Amerikai utazásom

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Amikor fölszálltunk a repülőre, nem tudtam, mi vár rám. Nagyon messze jöttünk, és egy olyan világba, amelyről inkább csak elképzeléseim voltak, mint bármilyen konkrét tapasztalat.

A repülőút nagyon hosszú volt. Amikor megérkeztünk Prágába, először is egy jól ellátott és felszerelt repülőtéren találtuk magunkat. Megdöbbentő, de azt hiszem sokkal jobban ki tudták használni a keleti forgalom megnövekvő volumenét. Hatalmas repülőtér mozgójárdákkal, mindenhol Amerikába menő repülőgépek. Csak a mi beszállásunkkor is a szomszéd kapuból indult egy Kanadába. A második csekkolás elég bonyolult volt, mert külön átvizsgáltak mindenkit. Szóval egy sima átszállásnál kb. fél órát álltunk sorba (rengeteg ember előttünk), és a kézipoggyász kipakolásától a fémdeketor-kapun át a személyes átvizsgálásig (mármint egy külön kis kézi fémdetektorral) mindent túl kellett élnünk. Azt hittem, sosem jutunk be, mert előttünk éppen egy szerencsétlen fiatal pár a kézipoggyászban akarta kivinni a nagymama elemózsiás szekrényét meg a teljes manikür készletet, aminek persze a biztonságiak nem örültek.

Nekem is kipakoltatták a hátizsákomat, mert laptop volt benne. Külön megnéztek mindent. Végre bejutottunk a gépre, és egy borzalmasan hosszú út következett. Persze csak egy átlagos átkelés a kontinensek között, de mivel nekem először volt részem ilyenben, ezért nagyon hosszúnak tűnt. 9 óra, és semmi sem történik. Két étkezés, közben filmek (egy amerikai meg egy cseh, de nem voltak túl érdekesek), bemutató New-Yorkról, kandi kamera stb. Aludni elég nehéz volt, nem is nagyon sikerült. Az üléseket sikerült úgy megkapnunk, hogy lehetőleg a gép két külön végébe kerüljünk újdonsült társammal, a Marcival. Így nem elég a hosszú idő, még egyedül kellett azt elviselni. Kifogtam, hogy a beszállásnál szerencsétlen fiatalok ültek mellettem. Útközben nem volt velük gond, néhány kötelező tizenéves smacitól eltekintve kulturáltan viselkedtek. A leszállás előtt kitöltették velünk a belépéshez szükséges kártyákat, és végül megérkeztünk.

A new yorki repülőtér volt az első csalódás Amerikában. Amíg kijutottunk a belépéshez, csak annyi tűnt föl, hogy nagyon régi. A beengedés nem volt túlságosan bonyolult, megkérdezték a beosztásomat, hogy mi a cég címe, majd az annyira fontos I-94 kártyát beletűzték az útlevelembe és már kész is volt. Megkaptuk a bőröndöt, kijutottunk a zárt területről, és az előcsarnokban már várt minket a sofőr. Szívélyesen üdvözölt, majd elcsodálkozott, hogy mennyi cuccunk van, mert ez nem fér be az autójába. Volt 4 bőröndünk, nem tudom, hogy mit vártak két embertől, aki egy kontinenssel arrébb akar új életet kezdeni. Sofőr felhívta a főnökét, majd átadta a telefont. Ott nagy sajnálkozással közölték, hogy legalább másfél óra, mire tudnak valakit küldeni, üljünk türelmesen. De nehogy elmenjünk a helyünkről, mert nem tudnak megtalálni. Szóval két óra a váróteremben úgy, hogy otthon már este 11 van, és elég fáradtak vagyunk.

A III. kerületi rendelőintézet valamelyik szintjének váróterme nagyobb és talán szebb is (ez nem biztos), mint a JFK repülőtér számunkra kiszemelt helyisége. Kis tér, minden nagyon idegen, csak barátságtalan anyagok. Térerő semmi, mert pincében vagyunk. Mivel legalább fél óráig biztosan nem számíthatunk a sofőrre, ezért úgy döntünk, hogy fölmegyünk telefonálni. Ez aztán még rosszabb. Még kiábrándítóbb, itt a liftektől egy pár méter széles folyosó vezet az ajtókig, ami pedig már az utcára nyílik. Elég furcsa ez ahhoz képest, amire vártam. Itt vagyunk a világ egyik legnagyobb városának egyik repülőterén, és annyi az előtér, mint egy koszos vidéki vasútállomáson. Mindegy. Innen legalább sikerül hazatelefonálni, és legalább az otthoniakat megnyugtatni, hogy megvagyunk. Szerencsére másfél órán belül megérkezett a sofőr. Őt követtük, kimentünk az épületből, szembecsapott a 32 fok (Celsius), és nagyon lerobbant járdákon majdnem egy kilométert mentünk egy parkolóig, ahol az autója állt.

Nem ám taxi, vagy kisbusz, vagy hasonló. Egy valaha gyönyörű Lincoln, de ma már jó eséllyel tinédzser. Benne akkora kupleráj volt, amit az ember csak filmekben szokott meg a renitens zsarutól. A műszerfal leöntve kávéval, papírok, poharak szétdobálva, térképek bedobva a két ülés közé. Itt egy kicsit elgondolkoztam, hogy ha ez a nagy autó – persze nagy autó, akkor mekkora lehetett az előző? Egy Lada? Nem volt gond, Ahmed, a sofőr bepakolta a csomagjainkat. A két hatalmas bőrönd egymás mellé(!) könnyen befért a csomagtartóba, másik kettő meg a hátsó ülésre, és még mi is kényelmesen ültünk. Beültetett minket, majd megkérdezte, hová megyünk. Elmondtuk a címet, majd megkérdezte, hogy az hol van. Itt egy kicsit elbizonytalanodtunk mind a ketten, de Marci barátom a hátsó ülésen föltalálta magát, és előreadta Ahmednek a levelet, amelyben benne volt a szálloda telefonszáma. Ahmed telefonon lebeszélte az útvonalat, és elindultunk.

Budapesten a szakadt, foltozott utak kényelmes és modern lehetőséget jelentenek minden gumikerekű járműnek, összehasonlítva a new yorkiakkal. Toldozott-foldozott, szeméttel teli, betonkerítésekkel lezárt, hihetetlen autópályák. Egyik oldalon csodálatosan rendezett, zöld gyep virágokkal, másik oldalon derékig érő gaz. Mindezek mellé a 3 sávos autópálya fölött kilométereken keresztül párhuzamosan hídon egy autóút, valószínűleg csak ott volt hely.
Persze úthálózatilag nincs gond, van mindenfelé rengeteg, de borzalmas állapotban. Kátyúk, foltok mindenfelé. Néhány hídon a pálya vasból. Azt már csak később éreztük, hogy ilyenkor a kocsi legalább olyan jól kormányozható, mintha villamossínen hajtanánk. Mindez autópályán…?! Sikerült belekerülnünk a 4-ei hétvégét követő hatalmas dugóba, így több mint egy óra volt, mire átértünk Greenwichbe.

Itt azonban minden más volt. Gyönyörű zöld, rendben tartott házak (az utak itt sem európai minőségűek azért), fák, a fákon mókusok, nyulak a fűben, és mindez a város közepén. A szállodánál kiszálltunk, bejelentkeztünk, majd fölhozhattuk bőröndjeinket a harmadik emeletre, lift nélkül. Ez még kellett a nap végére. Este még sétáltunk egyet a városban – nem hagyhattuk ki az óceánt – aztán aludtunk, mert természetesen másnap már elvárták, hogy munkába menjünk.

Szilágyi Balázs

Amerikai-Magyar hirujsag.
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Minket nem lőttek le New Yorkban


Amikor ötórás buszút után, éjjel kettő körül amerikai utunk utolsó állomására, New Yorkba érkeztünk Bostonból, még élénken élt emlékezetemben a három héttel azelőtt hallott történet, amit az országba érkezésünkkor egy orosz srác mesélt a JFK reptéren. A fiú az egyik vonatállomáson éjszakázott pénz és szállás híján, és egy lövés dördülésére ébredt. Néhány méterre tőle öltek meg valakit. A rendőrség és a mentők három perc múlva a helyszínen voltak, és újabb három perc múlva már nyoma sem volt vérnek, hullának. A város lüktetett tovább, mintha mi sem történt volna.

Éjszaka érkezni idegen helyre a rémsztoriktól függetlenül is mindig különleges élmény. A Santa Barbara-i, sötétben nem túl bizalomgerjesztő motelhez hasonlóan először itt is enyhe szorongás kerített hatalmába. El is határoztuk, hogy első utunkat taxival tesszük meg. Egyszer úgy is kötelező taxizni New Yorkban, és mi lenne jobb alkalom, mint amikor csomagokkal kell eljutni a még ismeretlen szállásra. A Szex és New Yorkból ellesett mozdulattal leintettünk hát Manhattan szívében egy sárga autót, melyből egy indiai fickó szállt ki kicsit kelletlenül, hogy segítsen bepakolni a csomagtartóba.

Jarmusch filmjének, az Éjszaka a Földönnek New York-i epizódjában a keletnémet sofőr szinte egyáltalán nem tud angolul, a mi taxisunk azonban, indiai lévén, egészen érthetően beszélt, és a vezetést sem kellett átvenni tőle, sőt az úti célt sem tévesztette el. Épségben megérkeztünk Brooklynba, és megúsztuk körülbelül 25 dollárból a félórás utat. Legnagyobb ámulatunkra a taxiban lehetett kártyával fizetni, és a borravaló mértékét is ki lehetett választani. 15 százalékot mindenhol érdemes adni, különben megeshet, hogy csúnyán néznek ránk.

Közöny vagy tolerancia?
Aznap már csak ágyba zuhantunk, nekünk nem kellett megtoldani a napot még egy órával, mint Edward Nortonnak Spike Lee filmjében, mielőtt bevonul a börtönbe. De másnap délelőtt már azokon az utcákon sétálgattunk, ahol gyönyörű Puerto Ricó-i barátnője várja a jellegzetes brooklyni lépcsők egyikén ülve.

20131118-new-york-brooklyn-jellegzetes-lepcsoi.jpg

Brooklyn jellegzetes lépcsői

Fotó: Pálos Máté
Az Airbnb rendszeren keresztül foglaltuk a szobát, nekünk, magyaroknak borsos áron, ottani viszonylatban azonban olcsón, 470 dollárért kettőnknek egy hétre. Az online rendszer olyan szobákat közvetít, melyeket helyiek adnak ki saját lakásukban. Izgatottan vártuk, hogy egy igazi New York-ival fogunk kávézni reggelente! Vagy legalább egyszer megiszunk együtt egy sört. Vagy legalábbis váltunk pár szót.

Ehhez képest kiderült, hogy a lakás amolyan hostelként üzemel. A házigazdával nem találkoztunk, csak más turistákkal, akik a másik két szobát bérelték. A fürdőszoba nagyon koszos volt, a bútorokon is vastagon állt a por. A környék sem volt elsőre túl bizalomgerjesztő. Kiderült, hogy egyáltalán nem A tintahal és a bálna című filmből ismert gazdag értelmiségi világba csöppentünk, hanem a lepukkant épületek, a málló vakolat, az arabok és indiaiak üzemeltette „deli” élelmiszerüzletek, az utcasarkon mindenféle ócskaságot árusító csavargók közé.

Mégis, egy-két nap után már kifejezetten örültem, hogy minden este ide kell hazatérnünk, kicsit szaporázva lépteinket. Brooklyn feketék lakta negyedének szívében szálltunk meg, Bedford-Stuyvesantban. Megszerettem ezt a helyet, úgy éreztem, nem a turistáknak szánt kirakatot látom, hanem az igazi New Yorkot.

A kezdeti kultúrsokkból felocsúdva rájöttünk, hogy egyáltalán nem félelmetes a környék, Budapesten a Nyugatinál veszélyesebb lemenni az aluljáróba. Egyszerűen csak kényelmetlenül éreztük magunkat eleinte, mert otthon ritkán tapasztaljuk, hogy bőrszínünkkel kisebbségbe kerülünk. Sokat tanultunk magunkról, és azóta is elgondolkodom, milyen lehet Magyarországon kisebbségben élni.

New Yorkban az elfogadásnak és toleranciának olyan magas fokú jelenlétével találkoztunk, ami Amerikában élő barátaink szerint már-már egyenlő a közönnyel, és semmiképpen sem üdvös. A metrón senki sem pillant a másikra, nem hogy megnézné magának vagy esetleg kitartóan bámulná, netán megjegyzéseket tenne – ami nálunk olyan természetes, mint levegőt venni. Bizony vissza kellett fognunk magunkat, hogy ne felejtsük rajta tekintetünket egy-egy extrémebb ruhán vagy hajviseleten. Hogy jó-e a tökéletes elzárkózás, mindenki döntse el maga. Mindenesetre az biztos, hogy a sok-sok különböző kultúrából érkező ember békés együttélésének feltétele.

Barátság extrákkal
Hamar rájöttünk, hogy más városokhoz szokott lábunk itt nem fogja bírni a távolságokat. Bostonhoz képest különösen nagy volt a kontraszt. Ott csendes környéken laktunk a barátnőméknél, kilátással a híres Prospect Parkra, sétáltunk a csendes folyóparton, a Harvardon és az egyetemi negyedben, és egészen otthon éreztük magunkat. New Yorkot azonban nem lehet Európához mérni.

20131118-new-york-brooklyn-hid-es.jpg

Brooklyn híd és Manhattan felhőkarcolói

Fotó: Pálos Máté
Rögtön első nap eltévedtünk. Nem a Brooklyn hídnál lyukadtunk ki, hanem egy külvárosi lakótelepen. Több órát gyalogoltunk az elviselhetetlen, párás hőségben – még elkaptunk két kánikulai napot szeptember elején –, de végül mégiscsak elénk tárult a klasszikus kép: a híd, mögötte Manhattan felhőkarcolóival. Nem hiába beszél annyit Justin Timberlake a New York-i forróság elviselhetetlenségéről a Barátság extrákkal című vígjátékban; én bírom a meleget, de ebben a két napban bármit megadtam volna egy kis hőmérsékletcsökkenésért. A rengeteg beton, az eszméletlenül magas épületek árasztják a hőt, áll a levegő, és olyan párás, hogy az emberről patakokban folyik a víz. Éjszakára sem hűl le, aludni még ventilátor mellett is alig tudtam.

Túl jó fej apukák
Ilyen időjárási viszonyok között néztük meg a legigazibb New York-i, Woody Allen filmjeinek helyszínét. Bejártuk a Wall Streetet és környékét, tele hamisítatlan felhőkarcolóival és öltönyös, kosztümös lakóival. Az Occupy Wall Street mozgalomból nem sok maradt: néhány szakadt punk táblákkal és hátizsákokkal egy rendőrségi szalaggal elzárt területen. Egy starbucksos pihenő és a tőzsde épületének megtekintése után tovább indultunk a Ground Zeróhoz, a szeptember 11-i események színhelyéhez.

Az épülőfélben lévő emlékhelyet nem tudtunk megnézni, mert aznapra már bezárt, de így is hihetetlen érzés volt a leomlott tornyok hűlt helyén állni – ezernyi ember szaladgált körülöttünk, tette a dolgát, ment ebédelni, sétáltatta a kutyáját. Élesen láttam magam előtt, milyen lehetett a semmiből előbukkanó katasztrófa: a pánik, a zűrzavar, a füst. Egy új torony is elkészült már – hátborzongató volt a mellette elhúzó repülőgépek látványa.

20131118-new-york-az-uj-torony.jpg

Az új torony a Ground Zero mellett

Fotó: Pálos Máté
Hogy ne csak lentről nézzünk fölfelé, hanem fentről is megcsodáljuk a várost, a kötelezőnek titulált turistaprogramok közül kiválasztottuk az Empire State Building megmászását. A legnagyobb élmény az volt benne, amikor a lift kijelzőjén másodpercenként változtak a számok: 83, 84, 85… Egyébként nem érte meg a fejenként 27 dolláros jegyet, több időt töltöttünk az épület ajándékboltjában a plüss King Kongokkal hülyéskedve, mint fönt a kilátás szemlélésével, főleg, hogy aznap esett az eső, és iszonyatosan nagy köd volt.

A Central Parkban viszont üdítő volt sétálni és piknikezni egy másik alkalommal. Mellettünk családok baseballoztak vasárnap délután, sok elkényeztetett Upper East Side-i kölyök, túl jó fej apukákkal, túl jó edzőcipőkben. Feküdtünk, hallgattuk a nevetésüket, és elaludtunk a fűben – itt végre nem kellett rohanni, nem éreztük a kényszert, hogy meghódítsuk a meghódíthatatlan méretű várost. Manhattan, bár a legizgalmasabb, legvibrálóbb hely, ahol valaha jártam, élhetetlennek tűnt. Túl sok ember, túl sok inger egyszerre.

Ükanyám nyomában
Igyekeztünk nem bezsúfolni az összes kötelező turistaprogramot az egyhetes ottlétbe, inkább az utcákon járva-kelve akartuk magunkba szívni New York világát. A Times Square-re azért természetesen elmentünk egyik este, és bár valóban turistákkal volt tele, mégis nagy élmény volt, Los Angeleshez és Vegashoz hasonló szürreális kaland. Ücsörögtünk az erre kialakított lépcsőkön több száz társunkkal együtt, nagy egyetértésben fényképeket készítettünk, és bámultuk a hatalmas fényreklámokat.

20131118-new-york-times-square.jpg

A Times Square-en mindig nagy élet van

Fotó: Pálos Máté
Ellis Islandre nem hajóztunk ki – ahova a századelőn a legtöbb emigráns hajója kikötött –, ellátogattunk viszont Queensbe, Astoriába, hogy bevándorló, majd hazatelepülő őseim nyomát kutassuk. Kezünkben a húszas években készült kép másolatával és a pontos címmel sétáltunk a 30. Avenue-n, majd megtaláltuk a házat, ahol a század elején ükanyám Candy Store-ja volt.

Hirtelen a Keresztapa 2-ben éreztem magam, bár nem olaszok lakta negyedben, hanem a legváltozatosabb nemzetiségek felvonultatásáról híres kerületben jártunk: görög, indiai, olasz éttermek sorakoztak egymás után. Amikor ükanyám megvette a boltot, a környék görög negyed volt, nem tudom, magyarként hogyan csöppent oda. Nagymamámat egyévesen még biztosan elhozták ide az üzlethez, mielőtt 1927-ben visszaköltözött a család Budapestre – szegény, bár kettős állampolgár volt a születés jogán, sosem tért vissza Amerikába.

Utolsó nap délelőtt kimetróztunk Harlembe, hogy meghallgassunk egy igazi gospell kórust egy vasárnapi istentiszteleten. A fantasztikus felszabadultság és sírós öröm után, amit bent tapasztaltunk, kint az utcán is karneváli hangulat fogadott minket. Kiderült ugyanis, hogy aznap van az Afroamerikai Nap, melynek keretei között az összes létező fekete csoport, egyesület, testület, zenekar felvonul hosszú-hosszú sorokban Harlem egy széles utcáján. Egy-két órán át néztük a pomponnal a kezükben táncoló mazsoretteket: a hatalmas idomaikat mesterien rázó fiatal fekete lányokat és társaikat, a dobos fiúkat. Néztük a rappelő kukásokat és a katonásan menetelő nővédő egylet tagjait, a visszafogott tűzoltókat és a jóképű rendőröket. Így mulat New York, a világ fővárosa.

Györe Bori
 

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
Amerika – a megunhatatlan A nagyváros vonzásában

Bár az utazás egyik célja egy kis vidéki kikapcsolódás volt, New York vonzereje leküzdhetetlen. Sorozatunk befejező részében oda látogatunk. A négy keréken másfélórányi távolság amerikai szemmel nézve macskaugrás, semmiből sem áll tehát egy-egy egész napot eltölteni a városban, melyről tudjuk: sohasem alszik. Látnivalókban pedig nem napokra, de akár évekre is ellát bennünket, csak győzzünk válogatni!



No jó, hát menjünk, de hová? Vannak persze helyek, melyeket „feltétlenül látni kell” – ilyen minden nagyvárosban akad jócskán. Minél nagyobb a város, annál több van belőlük. New York nagyon nagy város, sok ilyenje van, kénytelenek vagyunk válogatni. Segítséget is kapunk hozzá. Minden olyan helyen, ahol sok turista fordul meg, ingyen kaphatunk egy alig 240 oldalas, de zsebre rakható méretűre nyomtatott füzetet, ami megkönnyíti az eligazodást. ABC sorrendben sorolja fel, ismerteti a szállodákat, múzeumokat, színházakat, rengeteg éttermet, az éjszakai élet színhelyeit, a kilátónak is alkalmas toronyépületeket, külföldi kulturális intézményeket – ez utóbbiak között magyar nincs. Néhány kitéphető kupon is van benne, amivel múzeumi belépőket, városnéző hajóutat, három italt is magába foglaló night club belépőt vásárolhatunk olcsóbban. Ráadásként pedig egy egészen jól használható várostérkép is van benne.



Az Amerikai Egyesült Államok viszonylag fiatal ország. Létének kezdetét 1776. július 4-től számíthatjuk, amikor 13 brit gyarmat képviselői Philadelphiában aláírták a Függetlenségi nyilatkozatot és ezzel elszakadtak Nagy-Britanniától. Rómához vagy Párizshoz hasonló, sok évszázados műemlékeket itt hiába is keresnénk. Városnéző sétánk célpontjaiként viszont olyan helyeket sem érdemes kiválasztani, amit amúgy is felkeres minden turista: az Empire State Building, Liberty Island vagy a legújabb, a lerombolt Ikertornyok helyére épített One World Observatory, mely jelenleg a város legmagasabb épülete. Idegen városban járva jól tesszük, ha megnézünk legalább egy templomot, lehetőség szerint az ottani leghíresebbet. Vegyünk fel a listánkra egy – valamilyen szempontból érdekes – középületet és persze látogassunk meg egy minket érdeklő múzeumot! Legyen tehát a mi választásunk a St. Patrick’s Székesegyház, a Rockefeller Center és a különös, de talán éppen ezért roppant népszerű Tenement Museum. Indulás előtt még egy dolgot tisztáznunk kell. Amit a külföldi általában New Yorknak gondol, az a városnak csak egy - nem is a legnagyobb – része: Manhattan szigete, melyet körutunk során mi sem hagyunk el.



A Szent Patrick katedrális alapkövét 1858. augusztus 15-én rakták le, kapui 1879. május 25-én nyíltak meg. Építését a polgárháború megszakította, tornyai például csak 1888-ra készültek el. Története tükrözi a város történetét. A vallásszabadság és tolerancia demokratikus szellemében épült, nem csak a szegény bevándorlók ezreinek adományából, hanem 103 olyan kiemelkedő állampolgár is volt, akik személyenként 1000 dollárral járultak hozzá a költségekhez. Az épület annak az állításnak jelképe, hogy egy generáció nem épít székesegyházat. Ez inkább egyfajta folyamatos beszélgetés, amely összekapcsolja a múltbeli, a jelen és a jövő generációit. Az építkezés kezdetén a terület még a városon kívül esett, szinte a „vadonba”. Azóta az „Újvilág” legszebb gótikus katedrálisa már a város szívében áll.



Működése során folyamatosan szépült, gazdagodott. A Lady Chapel ólomüveg ablakainak első része 1909-ben készült el, a többit a következő huszonöt évben Angliában, Franciaországban és Németországban tervezték és gyártottak. Az első pápa, aki a Szent Patrick székesegyházban járt, XVI. Benedek volt.



2008. április 19-én. A belső terek folyamatos megújulása jegyében a gótika klasszikus elemei mellett helyet kapott a korszerű is. A látogatók közül szinte mindenki megáll Szent Sharbel Makhlouf, a libanoni, maronita keresztény szerzetes emlékkápolnája előtt. Jousef Antoun Makhlouf 1828-ban született Észak-Libanonban. Már fiatalon elhatározta, hogy szerzetes lesz és ennek megfelelő aszkétikus életet élt. A maronita rendhez 1851-ben csatlakozott és akkor vette fel a Sharbel nevet. Életének részletes történetével a látogatók a szép kivitelű emlékhely mellett ismerkedhetnek meg, VI. Pál pápa 1977. október 9-én avatta szentté.



A középületek közül választásunk az 1930-ban elkezdett és 1939-ben befejezett Rockefeller Centerre esett – nem véletlenül. Nincs ugyanis abban semmi túlzás, hogy látogatói számára így hirdeti önmagát. „Egy tapasztalat, amit nem fog elfelejteni.” Alapítója, a jótékonysági akcióiról híres John D. Rockefeller Jr. már önmagában azzal is sokat tett, hogy a nagy gazdasági világválság idején, ebben az építkezésben negyvenezer embernek adott munkát! A ma már több toronyépületből álló komplexum egyik legfőbb nevezetessége és egyben legmagasabb épülete, a - jelenlegi nevén - Comcast Building, amely New York egyik turista látványossága is. A 259 méter magas, hetvenemeletes felhőkarcoló tetejét, a 70. emeletet azért szeretik a turisták, mert itt hézagos az üvegburkolat, kitűnő hely a fényképezésre. Annyian keresik fel, hogy a Center önmagában is ma már az U.S.A. 51. legnagyobb városa lenne!



Ok persze bőven van rá, hiszen itt télen-nyáron, mindig van valami érdekes. Az épület az 5. és a 6. Avenue közötti tömböt foglalja el. A 6. Avenue felöli oldalon nyílik a látványos Promenade, szobrokkal, szökőkutakkal. Télen mindkét oldalát karácsonyi angyalok díszítik, középen pedig – 1933 óta - itt állítják fel a város központi karácsonyfáját, ami előtt műjégpálya működik. Itt található a Center és egyben a város legismertebb, legtöbbet fényképezett szobra, a nagyszerű Prometheus, mely nyáron önálló látványosság, télen pedig kitűnő kiegészítése a karácsonyfának. Az 5. Avenue-ra nyíló oldalon egy másik híres szobor látható, a földgolyót a vállán hordozó Atlas. A Centerhez tartozó, de különálló épületben kapott helyet a híres Radio City Music Hall, melynek megnyitása óta jelmondata: „Ne azt add az embereknek, amit akarnak, adj valami jobbat!”



A múzeum – úgy általában- olyan helyet szokott jelenteni, ahová bemegyek, nézelődöm, ami megragadott, ott hosszabb időt eltöltök, ami kevésbé érdekel, onnan továbbmegyek egy másik terembe. Hát a múzeum, ami Manhattan délkeleti részén a Lower East Side-on, az Orchard Street 103. címen található – bizony nem ilyen. Ám mielőtt magáról a múzeumról szólnánk, érdemes kicsit körülnézni a környezetében. A Lower East Side ugyanis a városnak nevezetes vidéke. Jól illik rá a „gateway” kifejezés, ami angolul kaput, bejáratot, átjárót is jelent – esetünkben mindhármat. Ide érkezett ugyanis az 1800-as évek első felében az európai bevándorlók első hulláma, főleg írek és németek. Annyi német jött, hogy kezdetben – Berlin és Bécs után – New York volt a világ harmadik legnagyobb német nyelvű városa. Ezt a részt úgy is hívták, hogy Kleindeutschland – Kis Németország.



Még ma is nagyon színes a lakossága, gyalog is közel van Chinatown – a kínai városrész és közvetlenül mellette az árulkodó nevű Little Italy - „Kis Olaszország”. Mindkettőt sok turista keresi fel, látványnak sem utolsók – főleg este, kivilágítva – és vásárolni is jól lehet errefelé. A múzeumtól alig két háztömbnyi távolságra egy élelmiszerpiac is található, az Essex Street Market. Kapható benne szinte minden, ami a környéken lakók konyháiban szükséges lehet. A nyári nagy melegben itt sokan nem fagylaltot, hanem hűtött gyümölcstálat vásárolnak, benne vegyesen, megtisztított, felkockázott gyümölcsökkel – igen finom. Van hely, ahová le lehet ülni és asztalok mellett elfogyasztani. Itt tűnt fel a falon egy tábla, címe Commitment to equality – legyen mondjuk: Elkötelezettség az egyenlőség mellett. Nyolc nyelven szól arról, hogy senkitől sem tagadható meg a kiszolgálás, nem lehet megkülönböztetésben része bőrszín, nemzetiség, kor, nem, vallás, nemi önazonossága, rokkantsága vagy bármi más alapján. Nem ártana ilyet néhány helyen Magyarországon is megkövetelni!



A Tenement Museum viszont – amiért idejöttünk valóban különleges – már a neve is! A „tenement” szó jelentése ugyanis – az Országh féle nagyszótár szerint - „olcsó bérű lakás, lerobbant bérházban”. Nos, a meghatározás pontos. A múzeum pont ezt akarja bemutatni, hogyan éltek az első bevándorlók, a kezdetektől az 1960-as évekig. A múzeum maga az 1863-ban épült bérház, kívülről persze rendbe hozva, belül viszont vannak olyan helyiségei, amiket eredeti állapotukban hagytak meg. Ezért nem lehet itt sétálgatni. Kizárólag – pontosan indított – nagyjából húsz személyes, vezető által kísért csoportok látogathatják. A csoportok előre meghatározott program szerint közlekednek, akár napokkal a jegyváltás előtt választani lehet, ki milyen témájú programhoz csatlakozna. Mindegyikből naponta több is indul, mert a létszám hamar betelik. A vezető jól felkészült, a témájának alapos ismerője, értelmesen beszélő, jó előadó. A külföldiek nyelvtudására tekintettel, ez igen fontos!



A bejárás az eredeti körülmények bemutatásával indul. Kezdetben az épületben nem volt vízvezeték – tehát WC sem, a vizet vödrökben cipelték fel az asszonyok az emeletekre. A férfiak dolgoztak, nem voltak otthon. A helyzet csak akkor változott, amikor a zsúfoltság és a körülmények már járványveszélyt jelentettek, ekkor lépett fel a város vezetősége és kötelezték a tulajdonosokat a higiéniás feltételek megvalósítására. A vendégek a látogatás során – az időben előre haladva kapnak képet az életkörülmények változásáról, az igen nyomorúságos, szűkösből a lassan emberibbé alakulásról. Megismerkedhetnek a különböző bevándorló családok, zsidók, olaszok, kínaiak, németek fokozatosan javuló helyzetével. A földszinten – ahogy az más múzeumokban is szokás – egy moziteremben filmen is meg lehet nézni az egész történetet. A film végén elhangzik egy figyelemre méltó mondat. ”Ma már sokféle nép tagjai élnek itt egymás mellett és számukra a legfontosabb feladata volt az elmúlt 50 – 80 évnek: egyetlen nemzetté, amerikaivá válni!”

Talán mind a mai napig ebben áll Amerika titka.

Révay András
 

Georgina Bojana

Őstag
Fórumvezető
Rádiós
Kormányos
Minket nem lőttek le New Yorkban


Amikor ötórás buszút után, éjjel kettő körül amerikai utunk utolsó állomására, New Yorkba érkeztünk Bostonból, még élénken élt emlékezetemben a három héttel azelőtt hallott történet, amit az országba érkezésünkkor egy orosz srác mesélt a JFK reptéren. A fiú az egyik vonatállomáson éjszakázott pénz és szállás híján, és egy lövés dördülésére ébredt. Néhány méterre tőle öltek meg valakit. A rendőrség és a mentők három perc múlva a helyszínen voltak, és újabb három perc múlva már nyoma sem volt vérnek, hullának. A város lüktetett tovább, mintha mi sem történt volna.

Éjszaka érkezni idegen helyre a rémsztoriktól függetlenül is mindig különleges élmény. A Santa Barbara-i, sötétben nem túl bizalomgerjesztő motelhez hasonlóan először itt is enyhe szorongás kerített hatalmába. El is határoztuk, hogy első utunkat taxival tesszük meg. Egyszer úgy is kötelező taxizni New Yorkban, és mi lenne jobb alkalom, mint amikor csomagokkal kell eljutni a még ismeretlen szállásra. A Szex és New Yorkból ellesett mozdulattal leintettünk hát Manhattan szívében egy sárga autót, melyből egy indiai fickó szállt ki kicsit kelletlenül, hogy segítsen bepakolni a csomagtartóba.

Jarmusch filmjének, az Éjszaka a Földönnek New York-i epizódjában a keletnémet sofőr szinte egyáltalán nem tud angolul, a mi taxisunk azonban, indiai lévén, egészen érthetően beszélt, és a vezetést sem kellett átvenni tőle, sőt az úti célt sem tévesztette el. Épségben megérkeztünk Brooklynba, és megúsztuk körülbelül 25 dollárból a félórás utat. Legnagyobb ámulatunkra a taxiban lehetett kártyával fizetni, és a borravaló mértékét is ki lehetett választani. 15 százalékot mindenhol érdemes adni, különben megeshet, hogy csúnyán néznek ránk.

Közöny vagy tolerancia?
Aznap már csak ágyba zuhantunk, nekünk nem kellett megtoldani a napot még egy órával, mint Edward Nortonnak Spike Lee filmjében, mielőtt bevonul a börtönbe. De másnap délelőtt már azokon az utcákon sétálgattunk, ahol gyönyörű Puerto Ricó-i barátnője várja a jellegzetes brooklyni lépcsők egyikén ülve.

20131118-new-york-brooklyn-jellegzetes-lepcsoi.jpg

Brooklyn jellegzetes lépcsői

Fotó: Pálos Máté
Az Airbnb rendszeren keresztül foglaltuk a szobát, nekünk, magyaroknak borsos áron, ottani viszonylatban azonban olcsón, 470 dollárért kettőnknek egy hétre. Az online rendszer olyan szobákat közvetít, melyeket helyiek adnak ki saját lakásukban. Izgatottan vártuk, hogy egy igazi New York-ival fogunk kávézni reggelente! Vagy legalább egyszer megiszunk együtt egy sört. Vagy legalábbis váltunk pár szót.

Ehhez képest kiderült, hogy a lakás amolyan hostelként üzemel. A házigazdával nem találkoztunk, csak más turistákkal, akik a másik két szobát bérelték. A fürdőszoba nagyon koszos volt, a bútorokon is vastagon állt a por. A környék sem volt elsőre túl bizalomgerjesztő. Kiderült, hogy egyáltalán nem A tintahal és a bálna című filmből ismert gazdag értelmiségi világba csöppentünk, hanem a lepukkant épületek, a málló vakolat, az arabok és indiaiak üzemeltette „deli” élelmiszerüzletek, az utcasarkon mindenféle ócskaságot árusító csavargók közé.

Mégis, egy-két nap után már kifejezetten örültem, hogy minden este ide kell hazatérnünk, kicsit szaporázva lépteinket. Brooklyn feketék lakta negyedének szívében szálltunk meg, Bedford-Stuyvesantban. Megszerettem ezt a helyet, úgy éreztem, nem a turistáknak szánt kirakatot látom, hanem az igazi New Yorkot.

A kezdeti kultúrsokkból felocsúdva rájöttünk, hogy egyáltalán nem félelmetes a környék, Budapesten a Nyugatinál veszélyesebb lemenni az aluljáróba. Egyszerűen csak kényelmetlenül éreztük magunkat eleinte, mert otthon ritkán tapasztaljuk, hogy bőrszínünkkel kisebbségbe kerülünk. Sokat tanultunk magunkról, és azóta is elgondolkodom, milyen lehet Magyarországon kisebbségben élni.

New Yorkban az elfogadásnak és toleranciának olyan magas fokú jelenlétével találkoztunk, ami Amerikában élő barátaink szerint már-már egyenlő a közönnyel, és semmiképpen sem üdvös. A metrón senki sem pillant a másikra, nem hogy megnézné magának vagy esetleg kitartóan bámulná, netán megjegyzéseket tenne – ami nálunk olyan természetes, mint levegőt venni. Bizony vissza kellett fognunk magunkat, hogy ne felejtsük rajta tekintetünket egy-egy extrémebb ruhán vagy hajviseleten. Hogy jó-e a tökéletes elzárkózás, mindenki döntse el maga. Mindenesetre az biztos, hogy a sok-sok különböző kultúrából érkező ember békés együttélésének feltétele.

Barátság extrákkal
Hamar rájöttünk, hogy más városokhoz szokott lábunk itt nem fogja bírni a távolságokat. Bostonhoz képest különösen nagy volt a kontraszt. Ott csendes környéken laktunk a barátnőméknél, kilátással a híres Prospect Parkra, sétáltunk a csendes folyóparton, a Harvardon és az egyetemi negyedben, és egészen otthon éreztük magunkat. New Yorkot azonban nem lehet Európához mérni.

20131118-new-york-brooklyn-hid-es.jpg

Brooklyn híd és Manhattan felhőkarcolói

Fotó: Pálos Máté
Rögtön első nap eltévedtünk. Nem a Brooklyn hídnál lyukadtunk ki, hanem egy külvárosi lakótelepen. Több órát gyalogoltunk az elviselhetetlen, párás hőségben – még elkaptunk két kánikulai napot szeptember elején –, de végül mégiscsak elénk tárult a klasszikus kép: a híd, mögötte Manhattan felhőkarcolóival. Nem hiába beszél annyit Justin Timberlake a New York-i forróság elviselhetetlenségéről a Barátság extrákkal című vígjátékban; én bírom a meleget, de ebben a két napban bármit megadtam volna egy kis hőmérsékletcsökkenésért. A rengeteg beton, az eszméletlenül magas épületek árasztják a hőt, áll a levegő, és olyan párás, hogy az emberről patakokban folyik a víz. Éjszakára sem hűl le, aludni még ventilátor mellett is alig tudtam.

Túl jó fej apukák
Ilyen időjárási viszonyok között néztük meg a legigazibb New York-i, Woody Allen filmjeinek helyszínét. Bejártuk a Wall Streetet és környékét, tele hamisítatlan felhőkarcolóival és öltönyös, kosztümös lakóival. Az Occupy Wall Street mozgalomból nem sok maradt: néhány szakadt punk táblákkal és hátizsákokkal egy rendőrségi szalaggal elzárt területen. Egy starbucksos pihenő és a tőzsde épületének megtekintése után tovább indultunk a Ground Zeróhoz, a szeptember 11-i események színhelyéhez.

Az épülőfélben lévő emlékhelyet nem tudtunk megnézni, mert aznapra már bezárt, de így is hihetetlen érzés volt a leomlott tornyok hűlt helyén állni – ezernyi ember szaladgált körülöttünk, tette a dolgát, ment ebédelni, sétáltatta a kutyáját. Élesen láttam magam előtt, milyen lehetett a semmiből előbukkanó katasztrófa: a pánik, a zűrzavar, a füst. Egy új torony is elkészült már – hátborzongató volt a mellette elhúzó repülőgépek látványa.

20131118-new-york-az-uj-torony.jpg

Az új torony a Ground Zero mellett

Fotó: Pálos Máté
Hogy ne csak lentről nézzünk fölfelé, hanem fentről is megcsodáljuk a várost, a kötelezőnek titulált turistaprogramok közül kiválasztottuk az Empire State Building megmászását. A legnagyobb élmény az volt benne, amikor a lift kijelzőjén másodpercenként változtak a számok: 83, 84, 85… Egyébként nem érte meg a fejenként 27 dolláros jegyet, több időt töltöttünk az épület ajándékboltjában a plüss King Kongokkal hülyéskedve, mint fönt a kilátás szemlélésével, főleg, hogy aznap esett az eső, és iszonyatosan nagy köd volt.

A Central Parkban viszont üdítő volt sétálni és piknikezni egy másik alkalommal. Mellettünk családok baseballoztak vasárnap délután, sok elkényeztetett Upper East Side-i kölyök, túl jó fej apukákkal, túl jó edzőcipőkben. Feküdtünk, hallgattuk a nevetésüket, és elaludtunk a fűben – itt végre nem kellett rohanni, nem éreztük a kényszert, hogy meghódítsuk a meghódíthatatlan méretű várost. Manhattan, bár a legizgalmasabb, legvibrálóbb hely, ahol valaha jártam, élhetetlennek tűnt. Túl sok ember, túl sok inger egyszerre.

Ükanyám nyomában
Igyekeztünk nem bezsúfolni az összes kötelező turistaprogramot az egyhetes ottlétbe, inkább az utcákon járva-kelve akartuk magunkba szívni New York világát. A Times Square-re azért természetesen elmentünk egyik este, és bár valóban turistákkal volt tele, mégis nagy élmény volt, Los Angeleshez és Vegashoz hasonló szürreális kaland. Ücsörögtünk az erre kialakított lépcsőkön több száz társunkkal együtt, nagy egyetértésben fényképeket készítettünk, és bámultuk a hatalmas fényreklámokat.

20131118-new-york-times-square.jpg

A Times Square-en mindig nagy élet van

Fotó: Pálos Máté
Ellis Islandre nem hajóztunk ki – ahova a századelőn a legtöbb emigráns hajója kikötött –, ellátogattunk viszont Queensbe, Astoriába, hogy bevándorló, majd hazatelepülő őseim nyomát kutassuk. Kezünkben a húszas években készült kép másolatával és a pontos címmel sétáltunk a 30. Avenue-n, majd megtaláltuk a házat, ahol a század elején ükanyám Candy Store-ja volt.

Hirtelen a Keresztapa 2-ben éreztem magam, bár nem olaszok lakta negyedben, hanem a legváltozatosabb nemzetiségek felvonultatásáról híres kerületben jártunk: görög, indiai, olasz éttermek sorakoztak egymás után. Amikor ükanyám megvette a boltot, a környék görög negyed volt, nem tudom, magyarként hogyan csöppent oda. Nagymamámat egyévesen még biztosan elhozták ide az üzlethez, mielőtt 1927-ben visszaköltözött a család Budapestre – szegény, bár kettős állampolgár volt a születés jogán, sosem tért vissza Amerikába.

Utolsó nap délelőtt kimetróztunk Harlembe, hogy meghallgassunk egy igazi gospell kórust egy vasárnapi istentiszteleten. A fantasztikus felszabadultság és sírós öröm után, amit bent tapasztaltunk, kint az utcán is karneváli hangulat fogadott minket. Kiderült ugyanis, hogy aznap van az Afroamerikai Nap, melynek keretei között az összes létező fekete csoport, egyesület, testület, zenekar felvonul hosszú-hosszú sorokban Harlem egy széles utcáján. Egy-két órán át néztük a pomponnal a kezükben táncoló mazsoretteket: a hatalmas idomaikat mesterien rázó fiatal fekete lányokat és társaikat, a dobos fiúkat. Néztük a rappelő kukásokat és a katonásan menetelő nővédő egylet tagjait, a visszafogott tűzoltókat és a jóképű rendőröket. Így mulat New York, a világ fővárosa.

Györe Bori
*
Színes, érdekes, pergő útleírás. Annyira valós, filmként láttam magam előtt mindent. Köszönöm!
 

Georgina Bojana

Őstag
Fórumvezető
Rádiós
Kormányos
Amerika – a megunhatatlan A nagyváros vonzásában

Bár az utazás egyik célja egy kis vidéki kikapcsolódás volt, New York vonzereje leküzdhetetlen. Sorozatunk befejező részében oda látogatunk. A négy keréken másfélórányi távolság amerikai szemmel nézve macskaugrás, semmiből sem áll tehát egy-egy egész napot eltölteni a városban, melyről tudjuk: sohasem alszik. Látnivalókban pedig nem napokra, de akár évekre is ellát bennünket, csak győzzünk válogatni!



No jó, hát menjünk, de hová? Vannak persze helyek, melyeket „feltétlenül látni kell” – ilyen minden nagyvárosban akad jócskán. Minél nagyobb a város, annál több van belőlük. New York nagyon nagy város, sok ilyenje van, kénytelenek vagyunk válogatni. Segítséget is kapunk hozzá. Minden olyan helyen, ahol sok turista fordul meg, ingyen kaphatunk egy alig 240 oldalas, de zsebre rakható méretűre nyomtatott füzetet, ami megkönnyíti az eligazodást. ABC sorrendben sorolja fel, ismerteti a szállodákat, múzeumokat, színházakat, rengeteg éttermet, az éjszakai élet színhelyeit, a kilátónak is alkalmas toronyépületeket, külföldi kulturális intézményeket – ez utóbbiak között magyar nincs. Néhány kitéphető kupon is van benne, amivel múzeumi belépőket, városnéző hajóutat, három italt is magába foglaló night club belépőt vásárolhatunk olcsóbban. Ráadásként pedig egy egészen jól használható várostérkép is van benne.



Az Amerikai Egyesült Államok viszonylag fiatal ország. Létének kezdetét 1776. július 4-től számíthatjuk, amikor 13 brit gyarmat képviselői Philadelphiában aláírták a Függetlenségi nyilatkozatot és ezzel elszakadtak Nagy-Britanniától. Rómához vagy Párizshoz hasonló, sok évszázados műemlékeket itt hiába is keresnénk. Városnéző sétánk célpontjaiként viszont olyan helyeket sem érdemes kiválasztani, amit amúgy is felkeres minden turista: az Empire State Building, Liberty Island vagy a legújabb, a lerombolt Ikertornyok helyére épített One World Observatory, mely jelenleg a város legmagasabb épülete. Idegen városban járva jól tesszük, ha megnézünk legalább egy templomot, lehetőség szerint az ottani leghíresebbet. Vegyünk fel a listánkra egy – valamilyen szempontból érdekes – középületet és persze látogassunk meg egy minket érdeklő múzeumot! Legyen tehát a mi választásunk a St. Patrick’s Székesegyház, a Rockefeller Center és a különös, de talán éppen ezért roppant népszerű Tenement Museum. Indulás előtt még egy dolgot tisztáznunk kell. Amit a külföldi általában New Yorknak gondol, az a városnak csak egy - nem is a legnagyobb – része: Manhattan szigete, melyet körutunk során mi sem hagyunk el.



A Szent Patrick katedrális alapkövét 1858. augusztus 15-én rakták le, kapui 1879. május 25-én nyíltak meg. Építését a polgárháború megszakította, tornyai például csak 1888-ra készültek el. Története tükrözi a város történetét. A vallásszabadság és tolerancia demokratikus szellemében épült, nem csak a szegény bevándorlók ezreinek adományából, hanem 103 olyan kiemelkedő állampolgár is volt, akik személyenként 1000 dollárral járultak hozzá a költségekhez. Az épület annak az állításnak jelképe, hogy egy generáció nem épít székesegyházat. Ez inkább egyfajta folyamatos beszélgetés, amely összekapcsolja a múltbeli, a jelen és a jövő generációit. Az építkezés kezdetén a terület még a városon kívül esett, szinte a „vadonba”. Azóta az „Újvilág” legszebb gótikus katedrálisa már a város szívében áll.



Működése során folyamatosan szépült, gazdagodott. A Lady Chapel ólomüveg ablakainak első része 1909-ben készült el, a többit a következő huszonöt évben Angliában, Franciaországban és Németországban tervezték és gyártottak. Az első pápa, aki a Szent Patrick székesegyházban járt, XVI. Benedek volt.



2008. április 19-én. A belső terek folyamatos megújulása jegyében a gótika klasszikus elemei mellett helyet kapott a korszerű is. A látogatók közül szinte mindenki megáll Szent Sharbel Makhlouf, a libanoni, maronita keresztény szerzetes emlékkápolnája előtt. Jousef Antoun Makhlouf 1828-ban született Észak-Libanonban. Már fiatalon elhatározta, hogy szerzetes lesz és ennek megfelelő aszkétikus életet élt. A maronita rendhez 1851-ben csatlakozott és akkor vette fel a Sharbel nevet. Életének részletes történetével a látogatók a szép kivitelű emlékhely mellett ismerkedhetnek meg, VI. Pál pápa 1977. október 9-én avatta szentté.



A középületek közül választásunk az 1930-ban elkezdett és 1939-ben befejezett Rockefeller Centerre esett – nem véletlenül. Nincs ugyanis abban semmi túlzás, hogy látogatói számára így hirdeti önmagát. „Egy tapasztalat, amit nem fog elfelejteni.” Alapítója, a jótékonysági akcióiról híres John D. Rockefeller Jr. már önmagában azzal is sokat tett, hogy a nagy gazdasági világválság idején, ebben az építkezésben negyvenezer embernek adott munkát! A ma már több toronyépületből álló komplexum egyik legfőbb nevezetessége és egyben legmagasabb épülete, a - jelenlegi nevén - Comcast Building, amely New York egyik turista látványossága is. A 259 méter magas, hetvenemeletes felhőkarcoló tetejét, a 70. emeletet azért szeretik a turisták, mert itt hézagos az üvegburkolat, kitűnő hely a fényképezésre. Annyian keresik fel, hogy a Center önmagában is ma már az U.S.A. 51. legnagyobb városa lenne!



Ok persze bőven van rá, hiszen itt télen-nyáron, mindig van valami érdekes. Az épület az 5. és a 6. Avenue közötti tömböt foglalja el. A 6. Avenue felöli oldalon nyílik a látványos Promenade, szobrokkal, szökőkutakkal. Télen mindkét oldalát karácsonyi angyalok díszítik, középen pedig – 1933 óta - itt állítják fel a város központi karácsonyfáját, ami előtt műjégpálya működik. Itt található a Center és egyben a város legismertebb, legtöbbet fényképezett szobra, a nagyszerű Prometheus, mely nyáron önálló látványosság, télen pedig kitűnő kiegészítése a karácsonyfának. Az 5. Avenue-ra nyíló oldalon egy másik híres szobor látható, a földgolyót a vállán hordozó Atlas. A Centerhez tartozó, de különálló épületben kapott helyet a híres Radio City Music Hall, melynek megnyitása óta jelmondata: „Ne azt add az embereknek, amit akarnak, adj valami jobbat!”



A múzeum – úgy általában- olyan helyet szokott jelenteni, ahová bemegyek, nézelődöm, ami megragadott, ott hosszabb időt eltöltök, ami kevésbé érdekel, onnan továbbmegyek egy másik terembe. Hát a múzeum, ami Manhattan délkeleti részén a Lower East Side-on, az Orchard Street 103. címen található – bizony nem ilyen. Ám mielőtt magáról a múzeumról szólnánk, érdemes kicsit körülnézni a környezetében. A Lower East Side ugyanis a városnak nevezetes vidéke. Jól illik rá a „gateway” kifejezés, ami angolul kaput, bejáratot, átjárót is jelent – esetünkben mindhármat. Ide érkezett ugyanis az 1800-as évek első felében az európai bevándorlók első hulláma, főleg írek és németek. Annyi német jött, hogy kezdetben – Berlin és Bécs után – New York volt a világ harmadik legnagyobb német nyelvű városa. Ezt a részt úgy is hívták, hogy Kleindeutschland – Kis Németország.



Még ma is nagyon színes a lakossága, gyalog is közel van Chinatown – a kínai városrész és közvetlenül mellette az árulkodó nevű Little Italy - „Kis Olaszország”. Mindkettőt sok turista keresi fel, látványnak sem utolsók – főleg este, kivilágítva – és vásárolni is jól lehet errefelé. A múzeumtól alig két háztömbnyi távolságra egy élelmiszerpiac is található, az Essex Street Market. Kapható benne szinte minden, ami a környéken lakók konyháiban szükséges lehet. A nyári nagy melegben itt sokan nem fagylaltot, hanem hűtött gyümölcstálat vásárolnak, benne vegyesen, megtisztított, felkockázott gyümölcsökkel – igen finom. Van hely, ahová le lehet ülni és asztalok mellett elfogyasztani. Itt tűnt fel a falon egy tábla, címe Commitment to equality – legyen mondjuk: Elkötelezettség az egyenlőség mellett. Nyolc nyelven szól arról, hogy senkitől sem tagadható meg a kiszolgálás, nem lehet megkülönböztetésben része bőrszín, nemzetiség, kor, nem, vallás, nemi önazonossága, rokkantsága vagy bármi más alapján. Nem ártana ilyet néhány helyen Magyarországon is megkövetelni!



A Tenement Museum viszont – amiért idejöttünk valóban különleges – már a neve is! A „tenement” szó jelentése ugyanis – az Országh féle nagyszótár szerint - „olcsó bérű lakás, lerobbant bérházban”. Nos, a meghatározás pontos. A múzeum pont ezt akarja bemutatni, hogyan éltek az első bevándorlók, a kezdetektől az 1960-as évekig. A múzeum maga az 1863-ban épült bérház, kívülről persze rendbe hozva, belül viszont vannak olyan helyiségei, amiket eredeti állapotukban hagytak meg. Ezért nem lehet itt sétálgatni. Kizárólag – pontosan indított – nagyjából húsz személyes, vezető által kísért csoportok látogathatják. A csoportok előre meghatározott program szerint közlekednek, akár napokkal a jegyváltás előtt választani lehet, ki milyen témájú programhoz csatlakozna. Mindegyikből naponta több is indul, mert a létszám hamar betelik. A vezető jól felkészült, a témájának alapos ismerője, értelmesen beszélő, jó előadó. A külföldiek nyelvtudására tekintettel, ez igen fontos!



A bejárás az eredeti körülmények bemutatásával indul. Kezdetben az épületben nem volt vízvezeték – tehát WC sem, a vizet vödrökben cipelték fel az asszonyok az emeletekre. A férfiak dolgoztak, nem voltak otthon. A helyzet csak akkor változott, amikor a zsúfoltság és a körülmények már járványveszélyt jelentettek, ekkor lépett fel a város vezetősége és kötelezték a tulajdonosokat a higiéniás feltételek megvalósítására. A vendégek a látogatás során – az időben előre haladva kapnak képet az életkörülmények változásáról, az igen nyomorúságos, szűkösből a lassan emberibbé alakulásról. Megismerkedhetnek a különböző bevándorló családok, zsidók, olaszok, kínaiak, németek fokozatosan javuló helyzetével. A földszinten – ahogy az más múzeumokban is szokás – egy moziteremben filmen is meg lehet nézni az egész történetet. A film végén elhangzik egy figyelemre méltó mondat. ”Ma már sokféle nép tagjai élnek itt egymás mellett és számukra a legfontosabb feladata volt az elmúlt 50 – 80 évnek: egyetlen nemzetté, amerikaivá válni!”

Talán mind a mai napig ebben áll Amerika titka.

Révay András
*
HűŰŰŰ! Még többet, még, még, még... Annyira jók ezek az írások. Boldogan olvasnám. Megköszönöm.
 

schzso

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedveltem az utolsó betűig ezeket az írásokat. Lekötött és nem engedett el . Köszönöm !
Szívesen olvasnék még ilyen útleírásokat.
 
Oldal tetejére