A boldog ember

saca

Új tag
A boldog ember

- Pillanat! - mondta a kőműves.
A segéd lerakta a téglát, várt. Teraszos ház épült a parton, a főfalat húzták fel. Közeledett az ősz, hajnalban már köd lepi be a folyót, sietni kellett. A kőműves visszatette a simítókanalat a vödörbe, lement a partra.
- Mi van ezzel? - kérdezte Greff úr.
A segéd vállat vont. Utána mentek.
- Mi van magával, Vince?
A kőműves a stégen állt, nézte a vizet. - Végeztem - mondta.
- Végzett? Hogy értsem ezt?
- Abbahagyom.
Greff úr a segédre nézett, az megint csak megvonta a vállát.
- Harmincöt éve csinálom - mondta a kőműves tompán, - sok házat húztam fel. Elég volt.
- De hát ember, ezt nem teheti!
A kőműves feléjük fordult. Nagyon fáradtnak látszott. Nézte a segédet, ezt az apró, maszatos fiút, aztán a Greff urat, aki háromezer forintot fizet neki naponta, amiért fel kell építenie egy házat, itt a sziget keleti oldalán.
- Nem akarom tovább csinálni - mondta.
Elindult felfelé a parton. Összeszedte a szerszámokat – a kőműves kanalat, a fándlit, a simítót – elmosta őket, eltette a vízmértéket a táskába, a colstokot nadrágzsebébe süllyesztette, s még egyszer végignézett mindenen, amit eddig épített.
- Kap háromezerötöt, maga állat!
Zúgtak a szomorúfüzek a szélben.
- Négyezret adok, szemétláda, jöjjön vissza!
- Értse meg - mondta a kőműves, miután felült a biciklire, - undorodom. Rá se bírok nézni a téglára.
A főutcán nászmenet vonult. Öltönyös gyerekek futottak elő a bokrok mögül, a harangzúgás elnyelte visításukat. A kőműves lassan kerülte meg őket. És ahogy ott tekert a szeptemberi szélben, úgy érezte, ilyen boldog még sose volt.
 
Oldal tetejére