A kilátástalanság tövében ülve.

Ille István (HaR)

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy régi történet, ami menekültekről szól. Nem a mostani módon, nem is mostani menekültekről, de mégiscsak menekültekről. A történet idején irányukban még volt emberség Magyarországon.

A horvát tengerpartról hazatérőben az utunk egy darabig a határ menti város pályaudvarával párhuzamos úton vezetett. A holtvágányra kitolva szerelvény vesztegelt a sötétben, ahova csak az utcai világítás tétova fényei jutottak el. Jobban mondva, nem is szerelvény, hiszen nem volt eléje csatolva semmilyen vontatómű, hanem csak hálókocsik, „bocipullmanok” vegyest, ideiglenes lakóhelyül szolgálva a jugoszláv háború menekültjeinek. Egyetlen közös volt bennük: a csönd. Se férfiak nótázása, se asszonynevetés, se gyerekek önfeledt játékzaja, csak a csönd, a reménytelenséggel, kilátástalansággal terhes csönd.

Ez ihlete az írásom, ami talán nem is olyan képzelt riport…

……………………………………………………………………………………………………………………………………………………..

bosnia-haboru.jpeg

Az asszony olyan kis semminek látszó. Kora meghatározhatatlan, szeme fénytelen, időnként a semmibe révedő, tétova pillantású. Ruházata, mint annyi másé, se ilyen, se olyan. Egyszerű. Látszik, hogy össze nem illő darabok, de nem zavarja. Ahogy semmi más sem. Ül az ágy szélén. Lábnál egy berlinerkendőbe kötött csomag. Nem nagy, épp annyi, amennyit egy asszony kilométereken keresztül el tud cipelni. Mert neki cipelnie kellett. Ül az ágy szélén. Amikor valahol becsapódik egy ajtó, összerezzen, kicsire húzza magát, tekintete rebben. Nem szól senkihez, őhozzá se szólnak. Mintha nem is lenne.

Nevét kérdezem. Válaszát alig hallani, mintha azt akarná közölni a világgal, minek már a név?
Biljana Boskovics, mondja mégis. Honnan? Messziről, Boszniából. Egyedül? Csak bólint. Ülünk egymás mellett, szótlanul. Egyszer csak megered a szava:

Su došli ćetniki. Sat je dobio za pakiranje. Trebao sam zamotan pedeset godina, pod satom. Ispostavilo se toliko. Ovdje moj život. Magamban fordítom: jöttek a csetnikek. Egy órát adtak csomagolásra. Nekem ötven évet kellett volna becsomagolnom egy óra alatt. Ennyit tudtam. Itt van az egész életem.

Keze a berliner kendőre rebben. Kibontja. Egy szentkép. Holmi felső, meg alsó ruhák, egy doboz, ki tudja, milyen kincsekkel, egy vekker, két pár cipő, fazék, párját vesztett porcelán csésze, fésű, hajcsavaró, tisztítószerek (tán még vimes dobozt is láttam), zsebkendő, harisnyák, fotóalbum, egy imakönyv, rózsafüzér, vagy valami ilyesmi, kis zacskóban só, gondosan celofánba csomagolva doboz gyufa, gumival átkötött nejlonzacskóban iratok, igazolvány, keresztelő levél, csupa értéktelen semmiség.

Szeme most a távolba réved, szinte suttogja:

Su hodali od kuće do kuće, oni su vikali: vi svi umiru, bosna pse! Agyamban a kép: házról házra jártak, ordítva, megdöglötök, bosnyák kutyák!

Sóhajt. Holmiját rendezgeti, mintha érintésük egy másik világba vinné, amikor még mindennek értéke volt. Emlékezik.

Tko bi mogao pobjeći. Vukiču on je pucao, samo zato što je htio da se vrati u svoju majku fotografiju. Bennem égnek a szavak: aki tudott, elszökött. Vukicsot lelőtték, mert vissza akart menni a szülei fényképéért.

Lassan, óvatosan visszaköti a berliner kendőt. Nem öleli magához, csak a kezét tartja rajta. Birtokolja, amije még van.

Toliko je preostao, i moj život. Ali ja ne znam, što ću raditi s njim. Nikola, moj muž, on je otišao. Potisak na kamionu, to jedan i pol okrenuo, od našeg. Olyan véglegesen cseng minden szava, a megmásíthatatlan hangján: ennyim maradt, és az életem. De nem tudom, mit kezdjek vele. Nikola, a férjem, eltűnt. Feltuszkolták egy teherautóra, az másfele fordult, mint a mienk.

Aztán csak ül tovább, szótlanul. Nincs mit mondania, nincs kinek mondania.

Nagyatádi menekülttábor, 1993. Az év, amikor az elhalt menekültek temetésén a helybéli pap a költségekbe harangkopási díjat is elszámolt.
 
Oldal tetejére