta Kainnak. Az átok alól, az ítélet alól, a védelemhez, a Közbenjáróhoz, a kezeshez, Krisztushoz kell jönni! Nem perelni kell Istennel, és nem vitatkozni; hanem megvallani a bűnt, megadni magunkat, bocsánatot kérni és elfogadni, majd alázatos és hálás szívvel járni tovább a kegyelmes Isten előtt.
Így hangzott a Kainra kimondott átok: „Ha a földet műveled, nem adja többé neked termőerejét. Bujdosó és kóborló leszel…”
Rettenetes dolog ez.
Kain igazolta magát, Isten pedig megátkozta őt. Ugye félelmetes! Nincs többé a számára egy talpalatnyi boldog hely. Most otthontalanná, békétlenné és rettegővé vált.
Nincs áldás többé a munkán, nincs semmiben öröm, nem találja többé a helyét. Így érzik ma sokan, és hallottam, hogy a fiatalok azt éneklik: Mindenütt jó, de a legjobb sehol. Húsz évesek. És „sehol”! Otthontalanok. És tudjátok miért? Minket is vádol egy vér. A golgotai kereszten kiontott vér! Az Úr Jézus „kezébe, lábába a szegeket én vertem, vére minden cseppje égeti a lelkem”. Nem a zsidók ölték meg az Úr Jézust! Az én bűneim, meg a tiétek! És Isten azt kérdi: „Mit tettél?” Minden bűnöddel? Ott van a töviskoronában minden tövis az én kezem által is. Az én kezemben is volt kalapács, a tiétekben is.
De „Jézus vére jobbat beszél, mint az Ábel vére”. Ábel vére vádol, Krisztus vére felment. És ha valaki azt mondja: „Istenem! Az ártatlan Jézus megszenvedett értem. Megbüntetted Őt helyettem! Én hozzám légy irgalmas!”. Akkor Isten azt mondja: „Légy áldott! A Krisztus vére emelkedik hozzám, az beszél nekem. Fel vagy mentve.”
Olyan boldogan mondta mindig az Úr Jézus egy-egy nagy bűnösnek, hogy „megbocsátattak a te bűneid, eredj el békességgel. Én se kárhoztatlak.” Mert azokat a bűnöket, azoknak az ítéletét Nagypénteken mind felvitte a keresztfára.
De ha nincs bűnbánat, nincs megtérés… „Mit tettél?” És akkor nincs áldás se a munkámon, se az otthonomon.
Még sincs bűnbánat most se! Hanem mi történik?
Kain nem adja meg magát. Én mindenkit csak arra tudok kérni, hogy „adja meg magát!”. Nekem is csak ez az egy mentségem van, valahányszor a szívemet vádolja életem sok vétke, meg kell adni magamat. Az Istennek igaza van. Sokkal jobban, mint ahogy gondolom. Több a bűnöm, mint ahogy én látom, vagy bárki rám olvashatná, több a bűnöm. Ő sokkal többet tud, és sokkal fájdalmasabban hordozza.
Kain megint ellenkezik. Félelmetes ez! Elhangzott az átok, de ő most sem riad meg. Hanem megfellebbezi, még mindig vádol és perel: „Nagyobb a büntetésem, semhogy elhordozhatnám.” De rettenetes! „Elűztél ma erről a földről…” – vádolja Istent! És akkor elmondja a félelmét. A vérbosszútól félt, hiszen akkor már a többi testvére is felnőtt volt. Tartott attól, hogy valamelyik fiútestvér meg fogja bosszulni az Ábel halálát. „Ha megtalál, megöl” – ez az aggodalma.
Isten azt mondja, „nem úgy lesz. Senki nem fog téged megölni… én megjelöllek” – és egy rettenetes jelet tett Isten Kainra. Itt a bélyeg szónak a héber megfelelője „jel”: ennek a szónak az alakja olyan, mint egy kereszt. Isten egy keresztet tett Kain arcára, de oly módon, hogy az egész arca eltorzult tőle.
Nekünk a kereszt jele a vigasztalás jele. Mi az Úr Jézus keresztjében békességet és feloldozást találunk. De mivel Kain megvetette az Isten szeretetét, a kereszt ítéletté vált Kainon. Ez az ember annyira eltorzult, hogy aki meglátta rajta a jelet, megrémült tőle, még a vadállatok is. Ez a félelmetes bélyeg megmutatta kívülről, hogy milyen ez az ember belül. Amilyen a lelke volt, most kívülre került. Isten a szíve tartalmát rátette a külsejére.
Mondjátok meg, mi hogyan néznénk ki, ha ami bennünk van, kívülre kerülne? Nem tudnánk egymást nézni, és eltakarnánk az arcunkat. Ezért arra van szükségünk, hogy az Úr Jézus, aki az életénél is jobban szeretett minket, itt legyen belül. Mert ha itt van belül, megváltozik minden, és Ő kerül kívülre is.
Kain lelke olyan rettenetes volt, hogy még a vadak is megijedtek tőle. Kinn élt a vadonban, de nem támadta meg soha egyetlen ragadozó sem. Félt tőle mindenki, ember és állat egyaránt. Nagy büntetés volt ez.
És akkor nézzétek meg: Még most sem roskad le! Ennek az embernek nem kellett a kegyelem. Ez védte, igazolta magát: nem, nincs Istennek igaza! Otthagyom!
Kain büntetésében kegyelem is volt. Meghosszabbította Isten az életét sok esztendővel. Miért hosszabbította meg? Mert még mindig adott neki időt a megtérésre. Még mindig adott időt a bűnbánatra. Ez olyan különös dolog, olyan szép és olyan félelmetes!
De Kain ezt az időt nem a megtérésre használta, hanem ezt olvassuk: „Ezután elment Kain az Úr színe elől, és letelepedett Nód földjén, Édentől keletre”. És soha nem ment vissza az Úr elé többet, és az Úr sem ment utána többé.
Szeretnék nektek feltenni egy kérdést: amikor ti elindultok, vajon közelebb mentek az Úrhoz, vagy elfelé mentek tőle. Van, aki amikor elhagyja a templomot, távolodik Istentől. Itt még a közelében van. Ne menjetek el Tőle! Isten jár utánatok! Felteszi az ő fájdalmas atyai szeretete kérdését: „Mit tettél?” Feleljünk alázatosan: „Vétkeztem, mulasztottam, de segíts rajtam, de bocsáss meg nekem! Az Isten bárányának vére alatt oldozz fel engem!” Azt mondta Jézus: „Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem”. A kereszten a latornak azonnal megbocsátott. Ott nem volt Úrvacsora, nem volt katekizmus, csak egy egyszerű, bűnvalló ima. És kinyílt a kegyelem ajtaja.
Igen, Kain elment az Úr színe elől, és az Úr többé nem ment utána. Álmosdon is voltak olyan emberek, akik elmentek az Isten elől, és Isten nem ment utánuk többet. Szólhat a harang, beszélhet a pap, de nincs értelme. Be vannak zárva az ajtók. Én régóta lelki dolgokkal foglalkozom, van gyakorlatom benne, nem csak a levegőbe beszélek. Be van zárva az ajtó, és mehet a föld legjobb prédikátora, mehetnek angyalok, szép szárnyakkal, nem fog kinyílni többé. Elmentek Isten elől, Isten is elment tőlük. Rettenetes dolog ez. Egyszerűen nem tudnak már visszafordulni.
Ha én be tudnám mutatni egy filmen azokat az eseteket, amelyeket betegágyaknál átéltem, azt a könyörgést a beteghez, hogy forduljon Istenhez, de az nem is érti! Nem azért nem, mert beteg, hanem mert már nem hall a lelkével. A szavakat hallja, de nem tudja már megfogni. Elment Isten elől, és Isten is elment tőle.
És micsoda rettenetes örökséget hagyott Kain az utódaira! A dédunokának az unokájánál, az ötödik nemzedéknél olvasunk Lámekről, Kain utódjáról. Figyeljük meg, hogy egyszer hogyan jön haza, és mit mond a feleségeinek: „Ezt mondta Lámek a feleségeinek: Ádá és Cillá, hallgassatok szómra, Lámek asszonyai, figyeljetek mondásomra! (S íme itt a kaini lélek, pedig ez már az ötödik nemzedék
Meggyilkolom megsebzőmet, a gyermeket is, ha megüt!” – megölöm, aki megüt és megsebez. Ötödik nemzedék, a dédunoka unokája, és ez a kaini lelkület benne van még. „Ha egy gyerek üt meg, azt is megölöm!” Ezt hagyta örökségül Kain.
Milyen jó, hogy nekünk az Úr Jézus egy egészen más örökséget hozott. Más természetet, más lelkületet. Imádkozzunk azért, hogy ami bennünk Kainból való, attól szabaduljunk meg. Hordozzuk az Ábel természetét! Hordozzuk a Krisztusét!
Ámen.
Zimányi József
