Varázslatos fesztiválvideót tett közzé a Voltról az Index, pedig a műfaj klasszikusaival ellentétben nincsenek rajta se bekészülten halandzsázó dinnyesisakosok, se VIP-kordonok mögött felvillanó médiabirodalomtulajdonosok.
Egyszerűen csak délután van, tűz a nap, a fesztiválozók jönnek-mennek, a nagyszínpadról pedig ordít a kormányzati hirdetés a rendszerváltás emlékévéről, és felcsendül Orbán Viktor hangja. A beszámoló szerint pedig mindez 7-8 percenként megismétlődik a koncertek között.
Bár a rendszerváltás idején óvodás voltam, így nincsenek olyan típusú elmékeim, mint a Schmidt Mária-kiállítás néhány kisebb pontatlanságáról alapos cikket író Szily László kollégának, egy dolog tisztán megmaradt. Az embereknek a legkülönfélébb vágyaik és reményeik voltak, de volt valami, amiben mindenki egyetértett, amikor összesúgtak a Fabulon-szappan vásárlása közben, vagy éppen egymásra biccentettek a Polski Fiatok lehúzott ablakain keresztül.
A magyarok 1989-ben egy olyan világot szerettek volna, amiben ha elmennek egy nyári fesztiválra szórakozni, akkor az állampárt vezetője végtelenítve szól majd hozzájuk.
Lehettek itt ellentétek, népi-urbánus konfliktusok, de ebben az egy kérdésben nem volt vita.
Ezek az álmok viszont sajnálatosan hosszú ideig beteljesületlenek maradtak a liberális véleménydiktatúra ideje alatt. Mostanra viszont Schmidt Mária munkájának köszönhetően ez is megvalósulhatott, aki történészként pontosan tisztában van vele: semmi sem ápolja hitelesebben egy demokratikus rendszerváltás emlékét, és semmi sem sugározza félreérthetetlenebbül a szabadság levegőjét, mint amikor újra és újra és újra leadják a miniszterelnök szavait a fesztiválozóknak egy perzselő nyári napon.
Egyszerűen csak délután van, tűz a nap, a fesztiválozók jönnek-mennek, a nagyszínpadról pedig ordít a kormányzati hirdetés a rendszerváltás emlékévéről, és felcsendül Orbán Viktor hangja. A beszámoló szerint pedig mindez 7-8 percenként megismétlődik a koncertek között.
Bár a rendszerváltás idején óvodás voltam, így nincsenek olyan típusú elmékeim, mint a Schmidt Mária-kiállítás néhány kisebb pontatlanságáról alapos cikket író Szily László kollégának, egy dolog tisztán megmaradt. Az embereknek a legkülönfélébb vágyaik és reményeik voltak, de volt valami, amiben mindenki egyetértett, amikor összesúgtak a Fabulon-szappan vásárlása közben, vagy éppen egymásra biccentettek a Polski Fiatok lehúzott ablakain keresztül.
A magyarok 1989-ben egy olyan világot szerettek volna, amiben ha elmennek egy nyári fesztiválra szórakozni, akkor az állampárt vezetője végtelenítve szól majd hozzájuk.
Lehettek itt ellentétek, népi-urbánus konfliktusok, de ebben az egy kérdésben nem volt vita.
Ezek az álmok viszont sajnálatosan hosszú ideig beteljesületlenek maradtak a liberális véleménydiktatúra ideje alatt. Mostanra viszont Schmidt Mária munkájának köszönhetően ez is megvalósulhatott, aki történészként pontosan tisztában van vele: semmi sem ápolja hitelesebben egy demokratikus rendszerváltás emlékét, és semmi sem sugározza félreérthetetlenebbül a szabadság levegőjét, mint amikor újra és újra és újra leadják a miniszterelnök szavait a fesztiválozóknak egy perzselő nyári napon.
