Amerikai módi egy-egy szeletkéje...

Georgina Bojana

Őstag
Fórumvezető
Rádiós
Kormányos
Én a pesti élet ütemét sem tudnám felvenni. Nem a korom miatt. Fiatalon sem volt az én világom. Pest azoknak való, akik ott születtek, ott nőttek fel, és magukénak érzik az ottani tempót, szokásokat. Van pár ismerősöm, akik egy jobb élet reményében Pestre költöztek. Több fizetés, karrierlehetőség, sok színház, és egyéb kulturális lehetőség. Egyiknek nem jött be. A fizetés még csak-csak jobb lett, mint vidéken, de a munka... Miskolcon a Megyei művelődési központban műsorszervező volt. A Diósgyőri Várjátékokat is ő szervezte. Pesten a GSM telefontársaságnál ( nem írok nevet, ez itt nem a reklám helye) lett telefonos üzletkötő. Azaz vigéc. Fizetés akkor volt több, ha agyonhajtotta magát. Mire egész heti hajtás után hétvégén mehettek volna a férjével valahová a Dunakanyarba kirándulni vagy moziba, színházba, az egész heti szennyest lehetett mosni, a szaladó lakást takarítani. Reggel hatkor kelés, este kilenc körül találkoztak. A férj angolul. franciául, oroszul németül perfekt beszélő, gyengeáramú üzemmérnöki végzettségű ember, vidéken egy számítástechnikai cég felső menedzsmentjében dolgozott. Pesten ő is üzletkötősködött, közben posztgraduális képzés keretében egy olyan képesítést szerzett, amivel végül Németországban kötöttek ki. Nem voltak boldogok Pesten. Németországban sem azok, de ott legalább a férj keres annyit, amiből anyagilag stabilan megélnek. A karrier érdekében gyereket sem vállaltak. Most meg már késő lenne, velem egyidős a férj. Én 64 éves vagyok. Miskolcon a Komlőstetőn szép nagy társasházi téglalakásuk volt, Bükk hegységre néző panorámával. Az ma is Miskolc elit városrésze. Volt kocsijuk, minden hétvégén volt vagy színház, vagy mozi, vagy kirándulás a Bükkbe, vagy távolabbra. Tudom, mert gyakran voltak közös programjaink.
Egy másik ismerősöm, egy tőlem lényegesen fiatalabb, attraktív külsejű nő. Informatikusi felsőfokú végzettség, erős középhaladó angoltudás, CNC programozói plusz szakma. Miskolcon egy jól menő számítástechnikai cégnél jól megfizetett állás. Tanácsom ellenére felment Pestre dolgozni. Mondtam neki, nem az fog számítani mi van a fejében, hanem mi van a lába közt. Meg is sértődött, pár évig nem beszéltünk. Itt is kíméletlenül őszinte voltam. Utána ő kereste meg velem a kapcsolatot, elnézést kért, és azt mondta, sajnos nekem lett igazam. Azóta kint él Hollandiában, valami konzervgyárban lengyel vendégmunkások csoportvezetője, nem boldog. Facebookon lazán tartjuk a kapcsolatot. Nem ment férjhez, nincs családja.
*
Kedves Kishenceg, bizony, bizony a pénz valóban nemcsak épít, de rombolni is tud. Van amikor szerényen, egymást szeretve élnek emberek. Aztán van amiért meglódul az életük, s közben elveszítik a saját életüket, de egymást is. Bizony mondom, nehéz a döntés, amikor válaszút elé állít minket a nagybetűs Sors, vagy nevezhetném Életnek akár.
Ez a dal pontosan vissza adja azt, hogy mi az igazi érték:
No meg ez is igaz:
De sokszor, de sokan nem tudják hol lakik a boldogság? Vagy ha megtalálták, hagyják, hogy kifolyjon az ujjaik közül.
 

Georgina Bojana

Őstag
Fórumvezető
Rádiós
Kormányos
Nézzünk át ismét "Ámerikába", hogyan is megy ott az élet?
Utazás. Érdemes megfigyelni azt, hogy ott hogyan? Milyen érdekes, lyukat, kátyut miért nem látni?! :o

Ideje: 6'34"

Mennyit vergődünk autónk levizsgáztatása előtt? Hol kellene? Mennyiért és mibe fog kerülni? Amerikában így csinálják:

Ideje: 1'23"


15'04"


7'28"
No és ez is követendő példa. A parkoló őr is mosolyog, nem morgós és nem depis. Aki ki-, felszolgál, segít - mosolyognak és nem morogván utasítanak. Ezt (is) el kellene tanulni... Aztán ez a testépítő sport-telep?! Szabadtéri és itt vannak a különböző gépek, Siófokon is van nálunk hasonló, de talán több is kellene. Még nem fedezték fel, ennek a magyar piacát, a lehetőséget.
Más.
Amit Magyarországon rosszul csinálnak, értelmetlenül - és Amerikában, Németországban praktikusan és költséghatékonyan:

Idő: 3'29"


 

Georgina Bojana

Őstag
Fórumvezető
Rádiós
Kormányos
Magyar család az indiánok földjén... (1.)

„A Miccosukeeban többféle programot kínálnak az érdeklődőknek, például van egy múzeum, ahol megnézhetjük, hogy hogyan éltek, milyen körülmények között laktak az itt élő indiánok.
Jelen esetben a szeminol indiánokról beszélünk, legalábbis a miccosukeek a szeminol indiánok közül kivált törzs, a két törzs korábban együtt élt. A szeminol indiánok az 1700-as évek második felében jelentek meg Floridában, az Everglades mocsaraiban éltek, cölöpre épült házaikban, egészen addig, míg a fehér ember el nem kezdett a mocsaras területek iránt is érdeklődni.
Több háborút is vívtak, a szeminolok és a miccosukeek bennszülöttek voltak, de nem Florida eredeti őslakosai, nem ezért, de 1832-ben kitelepítették őket, azonban mintegy 500 indián a maradás mellett döntött.
1934-ben ismerték el a szeminol nemzet szuverenitását. Az itt élő indiánok ennek az 500 indiánnak a leszármazottai. A miccosukeek, mintegy 332 km2-en élnek, de ez nem összefüggő terület. Ide szándékoztunk mi ellátogatni.
Az út korántsem volt olyan látványos, mint mondjuk Key Westre, de azért unalmasnak sem mondanám. Sem tengert, sem óceánt nem láttunk már, helyette viszont láthattunk hatalmas kertészeteket, ahol nem fenyőket nevelgetnek, mint nálunk, hanem pálmákat.
Fura volt látni a szállításra váró pálmacsemetéket földlabdában, de valószínűleg a floridaiaknak meg az itteni kertészet lenne furcsa. Szintén hatalmas üvegházakat láttunk, melyben a feliratok szerint orchideákat nevelnek. Ha legközelebb arra járunk, megnézzük.
Az utunk útépítéseken vezetett keresztül, de csak egy helyen kellett állni hosszabb ideig, mert váltva engedték a forgalmat, viszont itt tudtunk nézelődni, na nem az építkezés volt érdekes, hanem, hogy a csatornában ami mellett álltunk fel-felbukkant időnként egy-egy aligátor fej a víz felszínén.
A csatornában elég sok aligátor élhet, a csatorna szélén is építőmunkások dolgoztak, de az ő biztonságukra egy háló vigyázott. Először néztük is, hogy minek az a háló, de azután gyorsan rájöttünk.

upload_2019-1-2_15-39-5.jpeg
a "vigyorgó" halál...

Key Largoból elindultunk a reggeli után, Ft. Myers felé, és már rögtön meg is álltunk az első benzinkútnál. Egyrészt tankolni kellett, másrészt az egyik gyerek éhes maradt a reggeli után, így gondoltuk, hogy hasznost, a hasznossal, tankolás és gyerek etetés egyben. No kérem, hát a benzinkútnál itt előre kell fizetni, kártyával. Nem ez volt az első tankolásunk, már előzőleg némi segítséggel sikerült majdnem egyedül intézni a tankolást, de segítőkész amerikaiban nem volt hiány, így a kérdéses részeken gyorsan túljutottunk. Tankoltunk már életünkben automata kútnál, de azért itt némiképp több üzemanyag közül lehetett választani. Egyébként nem bonyolult a művelet, mert a megfelelő gombot kell megnyomni, de biztos, ami biztos megkérdeztük. Na, most már a tudás a birtokunkban volt, amúgy sem volt rajtunk kívül senki a kútnál, akkor tankoljunk. Tankoltunk volna, ha bármelyik kártyánkat elfogadta volna a terminál, de nem, így benzin és reggeli nélkül folytattuk az utunkat, de csak a következő kútig, ahol már nem volt ilyen probléma.
Elég sok kút mellett van 7eleven, így gondoltuk, hogy kapunk a gyereknek valami reggelit. Sokkal jobb volt, mint vártuk, mivel voltak frissen sültek is, és mit sütöttek, hát kolbászt. Gofri ide, gofri oda, éhes gyermek egyből közölte, hogy a bratwurst, az jó lesz, ha lehet, vagy inkább mindenképp azt kér, és akkor neki az elég lesz ebédre is. Ki is választotta a szimpatikus példányt, zsemlében. Vettünk még napközbenre némi péksütit, almásat, vaníliásat, meg kis rágcsát, és már indultunk is tovább.

Mai úti célunk a Miccosukee indián falu volt. Ennek több oka is volt. Először is a neve, milyen jól hangzik már! De persze, mindenképp szerettünk volna az Evergladesben menni egy kört egy airboattal, nem csak az aligátorok miatt. Ha valaki erre jár ne hagyja ki az Evergladest. Növény- és állatvilága is lenyűgöző. Élnek itt természetesen aligátorok, de lamantinok, pelikánok, flamingók, szarvasok, nyulak, sőt még floridai párduc is. Ahhoz, hogy ezekkel az állatokkal találkozzunk nem elég egy kirándulás, de ha csak a madarakat vagy a növényzetet nézzük, már akkor megéri. A Miccosukeeban többféle programot kínálnak az érdeklődőknek, például van egy múzeum, ahol megnézhetjük, hogy hogyan éltek, milyen körülmények között laktak az itt élő indiánok. Jelen esetben a Szeminol indiánokról beszélünk, legalábbis a Miccosukeek a szeminol indiánok közül kivált törzs, a két törzs korábban együtt élt. A Szeminol indiánok az 1700-as évek második felében jelentek meg Floridában, az Everglades mocsaraiban éltek, cölöpre épült házaikban, egészen addig, míg a fehér ember el nem kezdett a mocsaras területek iránt is érdeklődni. Több háborút is vívtak, a Szeminolok és a Miccosukeek bennszülöttek voltak, de nem Florida eredeti őslakosai, nem ezért, de 1832-ben kitelepítették őket, azonban mintegy 500 indián a maradás mellett döntött. 1934-ben ismerték el a Szeminol nemzet szuverenitását. Az itt élő indiánok ennek az 500 indiánnak a leszármazottai. A Miccosukeek, mintegy 332 km2-en élnek, de ez nem összefüggő terület. Ide szándékoztunk mi ellátogatni.

Az út korántsem volt olyan látványos, mint mondjuk Key Westre, de azért unalmasnak sem mondanám. Sem tengert, sem óceánt nem láttunk már, helyette viszont láthattunk hatalmas kertészeteket, ahol nem fenyőket nevelgetnek, mint nálunk, hanem pálmákat. Fura volt látni a szállításra váró pálma csemetéket földlabdában, de valószínűleg a floridaiaknak meg az itteni kertészet lenne furcsa. Szintén hatalmas üvegházakat láttunk, melyben a feliratok szerint orchideákat nevelnek. Ha legközelebb arra járunk, megnézzük. Az utunk útépítéseken vezetett keresztül, de csak egy helyen kellett állni hosszabb ideig, mert váltva engedték a forgalmat, viszont itt tudtunk nézelődni, na nem az építkezés volt érdekes, hanem, hogy a csatornában ami mellett álltunk fel-felbukkant időnként egy-egy aligátor fej a víz felszínén.
Odaértünk az indián faluhoz, ahol a parkolóban szinte senki nem állt. A falu bejárata előtt egy tábla áll, miszerint a területen aligátorok meg kígyók élnek, ne etessük és piszkáljuk őket. Véleményem szerint kellene kirakni néhány táblát az aligátoroknak és a kígyóknak is, hogy ne piszkáljanak minket, és ha lehet ne is egyenek meg. Eszem ágában nem lenne piszkálni az állatokat. A lányok itt azért kicsit megijedtek, hogy akkor most itt tényleg találkozhatnak-e szabadon aligátorral meg kígyóval, kisebbiknek már az iguana is sok volt, hát még valami aligátor. Mondtuk, hogy nem, csak viccből van kint a tábla, de ha meglátják a poént, akkor ne piszkálják és vagy etessék azt.


Bementünk, és bent a pénztárnál sem volt senki. A pénztáros hölgy elmondta, hogy aligátor bemutató akkor lesz, ha lesz elég néző, mi vagyunk ugyebár négyen, na akkor még kell három ember, de amint megjött az a három ember, azonnal kezdenek is, feltéve, ha minket beleszámolhat az érdeklődők sorába. Hát hogyne, ezért is választottuk a helyet, mert itt nem csak indián múzeum, hanem még kroko… akarom mondani aligátor bemutató is van, valamint airboat is, apropó airboat, azt hogy meg mint lehet? Hölgy elmondta, hogy ahhoz át kell sétálnunk az út túloldalára, ott kell befizetni, de ne aggódjunk az biztosan indul bizonyos időközönként, független attól, hogy hány jelentkező van.

img_20180713_132002.jpg


Beléptünk a faluba. Nos az egész falu pont úgy néz ki, mint amit a látogatók kedvéért építettek fel, és gondolom ezzel nem is tévedek nagyot. Ne számítson senki indián sátrakra, mert az nem volt, volt helyette fa padló, arra épített tető, fa oszlopokon, falak nélkül. A tető nem cserepekkel, hanem növénnyel fedett, nádfedeles faház, fal nélkül, a növény nem biztos, hogy nád, de ezt ne kérdezze tőlem senki, fogalmam sincs, akár még pálma levél is lehetett. Befelé menet az egyik ilyen tető alatt egy indián üldögélt, a tűz mellett. Tűz, volt vagy 40 C°, lehet fázik, gondoltam én, de nem, ő az idegenvezető volt, ettől még fázhatott, de nem. Megszólított bennünket, hogy szeretnénk-e, hogy meséljen nekünk az indiánokról, meg a faluról. Hát, hogy a manóba ne, ezért vagyunk itt. Leültünk köré, és létszámtól függetlenül mesélni kezdett. Megkértük, hogy időnként tartson szünetet, hogy tudjunk fordítani a lányoknak, mondta, hogy ez csak természetes. Mint kiderült, a konyhában ültünk le, ezért a tűz. Elmondta, hogy hogyan főztek ott az asszonyok, és főznek a mai napig, megmutatta, hogyan növelik, vagy épp fogják vissza a tűz erejét. Ekkor érkezett még egy család, talán Belgiumból, és ők is odatelepedtek a tűz köré, csatlakoztak a vezetéshez. Mondtam is a lányoknak, hogy négyen vannak, most már biztosan lesz kroko… akarom mondani aligátor show.

A konyhából átmentünk az étkezőbe, ahol idegenvezetőnk elmondta, hogy miket esznek, isznak, természetesen csak amit az anyatermészettől kapnak, vagy vesznek el maguknak, a felsorolt állatokból én párat azért továbbra sem iktatok be az étrendembe. Amíg a Zuram fordított a lányoknak, addig az idegenvezetőnk szóval tartotta a belga családot, először is elnézést kért az angolja miatt, mert tudja, hogy néhányan nem teljesen értik azt, ahogy ő beszél. Emberünknek semmi baj nem volt az angoljával, és később elmesélte, hogy nem is itt született a rezervátumban, csak amikor felnőtté érett akkor jött rá, hogy neki vissza kell térnie a gyökereihez. Nem mondom, hogy időnként nem éreztem magam a Maverick című filmben, szinte már vártam, hogy felajánlja, hogy egy bizonyos összegért lelőhetünk egy beteg indiánt. Mindent a turistákért!
Egyébként tényleg mindent megtett, hogy szórakoztasson bennünket, és annak dacára, vagy éppen azért, mert náluk az asszony a főnök, mármint a törzsben, nem mulasztott egy alkalmat sem, hogy ne tegyen vicces megjegyzést a nőkre, hangsúlyozom, hogy vicces volt, és nem bántó. Mesélt arról, hogy milyen játékokat játszanak, van saját bajnokságuk, és azt annyira komolyan veszik, hogy akkor még a falut is bezárják a látogatók előtt, azt a játékot idegen nem láthatja, nem vehet részt rajta. Egyébként labdával és ütővel játsszák, az asszonyok is részt vesznek, de az asszonyok nagyon durvák, mert amíg a férfiak az ütővel épp csak megérintik a nőket, addig a nők az éves feszültséget vezetik le, egy-egy férfi hátán.
*
Haladtunk szépen tovább, és egy-egy tető alatt üldögélt egy-egy indián nő, az egyik gyöngyöt fűzött, a másik varrt. A gyöngyből készült alkotásokat meg is lehetett vásárolni, én szemeztem is egy Hello Kittyvel, de nem tűnt valami hagyományosnak, mármint Hello Kittynek hagyományos volt, csak nem tudom mennyire illeszkedik be Kitty az indián kultúrába. A varrodában elmesélte nekünk, hogy az ő népe milyen sokat köszönhet Singernek, aki egy csomó varrógépet adományozott nekik, és a mai napig csak azzal varrnak, mármint nem ugyanazokkal a régi varrógépekkel, hanem csakis Singer varrógéppel. Neki egyszer egy látogató azt mondta, hogy Singer német volt, és kérte erősítsük meg ebben, megtettük, annak ellenére, hogy Singer amerikai volt. A belgák is bőszen bólogattak, hogy német volt, pedig nem. De fogok én vitatkozni? Karl May, na ő német volt, indiános alapismereteimet neki köszönhetem, ahogy gondolom az én korosztályomból még sokan mások is, meghatározó élmény volt számomra a Winnetou, és szerintem én voltam a legboldogabb gyerek a világon, amikor a könyvet megkaptam karácsonyra. Azért Karl May könyveire ne alapozzunk indiános alapismereteket, inkább járjunk utána.





Közben bemondták a hangosba, hogy mindjárt kezdődik az aligátor bemutató, kérik az érdeklődőket, hogy fáradjanak a helyszínre. Elköszöntünk az idegenvezetőnktől, megköszöntük a kedvességét, és elindultunk arra amerre sejtettük, hogy lesz a bemutató. Időnként felbukkant egy kislány és egy kisfiú, az ő anyukájuk varrt szorgosan a látogatók előtt, a kislány és a kisfiú rollereztek az egész faluban körbe-körbe, és időnként bekapcsolódtak a vezetésbe is, mint megfigyelők. Találtunk egy ketrecet, amiben állítólag mosómedvék voltak, de mosómacit nem láttunk, mert elbújtak, viszont ha kicsit tovább sétáltunk, találtunk egy hatalmas medencét, amiben kroko… nem kroko, aligátorok voltak, meg teknősök is. Nagyon nem akart ráállni a szánk az aligátorra. Nem tudom miért, és egyébként nem is tudtam megkülönböztetni a kettőt, de most már igen. Az összes krokodilos ismeretemet is egy könyvből szereztem, hasonlóan az indiános ismereteimhez, ez a könyv pedig Fred Rodrian könyve, melynek címe: Krokodilt kérek, Kornél bácsi! Mindenkinek ajánlom figyelmébe. Egyébként a rajzokon simán lehet, hogy aligátor van, talán ezért keverem a mai napig, hogy melyik, melyik. A könyv nem bír semmilyen tudományos jelleggel, inkább mese-, mint tankönyv.
(Folytatás a következőkben)
 

Georgina Bojana

Őstag
Fórumvezető
Rádiós
Kormányos
Magyar család az indiánok földjén... (2.)

Elkezdődött a show, jött egy fiatal srác, eléggé indiánnak nézett ki, szőke haj, kék szemek, remélem nem valami helyettesítő, és nem eszi meg őt az aligátor. Na, most sikerült, aligátor, nem krokodil. Mi helyet foglaltunk a félkör alakú nézőtéren, és jöttek még páran, lehet voltunk 15-en is, de ebbe már bele kell számolnom a két rollerező gyereket. A srác besétált egy elkerített, kör alakú betonozott aljú, helyre, aminek a szélén víz volt, na és abban a vízben feküdt néhány aligátor. Köszöntött minket, és elkezdődött a show. A show show része annyiból állt, hogy a farkánál fogva odahúzott középre egy jóképű aligátort, szépen megkérte, hogy nyissa ki a száját, mármint, hogy az aligátor nyissa ki, az aligátor, ha vonakodva is, de megtette, majd nem harapta le a srác fejét. A srác tartotta még az állával az aligátor fejét, persze akkor csukva volt a szája, igen a srácnak is, de más egyéb nem igazán történt, viszont rengeteg dolgot mesélt az aligátorokról. Élőhelyükről, táplálkozási szokásaikról és a viselkedésükről. Feltette a nagy kérdést, hogy szerintünk miért nem ette meg őt az aligátor. Jöttek a válaszok, hogy mert nem éhes, be van nyugtatózva, de nem, ennél sokkal egyszerűbb a válasz. Egész egyszerűen azért nem, mert az aligátor nem támad nála nagyobbra, márpedig az ember magasabb ám, mint az aligátor, így ő egy pillanatig sem volt veszélyben. Az aligátor védekezik, vadászik, de nem támad. No hát kérem szépen, ezer kérdés merült fel bennem. Például: mégis mi a fene van akkor, ha az aligátor emberre vadászik; miért nem szólt senki az építőmunkásoknak, hogy nincsenek veszélyben, tök sok pénzbe kerülhetett az a háló, ami egyébként nem csak egy sima háló; ezt amúgy a tapasztalat mondatja vele, és szokott sétálgatni a mocsárban, vagy ez a bevezetés a Darwin-díj elnyeréséhez előadás része? Mindegy is, én továbbra is kerülöm az aligátorokat. Láttam ám, hogy nem csak én vagyok szkeptikus.
upload_2019-1-2_16-15-8.png

upload_2019-1-2_16-15-45.png

upload_2019-1-2_16-16-3.png

upload_2019-1-2_16-16-23.png

A show végén kézbe lehetett venni egy bébi aligátort, volt egy medence ami tele volt bébikkel, onnan találomra kivett egyet, és körberagasztotta a száját, az aligátornak természetesen. No de kérem, ennél a bébinél meg aztán végképp mindenki nagyobb, nem szólt neki senki, hogy nem támad emberre? A Zuram és nagyobbik kézbe vették az aligátor bébit, de én és kisebbik kihagytuk, nem, nem féltünk tőle, csak az én kedvemért semmilyen állatnak ne ragasszák be a száját. A bátrabbak fel is ülhettek egy aligátor hátára, egy fotó erejéig, voltak akik erre is vállalkoztak, de ezt mi már nem néztük meg.
Elindultunk a múzeumba, ahol használati tárgyak, ruhák, fotók voltak kiállítva, időnként a két kis rolleres elhúzott mellettünk nagy vidáman. Kifelé menet még szét lehetett nézni a shopban, de nem igazán vettünk semmit, pedig volt mindenféle aligátoros dolog bőven.
upload_2019-1-2_16-17-17.png

upload_2019-1-2_16-18-10.png

Átmentünk az út másik oldalára, hogy megérdeklődjük, hogy megy-e az airboat. Egy kör a felnőtteknek 20$ a gyerekeknek 12$ 12 éves korig, de hat év alattiaknak ingyenes. Lehet persze privát túrát is kérni. Mi beértük ezzel. Jó ez csak fél órás, de a Zuram nagyon tartott tőle, hogy kisebbik félni fog, mivel utálja a hajózást. A Zuram sokáig lamentált rajta, hogy egyáltalán menjünk-e, de a sarkamra álltam, és közöltem, hogy megyünk, a gyerek majd fogja a kezem és kész, és, hogy meggyőzzem hajlandó vagyok az indián asszonyok módszerét alkalmazni, biz isten kerítek egy tollasütőt valahonnan. Megvettük a jegyeket, ami mellé kaptunk füldugókat is, mivel az airboat nem egy halk jószág. Kicsit várnunk kellet, nem azért, hogy meglegyen a létszám, hanem, hogy visszajöjjön az a hajó, amelyik kint van, mivel váltásban közlekednek. Amíg vártunk érkezett még három család, így mire megjött a hajó, bőven telt házzal indultunk. Mi az első sorban ültünk, kisebbik a félelem legkisebb jelét sem mutatta.

upload_2019-1-2_16-18-57.png

A srác, aki a hajót vezette elmondta, hogy mire ügyeljünk, füldugó be, és indulás. Az élményt nehéz leírni, egyszerűen fantasztikus. A növényzet, a madarak, a látvány, persze mikor a sűrűbb növényzet közé értünk, mindenki az aligátorokat leste, és elvileg volt is, de baromira jól titkolta így nem láttam, de később a fényképen láttam, hogy tényleg. A srác magyarázott, de nem tudtam olyan gyorsan ki-be rakni a füldugót, hogy halljam is amit mond. Kívülről ez tök viccesnek nézhetett ki, ahogy mindenki ki-be rakosgatja a füldugót, én a gyerekét is, mivel ő nem boldogult vele, és esküszöm a srác meg végig vigyorgott ezen. Szólt ő, hogy mikor vegyük ki a füldugót, de a hátunk mögött állt, és nem hallottuk, hogy szól, így egy idő után én ezt a dolgot fel is adtam, mond, amit mond, inkább csak nézelődöm.
upload_2019-1-2_16-21-16.png

A túra része, hogy megállunk egy indián falunál, nem, ez egy másik falu, itt nem élnek már indiánok, de régen, amikor még a mocsarakban laktak, akkor így építkeztek, itt éltek. A falu maga érdekes volt, habár nem volt sok látnivaló. Volt egy sétaút körbe, de senki nem mert elindulni, így hát elindultam kisebbikkel, nagyobbik kicsit lemaradva jött utánunk. Kisebbik folyamatosan az aligátorokat figyelte, szerintem ő sem hitte el, hogy nem támadnak, de nem voltak aligátorok, csupán madarak. Egy pici bébialigátort láttunk, de azt is a hajót vezető srác mutatta meg, ott heverészett az aligátor az egyik cölöp mellett. Volt kirakva egy hatalmas hűtőláda, tele mindenféle innivalóval. Minden innivaló 1$-ba került, és csak egy nagy üveg volt kitéve, abba kellett dobni a pénzt, becsület kassza volt. Mi is vettünk inni, majd indult is a hajó visszafelé. Komolyan mondom, hogy órákig el tudtam volna hajózni. Visszafelé megálltunk egy aligátor fészek mellett, és az ott tartózkodó aligátor bőszen védte is a fészket. Ezen a részen hatalmas szöcske szerű rovarok ugráltak, repkedtek, és elég különleges színűk volt. Egyszer csak éreztem, hogy valami csikizi a lábam, és egy ilyen szöcske izé üldögélt a lábfejemen. Hős vagyok, nem sikítottam. A jószág maga nem volt ijesztő, de óriási volt, és ráadásul piros-fekete, habár legszívesebben felugrottam volna, nem tettem, sőt finoman távozásra bírtam a barátomat, és biztos ami biztos fél szememet rajta tartottam, amíg ki nem kötöttünk. Szerencsére csak a hajó aljában üldögélt tovább.

Amikor kikötöttünk, akkor kisebbik közölte, hogy ez valami fantasztikus volt, és akkor ő most megy és vesz magának még egy jegyet, mivel neki még csak gyerekjegy kell, ennyit szánna magára, és szerinte gondoljuk át mi is, hogy nem akarunk-e még egyszer menni, mert szerinte ennyit áldozhatnánk magunkra. Végül megegyeztünk, hogy majd legközelebb, mert azért még kell egy keveset autózni. Egy biztos, nagyon meleg volt, és annyira sütött a nap, hogy ez alatt a kis idő alatt is lepirult a térdünk. Nagyjából itt döntöttük el, hogy a tervezett evezős, vagy vitorlás programot inkább kihagyjuk. Volt olyan hely, ahol lehetett volna nagyobbiknak lasert bérelni, és mehetett volna egy kört, de letettünk róla, vitorlázik eleget otthon.
Elindultunk Ft. Myers felé. Elég sűrű volt eddig a nyaralás, minden napra jutott egy program, pont ezért már nem terveztünk semmit, ha a strandolás semminek nevezhető. Sajnos ekkor már túl voltunk a nyaralás felén, de várt még ránk pár nap semmittevés, a hazaindulás előtt.
Forrás: eletahatarontul2

 

Csatolások

  • upload_2019-1-2_16-22-0.png
    upload_2019-1-2_16-22-0.png
    62 KB · Olvasás: 3
Oldal tetejére