A magyar származású Paul Nadasdy a kanadai indiánok ökológiai világnézetét kutatja.
Molnár Zsolt, a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontjának (MTA ÖK) kutatója immár ötödik alkalommal szervezte meg az Etnoökológiai Szemináriumot. Ezúttal az ökológiai világképről, annak változásairól volt szó. A mostani előadó gróf Paul Nadasdy professzor volt, akinek édesapja 1956-ban emigrált Amerikába. Bár Paul ért magyarul, ritkán gyakorolja a nyelvet, így angolul tartotta a képzést.
A jelenleg New York államban élő politikai ökológus három egybefüggő évet és több rövidebb időszakot töltött el a Kanada nyugati részén, Yukon territóriumban élő kluane indiánokkal – az ott szerzett tapasztalatait osztotta meg hallgatóságával a Vácrátóti Botanikus Kertben lévő kastélyépületben.
A kétnapos szemináriumon az ökológia, természetvédelem és az antropológia határterületei iránt érdeklődő mintegy 50 fős hallgatóság vett részt. Nagy részük Magyarország különböző egyetemeiről és civil szervezeteitől érkezett, de a rendezvényre szerbiai magyar, szerb, horvát, román, lengyel és amerikai látogatók is érkeztek.
A képzés során a hallgatók betekintést nyerhettek az ökológiai antropológia és politikai ökológia elméletébe és módszereibe, ill. a kanadai indiánok mindennapi életébe; Nadasdy ezen túlmenően a tudás mibenlétéről, a táj megtapasztalásáról szóló ismeretelméleti megfontolásait is megosztotta a résztvevőkkel.
A kutató terepi vizsgálatait a Kluane Nemzeti Parkban végezte. Bár az elmúlt évtizedekben sokat változott az ott élő indiánok mindennapi élete, sok szempontból továbbra is a hagyományos, vadászaton alapuló életmódjukat élik. A hús továbbra is központi szerepű az étrendjükben, amit ma már modern eszközök – motoros szánok és puskák – segítségével szereznek be.
Korábbi vándorló életvitelükön változtatva most már letelepedve, falvakban laknak az egész év során, de onnan szinte ugyanazt a nagy kiterjedésű vadászterületet járják be. Bár egy nemzeti park peremterületén élnek, a kanadai kormány visszaadta nekik azt a jogot, hogy megélhetési célra szabadon vadászhatnak és halászhatnak.
Az 1960-as, 70-es évektől kezdve egy politikai mozgalom bontakozott ki az indiánok körében, melynek eredményeképp napjainkra területi autónómiát kaptak, területeik vadgazdálkodási, természetvédelmi kezelésébe ezért komoly beleszólásuk van. Az állam és a nemzeti park képviselői rendszeresen tartanak egyeztetéseket, megbeszéléseket a témában, amelyben a biológusokat, kormánytisztviselőket és indiánokat egyforma jogok illetik meg.
Ugyanakkor az európai-amerikai szellemiségben, értékrendben képzett tisztviselők és biológusok hozzáállása teljesen más alapon nyugszik, mint az indiánoké. Az előbbiek számára a vadgazdálkodás a mezőgazdaságra hasonlít – ezt az angol szakzsargonban alkalmazott szavakban is tetten lehet érni, hiszen az állatok kilövését „betakarításnak” (harvest) hívják, a „termény” (crop) kifejezést a vadállatokra is alkalmazzák, és az őslakosokkal ellentétben tulajdonként beszélnek az állatokról.
Az indiánok ugyanakkor az állatokat nem-emberi-személynek tekintik, akikkel szociális kapcsolatban állnak, és ezért egyfajta társasági kölcsönhatásként tekintenek a vadászatra. A vadászat sikerét a vadász korábbi cselekedeteinek tisztességessége, alázatossága alapozza meg – az állat tulajdonképpen felkínálja magát a tisztességes vadásznak.
A különböző hozzáállás ellenére a fehér szakértők és az indiánok meg tudnak egyezni vadgazdálkodási kérdésekben, de olyan is van, hogy a megállapodás után egy ponton felborul az egyezség. Mint a szemináriumon bemutatott példák mutatták, a háttérben gyakran az eltérő világszemlélet bújik meg. Jó példa erre, amikor a rénszarvas-populáció helyreállítása érdekében a hatóságok megegyeztek az indiánok vezetőivel a farkas-populáció egy részének kilövéséről.
Önmagában a farkasok megölése nem okozott problémát az indiánoknak (bár a farkas szent állatnak számít), de a módszerrel szemben fenntartásaikat hangoztatták: nem értettek egyet a helikopterről való vadászattal, mert azt tisztességtelennek tartották. Később a fehérek – az állatvédők tiltakozására válaszul - a farkasok sterilizálását akarták bevezetni. Ez a módszer – váratlanul - mélységes felháborodást váltott ki az indiánokban, hiszen ez a módszer megalázza a farkast, mint nem-emberi-személyt.
Paul Nadasdy kutatási több konkrét esetben mutatták ki, hogy az indiánoktól elvárt önkormányzati szabályozási technikák milyen mélyen és rossz irányba alakítják az indiánok természeti világképét, az állatokhoz és általában a természeti környezethez való viszonyukat.
Bár a szeminárium példái egy messzi kultúrából érkeztek, a hallgatóság sok hasonlóságot talált a kanadai és a magyar helyzet között. A magyarországi kormányzati, ill. európai uniós szabályozások és a hozzájuk kapcsolt bürokrácia a kanadaihoz hasonló torzulásokat okoz a hazai gazdálkodók természetfelfogásában.
Bár sok agrár-környezetgazdálkodási szabályozás célja a hazai természeti értékek fokozottabb védelme, közben olyan mentalitásokat erősítenek, amelyek éppen ellenkező irányban hatnak, csökkentik a gazdálkodók és a helyi természet közötti egészséges „együttműködést”. Paul Nadasdy olyan kutatások megkezdését javasolta, amelyek segíthetik az agrárszabályozás nem várt mellékhatásainak csökkentését.
Molnár Zsolt, a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontjának (MTA ÖK) kutatója immár ötödik alkalommal szervezte meg az Etnoökológiai Szemináriumot. Ezúttal az ökológiai világképről, annak változásairól volt szó. A mostani előadó gróf Paul Nadasdy professzor volt, akinek édesapja 1956-ban emigrált Amerikába. Bár Paul ért magyarul, ritkán gyakorolja a nyelvet, így angolul tartotta a képzést.
A jelenleg New York államban élő politikai ökológus három egybefüggő évet és több rövidebb időszakot töltött el a Kanada nyugati részén, Yukon territóriumban élő kluane indiánokkal – az ott szerzett tapasztalatait osztotta meg hallgatóságával a Vácrátóti Botanikus Kertben lévő kastélyépületben.
A kétnapos szemináriumon az ökológia, természetvédelem és az antropológia határterületei iránt érdeklődő mintegy 50 fős hallgatóság vett részt. Nagy részük Magyarország különböző egyetemeiről és civil szervezeteitől érkezett, de a rendezvényre szerbiai magyar, szerb, horvát, román, lengyel és amerikai látogatók is érkeztek.
A képzés során a hallgatók betekintést nyerhettek az ökológiai antropológia és politikai ökológia elméletébe és módszereibe, ill. a kanadai indiánok mindennapi életébe; Nadasdy ezen túlmenően a tudás mibenlétéről, a táj megtapasztalásáról szóló ismeretelméleti megfontolásait is megosztotta a résztvevőkkel.
A kutató terepi vizsgálatait a Kluane Nemzeti Parkban végezte. Bár az elmúlt évtizedekben sokat változott az ott élő indiánok mindennapi élete, sok szempontból továbbra is a hagyományos, vadászaton alapuló életmódjukat élik. A hús továbbra is központi szerepű az étrendjükben, amit ma már modern eszközök – motoros szánok és puskák – segítségével szereznek be.
Korábbi vándorló életvitelükön változtatva most már letelepedve, falvakban laknak az egész év során, de onnan szinte ugyanazt a nagy kiterjedésű vadászterületet járják be. Bár egy nemzeti park peremterületén élnek, a kanadai kormány visszaadta nekik azt a jogot, hogy megélhetési célra szabadon vadászhatnak és halászhatnak.
Az 1960-as, 70-es évektől kezdve egy politikai mozgalom bontakozott ki az indiánok körében, melynek eredményeképp napjainkra területi autónómiát kaptak, területeik vadgazdálkodási, természetvédelmi kezelésébe ezért komoly beleszólásuk van. Az állam és a nemzeti park képviselői rendszeresen tartanak egyeztetéseket, megbeszéléseket a témában, amelyben a biológusokat, kormánytisztviselőket és indiánokat egyforma jogok illetik meg.
Ugyanakkor az európai-amerikai szellemiségben, értékrendben képzett tisztviselők és biológusok hozzáállása teljesen más alapon nyugszik, mint az indiánoké. Az előbbiek számára a vadgazdálkodás a mezőgazdaságra hasonlít – ezt az angol szakzsargonban alkalmazott szavakban is tetten lehet érni, hiszen az állatok kilövését „betakarításnak” (harvest) hívják, a „termény” (crop) kifejezést a vadállatokra is alkalmazzák, és az őslakosokkal ellentétben tulajdonként beszélnek az állatokról.
Az indiánok ugyanakkor az állatokat nem-emberi-személynek tekintik, akikkel szociális kapcsolatban állnak, és ezért egyfajta társasági kölcsönhatásként tekintenek a vadászatra. A vadászat sikerét a vadász korábbi cselekedeteinek tisztességessége, alázatossága alapozza meg – az állat tulajdonképpen felkínálja magát a tisztességes vadásznak.
A különböző hozzáállás ellenére a fehér szakértők és az indiánok meg tudnak egyezni vadgazdálkodási kérdésekben, de olyan is van, hogy a megállapodás után egy ponton felborul az egyezség. Mint a szemináriumon bemutatott példák mutatták, a háttérben gyakran az eltérő világszemlélet bújik meg. Jó példa erre, amikor a rénszarvas-populáció helyreállítása érdekében a hatóságok megegyeztek az indiánok vezetőivel a farkas-populáció egy részének kilövéséről.
Önmagában a farkasok megölése nem okozott problémát az indiánoknak (bár a farkas szent állatnak számít), de a módszerrel szemben fenntartásaikat hangoztatták: nem értettek egyet a helikopterről való vadászattal, mert azt tisztességtelennek tartották. Később a fehérek – az állatvédők tiltakozására válaszul - a farkasok sterilizálását akarták bevezetni. Ez a módszer – váratlanul - mélységes felháborodást váltott ki az indiánokban, hiszen ez a módszer megalázza a farkast, mint nem-emberi-személyt.
Paul Nadasdy kutatási több konkrét esetben mutatták ki, hogy az indiánoktól elvárt önkormányzati szabályozási technikák milyen mélyen és rossz irányba alakítják az indiánok természeti világképét, az állatokhoz és általában a természeti környezethez való viszonyukat.
Bár a szeminárium példái egy messzi kultúrából érkeztek, a hallgatóság sok hasonlóságot talált a kanadai és a magyar helyzet között. A magyarországi kormányzati, ill. európai uniós szabályozások és a hozzájuk kapcsolt bürokrácia a kanadaihoz hasonló torzulásokat okoz a hazai gazdálkodók természetfelfogásában.
Bár sok agrár-környezetgazdálkodási szabályozás célja a hazai természeti értékek fokozottabb védelme, közben olyan mentalitásokat erősítenek, amelyek éppen ellenkező irányban hatnak, csökkentik a gazdálkodók és a helyi természet közötti egészséges „együttműködést”. Paul Nadasdy olyan kutatások megkezdését javasolta, amelyek segíthetik az agrárszabályozás nem várt mellékhatásainak csökkentését.
