Antik irodalom

dbogar témája a 'Irodalom' fórumban , 2009 Január 15.

  1. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Canadahun will not allow the display of content protected by copyright law, unless they have the necessary legal rights to display or direct traffic to that content.

    A Canadahun nem járul hozzá bemutatni - vagy a megtaláláshoz iránymutatást adni - olyan tartalmú anyagot, ami a copyright (szerzői jog) által védett, csak akkor, ha van szükséges legális engedély rá.
    Adminisztrátor

    Jó reggelt, vagy estét Mindenkinek!

    Ezt a kiváló fórumot úgy ahogy végig nézve állapítottam meg, hogy nagyon kiváló helyre jutottam be. Köszönet ezért Mindenkinek!
    Az egyes témákat és lehetőségeket mérlegelve jutottam arra a következtetésre, hogy célszerű lenne csinálni egy olyan új témát, ahová össze lehetne gyűjteni az antik irodalmi emlékeket.
    Kérlek ezért benneteket, hogy ha Valakinek van elektronikus formában valami görög, latin (római) perzsa, egyiptomi stb. irodalmi, filozófiai stb. írásos emléke, az ossza meg velünk "kincseit". Láttam főleg versek azért itt ott vannak. Én rövidesen elkezdem feltenni a főleg görög és latin szerzők műveit...
    Megértő támogatásotokat előre is köszönöm.
     
  2. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Babits Mihály Atlantisz, egy világ, amely lemosta az életet

    Sziasztok!

    Lassan elérjük a 2000-es látogatottságot, amit nem is reméltem. Ez is azt bizonyítja, hogy van még érdeklődés a klasszikusok iránt, no meg a történelem sem kopott ki az érdeklődésből. Remélem még sokáig tudom, tudjuk folytatni az eltervezett "munkánkat" és sok örömet tudunk még szerezni Minden érdeklődőnek. Ezt az "ünnepet" egy igazi csodával gondolnám emlékezetessé tenni:

    Babits Mihály: Atlantisz, egy világ, amely lemosdotta az életet
    (Megjelent a Nyugat 1913. évi 5. számában)

    Búvár leszek én, kaucsukból gyártva ruhám, süvegem
    úgy nézek a két kaucsukba szegett karikás üvegen
    bukdosva botor léptekkel, a sűrű nehéz víz alatt
    és nézem a hajladozó suhanó síma kúsza halat
    a kicsit, a fürgét, s a nagy halat, a kicsi néma vadászát
    virágszerű állatok áloméletű nyíladozását
    a piros koráll eleven hegyeit, virágszigetét
    a rettenetes fejlábú polyp Medúza-tekintetét
    száz szép halavány színt kéken a víz remegő üvegén át
    és látok egy elsülyedt várost, félig leomolva, némát,
    egy holt mesevárost kéken a víz remegő üvegén át.
    Hintázik a habban nagy fala - mind csupa márvány.
    Csikosra, sikosra moházva bekente a vízi szivárvány.
    Hab rongyaivá rezgése miatt szétpikkelyeződik a színe
    kikorhadt rég minden kapuja - Belépek egy helyen. Ime.
    Egy nagy terem - babylóniai. Még szobrok, oszlopok állnak
    és függönyöknek aranyrudai (holt kincs a gyenge búvárnak)
    Márvány, meg arany, meg drágakövek - (vagy élő vízi virágok?)
    de bíbort s ami volt más drága szövet, a víz sava rég kirágott
    Még aranyváza a trónnak áll, de már faülése kikorhadt.
    Csönd van, csak az ablakokon suhan be néma komor had
    mint nagy madarak, tányérhalak, az oszlopok erdejében
    olajos lomhán keringenek, szobrot kikerülve szépen.
    S a szobor mögött lámpám besütöm a sötétlő néma zugolyba:
    porló halom emberi csont van ott, ahová a víz sodorta.
    Halott világ! Csak a víz eleven és szerte rezgeti selymét
    ruházva a halott köveket s a csontok kriptai termét
    Másutt a halál magára veszi a föld süket öltönyét
    itt áttetsző üngben mulatoz, követve a víz ütemét
    Játszik selyem kék fodraival és táncol ős ütemére
    szerpentin táncosnõ gyanánt az óceáni zenére.
    Azután lámpám a szoborra sütöm: hamit kinézhetek abból
    egy Aphrodité Anadüomené, amint kikel éppen a habból
    Azóta hej megint lemerült s nem látja ember a pőrét
    halak dörlőznek combjai közt és víz simogatja a bõrét
    nedves haját fősülgeti még mint rég a régi mesében
    s örökre fördik meztelenül a zord Oceán vizében.
    Csak én vagyok itt, aki emberi még, és lelke se, teste se márvány,
    nehéz a víz és nincs levegő: bukdosva fulladok árván
    Csak nem szakadt el a gumicső? vagy a láncnak csigavonója?
    Hé emberek! ne hagyjatok itt! fel! a levegőre! hajóra!
     
    Utoljára módosítva a moderátor által: 2014 Július 29
  3. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Kosztolányi Dezső Marcus Aurelius

    Kosztolányi Dezső: Marcus Aurelius


    Sárgán hever itt a középkori Róma,
    de lángol az alkony,
    mint véres oroszlán
    s te fönn lovagolsz még
    a Capitolium ősi tetőén,
    Marcus Aurelius.
    Bronzfejü cézár,
    aranyszakállu,
    vak ragyogásu szoborszemeiddel
    őrködve vigyázol
    s én állok előtted.
    Császári felség,
    emberi nagyság,
    roppant pogányság
    örök igazza,
    bamba tömegtől visszahuzódó,
    trón magasában egyedül élő,
    koldus imperátor.
    Nem kancsal apostol,
    nem zagyva keletnek elmebetegje,
    fönséges irótárs,
    együtt a sziv és fő,
    fájdalom és bölcs messzetekintés,
    elhagyatott e sanyaru földön,
    az, aki él és az, aki fél és
    látja a törvényt reszketve, de higgadt
    lépttel megy a sirhoz, az értelem égő
    lámpája kezében,
    megvetve a barbárt,
    mindazt, mi hazugság.
    Semmi, ami barbár
    nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyu.
    Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
    rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
    a ferde vajákos, ki cifra regéknek
    gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
    kik csalva-csalatva egy jelre lehullnak
    s ugy fintorog arcuk,
    mint a bolondé.
    Csak a bátor, a büszke az kell nekem, ő kell,
    őt szeretem, ki érzi a földet,
    tapintja merészen a görcsös, a szörnyü
    Medusa-valóság kő-iszonyatját
    s szól: «ez van», «ez nincsen»,
    «ez itt az igazság», «ez itt a hamisság»,
    s végül odadobja férgeknek a testét.
    Hős kell nekem, ő, ki
    déli verõben nézi a rémet,
    hull könnye a fényben
    és koszorúja
    izzó szomoruság.
    Messze vagyok már, messze röpültem,
    messze az olcsó, hig dudaszótól,
    dél és nyugat között csapong az én lelkem,
    mindig szabadabban.
    Álarcomat itten elvetem, aztán
    ujra felöltöm
    s járok mosolyogva,
    tanulva a türést,
    a hosszu alázat gőgös erényét,
    szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
    rongyokra szakitott, császári palástom.
    Hadd emelem föl,
    hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
    kétkedve-cikázó, emberi pára-
    lelkem tefeléd most,
    ki jöttem a pannon
    halmok alól s élek a barna Dunának,
    a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
    hadd emelem föl mégegyszer a szívem
    testvéri szivedhez,
    Marcus Aurelius.
    (Róma)
     
    Utoljára módosítva a moderátor által: 2014 Július 29
  4. Inimma

    Inimma Állandó Tag

    Hegedüs Géza


    Hegedüs Géza: A halhatatlan hamisjátékos (TXT) (ZIP) 59 KB
     

    Csatolt fájlok:

    Utoljára módosítva a moderátor által: 2015 Október 7
  5. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Weöres Sándor: Istar pokoljárása

    Sziasztok!

    Néha egy-egy verssel is próbálom változatossá tenni az oldalakat, mint most is egy csodaszép Weöres Sándor verssel:

    ISTAR POKOLJÁRÁSA
    (Babylon rege)

    Szeretett irányítóm,
    a szabadkai mester emlékének
    Ama honba, amit ismersz - honnan soha sincs visszatérés -
    küldte vágyát Istar urnő, Hold leánya, emberek anyja,
    vonuló felhők szép nővére, mint nyil-idegről, lőtte vágyát
    árnyak házába, a sötétség hajlékába,
    ama házba, hol a betérő befele fordul, vissza se pillant,
    amaz útra, mely lefelé visz, vissza nem hoz sohatöbbé,
    ama házba, hol a kapun világosság nem világol,
    ama helyre, ahol porral táplálkoznak, iszapot esznek,
    ama házba, hol madárként öltözködnek toll-ruhába,
    ama partra, hol a sás közt hódként fészkelnek a lelkek,
    ama házba, hol sirás sincs, féltés se sajog, vér se lüktet,
    ajtó és zár porlepett.
    Mikor Istar a határt elérte,
    a kapu őrének kiáltott:
    »Hej te, kapus te,
    nyisd ki a kapudat!
    Hogyha nem nyitod ki,
    letöröm a lakatot, szétverem a kapufélfát,
    fölvezetem a holtakat, hogy egyenek, éljenek,
    az élőknél többen legyenek a holtak!«
    Szólt Istarhoz a kapu őre:
    »Állj meg, urnő - hej, ne rombolj!
    Megyek, jöttödet megjelentem,
    hadd tudjon róla Allatu asszony.«
    Mikor Allatu hallotta beszédét,
    a levágott fához, a levágott nádhoz
    lett hasonló
    és sikított:
    »Mi vezette szívét hozzám?«
    »Menj, víz őre, nyisd neki kapuidat,
    bánj vele rendjén: áll a törvény.«
    Ment a víz őre, nyitogatni kapuit.
    Első kaput rányitotta, koronáját elrabolta,
    »Mélység fia, koronámat mért veszed le rólam?«
    »Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.«
    Másodikat rányitotta, ékes övét elrabolta.
    »Mélység fia, ékes övem mért veszed le rólam?«
    »Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.«
    Harmadikat rányitotta, mellkendõjét elrabolta.
    »Mélység fia, mellkendõmet mért veszed le rólam?«
    »Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.«
    Negyediket rányitotta, szõttes ingét elrabolta.
    »Mélység fia, szőttes ingem mért veszed le rólam?«
    »Csitt, te, szót se… jőjj be, jőjj be: Allatu parancsa.«
    Hold leánya, emberek anyja, vonuló felhők szép nővére
    szült-meztelen fényességben
    álldogált a sötétségben.
    »Siratni jöttem az ifjakat, kik szerelmük előtt elpusztultak,
    siratni jöttem a lányokat, kik hasztalan vártak, elhervadtak,
    siratni jöttem a férfiakat, kik asszonyuk mellõl földbe-rogytak,
    siratni jöttem az asszonyokat, kik emberükrõl leszakadtak,
    siratni jöttem a nyil halottait, kiontott vérükbe roskadókat,
    siratni jöttem az aggokat, kik háznépük közt elszáradtak,
    idejük előtt elpusztuló picinyeket siratni jöttem.«
    Hömpölygette, kondította Istar hangját a pokol öble,
    árnya oszlott, csöndje foszlott,
    víz jött a magasból, láng tört a mélyből,
    tűz hullt a magasból, víz tört a mélyből,
    a halottakba élet nyilallott,
    jajgatás, kiabálás verte a házat,
    vergődtek a porban, nyüzsögtek a sárban,
    bokáját húzták, térdét ölelték,
    kezét kapkodták, lábát marták,
    látták a fényességet és feléje tülekedtek,
    Istar szívét átfogta a mélység.
    Mikor látta Allatu asszony,
    kiáltott Namtarnak, szolgájának:
    »Vidd őt, Namtar, a zuhogóba lökd be,
    szemét sujtom sötétséggel,
    derekát sujtom dermedtséggel,
    lábát sujtom súlyossággal,
    szívét sujtom homályossággal,
    fejét sujtom bénasággal,
    egész erejét semmiséggel
    mind e világ végeztéig.«
    Vitte Namtar, a zuhogóba lökte:
    hideg ér csordul a falakról,
    üres visszhang csörög a mélyben,
    ki itt alszik, ki itt alszik,
    Hold leánya, ki itt alszik,
    tiszta derekát nem fedi inge,
    keblét kendő nem takarja,
    fekszik a vízben, mint egy szikla,
    mint ár ellen beledült szálfa,
    halántékán zuhog a zúgó,
    térdhajlásán zubog az örvény
    mind e világ végeztéig.
    Akkor fölkel Ea isten,
    emeli fejét, szól fennszóval:
    »Férfit alkotok, harcost teremtek,
    Uddu-Sunamirt, a győzhetetlent,
    fordítsa szemét az éj házára,
    négy kapu nyíljék sorra előtte,
    Allatu örüljön jövetelének:
    hárfákkal vigadjon és fuvolákkal,
    szálljon öröm az éj házára!«
    Amint Allatu látja a harcost,
    csipejét veri, ujját harapja,
    rikoltoz a sötétségben:
    »Ostoba dolgot kértél tőlem,
    tünj előlem, Uddu-Sunamir,
    a mélység iszapja legyen lakásod,
    az út homokja legyen ételed,
    szemétdombot túrj körmeiddel,
    élő csontod kásává rohadjon,
    véred megbüdösödjön,
    fuldokolj saját szagodtól,
    mert te házamba törtél,
    odavan az én uralmam - «
    »Kidöntöm a kapufélfát, szétzuzom a palotát,
    beverem a boltozatot, kővel, érccel összelapítom,
    tövig rontom a falakat!
    recsegjenek a küszöbök, hulljanak az eresztékek,
    égjen ami éghet, törjön ami törhet,
    a kapukat széthasítom, forgáccsá verem!«
    Majd Istarhoz megy a harcos:
    megtört szemét megsimítja,
    dermedt derekát megsimítja,
    nehezült lábát megsimítja,
    homályos szívét megsimítja,
    béna fejét megsimítja,
    ruháját, ékét visszaadja.
    És majd fölkel Istar urnõ és majd fölkel és megindul,
    nyomában az ifjak, lányok mennek a földúlt palotából,
    tolongnak a férfiak, asszonyok, tódulnak a csecsemők, vének
    és a nyíltól elesettek, kiontott vérnek halálát haltak
    mennek-mennek nagy tömegben, áradatként föl a mélyből,
    lobogó lángból, törmelékből, mennek-mennek énekelve,
    majd ha fölkel Istar urnő, majd ha fölkel és megindul,
    mennek mögötte hosszu sorokban, mint nagy folyamok hömpölyögve,
    mennek-mennek koszorús fejjel, fadobokkal, fuvolákkal
    s raknak négy szép magas máglyát édes-füstű ritka füvekből
    s fényük mint a nagy erős dél, beragyogja a négy tájat,
    látja Istar a máglyákat, táncol és tapsol örömében,
    odalép az első tűzhöz, beledobja koronáját,
    odalép a másodikhoz, beledobja ékes övét,
    odalép a harmadikhoz, beledobja mellkendőjét,
    odalép a negyedikhez, beledobja szőttes ingét,
    szült-meztelen fényeségben
    világol a teljességben.
     
  6. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Salamon Király: Énekek éneke

    Sziasztok!

    Most megint egy csodálatos verset gondoltam közkinccsé tenni, még akkor is, ha tudom, hogy ez számtalan helyen megtalálható, de ettől függetlenül ide tartozik!
    Tehát, akkor következzen a vers:

    Salamon király

    ÉNEKEK ÉNEKE


    Szép vagy, ó, szerelmesem, szép! Lábadat sarú diszíti, ritka drága gyöngyű;
    tomporodnak kerülete, mint a mesterek kezéből kikerült kösöntyű.

    Lábadszára, mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
    a te két emlőd nyugalma, mint a liliommezőkön legelő két bárány.

    Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze,
    hasad mint a zafirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése.

    Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
    karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyürűkkel aranyosan gazdag.

    Balkezed a fejem alatt, jobbkezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes;
    nyakad mint a karcsú torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez.

    Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;
    fogaid mint most fürösztött tiszta hófehér juhocskák; ajakad tömjénes.

    Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát;
    szemed mint a kék halastó: arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

    Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
    mert kemény a szerelem mint a koporsó és erős mint nagy vizeknek sodra.

    No, szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák;
    már a szőlő is virágzik, s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

    (Babits Mihály fordítása)



     
  7. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Ehnaton fáraó: Himnusz Aton napisten tiszteletére

    Sziasztok!

    Megint egy kuriózum, bár számtalan fordítása létezik, én itt most kettőt adok közre. Van még egy - legalábbis magyarul jól hangzó - változat is, de annak felrakásához a szerző - mivel a szöveget nem fordításként, hanem saját szerzeményként kezeli, nem járul hozzá.
    Remélem azért változik majd a helyzet, és esetleg Ő maga teszi ki ide nekünk.

    Ehnaton fáraó: Himnusz Aton napisten tiszeteletére
     

    Csatolt fájlok:

  8. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Ráolvasás a bordélyban

    Sziasztok!

    Annak idején megjelent egy kis összeállítás a sumer irodalom emlékeiből. Ebből való az alább, egyébként ismeretlen szerzőtől származó vers is (sajnos jelen pillanatban csak hiányosan áll rendelkezésemre a kiadvány, ezért most a fordítót is csak feltételezni tudom: Komoróczy Géza személyében!)
    Biztosan Komoróczy Géza fordította!


    [Ráolvasás a bordélyban]
    Sumer ismeretlen szerző

    A bájos szűz, az utcán álló,
    a bájos szűz, a szajha, Innin lánya,
    a szűz, Innin leánya, a korcsmában álló:
    dús vaj ő nekem, sűrű tejföl,
    tehén, Innin fenséges nője,
    Enki fenséges magtárja;

    a szűz, ha ül, virágzó almafák kertje,
    ha lefekszik, gyönyörrel tesz boldoggá,
    cédrusfa ága ő, árnyékot terít.

    Arcom nyújtom feléje, a szívszerelem arcát,
    kezem nyújtom feléje, a szívszerelem kezét,
    szemem nyújtom feléje, a szívszerelem szemét,
    lábam nyújtom feléje, a szívszerelem lábát.

    Átlép a fénylő küszöbön, a lazúrkő ragyogásún;
    midőn a küszöbön, lépcsőn kilép,
    a szívszerelmet árasztaná,
    a szívszerelmet szórná,
    a szívszerelmet a magasból napként ontaná --
    ám ő, mintha a legényt náddal mellbevágta volna.

    Aszarluhi észrevette ezt,
    atyjához, Enkihez belép a Házba s így beszél:
    „Atyám! A bájos szűz, az utcán álló” s így tovább.

    Miután az egészet elismételte:
    „Hogy mit tegyek most, nem tudom. Mi szolgál javára?”

    Enki a fiának, Aszarluhinak, így adja vissza a szót:
    „Fiam, mit ne tudnál te? Én mivel gyarapíthatnálak?
    Aszarluhi, mit ne tudnál te? Én mivel gyarapíthatnálak?
    Az én tudásomat tudod te is.
    A fénylő tehén vaját, a tökéletes tehén tejét,
    egy tehén vaját, egy fehér tehén tejét
    öntsd egy csuporba, egy zöld tál csuprába,
    s a szűzet, keblén, ezzel hintsd meg:
    így a szűz majd nem zárja be kitárt ajtaját előtte,
    epekedő fiúját nem taszítja el,
    hanem után a fut majd!”

    Mondd el a ráolvasás igéjét!


    (Megjelent: „Fénylő ölednek édes örömében...” A sumer irodalom kistükre. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983.)
     
    Boni195, nepazsu, anayamsa és 1 másik tag kedveli ezt.
  9. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Caius Licinius Calvus versek

    Sziasztok!


    Most Caius Licinius Calvus - Catullus barátja - verseiből egy kis ízelítő:

    Örvendj, drága Fabullusom! Költő vagy valahára!
    Mert Cumae, Stabiae, Baiae meg Puteoli olvas…
    Ismer Parthenope, s becsül Paestum is, te poéta!
    Pár hónapja, hogy arra járt Calvusod – bebarangolt
    mindent, sétafikált sokat, fürdőzött, s unalomból,
    sejted tán, be-betért nehány kétesebb, fura helyre
    is… Hej, fránya Fabullus, én mindenütt lejegyeztem
    akkor játszi, malackodó, pajzán verseidet, még
    csúf firkáidat is, miket thermák, közbudik, olcsó
    csapszékek, fogadók, büdös korcsmák, kéjlakok, őrült
    bordélyházak, örömtanyák, bús teátrumok, úribb
    villák büszke falára rótt, rögtönzött a kezed – már
    megrögzötten, amint bevált, ádáz, régi szokásod
    csak diktálta füledbe… Jaj, közben, drága Fabullus,
    folyvást fölkacagott a kedv bennem! Feszt röhögött nagy,
    zsíros vaskosakat, zsivány!… S úgy másolta le zsúfolt
    hetvenkét müvedet kacsóm, hogy meggémberedett. Hát
    rabszolgád vagyok én, kujon tékozló? Tavaly éppígy
    körmöltem le vagy ötvenöt firkálmányod a forró,
    sziklás partokon, ős szikul földeken, Catinától
    Agrigentumig, és tovább, föl Panormusig, át a
    bájos Tyndarisig! Bizony, megdolgoztam eléggé
    híredért, te bitang lator! Mars! Menj, léha fiacskám –
    írd meg végre magad, s nem én, összes versedet! Add ki!
    Költsél, lusta Fabullusom! Költő légy valahára!

    II
    Terminus átka lesújtson, özönlő, gyáva gyalázat,
    (- - - - ) bajain legelészők!
    Szemtelenül lepik el buta döglegyek így a lepényt, ha
    porba lehullt a piac peremén. Hess,
    hátra, ti műlatinok! Hova szálltok az albai hegyre?
    Mért hiszitek ti is azt, hogy a bátrabb
    Romulus oldala mellett szoptatok ős anyafarkast?
    Szoptatok ám, de rohadt lupanárban,
    haemusi ordasok és hazudósak ( - - - - - - )
    pindusi kecskeszaron gurulók… Mért
    méltóság ( - - - - - ) mindent összekoszolni?
    ( - - - - - - - - ) nem érdem
    önmagatok maszatolni, nem értitek ( - - - - - )
    mért dicsekedni, ti mély latinok? Mért?
    III
    Utálkozom, ha Curius föl-fölszólal,
    forr, gőzölög, mint lógané az út szélén,
    s böfögni kezd az őslatin szentségekről.
    De az se jobb, csak harsogóbb, ha Torquatus
    kitárja torz torkát, s recseg, csikordul, mint
    kerékbe tört tengely, melyet rég nem kent meg
    kocsis, kliens – de mégis oly kenetteljes,
    hogy közröhej… Gaz, rossz ripacs, ravasz disznó:
    süvít, sipít, ha szól, röfög, fölordít, hörg
    Torquatus! Ám a többi sem különb rétor.
    Se Victius, ki birkaszarként pattog már,
    se Lesbius, ki szárazon sziszeg szürkén:
    kígyómorálú s jéghideg, mint egy béljós
    segédpap. Így papolnak ők a százszorszent
    erkölcs s a hon nevében – és hazudnak, míg
    erszényük ismét megtelik… Szavalnak még
    szemforgatón, s a köz javát akarják mind:
    szenátorok, bősz torkosok, könyökvédős
    kis törtetők, torzsalkodó toportyánok.
    IV
    Rettegj, Pompeius, újra van reménység,
    bár még Gallia földjein vadászgat…
    Pöffeszkedni, galád varangy, soká nem
    bírsz – szétpukkan az elzsarolt hatalmad,
    hólyag, mert hazatér talán a bátrabb,
    s rád ront majd ravaszul! Nagyobb sosem lesz
    túlzott híred, idült puhány, piperkőc!
    Meglásd, messze loholsz, pohos, te ismét
    gyáván, mint guberálni gyors (- - - - - - -)


    (Kovács András Ferenc fordítása)
     
    Utoljára módosítva a moderátor által: 2014 Július 29
  10. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Caius Licinius Calvus újabb versei

    Sziasztok
    Egy újabb adag Licinius Calvus vers:
    Caius Licinius Calvus

    I.
    Csöpp Licinilla, ne félj, nyöszörögj, sose sírj föl az ágyban:
    laestrygon emberevők
    nincsenek… Ó, se szirén, se vonító Scylla, Charybdis
    sem fenyeget – csak aludj.

    Még Polyphemus is álom igézete: vad, buta Cyclops
    tán csak a dajkamesék
    tűz-szigetén ha tenyész… De Sicania aetnai partján
    s tar Liparában, ahol

    pásztori sípja szilaj szeleket terel egybe mulatni…
    Megszelidül Boreas,
    Africus és Eurus se dühöng, sem a durva Auster.
    Ládd, lehetletfinoman

    fú a Favonius is: belelibben a fátylad, a fürtöd!
    Oly kecsesen forog, úgy
    lejt el előtted – ölel, s tovaleng… Friss Flora kiséri:
    ő hoz a földre tavaszt,

    sarjad a fű s a virág ma nyomán, kicsi hyblai méhek
    rajzanak át a mezőn!
    Könnyü ruhában a fák lebegőbbek Terpsichorénál:
    táncol a kert, mosolyog,

    zsendül a lég! Te se sírj… Véd, őriz az édesapád: mély
    álmod Ulixese lett,
    mert leleményes, akár a sokattűrt, szertehajózó,
    fényes utas… Ne zokogj,

    csöpp Licinilla… Nagy éj vizein nekem új Ithacám vagy,
    lányom, örökre! Ne félj!
    Szörnyetegek pedig itt soha nincsenek… Ó, csak az ember!
    Jaj, csak az emberi faj.

    II.

    Jó Flavius, nyugodj meg,
    ne sápadozz, ne suttogj
    baljóslatot Dodona
    bölcs tölgyeként susogva:
    ne mind sürögj-forogj, már
    ne lelkesedj, s ne csüggedj!
    Inkább csücsülj a lengén
    virágzó kis gyümölcsfák
    alatt, kertedben: ismét
    olvasgass, nézelődj még
    öreg faasztalodnál…
    Feledd a torz közélet
    ügyét-baját, s a buksi
    fejed folyvást ne törjed,
    ne búslakodj, vidulj föl:
    hozass falernumit, vagy
    tütüld saját borocskád,
    bőven dicsérve Bacchust,
    Vertumnust és Pomonát!
    Virulj te is, barátom…
    Beszélgess el velem, sőt:
    akár kutyáddal is, de
    hagyd másra most a gondot!
    Tanulj megint kacagni,
    mulatni kedvesekkel…
    Légy arcukon mosollyá,
    mert az tetszőbb a szívben
    s a földre szállt tavaszban
    tanyázó isteneknek.

    III.

    Ganymedes, szemfüles légy,
    s te, Liber, falernumit hozz –
    de legyen vagy hároméves!
    A tavaszra hadd igyak már
    mulatozva, mint Silenus!
    Fakupámat töltse színbor,
    szivemet bolond szerelmek,
    fejemet komor borostyán,
    mit a nimfák fontak éjjel,
    S Cupido kötött nevetve,
    szeretőm finom kezével,
    hamar őszülő hajamhoz…
    Fejemet bolond szerelmek,
    szivemet komor borostyán
    koszorúzza! Bacchus, add, hogy
    fakupámat töltse színbor!
    Liberem, falernumit hozz –
    Faunusra hadd köszöntsem!
    Kicsit éljek még e földön,
    s ha a nap lesüt hasamra –
    soha többé meg se haljak!

    (Kovács András Ferenc fordításai)
     
    anayamsa, jp_keller és JULA56 kedveli ezt.
  11. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Devcseri Gábor: Knósszosz

    Sziasztok!

    A változatosság kedvéért most olvassatok egy szép verset, mégpedig Devecseritől....



    Knósszosz

    Tűz a tűző nap tüze tű-sugárral,
    tűz a forróság, minekünk mulatság,
    míg letünt lelkek labirintusában
    koppan a léptünk.

    Árnyat ád olykor folyosói mélye.
    És ha nem, nem baj: szivesen kiálljuk,
    hogy fejünk izzó sugarak nyilával
    verje a napfény.

    Erre szerződtünk a futó idővel:
    hogy mi eltűrjük helyi vad szokását,
    ő meg elnéző-megadón fogadja
    látogatásunk

    Csak siet közben. „ Ne vegyétek – így szól
    súgva – rossznéven, ha eközben is csak
    illanok-tűnök; ha kicsit megállnék
    szerte-tekintve,

    már nem én volnék.” Ez a legvalódibb
    itt, ez állandó, hogy a változó perc
    fú, sürög, bomlik s eloszol, sürűdik
    s szétoszol újra

    soktekervényű palotában, izzó,
    oszlopos dombon; kiürült csatornák
    vájatában jár, rohan át a roppant
    kelyheket őrző

    karcsu ifjaknak sorain, bekukkant
    barna pincéknek kiivott borához;
    messzetűnt álmok suhanó szelével
    táncol a színház

    tágterű síkján, bikatánca lebben.
    Fürge sorsunknak bikatánca lebben:
    jól tudom, tudjuk, mi a vége egyszer.
    Most, pihenőben,

    nem szünik táncunk: kifeszülve állunk
    (míg hanyag sétánk kanyarog szeszélyes
    élvező útján), homorítva állunk,
    hátrafeszülve

    megfeszült hátán a zömök bikának,
    fogva két szarvát, ami majd keresztül-
    döf, s ma jó támasz. Mibe fogózzunk?
    Csak, mi van, abba.
     
    Utoljára módosítva a moderátor által: 2014 Július 29
  12. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Anakreon: Szerelem játéka

    Sziasztok!

    Most megint egy verssel leplek meg Benneteket, de ez most antik szerzőtől való ...

    Anakreon
    SZERELEM JÁTÉKA

    Engem a Szerelem piros
    lapdával sziven ért, és egy
    szépcipőjü, aranyhajú
    lánnyal játszani hívott.

    Lesbosban született a lány.
    Csak csúfolta fehér fejem
    s elfutott gonoszul, gonosz
    társnőjére kacsintva.

    Óh dacos szemü drágaság!
    Vágyom rád, de te meg se látsz.
    Fájón rázza gyerek-kezed
    életem zaboláját.

    (Fordította: Babits Mihály)
     
    Utoljára módosítva a moderátor által: 2014 Július 29
  13. perczel

    perczel Állandó Tag

    Gellért Oszkár: III. Thutmosz himnusza

    Sziasztok!

    Kivételesen én is egy verset teszek ki, bár nem antik, de arról a korról szól:


    Gellért Oszkár: III. Thutmosz himnusza
    (Ámon-Rá isten a fáráóhoz)

    Megjöttem, itt vagyok s megadom neked:
    Földre sujtsd a Záhi-béli fejedelmeket.
    Lábad elé vetem őket országukon át,
    Lássák benned Képmásom, a Fényesség urát.
    Megjöttem, itt vagyok s megadom neked:
    Leigázd a rutonukat, vad vidékeket,
    Mind a tengerek környékét, nagy vizek övét,
    Markodra fűzd sivatagát, mocsarát, kövét.
    Megjöttem, itt vagyok s megadom neked:
    Káftit, Ászit, kikötőkben lakó népeket.
    Ordításod verje fel a tenger kebelét,
    Mádon vidék barbárjai hulljanak eléd,
    Lássanak hasonlatosnak Hórushoz és Szithez,
    Bátorsággal a szivedben, égi nagy testvéreidhez,
    Kiknek karját egyesítém, úgy védjék hatalmad,
    Pompázatos hadi díszben, szekerén a diadalnak.
    Megjöttem, itt vagyok s megadom neked:
    Tahonukat, Danaokat, zöld szigeteket.
    Lássanak ifjú bikának, öklelő hatalmas szarvval,
    Légy szemökben vadmagasból rájukcsapó szörnyű karvaly,
    Nagy Núbia megreszkessen, úgy tekintve rád,
    Mint a rémes vizilóra, s gyorsaság urát:
    Dél sakálját féljék benned. Légy dühödt oroszlán,
    Holttestökre aki fekszel völgyeiknek hosszán,
    Megtiporva mind az egész messzi Keletet...
    Megjöttem, itt vagyok s megadom neked.
     
    anayamsa és JULA56 kedveli ezt.
  14. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Aristophanes: Lysistrate

    Sziasztok!

    Egy ritkaság - tudtommal azt az egy alkalmat kivéve soha többé nem jelent meg a következő írás (fordítás) .....

    Aristophanes: Lysistrate - részlet
     

    Csatolt fájlok:

  15. Poppy28

    Poppy28 Állandó Tag

    Quintus Horatius Flaccus: Ódák

    APOLLÓHOZ
    (temploma avatásakor) Mit kér a költõ csarnokod ünnepén,
    urunk, Apollo, tõled, amíg kiforrt
    bort tölt neked? Nem bõ vetését
    Sardiniának, a mag-hozónak,
    sem tarka gúlyát nyári Calabria
    füvén, sem ind föld csont- s arany-ékeit,
    sem azt a szántót, mit vizével
    fürdet a halk-dalu, enyhe Liris!
    Calesi szõlõt messen, akit kegyelt
    a sors, igyék csak jót a kereskedõ
    arany kupából, drága borból,
    szír füszerért amit elcserélt volt;
    Négyszer vagy ötször szelje az Óceánt
    évente az, kit kedvel az égi kar,
    s ne érje baj... Nékem saláta,
    mályva a jó, s az olaj gyümölcse.
    Élvezzem azt, mim van, legyek ép s erõs,
    Latous, én ezt kérem: agyam legyen
    mindvégig ép, s ha jõ az aggkor,
    daltalan és cudarul ne érjen.
     
    anayamsa, Aurelia1 és JULA56 kedveli ezt.
  16. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Martialis: Nem vagyok akárki!

    Sziasztok!

    Egy kis lélegzetvételnyi szünet keletkezett, amit kihasználva most ismét egy szép vers jön (amit itt olvashattok):

    Marcus Valerius Martialis

    Nem vagyok akárki!



    Falja a verseimet, kötetem bámulva lapozza,
    hogyha a hír nem csal: drága Vienna imád!
    Engem búj a kamasz meg a férfi s az agg nagyapó is,
    „ártatlanka” nejek ostoba férjek előtt.
    Jobban tetszik, mint ha a verseimet dalolásznák,
    hol szájat Nílus szája itatva itat,
    jobban, mintha Tagus hispán aranyát nekem adná,
    mint ha hymettusi és hyblai méz özönöl.
    „Nem vagyok, íme, akárki”. A hízelgő fecsegésed,
    Laususom, át nem ver: színigazak szavaid!

    (Csehy Zoltán fordítása )
     
    papppero, anayamsa, Aurelia1 és 1 másik tag kedveli ezt.
  17. perczel

    perczel Állandó Tag

    Martialis: Figyelmeztetés erényes nőolvasójához

    Sziasztok!

    Én is egy Martialis verset küldenék:


    (III. 68. Figyelmeztetés erényes nőolvasójához)

    Íme, a könyv eddig szólt, tisztelt asszonyom, önnek.
    Ön megkérdi: kinek szólhat a többi? Nekem.
    Most jön a tornaterem, fürdő, stadion: meneküljön,
    hogyha pucéran nem bírja a férfiakat.
    Rózsák és bor után a szemérmet félreteszi, s hogy
    mit mond, nem tudja Terpszikhoré maga sem:
    nem kétértelmű kép jelzi, de nyílt, egyenes szó,
    azt, mit a legjobban kedvel a büszke Venus,
    azt, mit a gazda a kiskertjét őrizni felállít,
    és ha szemérmes szűz látja, befogja szemét.
    Ismerem önt: már éppen félre akarta a könyvet
    tenni, de most buzgón kezdi lapozni megint.

    (Fordította: Havasi Attila)
     
  18. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Propertius: Boldog éjszaka

    Sziasztok!

    Most megint egy gyönyörű vers jön, ami szeretettel ajánlok Mindenki figyelmébe, de különösen nagy szeretettel

    Athénának!
    viszonzásul a Szapphókért...

    BOLDOG ÉJSZAKA

    Propertius

    Ó én boldog s ó ragyogó éj s ó velem együtt
    kéjemet ünneplő, boldog a hű heverő!
    Mennyi mesélnivalónk volt, ülve a lámpavilágnál
    s mennyi csatánk, amikor már kialudt az a fény!
    Mert félig kinyilott tunikája elég akadály volt,
    küzdött egyre, holott melle kibomladozott.
    Ő maga volt, aki már nehezült szememet nyitogatta
    csókjaival s kigunyolt: "Nézd csak, a lusta hever!"
    Ott játszott a karunk ölelések változatával,
    ott de sokat mulatott csókom az ajkaidon!

    És ha idáig nem tudnád, kevesebb a homályban
    élvezetünk: szerelem hű vezetője a szem.
    Meztelenül lépett ki Heléna a hitvesi ágyból,
    és Paris - azt mondják - látta, s a sorsa betelt.
    Phoebus testvérét csupaszon bűvölte magához
    s azt mondják, csupaszon hált vele Endymion.

    Tudd meg hát, te makacs, ha ruhástul fekszel elébem,
    majd haragos kezemet sínyli ruhád ezután,
    sőt ha nagyobb dühömet kihivod, sírsz majd az anyádnak,
    s felsebzett karodat hasztalanul mutatod.
    Nincs lógó melled, hogy még játékba ne kezdhess,
    mint olyan asszony, aki szégyeli már a szülést.
    Most, amig enged a sors, teljék be szemünk szerelemmel,
    nem jön vissza napunk, majd ha az este elér.
    Bárcsak akarnád, hogy kettőnket is egybekötözzön
    szűk lánc, és az idő meg ne lazítsa vasát.
    Nézd a galambpárt, vedd példának a hű szerelemre:
    nőstényével a hím, s teljes a hitvesi pár.
    Nem bölcs az, ki bolond szerelemnek kérdi a végét,
    tartani mértéket nem tud igaz szerelem.
    Más terméssel a föld hamarabb szedi rá a parasztot,
    és a Nap is hamarabb űzne sötét paripát,
    forrásához előbb tér vissza a nagy folyam árja,
    s felszáradt fövenyén élnek a fürge halak,
    mintsem az én szivemet szerelem másért szomorítsa,
    élve övé vagyok és holtan övé leszek én.
    Mit bánom, ha egy év lesz majd csak az életem aztán,
    csak tölthessek el így több ilyen éjt vele még.

    Sohase halnék meg, ha ily estét még sokat adna,
    mert hiszen istenné tett az az éjszaka már.
    Bár mindenkit ilyen pályára taszítana vágya
    és nem epedne, csupán ily sürü mámor után -
    még hadigálya, se kard nem lenne, sem Actium átkos
    partjai mellett nem vetne ki csontot a víz,
    s ontva saját vérét a kifáradt Róma sem ülne
    gyakran bús diadalt, gyászra kibontva haját.
    Minket a kései kor bizonyára csak áldani fog majd:
    serlegeink sohasem sértik az isteneket.
    Szedd a gyümölcsöt, amíg lehet, és kínálja az élet.
    Tenger a csókod még? Annyi se volna elég.

    Mint koszorúk szétszórt levelét serlegbe dobálva
    látod a víg lakomán úszni a bor tetején -
    így járunk mi, akik ma leheljük a drága szerelmet,
    már holnapra talán elborul ifju napunk.

    (Vas István)
     
  19. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Archimedes: Számítsd ki, barátom...

    Sziasztok!

    Meglepetés, mert ugye úgy Archimedest mindenki más oldaláról ismeri, vagy legalább valami dereng róla. Most - és ez lenne most a meglepetés - egy szép versét olvashatjátok!!!


    Archimedes

    Számítsd ki, barátom, a Nap tulkai számát;
    Buzgón keressed, hogy bölcsnek hívhassalak
    Számítsd ki, hogy mennyi legelt a mezőkön,
    Trinákia szép szigetének gazdag legelőin.
    Négy nyáj vala együtt, más-más színű mindenik,
    Tejszínű az egyik, másik színe fekete,
    És barna a harmadik, tarka a negyedik nyáj.
    Mindegyik nyájban több vala a bika
    S így oszlottak meg szépen arányosan
    Fehér bika annyi volt, minta feketék fele
    És harmada s hozzá még valamennyi barna;
    Fekete annyi, mint a tarkák negyede
    S ötöde s hozzá még valamennyi barna;
    És tarka annyi, mint a fehérek hatoda
    S hetede s hozzá még valamennyi barna.

    (Baumgartner Alajos)
     
  20. dbogar

    dbogar Állandó Tag

    Tibullus

    Sziasztok!

    Egy gyöngyszem Tibullustól ...

    Tibullus

    Esküszöm - és ne szeress, ne legyen rám gondja szivednek,
    mely még pár nap előtt híven epedt szivemért,
    hogyha egész fiatalságom ezer ostobasága
    jobban bánt valaha, mint az a tegnapi egy
    bánt: hogy csóktalan elmentem tőled haragomban,
    és letagadta magát ajkamon a szerelem.

    (Babits Mihály)
     

Megosztás