A rodostói kakukk

Az óra tizenegyet kakukkolt. Rákóczi átolvasta, amit aznap írt, elmerengett kissé, majd felsóhajtott: „Csak még egyszer ehetnék egy kis hazai hurkát, kolbásszal!” Eztán fogta magát, és elindult vadászni.
A kakukk hatszor pattant ki, mikor újra nyílt az ajtó. Mikes egy hatalmas késsel szeletelte az asztalon heverő bőrös szalonnát, a vaskályhán fedett üstben víz rotyogott, mellette belsőségek sorakoztak. Az egyik szolgáló májat fűszerezett teknőben, a másik gombócokat gyúrt a bekevert, bepaprikázott kolbászanyagból, és szorgosan, nagyokat cuppogtatva dobálta a töltőbe.
-Azt hittem, csak később tér vissza. Sajnálom, így oda a meglepetés – mondta Mikes szerénykedve.
-Így sem győzök csodálkozni! Hanem… beszélhetnénk egy percet? –kérdezte Rákóczi.
-Nincs olyan parancsa, amit ne teljesítenék a legnagyobb örömmel.
-Pont erről szeretnék beszélni. Odakinn, négyszemközt.
Mikes magára vette a lószőr kabátját és Rákóczi után indult az udvarra.
-Maga kezdi egy kissé túlzásba vinni ezt a hivatástudat-dolgot. Úgy értem, bárcsak ilyen szolgálója lenne minden fejedelemnek! Sosem felejtem el, amikor először így találtam szólni, „Bárcsak még egyszer hallhatnék egy kis hazai kakukkszót!” Aztán maga, Barátom, kivonult a szobából, az udvaron befeküdt az ablak alá, és kakukkolni kezdett. Csaknem elhittem, hogy egy igazi kakukk énekel! Teljesen elérzékenyültem. Komolyan!
-Köszönöm, én csak a kötelességemet…
-Tudom. De amikor másodszor is azt találtam mondani, „bárcsak hallanék egy kis hazai kakukkszót”, barátom pedig beállított a kakukkos órával, az egy kicsit sok volt. Ez a mai meg kimondottan túlzás.
-Azt hittem, hogy hurkát…
-Legközelebb mi lesz? Ha én azt mondom „Hej, bárcsak kedvenc szolgálóm beugrana a Rodos-tóba”, megtenné?!
-De…
-Különben is, hol szerzett disznót ebben az istentelen városban? A Fényességes Portán megígértük, hogy betartjuk a város szokásait és tisztelettel viseltetünk vendéglátóink iránt. Erre beállít egy disznóval! Arra nem gondol, hogy kockára teszi a jó híremet? Még jó, hogy annyi esze volt, hogy nem az udvaron kezdte el szeletelni mindenki szeme láttára! Barátom, ez így nem mehet tovább! Már azzal messze túlteljesítette feladatát, hogy utánam jött erre az istenverte helyre. Néha azt gondolom, túl sok a szabadideje. Töltse hasznosan!
-De mivel? –kérdezte Mikes.
-Bármivel. Tarthatna szeretőket!
-Ki állna le egy magamfajta szolgálóval! Ráadásul a nők…
-Vadászhatna. Akár velem együtt –javasolta a Fejedelem.
-Nem illenék a rangomhoz.
-Írhatna.
-Miket? Emlékiratokat? Vallomásokat netán?
-Miért ne? Vagy leveleket.
-Nincsenek rokonaim, se barátaim, Felségeden kívül.
-Írhatna fiktív leveleket. Fiktív szeretőknek. Mostanában felkapott az ilyesmi. Vinnék, mint a cukrot.
-Komolyan alkalmasnak tart rá… -Mikes egy csapásra felderült.
-Hogyne. Különben is, írnok, nem? – remélem, mostantól nem vesz mindent szó szerint. És Kelemen! –szólt a Fejedelem.
-Igenis!
-Ha íírni támad kedve, az Istenért, hallgasson erről a disznótorról!

Baráth Tamás
 
Oldal tetejére