Bevezető
Társadalomtudósok a világ minden táján, jómagam is, valamilyen hozott kottából muzsikálunk. Ahhoz, hogy ez ne okozzon hangzavart, ne össze-vissza tüzeljünk egymásra, mint a cowboyok és az indiánok a hollywoodi filmekben, a társadalomtudósnak a nyilvánosság elé kell tárnia, hogy milyen kottából játszik, nézeteit milyen nézőpontokból kiindulva alakította, kinek a cipőiben járkál.
Ez az elvárás kifejezetten fontos olyan társadalmi kihívások mérlegelése során, amelyek körül forró a levegő, élesek a viták. (Ilyen, például az a kérdés, hogy az „illiberális állam” jobban teljesíti e, a fenntartható fejlődés és igazságosság követelményeit, mint a „liberális állam”.) Ilyen esetekben kifejezetten nagy az igény arra, hogy a társadalomtudós ne az indulatok szárnyain, hanem racionális érvelésekkel, verifikálható tényekből felépített, vagy/és elfogadott törvényekből le vezetett következtetésekkel haladjon az igazság felé. A hevesen vitatott útkeresés során lép fel a legnagyobb igény arra, hogy az utat mutató társadalomtudós ne rejtse el, hanem mutassa meg, milyen iránytűt használ, milyen szemlélet szerint keresi a kétségek közül kivezető utat. Ez már csak azért is fontos, mert a felvilágosodás, és a racionalizmus kulcsfigurája, Immanuel Kant, már réges régen bebizonyította, hogy minden útkeresés, minden felismerés, az alkalmazott szemlélettel kezdődik.
A természettudományok terepén, az objektivitás követelményeit már évszázadok óta szigorú törvények szabályozzák. Aki megszegi e törvényeket, nem tartja magát, például, Kopernikusz, Kepler, Galilei, Newton, Einstein vagy Heisenberg törvényeihez, azt a természettudományok világában semmibe veszik. A társadalomtudományok területén az objektivitás biztosítása, több ok miatt is, egy sokkal nehezebb feladat. Itt, a törvényként exponált nézetek legtöbbje hevesen vitatott. Bár a társadalomtudományok területén kevesebb a mérhető és empirikus módszerekkel verifikálható következtetés, magyarán mondva, több a mese, azért itt is vannak bizonyos elvárások, amelyeket nem szabad megkerülni. Én ezekről az elvárásokról szeretnék most röviden beszélni.
Aki társadalomtudósnak vallja magát, az az objektivitásra való törekvésnek, a bizonyítható igazmondásnak, a nézőpontok szabad és torzításmentes megmérettetésének a szolgája. A társadalomtudóst nem valamelyik politikai párt, politikai áramlat, hanem a tisztánlátás iránti emberi vágy vezérli. Igazát, nem a versenytárs személyének erkölcsi lejáratásával, hanem a versenytárs által ismertetett és használt analitikai módszerek, vagy szemléletek megbízhatatlanságával bizonyítja. Lord Keynes nem azzal ásta alá Jean Baptist Say 1803-ban megfogalmazott és több mint 100 éven át uralkodó törvényét a kereslet és a kínálat kapcsolatáról, hogy tüzet okádott kollegája származására, hanem azzal, hogy bebizonyította – a kollega módszerei ellentmondásos következtetéseket produkálnak: a kínálat nem minden esetben teremti meg a megfelelő keresletet.
Amit Arisztotelész méltatása céljából olvasóim elé szeretnék tárni, nem egy kis létszámú magyar politikai párt vezérétől, nem egy magyar származású New Yorki tőzsde-huszártól, vagy ne adj Isten, a liberális világnézet étlapjáról spájzoltam ide. Bizonyítani szeretném, hogy nézeteimet nemcsak egy nagyon mély, hanem egy olyan tartályból merítettem, amely annak a civilizációnak a forrása, amelynek védelmében ma Magyarországon és több helyen is, és szerintem helytelenül, kerítéseket építgetnek egyesek. Kezdjük hát a legmélyén, s egyben a leg egyszerűbb kérdéssel.
Mi a valóság?
Nem lenne helyes, ha válaszomat e kérdésre, Jean Baudrillard, a posztmodern gondolkodás egyik vezéralakjára hivatkozva kezdeném, még akkor sem, ha nézeteim sok mindenben megegyeznek azokkal, amelyeket ő vallott. Baudrillard azon fáradozott, hogy bemutassa, mennyire homályos, kitapinthatatlan a határ a valóság és az illúzió világa közt. Azt állította, hogy tudatunkat ma már, és a jövőben egyre inkább, a valóságnak egy hamis másolata uralja, a valódi, a létező világgal az emberek ma már csak ritkán találkoznak, csak másolatok között élünk. (Platón imádta volna a poszt-modern apostolát.)
Én inkább a következő és nyugalmat keltő mondattal kezdeném saját nézőpontom bemutatását a feladott kérdéssel kapcsolatban: hazátlan szavaim otthon vannak két nagynevű fizikus, Thomas S. Kuhn, és Werner Heisenberg szótárában. Olvasóim figyelmébe ajánlanám e két fizikus hazátlan szavait a valóságról melyeket, a komolyabb tudósok ma már törvényként, konvencionális bölcsességként, kezelnek világszerte. A két természettudós közösen vallja és bizonyítja, hogy a valóság az emberiség számára, attól függ, hogyan mérjük, hogyan nézünk rá, végső soron, hogyan érezzük azt. Ezt a nézetet Kuhn a következő szavakkal tárta elénk: „A paradigmák (nézeteink) változásával maga a világ is megváltozik körülöttünk.” Ugyan ezt bizonyította, matematikai módszerekkel a német kvantum fizikus és Nobel Díjjal kitüntetett, Werner Heisenberg is. (Heisenberg matematikai egyenletét most mellőzném innen, mert több mint egy oldalt venne igénybe.)
Aki nem óhajt olyan messzire, vagy magaslatokra tekinteni, mint Kuhn, Heisenberg, vagy Baudrillard, azoknak javasolnám az amerikai elnök, Donald Trump Tweetjeit. Ezek tömören, közérthető nyelven bizonyítják azt, amit az előbb említett nagynevű fizikusok filozófusok elénk tártak. Trump és mind-azok, akik őt a Fehér Házba repítették, úgy vélik, hogy a globális felmelegedés nem más, mint egy kínaiak által kitalált népmese. Arra, hogy a természettudósok mit mondanak a témában, Trump és támogatói fütyülnek. Amikor e sorokat írom, Mr. Trump és támogatói azt terjesztik, hogy a Demokraták Pártközpontjába nem az oroszok törtek be, hanem egy 400 kg-os „ágyon-fekvő”. Azt, amit az amerikai képviselők háza 2017 közepén 419-3 szavazattal, a Szenátus pedig 98-2 szavazatos többséggel megállapított, s melynek kivizsgálására mindkét kongresszusi ház két egymástól független vizsgálóbizottságot, az igazságügyminisztérium pedig egy független vizsgáló biztost nevezett ki, Trump és támogatói egy boszorkányüldözésként láttatják. Nekik ez a valóság. Az amerikai Elnök és 60 milliós tábora meg van győződve arról is, hogy az ország déli határára készülő kerítésnek az árát nem ők, hanem a mexikói adófizetők fogják majd megfizetni. Mielőtt megválasztották, Trump, a nagy nyilvánosság előtt közölte versenytársaival, hogy értsék már meg: ha ő, tudatának birtokában, netán fejbe lőne valakit New York fő-utcája közepén, támogatói ekkor se fognak kihátrálni mögüle. Trump és követői számára, ezek a valóságképek „számítanak”, minden más csak „mese”, (hazátlan nyelven: „fake news”.) A magyar szavazók kritikus tömege is úgy látja manapság, hogy 2010 óta, Magyarország jobban teljesít, mint akkor, amikor a szeretet és összefogás pártjának vezére az ellenzék páholyaiban ült. A kormánypártot illető belföldi, vagy külföldi kritikákat Magyargyűlöletként, ha kell, hazaárulásként látják. Az ő esetükben ez a „valóságkép” számit. Az objektivitásra törekvő, és párt-politikától független társadalomtudósnak ezekkel a „valóságképekkel” is számolniuk kell.
Göllner András
Társadalomtudósok a világ minden táján, jómagam is, valamilyen hozott kottából muzsikálunk. Ahhoz, hogy ez ne okozzon hangzavart, ne össze-vissza tüzeljünk egymásra, mint a cowboyok és az indiánok a hollywoodi filmekben, a társadalomtudósnak a nyilvánosság elé kell tárnia, hogy milyen kottából játszik, nézeteit milyen nézőpontokból kiindulva alakította, kinek a cipőiben járkál.
Ez az elvárás kifejezetten fontos olyan társadalmi kihívások mérlegelése során, amelyek körül forró a levegő, élesek a viták. (Ilyen, például az a kérdés, hogy az „illiberális állam” jobban teljesíti e, a fenntartható fejlődés és igazságosság követelményeit, mint a „liberális állam”.) Ilyen esetekben kifejezetten nagy az igény arra, hogy a társadalomtudós ne az indulatok szárnyain, hanem racionális érvelésekkel, verifikálható tényekből felépített, vagy/és elfogadott törvényekből le vezetett következtetésekkel haladjon az igazság felé. A hevesen vitatott útkeresés során lép fel a legnagyobb igény arra, hogy az utat mutató társadalomtudós ne rejtse el, hanem mutassa meg, milyen iránytűt használ, milyen szemlélet szerint keresi a kétségek közül kivezető utat. Ez már csak azért is fontos, mert a felvilágosodás, és a racionalizmus kulcsfigurája, Immanuel Kant, már réges régen bebizonyította, hogy minden útkeresés, minden felismerés, az alkalmazott szemlélettel kezdődik.
A természettudományok terepén, az objektivitás követelményeit már évszázadok óta szigorú törvények szabályozzák. Aki megszegi e törvényeket, nem tartja magát, például, Kopernikusz, Kepler, Galilei, Newton, Einstein vagy Heisenberg törvényeihez, azt a természettudományok világában semmibe veszik. A társadalomtudományok területén az objektivitás biztosítása, több ok miatt is, egy sokkal nehezebb feladat. Itt, a törvényként exponált nézetek legtöbbje hevesen vitatott. Bár a társadalomtudományok területén kevesebb a mérhető és empirikus módszerekkel verifikálható következtetés, magyarán mondva, több a mese, azért itt is vannak bizonyos elvárások, amelyeket nem szabad megkerülni. Én ezekről az elvárásokról szeretnék most röviden beszélni.
Aki társadalomtudósnak vallja magát, az az objektivitásra való törekvésnek, a bizonyítható igazmondásnak, a nézőpontok szabad és torzításmentes megmérettetésének a szolgája. A társadalomtudóst nem valamelyik politikai párt, politikai áramlat, hanem a tisztánlátás iránti emberi vágy vezérli. Igazát, nem a versenytárs személyének erkölcsi lejáratásával, hanem a versenytárs által ismertetett és használt analitikai módszerek, vagy szemléletek megbízhatatlanságával bizonyítja. Lord Keynes nem azzal ásta alá Jean Baptist Say 1803-ban megfogalmazott és több mint 100 éven át uralkodó törvényét a kereslet és a kínálat kapcsolatáról, hogy tüzet okádott kollegája származására, hanem azzal, hogy bebizonyította – a kollega módszerei ellentmondásos következtetéseket produkálnak: a kínálat nem minden esetben teremti meg a megfelelő keresletet.
Amit Arisztotelész méltatása céljából olvasóim elé szeretnék tárni, nem egy kis létszámú magyar politikai párt vezérétől, nem egy magyar származású New Yorki tőzsde-huszártól, vagy ne adj Isten, a liberális világnézet étlapjáról spájzoltam ide. Bizonyítani szeretném, hogy nézeteimet nemcsak egy nagyon mély, hanem egy olyan tartályból merítettem, amely annak a civilizációnak a forrása, amelynek védelmében ma Magyarországon és több helyen is, és szerintem helytelenül, kerítéseket építgetnek egyesek. Kezdjük hát a legmélyén, s egyben a leg egyszerűbb kérdéssel.
Mi a valóság?
Nem lenne helyes, ha válaszomat e kérdésre, Jean Baudrillard, a posztmodern gondolkodás egyik vezéralakjára hivatkozva kezdeném, még akkor sem, ha nézeteim sok mindenben megegyeznek azokkal, amelyeket ő vallott. Baudrillard azon fáradozott, hogy bemutassa, mennyire homályos, kitapinthatatlan a határ a valóság és az illúzió világa közt. Azt állította, hogy tudatunkat ma már, és a jövőben egyre inkább, a valóságnak egy hamis másolata uralja, a valódi, a létező világgal az emberek ma már csak ritkán találkoznak, csak másolatok között élünk. (Platón imádta volna a poszt-modern apostolát.)
Én inkább a következő és nyugalmat keltő mondattal kezdeném saját nézőpontom bemutatását a feladott kérdéssel kapcsolatban: hazátlan szavaim otthon vannak két nagynevű fizikus, Thomas S. Kuhn, és Werner Heisenberg szótárában. Olvasóim figyelmébe ajánlanám e két fizikus hazátlan szavait a valóságról melyeket, a komolyabb tudósok ma már törvényként, konvencionális bölcsességként, kezelnek világszerte. A két természettudós közösen vallja és bizonyítja, hogy a valóság az emberiség számára, attól függ, hogyan mérjük, hogyan nézünk rá, végső soron, hogyan érezzük azt. Ezt a nézetet Kuhn a következő szavakkal tárta elénk: „A paradigmák (nézeteink) változásával maga a világ is megváltozik körülöttünk.” Ugyan ezt bizonyította, matematikai módszerekkel a német kvantum fizikus és Nobel Díjjal kitüntetett, Werner Heisenberg is. (Heisenberg matematikai egyenletét most mellőzném innen, mert több mint egy oldalt venne igénybe.)
Aki nem óhajt olyan messzire, vagy magaslatokra tekinteni, mint Kuhn, Heisenberg, vagy Baudrillard, azoknak javasolnám az amerikai elnök, Donald Trump Tweetjeit. Ezek tömören, közérthető nyelven bizonyítják azt, amit az előbb említett nagynevű fizikusok filozófusok elénk tártak. Trump és mind-azok, akik őt a Fehér Házba repítették, úgy vélik, hogy a globális felmelegedés nem más, mint egy kínaiak által kitalált népmese. Arra, hogy a természettudósok mit mondanak a témában, Trump és támogatói fütyülnek. Amikor e sorokat írom, Mr. Trump és támogatói azt terjesztik, hogy a Demokraták Pártközpontjába nem az oroszok törtek be, hanem egy 400 kg-os „ágyon-fekvő”. Azt, amit az amerikai képviselők háza 2017 közepén 419-3 szavazattal, a Szenátus pedig 98-2 szavazatos többséggel megállapított, s melynek kivizsgálására mindkét kongresszusi ház két egymástól független vizsgálóbizottságot, az igazságügyminisztérium pedig egy független vizsgáló biztost nevezett ki, Trump és támogatói egy boszorkányüldözésként láttatják. Nekik ez a valóság. Az amerikai Elnök és 60 milliós tábora meg van győződve arról is, hogy az ország déli határára készülő kerítésnek az árát nem ők, hanem a mexikói adófizetők fogják majd megfizetni. Mielőtt megválasztották, Trump, a nagy nyilvánosság előtt közölte versenytársaival, hogy értsék már meg: ha ő, tudatának birtokában, netán fejbe lőne valakit New York fő-utcája közepén, támogatói ekkor se fognak kihátrálni mögüle. Trump és követői számára, ezek a valóságképek „számítanak”, minden más csak „mese”, (hazátlan nyelven: „fake news”.) A magyar szavazók kritikus tömege is úgy látja manapság, hogy 2010 óta, Magyarország jobban teljesít, mint akkor, amikor a szeretet és összefogás pártjának vezére az ellenzék páholyaiban ült. A kormánypártot illető belföldi, vagy külföldi kritikákat Magyargyűlöletként, ha kell, hazaárulásként látják. Az ő esetükben ez a „valóságkép” számit. Az objektivitásra törekvő, és párt-politikától független társadalomtudósnak ezekkel a „valóságképekkel” is számolniuk kell.
Göllner András