Henkee
A keresztelő
Hiába voltak az ablakok szélesre kitárva, a templom levegője fülledt és forró volt; az emberek pilledten vetették az áhítatos kereszteket. Minden pad tömve volt legyezős nőkkel és és ingnyakukat lazítgató férfiakkal. Különösen az egyik hölgy tűnt ki a sorból, magasan felcsigázott hajával, és arcát szinte teljes egészében eltakaró csipkelegyezőjével.
- Állítólag Marie egyik barátnője. Persze azok a nők ott Párizsban; csak rá kell nézni, hogy az ember lássa milyen magas körökbe tartozhat. - súgta Madame Treoneil a mellette ülő fiatal lánynak.
- Mama, látja milyen finom anyagból készült a ruhája? -kérdezett vissza a lány - Igazán szeretnék egyszer én is párizsi toalettet viselni; szóljon a papának...
- Csitt, kedveském, máris kezdődik!
A pap előtt álló kissé jóképű, nemes vonású férfi sugárzó büszkeséggel csókolta meg a karjaiban tartott gyermeket, majd átadta szépséges feleségének. Az szintúgy megcsókolta a csöppség homlokát, közben dús haja takarásában néhány szót suttogott a fülébe: - Hidd el drágaságom, most már minden jó lesz. - azzal továbbadta leendő keresztszüleinek.
Az atya még gyorsan egyeztette a keresztelőlapon szereplő adatokat az apával: a kislányka 1714. augusztus 3.-án született, és a Jacqueline Emme Marie Bronvillé nevet kapja; anyja neve Marie Florence Lavoise, apjáé Jacques Pierre Bronvillé, a környék elhunyt,jómódú kereskedőjének fia.
-Akkor talán kezdjük - szólt a pap.
Feleskette a keresztszülőket a gyermek óvására és támogatására; az első padban egy terebélyes asszonyság, Monsieur Bronvillé régi dajkája eltúlzott zokogás és hangos szipákolás között törölgette könnyes szemeit: - Én neveltem fel, én neveltem fel!-hajtogatta inkább magának, mint a körülötte ülőknek.
A pap már emelte a kezét, hogy keresztvízet csorgasson a kislány finom homlokára, mikor kintről tébolyult kiáltás hangzott fel:
- Az én gyerekemet nem engedem!
Ebben a pillanatban egy pocakos, bajszos úr rontott be zihálva, selyemingével, kócos hajával mit sem törődve és egyenesen a felkért keresztszülők felé rohant. A nők ijedten felsikoltottak, vagy férjeik után kaptak akik az idegen megállítására törekedtek. A riadt anya kikapta sógórnője kezéből a lányát és férje mögé hátrált.
Az idegen megtorpant.
- Marie - szólt végül félelmetesen higgadt hangon - mit teszel? Ha véletlenül nem lakik itt egy jó barátom, sosem tudom meg...Marie! A nő azonban tovább hátrált.
- Mit akar? - kérdezte most már Jacques, dühét el sem rejtve.
-De hogy képzeli ezt? - kiabált közbe az atya is - hogy mer betörni a Mi Urunk szent templomába és őrjöngeni ennyi ember előtt? Megzavarni egy keresztelőt?
- Szóval így áll a dolog, Marie...nem tudja senki; persze, gondolhattam volna. Ezt a gyereket pedig megfosztották volna az igazi apjától.
A padokon felháborodott és döbbent suttogás rohant végig. Jacques megragadta az idegent és az ajtó felé hurcolta, de az kitépte magát a szorításból.
- Ne nyúljon hozzám! - ordította, majd színpadias meghajlással a vendégek felé fordult. - Kedves hölgyeim, tisztelt uraim, s ti is gyerekek! Hát ki is vagyok én? Én a rossz vagyok talán? Nem, csak egy utazó a messzi Spanyolországból, Juan Perella és - eszelős kacajjal nyomta meg a hangsúlyt - ennek a szajhának a vendége voltam pár hónappal ezelőtt egy párizsi bordélyban.
Marie a földre rogyott a szavak súlya alatt, karjában a csecsemő felsírt. A csipkelegyezős nő felállt és odasietett hozzá.
-Á, kit látnak szemeim? Csak nem személyesen a Madame az? A bordélyház tisztes vezetője? Tagadni mered talán itt, Jézus színe előtt Marie? Maga pedig, Monsieur, hazudni tudja a templom közepén, hogy ez a nő tisztességes és tisztességes családból való?
- Ne merje tegezni a feleségemet.Ő tisztességes nő.
- Ma már lehet. De akkor? Atyám nézzen rá; ezt a nőt akarja ön ennek az ártatlan csecsemőnek anyjául szánni? Ezt a cédát?
Jacques újra megindult Juan felé, de testvére, akit lánya keresztapjának szánt, még idejében elérte: - Ne légy ostoba. Már úgyis mindenki tudja.
-Fiam! - a pap immár Jacqueshoz szólt - mit jelentsen ez?
A férfi sápadtan lenyújtotta kezét a feleségének, aki a Madame támogatásával felállt és hozzásimult.
- Igaza van. Körülbelül egy éve Párizsban töltöttem pár hónapot, hogy apám halála után átvegyem a helyét. Egy délutánon, emlékszem még, eső után volt pár órával, a levegő hűs volt és finom, a virágok szirmai csillogtak, és én akkor megláttam ezt a lányt, ezt az elbűvölő tündért, aki egy nehéz kosarat cipelt tele frissen vágott rózsával, hát odamentem hozzá és segítettem. Ő pedig kedves volt, bájos, olyan mintha az északi égbolt csillagai közül került volna közénk;miután elmentem, még visszanéztem rá, és akkor láttam, hogy tovább halad. Követtem. Így derült ki, hogy a bordélyban él és kénytelen ott dolgozni. Attól fogva folyton őt kerestem, és végül egymásba szerettünk. Ez történt. Aki megvet azért, mert szerelmes lettem....nézzenek rá arra az őrültre...hagytam volna ott? Ilyenek között? Egy nap bementem és megvásároltam a Madame-tól. Ez tötént. Ennyi.
- Így volt - szólalt meg először a Madame. - Marie az egyik lányom, -ahogy én nevezem a bordélybeli lányokat- gyermeke. Szegény Honorie meghalt nem sokkal a születése után, Marie pedig nálunk maradt. Én döntöttem rosszul, hogy ezt akartam, nem az ő hibája....de Honorie vére, és én....
-Köszönjük a megrendítően szép szavakat Monsieur és Madame, - kiáltott fel Juan - milyen szép is tud lenni a szerelem! De a gyermek akár az enyém is lehet. Én pedig el akarom vinni magammal, hogy örökösömmé tegyem. Atyám, nem így gondolja?
- Nem viszi őt sehova! - mindenki meglepetésére Marie sikoltott fel - Jacques már azután elvitt Párizsból, hogy kénytelen voltam magával lenni, és a kicsi nem azért született 7 hónapra, mert az esküvőnk előtt fogant, hanem mert koraszülött lett a folytonos aggódásom miatt, hogy itt bárki bármit megtud! Az vesse rám az első követ, aki nem akart volna jobb életet az enyémnél, aki nem a szerelmet választotta volna ahelyett, hogy idegeneknek legyen odadobva! Jacques, esküszöm, hogy a tiéd, esküszöm, hogy Jacqueline a te lányod!
- Csss, szerelmem, ne félj. Láthatja maga is, hogy a fele....
A férfiban benn akadt a szó, mikor meglátta Juan elképedt arcát.
- Lány? - kérdezte az elhűlt hangon - Lány? Én azt hittem, hogy fiút szültél nekem....egy lány hogyan vehetné át a birtokaim vezetését?
Támolyogva indult az ajtó felé, majd a jelenlevők legnagyobb elképedésére, ahogy jött el is ment. Az elvonulását követő néma csöndet Jacques törte meg.
- Akkor atyám? Folytathatjuk?
Még azon a délutánon megkeresztelték Jacqueline Emme Marie Bronvillét, Marie Florence Lavoise és Jacques Pierre Bronville kislányát.
A helyi újságok egy héttel később hírül adták, hogy egy csatornába fulladt férfi holttestét találták meg. Egy nő elmondása szerint, néhány nappal korábban látta a férfit, amint céltalanul kóborolt az utcákon, magában beszélve: - Egy lány? Hogy egy lány?
