Búcsúzunk.......
- Téma inditó Melitta
- Kezdés dátuma
Carlo Ponti
Meghalt Carlo Ponti
NOL • Munkatársunktól • 2007. január 10.
Carlo Ponti
Elhunyt Carlo Ponti szerdára virradó éjszaka – hozta nyilvánosságra a világhírű filmproducer családja. Pontit 94 éves korában, egy genfi klinikán érte a halál. A gyógyintézetbe néhány napja tüdőpanaszokkal szállították be.
Carlo Ponti 1941 és 1998 között összesen 151 filmnek volt a producere . A filmtörténet számos legendás alkotóját segítette legjelentősebb filmjéhez: Federico Fellinit (Országúton, 1954), Vittorio De Sicat (Boccaccio '70, 1962), David Leant (Doktor Zsivágó, 1965) és Michelangelo Antonionit (Nagyítás, 1966).
Ponti első felesége Giuliana Fiastri volt, akitől két gyermeke született. Az egyikük, Alessandro Ponti ma filmproducer. Második felesége az ugyancsak világhírű olasz filmsztár, Sophia Loren volt. Házasságukból két fiú, született: ifj. Carlo Ponti, aki korábban gyerekszínész volt, jelenleg pedig karmester, és egy magyar hegedűművésznőt vett el feleségül, valamint Eudoardo, aki filmrendezőként is ismert.
Carlo Pontit szigorúan szűk családi körben temetik el.
<TABLE style="PADDING-LEFT: 1px" cellSpacing=0 cellPadding=0 border=0><TBODY><TR><TD class=cikk vAlign=top>Ponti, aki neve a moziban és a magánéletben egyaránt elválaszthatatlan volt második feleségétől, két gyermeke anyjától, Sophia Lorentől, 1912 december 11-én született Magentában. Már az 1940-es években kisebb filmek producere volt, majd a háború után beinduló neorealista irányzatban hamar megtalálta a helyét. Kezdetben a korszak egyik legnagyobb cége, a Lux számára gyártott filmeket, köztük Pietro Germi Elveszett ifjúságát és Alberto Lattuada Malom a Pón című alkotását és ezekben már kifejezésre juttatta, hogy nem csupán a kasszasiker érdekli - írta visszaemlékezésében a La Repubblica című olasz napilap.
Nagy korszaka 1950-ben kezdődött, amikor összefogott Dino De Laurentiisszel, és kettejük neve szerepelhetett olyan halhatatlan remekművek főcímlistáján, mint Federico Fellini Országúton, vagy Vittorio de Sica Nápoly aranya című filmjei. Hollywood is felfedezte őket, és elvállalták King Vidor amerikai szájízű Háború és békéjének producerségét, Ponti azonban nem értett egyet a művészi felfogással és kiszállt a duóból.
Sophia Lorennel való életre szóló kapcsolata az 1950-es évek második felében kezdődött. Ponti egy szépségversenyen látta őt először, de hamar rájött, hogy a nyúlánk leány nemcsak gyönyörű, hanem rendkívül tehetséges is. Több mint két évtizeden keresztül ő állt Loren nagy nemzetközi sikereinek hátterében, ma már a filmtörténet klasszikusai közé tartozik Sophia alakítása az Egy asszony meg a lánya, az Altona foglyai, a Tegnap, ma, holnap, a Lady L., vagy az Egy különleges nap című filmekben. Az ő égisze alatt vált fogalommá a Sophia-Loren-Marcello Mastroianni kettős. Ők alakították A pap felesége párját is, amely némileg Ponti és Loren személyes kálváriájáról is szólt.
Az 1960-as években ugyanis még nem volt lehetséges a válás Olaszországban, ezért Ponti első feleségétől Franciaországban vált el 1966-ban, majd felvette a francia állampolgárságot, hogy elvehesse Sophiát, hazájában azonban még évekig fenyegette börtön bigámia miatt.
Ponti produceri sokoldalúságára jellemző, hogy ő állt a francia újhullám néhány kiváló alkotása, így Agnés Varda Cléo 5-től 7-ig, és Jean-Luc Godard A megvetés című filmjei mögött. Neki köszönheti a világ Antonioni „ellenkulturális" filmjeit, a Nagyítást és a Zabriskie Pointot, ő vállalta a Jiri Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatok és Milos Forman Tűz van, babám! csehszlovák újhullámos gyöngyszemeinek nemzetközi produkciós munkálatait.
A „kolosszálokkal" kapcsolatos rossz tapasztalatai ellenére övé lett a Doktor Zsivágó hatszoros Oscar-díjas filmváltozata.
Meghalt Carlo Ponti
NOL • Munkatársunktól • 2007. január 10.
Carlo Ponti
Elhunyt Carlo Ponti szerdára virradó éjszaka – hozta nyilvánosságra a világhírű filmproducer családja. Pontit 94 éves korában, egy genfi klinikán érte a halál. A gyógyintézetbe néhány napja tüdőpanaszokkal szállították be.
Carlo Ponti 1941 és 1998 között összesen 151 filmnek volt a producere . A filmtörténet számos legendás alkotóját segítette legjelentősebb filmjéhez: Federico Fellinit (Országúton, 1954), Vittorio De Sicat (Boccaccio '70, 1962), David Leant (Doktor Zsivágó, 1965) és Michelangelo Antonionit (Nagyítás, 1966).
Ponti első felesége Giuliana Fiastri volt, akitől két gyermeke született. Az egyikük, Alessandro Ponti ma filmproducer. Második felesége az ugyancsak világhírű olasz filmsztár, Sophia Loren volt. Házasságukból két fiú, született: ifj. Carlo Ponti, aki korábban gyerekszínész volt, jelenleg pedig karmester, és egy magyar hegedűművésznőt vett el feleségül, valamint Eudoardo, aki filmrendezőként is ismert.
Carlo Pontit szigorúan szűk családi körben temetik el.
<TABLE style="PADDING-LEFT: 1px" cellSpacing=0 cellPadding=0 border=0><TBODY><TR><TD class=cikk vAlign=top>Ponti, aki neve a moziban és a magánéletben egyaránt elválaszthatatlan volt második feleségétől, két gyermeke anyjától, Sophia Lorentől, 1912 december 11-én született Magentában. Már az 1940-es években kisebb filmek producere volt, majd a háború után beinduló neorealista irányzatban hamar megtalálta a helyét. Kezdetben a korszak egyik legnagyobb cége, a Lux számára gyártott filmeket, köztük Pietro Germi Elveszett ifjúságát és Alberto Lattuada Malom a Pón című alkotását és ezekben már kifejezésre juttatta, hogy nem csupán a kasszasiker érdekli - írta visszaemlékezésében a La Repubblica című olasz napilap.
Nagy korszaka 1950-ben kezdődött, amikor összefogott Dino De Laurentiisszel, és kettejük neve szerepelhetett olyan halhatatlan remekművek főcímlistáján, mint Federico Fellini Országúton, vagy Vittorio de Sica Nápoly aranya című filmjei. Hollywood is felfedezte őket, és elvállalták King Vidor amerikai szájízű Háború és békéjének producerségét, Ponti azonban nem értett egyet a művészi felfogással és kiszállt a duóból.
Sophia Lorennel való életre szóló kapcsolata az 1950-es évek második felében kezdődött. Ponti egy szépségversenyen látta őt először, de hamar rájött, hogy a nyúlánk leány nemcsak gyönyörű, hanem rendkívül tehetséges is. Több mint két évtizeden keresztül ő állt Loren nagy nemzetközi sikereinek hátterében, ma már a filmtörténet klasszikusai közé tartozik Sophia alakítása az Egy asszony meg a lánya, az Altona foglyai, a Tegnap, ma, holnap, a Lady L., vagy az Egy különleges nap című filmekben. Az ő égisze alatt vált fogalommá a Sophia-Loren-Marcello Mastroianni kettős. Ők alakították A pap felesége párját is, amely némileg Ponti és Loren személyes kálváriájáról is szólt.
Az 1960-as években ugyanis még nem volt lehetséges a válás Olaszországban, ezért Ponti első feleségétől Franciaországban vált el 1966-ban, majd felvette a francia állampolgárságot, hogy elvehesse Sophiát, hazájában azonban még évekig fenyegette börtön bigámia miatt.
Ponti produceri sokoldalúságára jellemző, hogy ő állt a francia újhullám néhány kiváló alkotása, így Agnés Varda Cléo 5-től 7-ig, és Jean-Luc Godard A megvetés című filmjei mögött. Neki köszönheti a világ Antonioni „ellenkulturális" filmjeit, a Nagyítást és a Zabriskie Pointot, ő vállalta a Jiri Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatok és Milos Forman Tűz van, babám! csehszlovák újhullámos gyöngyszemeinek nemzetközi produkciós munkálatait.
A „kolosszálokkal" kapcsolatos rossz tapasztalatai ellenére övé lett a Doktor Zsivágó hatszoros Oscar-díjas filmváltozata.
T
Táltos
Vendég
NYUGODJÉK BÉKÉBEN!
Zeneszámai mindig, mindenkor emlékezetesek maradnak.
De ha már két ember hiányzik belőle akkormár nem olyan.
Szerintem.
De azért örülnék ha úgy "csonkán"is játszanának.
Szerintem.
De azért örülnék ha úgy "csonkán"is játszanának.
Ez egy áthozott cím. A Szinhaz.hu fórumán van egy ilyen.
Az ottani leírás: Itt adhatunk tiszteletet az eltávozottaknak.
Én azért hoztam létre itt ezt a topikot, mert egyrészt nem igazán látok ezen a fórumon színházzal, színészekkel foglalkozó topikot (hátha ez után...) - ha tévednék elnézést! -
másrészt viszont ma egy számomra megdöbbentő (még ha bizonyos szinten talán tudható(?) is volt a bekövetkezése) hírt vagyok kénytelen feldolgozni... majd jött a következő...
Ezek voltak:
Elhunyt Szakácsi Sándor színművész
2007. március 7. 10:40
Életének 55. évében elhunyt Szakácsi Sándor, Jászai Mari-díjas színművész - tudatta a Pesti Magyar Színház szerdán az MTI-vel. Temetéséről később intézkednek. Szakácsi Sándor a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1974-ben végzett Várkonyi Zoltán osztályában, azt követően a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött. 1975-től a Vígszínház, 1987-től a József Attila Színház tagja volt, majd 1989-ben szabadúszó lett. 1992-től a Nemzeti Színház, 2000-től a Pesti Magyar Színház művésze volt. Szakácsi Sándor művészi tevékenységét 1985-ben Jászai Mari-díjjal, 1986-ban Hegedűs-gyűrűvel, 1992-ben Őze Lajos-díjjal, 2000-ben Ivánka Csaba-díjjal ismerték el.
A Sík Ferenc Alapítvány különdíját 2002-ben, a Főnix-díjat 2003-ban kapta meg.
Fontosabb színpadi szerepei: Liliomfi (Liliomfi), Csongor (Csongor és Tünde), Szakhmáry Zoltán (Úri muri), Lysander (Szentivánéji álom), Hamlet (Hamlet), Kiprios Jézus (Sztárcsinálók), Che (Evita), Trigorin (Sirály), Biberach (Bánk bán), Don Quijote (La Mancha lovagja), Gorcsev Iván (Láthatatlan légió), De Sade márki (Marat/Sade), Malvolio (Vízkereszt, vagy amit akartok).
Több filmben is játszott, láthatták a nézők egyebek mellett az Elveszett illúziók (1982), a Hatásvadászok (1982), az Eszkimó asszony fázik (1983), az István, a király (1984), a Redl ezredes (1984), a Képvadászok (1985), a Peer Gynt (1988), A hétfejű tündér (1997), valamint A Szent Lőrinc folyó lazacai (2002) című műben.
Számos rádiós alakítás és szinkronfőszerep is fűződik Szakácsi Sándor nevéhez.
Elhunyt Hidas Frigyes zeneszerző
2007. március 7. 17:18
Életének 78. évében elhunyt Hidas Frigyes zeneszerző. Az Erkel-díjas művészt hosszan tartó, súlyos betegség után szerdán érte a halál - tudatta a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnöke. Hollós Máté kiemelte: Hidas Frigyes zeneszerző, karmester, zeneigazgató gazdag életműve jelentősen hozzájárult a kortárs magyar hangszeres repertoár gazdagodásához. Számos színpadi alkotáshoz, televízió- és rádiójátékhoz, valamint filmhez írt kísérőzenét. Nevéhez fűződik többek között A névtelen vár, A dunai hajós, a Rab Ráby, a Sellő a pecsétgyűrűn, a Katonazene, és a népszerű teleregény, a Szomszédok zenéje.
Hidas Frigyes tanulmányait a budapesti Zeneakadémián, Viski János növendékeként végezte. 1950-51-ben az Ifjúsági Színház karmestere volt, 1951-től 1966-ig a Nemzeti Színház zenei vezetőjeként dolgozott. 1959 és 1962 között a Szent István-bazilika Énekkarának karnagya volt, majd 1974 és 1979 között a Fővárosi Operettszínház zenei igazgatójaként tevékenykedett.
Különösen nagy sikert aratott A cédrus (1975) című balett zenéje, amelyet Csontváry Kosztka Tivadar híres festménye ihletett, és amelynek koreográfiáját Seregi László készítette.
Karinthy Ferenc Bösendorfer című egyfelvonásosából ő komponált a Zenés tévészínház számára kisoperát. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem új orgonáját tavaly májusban - más művek mellett - Hidas Frigyes Orgonaversenyének ősbemutatójával avatták fel. A zeneszerző kétszer, 1959-ben és 1980-ban kapott Erkel Ferenc-díjat, 1987-ben érdemes művész címmel tüntették ki. 1993-ban Bartók-Pásztory-díjjal ismerték el munkásságát.
Forrás: MTI
Isten nyugasztalja őket és enyhítse az űrt, amit hagytak...
Az ottani leírás: Itt adhatunk tiszteletet az eltávozottaknak.
Én azért hoztam létre itt ezt a topikot, mert egyrészt nem igazán látok ezen a fórumon színházzal, színészekkel foglalkozó topikot (hátha ez után...) - ha tévednék elnézést! -
másrészt viszont ma egy számomra megdöbbentő (még ha bizonyos szinten talán tudható(?) is volt a bekövetkezése) hírt vagyok kénytelen feldolgozni... majd jött a következő...
Ezek voltak:
Elhunyt Szakácsi Sándor színművész
2007. március 7. 10:40
Életének 55. évében elhunyt Szakácsi Sándor, Jászai Mari-díjas színművész - tudatta a Pesti Magyar Színház szerdán az MTI-vel. Temetéséről később intézkednek. Szakácsi Sándor a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1974-ben végzett Várkonyi Zoltán osztályában, azt követően a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött. 1975-től a Vígszínház, 1987-től a József Attila Színház tagja volt, majd 1989-ben szabadúszó lett. 1992-től a Nemzeti Színház, 2000-től a Pesti Magyar Színház művésze volt. Szakácsi Sándor művészi tevékenységét 1985-ben Jászai Mari-díjjal, 1986-ban Hegedűs-gyűrűvel, 1992-ben Őze Lajos-díjjal, 2000-ben Ivánka Csaba-díjjal ismerték el.
A Sík Ferenc Alapítvány különdíját 2002-ben, a Főnix-díjat 2003-ban kapta meg.
Fontosabb színpadi szerepei: Liliomfi (Liliomfi), Csongor (Csongor és Tünde), Szakhmáry Zoltán (Úri muri), Lysander (Szentivánéji álom), Hamlet (Hamlet), Kiprios Jézus (Sztárcsinálók), Che (Evita), Trigorin (Sirály), Biberach (Bánk bán), Don Quijote (La Mancha lovagja), Gorcsev Iván (Láthatatlan légió), De Sade márki (Marat/Sade), Malvolio (Vízkereszt, vagy amit akartok).
Több filmben is játszott, láthatták a nézők egyebek mellett az Elveszett illúziók (1982), a Hatásvadászok (1982), az Eszkimó asszony fázik (1983), az István, a király (1984), a Redl ezredes (1984), a Képvadászok (1985), a Peer Gynt (1988), A hétfejű tündér (1997), valamint A Szent Lőrinc folyó lazacai (2002) című műben.
Számos rádiós alakítás és szinkronfőszerep is fűződik Szakácsi Sándor nevéhez.
Elhunyt Hidas Frigyes zeneszerző
2007. március 7. 17:18
Életének 78. évében elhunyt Hidas Frigyes zeneszerző. Az Erkel-díjas művészt hosszan tartó, súlyos betegség után szerdán érte a halál - tudatta a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnöke. Hollós Máté kiemelte: Hidas Frigyes zeneszerző, karmester, zeneigazgató gazdag életműve jelentősen hozzájárult a kortárs magyar hangszeres repertoár gazdagodásához. Számos színpadi alkotáshoz, televízió- és rádiójátékhoz, valamint filmhez írt kísérőzenét. Nevéhez fűződik többek között A névtelen vár, A dunai hajós, a Rab Ráby, a Sellő a pecsétgyűrűn, a Katonazene, és a népszerű teleregény, a Szomszédok zenéje.
Hidas Frigyes tanulmányait a budapesti Zeneakadémián, Viski János növendékeként végezte. 1950-51-ben az Ifjúsági Színház karmestere volt, 1951-től 1966-ig a Nemzeti Színház zenei vezetőjeként dolgozott. 1959 és 1962 között a Szent István-bazilika Énekkarának karnagya volt, majd 1974 és 1979 között a Fővárosi Operettszínház zenei igazgatójaként tevékenykedett.
Különösen nagy sikert aratott A cédrus (1975) című balett zenéje, amelyet Csontváry Kosztka Tivadar híres festménye ihletett, és amelynek koreográfiáját Seregi László készítette.
Karinthy Ferenc Bösendorfer című egyfelvonásosából ő komponált a Zenés tévészínház számára kisoperát. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem új orgonáját tavaly májusban - más művek mellett - Hidas Frigyes Orgonaversenyének ősbemutatójával avatták fel. A zeneszerző kétszer, 1959-ben és 1980-ban kapott Erkel Ferenc-díjat, 1987-ben érdemes művész címmel tüntették ki. 1993-ban Bartók-Pásztory-díjjal ismerték el munkásságát.
Forrás: MTI
Isten nyugasztalja őket és enyhítse az űrt, amit hagytak...
Ójaj... nem azért hoztam létre ezt a topicot, hogy ilyen sűrűn csak a rossz híreket hozzam... :-(
Kérlek benneteket, ha van kellemes élményetek a "Mennyei Páholy" tagjainak bármelyikével, és úgy gondoljátok, írjátok meg ide.
És akkor most jöjjön, aminek jönnie kell. Újabb veszteség idelenn: gazdagodott az a bizonyos Mennyei...
Szegedi hírek
Elhunyt Kocsis György színművész
Munkatársunktól 2007 március 09, péntek
Pénteken tragikus hirtelenséggel, betegségben elhunyt Kocsis György, a Szegedi Nemzeti Színház Prózai Tagozatának tagja.
Pénteken tragikus hirtelenséggel, betegségben elhunyt Kocsis György, a Szegedi Nemzeti Színház Prózai Tagozatának tagja.
Kocsis György 1963-ban született, a Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1986-ban végezte el. Még ebben az évben a Mikroszkóp Színpadhoz szerződött, nem sokkal később az Egri Gárdonyi Géza Színházban lépett fel. 1991-től az Arany János Színház, egy évvel később pedig az Arizóna Színház társulatát erősíti. 1993-től szabad foglalkozású művész. A közönség számtalan szinkron, de akár reklám szerepeiből is emlékezhet rá.
2000-től a Szegedi Nemzeti Színház és Szabadtéri Játékokhoz szerződik. A népszerű színművészt a szegedi közönség a Szentivánéji álomban, a III. Richárdban, az Indul a Bakterházban, a Portugálban, a Marica grófnőben, az Üvegcipőben, a Játék a kastélyban és legutóbb pedig az Alhangya című előadásban láthatta.
Kocsis György szerepelt volna a Beszélő fejek II-ben, melynek hétfőn került volna sor a fotós főpróbájára, kedden pedig a premierre...
Kérlek benneteket, ha van kellemes élményetek a "Mennyei Páholy" tagjainak bármelyikével, és úgy gondoljátok, írjátok meg ide.
És akkor most jöjjön, aminek jönnie kell. Újabb veszteség idelenn: gazdagodott az a bizonyos Mennyei...
Szegedi hírek
Elhunyt Kocsis György színművész
Munkatársunktól 2007 március 09, péntek
Pénteken tragikus hirtelenséggel, betegségben elhunyt Kocsis György, a Szegedi Nemzeti Színház Prózai Tagozatának tagja.
Pénteken tragikus hirtelenséggel, betegségben elhunyt Kocsis György, a Szegedi Nemzeti Színház Prózai Tagozatának tagja.
Kocsis György 1963-ban született, a Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1986-ban végezte el. Még ebben az évben a Mikroszkóp Színpadhoz szerződött, nem sokkal később az Egri Gárdonyi Géza Színházban lépett fel. 1991-től az Arany János Színház, egy évvel később pedig az Arizóna Színház társulatát erősíti. 1993-től szabad foglalkozású művész. A közönség számtalan szinkron, de akár reklám szerepeiből is emlékezhet rá.
2000-től a Szegedi Nemzeti Színház és Szabadtéri Játékokhoz szerződik. A népszerű színművészt a szegedi közönség a Szentivánéji álomban, a III. Richárdban, az Indul a Bakterházban, a Portugálban, a Marica grófnőben, az Üvegcipőben, a Játék a kastélyban és legutóbb pedig az Alhangya című előadásban láthatta.
Kocsis György szerepelt volna a Beszélő fejek II-ben, melynek hétfőn került volna sor a fotós főpróbájára, kedden pedig a premierre...
„Valahogy az elismerés hiányzik. A befektetett égésnek, ideg- és szívlángolásnak a visszajelzése, azt érzem kevésnek. Vagy legalábbis méltatlannak és pontosan ezért, mert sokkal értéktelenebb dolgok sokkal inkább előtérben vannak. Egy dolog vígasztal, ha bárki a szakmában – és ezt tiszta szívvel mondom – elismeréssel beszél rólam – arra nagy szükségem van, mert egyedül érzem magam. Hiába vannak körülöttem, akik szeretnek és akik igazán hozzám tartoznak, ez a szakma mégis magányos.”
/Innen idéztem: http://www.magyarszinhaz.hu/index.php?id=472&cid=4637 , Farkas Adrienne beszélgetése Szakácsi Sándor színművésszel, 2002. január 24./
<O</O
<O</O
Elgondolkoztatott ez a néhány sor, és persze a történtek… meg hogy az én nagy szerelmem a színház, általános iskolás korom óta (bár lehet, hogy ez egy, az emberrel születő tulajdonság, amit csupán felszínre kell (és ez most igenis felszólító mód!) hozni)… de annyi minden változott azóta (pedig nem vagyok még középkorúnak sem mondható). De mi? Próbálok visszamenni a kályhához, mert amikor egy igazi, tehetséges ÉS foglalkoztatott előadóművész (egy…? szerintem nagyon sokan gondolják így) kimondja (kimondta ), hogy hiányzik az elismerés, akkor azért bennünk, nézőkben van a hiba. És nem, nem, ne bújjon senki a média védőköpönyegébe. Miért nem vesszük a fáradtságot és teszünk magunkért?
Én hiszem és vallom, hogy a színház nagyon is értünk van. A zenéről még elhisszük, mert ma már csak előhúzunk egy kis 1,5 x 4 centis kütyüt a fülhallgatónak becézett zsinórral és lelkiismeret furdalás nélkül, azaz hogy nem vesztegettünk időt, „kikapcsolódunk”. Nem szemrehányás, vagyis inkább magamnak is az, hiszen én is teszek így. DE mit is jelent az, hogy nem vesztegettünk időt? Mire?
<O</O
Arra, hogy rákészüljünk: hogy családi és baráti körben átérezzünk dolgokat, hogy mesét hallgassunk-mondjuk, hogy este, vagy hétvégén a parkban (ne csak ”lopva”) olvassunk – bocsánat, kénytelen vagyok ezzel a szóval megfogalmazni, hogy ne legyen nagy a félreértés – Irodalmat, hogy az iskolai tananyagban lássuk az átfogó összefüggéseket (hogy hogyan függ össze a földrajz – a történelem – az irodalom – a kémia-fizika-biológia – a matematika – a nyelvek – a számítástechnika – a jog – a művészet…),
és ezek által eljussunk, és el akarjunk jutni oda,
hogy valamit megismerjünk: valamit, ami – nem kapcsolatokat (üzleti, gazdasági, politikai) épít, hanem – összeköt, és arra van, hogy lelkileg többek legyünk általa. (Vagy hisz épp erre találták ki a szappanoperákat és a stresszt?)
…Azaz, hogy legyen igényünk arra, hogy kézbe vegyünk (na jó, megnézzünk az interneten ) egy program/műsor-ajánlót, (tudatosan) megvegyük rá a jegyet, hogy tisztelettel (legalább magunk felé), nem megalkudva fölvegyünk egy szép ruhát (ne csak az állásinterjúra, vagy még esetleg egy esküvőre), (talán az előzőekből következően is) már izgatottan várjuk a hely szellemét (az embereket, a környezetet – itt természetesen jogosan elvárható, hogy ennek megfelelően a befogadó hely és az emberek is tegyen meg mindent a csalódás elkerüléséért), hogy az előadáson érdeklődőek és figyelmesek legyünk, hogy a reakcióink, a tapsunk jelezés legyen (azért, hogy minél jobban élvezhessünk egy-egy előadást)…….
És végül (?) családi, baráti körben érezzük át azokat a dolgokat…
<O</O
…és akkor megbecsült helye lesz az életünknek a színház-, koncert-, a kiállító terem és meglesz az elismerés is (oda… vissza). És az… az valami csodálatos érzés!
„Az első premierre kaptam az egyik kollégámtól egy Don Quijote grafikát, és az volt ráírva, hogy nagyon vigyázzak magamra, mert nagyon kevés a Don Quijote és egyre több a szélmalom. A szélmalom az álmok megvalósulásának az akadálya. Minden szélmalom, ami megakadályoz abban, hogy jobb, szebb életed legyen, és minél többet valósíts meg abból, amihez tehetséged van.”
„...tudom, hogy ennek a hiánynak a megszüntetése, az a vágy, hogy magvalósítsam mindazt a jót és szépet, amire képes vagyok, az maga az élet.”
/Innen idéztem: http://www.magyarszinhaz.hu/index.php?id=472&cid=4637 , Farkas Adrienne beszélgetése Szakácsi Sándor színművésszel, 2002. január 24./
<O
</O<O
</OElgondolkoztatott ez a néhány sor, és persze a történtek… meg hogy az én nagy szerelmem a színház, általános iskolás korom óta (bár lehet, hogy ez egy, az emberrel születő tulajdonság, amit csupán felszínre kell (és ez most igenis felszólító mód!) hozni)… de annyi minden változott azóta (pedig nem vagyok még középkorúnak sem mondható). De mi? Próbálok visszamenni a kályhához, mert amikor egy igazi, tehetséges ÉS foglalkoztatott előadóművész (egy…? szerintem nagyon sokan gondolják így) kimondja (kimondta
), hogy hiányzik az elismerés, akkor azért bennünk, nézőkben van a hiba. És nem, nem, ne bújjon senki a média védőköpönyegébe. Miért nem vesszük a fáradtságot és teszünk magunkért?Én hiszem és vallom, hogy a színház nagyon is értünk van. A zenéről még elhisszük, mert ma már csak előhúzunk egy kis 1,5 x 4 centis kütyüt a fülhallgatónak becézett zsinórral és lelkiismeret furdalás nélkül, azaz hogy nem vesztegettünk időt, „kikapcsolódunk”. Nem szemrehányás, vagyis inkább magamnak is az, hiszen én is teszek így. DE mit is jelent az, hogy nem vesztegettünk időt? Mire?
<O
</OArra, hogy rákészüljünk: hogy családi és baráti körben átérezzünk dolgokat, hogy mesét hallgassunk-mondjuk, hogy este, vagy hétvégén a parkban (ne csak ”lopva”) olvassunk – bocsánat, kénytelen vagyok ezzel a szóval megfogalmazni, hogy ne legyen nagy a félreértés – Irodalmat, hogy az iskolai tananyagban lássuk az átfogó összefüggéseket (hogy hogyan függ össze a földrajz – a történelem – az irodalom – a kémia-fizika-biológia – a matematika – a nyelvek – a számítástechnika – a jog – a művészet…),
és ezek által eljussunk, és el akarjunk jutni oda,
hogy valamit megismerjünk: valamit, ami – nem kapcsolatokat (üzleti, gazdasági, politikai) épít, hanem – összeköt, és arra van, hogy lelkileg többek legyünk általa. (Vagy hisz épp erre találták ki a szappanoperákat és a stresszt?)
…Azaz, hogy legyen igényünk arra, hogy kézbe vegyünk (na jó, megnézzünk az interneten
) egy program/műsor-ajánlót, (tudatosan) megvegyük rá a jegyet, hogy tisztelettel (legalább magunk felé), nem megalkudva fölvegyünk egy szép ruhát (ne csak az állásinterjúra, vagy még esetleg egy esküvőre), (talán az előzőekből következően is) már izgatottan várjuk a hely szellemét (az embereket, a környezetet – itt természetesen jogosan elvárható, hogy ennek megfelelően a befogadó hely és az emberek is tegyen meg mindent a csalódás elkerüléséért), hogy az előadáson érdeklődőek és figyelmesek legyünk, hogy a reakcióink, a tapsunk jelezés legyen (azért, hogy minél jobban élvezhessünk egy-egy előadást)…….És végül (?) családi, baráti körben érezzük át azokat a dolgokat…
<O
</O…és akkor megbecsült helye lesz az életünknek a színház-, koncert-, a kiállító terem és meglesz az elismerés is (oda… vissza). És az… az valami csodálatos érzés!
„Az első premierre kaptam az egyik kollégámtól egy Don Quijote grafikát, és az volt ráírva, hogy nagyon vigyázzak magamra, mert nagyon kevés a Don Quijote és egyre több a szélmalom. A szélmalom az álmok megvalósulásának az akadálya. Minden szélmalom, ami megakadályoz abban, hogy jobb, szebb életed legyen, és minél többet valósíts meg abból, amihez tehetséged van.”
„...tudom, hogy ennek a hiánynak a megszüntetése, az a vágy, hogy magvalósítsam mindazt a jót és szépet, amire képes vagyok, az maga az élet.”
Karsay István
Kitiltott (BANned)
”Kaszás Attila színművész minden orvosi erőfeszítés ellenére (ideértve a mára virradó éjszaka elvégzett tehermentesítő koponyaműtétet is) 2007. március 23-án 19 óra 40 perckor intézetünk intenzív osztályán elhunyt” – tartalmazza a közlemény, amelyet az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet főigazgató-helyettese, Szikora István írt alá.
Fejlődési rendellenességet állapítottak meg
Az egyébként teljesen jó állapotban lévő fiatal művésznél hétfőn hirtelen eszméletvesztés, légzés és keringészavar lépett fel. A kivizsgálás alapján agyiérfejlődési rendellenesség megrepedése okozhatta a váratlan rosszullétet. Utoljára szerdán adtak hírt a színész állapotáról, akkor azt az elvégzett katéteres érfestés a koponyába haladó egyik verőér megrepedését és ennek következtében kialakult elzáródását bizonyította. Akkor a tervezett érrendszeri műtétre nem volt szükség. Az orvosi jelentés szerint a gyors és szakszerű ellátás és kivizsgálása ellenére a beteg érdemi reakciókat nem mutatott.
Kaszás Attila színművész a Tizenkét dühös ember című előadás előtt hétfőn este lett hirtelen rosszul, és azonnal kórházba szállították a Nemzeti Színházból. Az orvosok megállapították az agyvérzést. A színészt ekkor újra kellett éleszteni.
Öt szerepben a Nemzetiben
Kaszás Attila 1960-ban született a szlovákiai Vágselyén. A Színház és Filmművészeti Főiskolán 1983-ban végzett, Horvai István és Kapás Dezső tanítványaként.
1984-től a Vígszínházban dolgozott, 2003-tól a Nemzeti Színházban. Játszott a Katona József Színházban, az Új Színházban, a Budapesti Kamaraszínházban, a Rock Színházban, valamint Győrben, Kecskeméten, Sopronban és Szegeden is. A Nemzeti Színházban öt olyan darab van műsoron, amelyben Kaszás Attila szerepet kapott, és az évadban, illetve még a halála előtti napokban is fellépett: ő volt a 4. esküdt (Reginald Rose: Tizenkét dühös ember), Oszkár (Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő), az adóhivatali gyakornok (Ion Luca Caragiale: Farsang), a holdbeli csónakos (Weöres Sándor: Holdbeli csónakos), és Buckhingham herceg (William Shakespeare: III. Richárd).
Rengeteg színházi és filmes szerep
A művész pályája során a fontosabb szerepek között volt Ambrus diák (Weöres: A kétfejű fenevad), Bicska Maxi (Brecht-Weill: Koldusopera), Macbeth (Shakespeare: Macbeth), Leonce (Büchner: Leonce és Léna), Jimmy (Osborne: Dühöngő ifjúság), Liliom (Molnár: Liliom), Mefisztó (Goethe: Faust), Edek (Mrozek: Tangó), Szvidrigaljov (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés).
Színpadra lépett továbbá Rádiós (Presser-Horváth-Sztevanovity: A padlás), Claude (MacDermott-Ragni-Rado: Hair), a Professzor (Schönberg-Maitby-Boublil: Miss Saigon), Miska (Szirmai: Mágnás Miska), Tony (Bernstein: West Side Story), valamint Joe (Styne-Merill: Van aki forrón szereti) szerepében.
Több mint húsz filmszerepe közül emlékezetes alakítást nyújtott az Érzékek iskolájában, az Üvegtigrisben, a Cha-cha-chában, a Werckmeister harmóniákban, vagy legutóbb a Kútfejek című vígjátékban.
Kaszás Attilát 1988-ban Hegedüs Gyula-emlékgyűrűvel, 1990-ben Jászai Mari-díjjal, 1992-ben Ajtay Andor- és Ruttkai Éva-emlékdíjjal tüntették ki.
http://www.fn.hu/kultura/0703/meghalt_kaszas_attila_158822.php
Fejlődési rendellenességet állapítottak meg
Az egyébként teljesen jó állapotban lévő fiatal művésznél hétfőn hirtelen eszméletvesztés, légzés és keringészavar lépett fel. A kivizsgálás alapján agyiérfejlődési rendellenesség megrepedése okozhatta a váratlan rosszullétet. Utoljára szerdán adtak hírt a színész állapotáról, akkor azt az elvégzett katéteres érfestés a koponyába haladó egyik verőér megrepedését és ennek következtében kialakult elzáródását bizonyította. Akkor a tervezett érrendszeri műtétre nem volt szükség. Az orvosi jelentés szerint a gyors és szakszerű ellátás és kivizsgálása ellenére a beteg érdemi reakciókat nem mutatott.
Kaszás Attila színművész a Tizenkét dühös ember című előadás előtt hétfőn este lett hirtelen rosszul, és azonnal kórházba szállították a Nemzeti Színházból. Az orvosok megállapították az agyvérzést. A színészt ekkor újra kellett éleszteni.
Öt szerepben a Nemzetiben
Kaszás Attila 1960-ban született a szlovákiai Vágselyén. A Színház és Filmművészeti Főiskolán 1983-ban végzett, Horvai István és Kapás Dezső tanítványaként.
1984-től a Vígszínházban dolgozott, 2003-tól a Nemzeti Színházban. Játszott a Katona József Színházban, az Új Színházban, a Budapesti Kamaraszínházban, a Rock Színházban, valamint Győrben, Kecskeméten, Sopronban és Szegeden is. A Nemzeti Színházban öt olyan darab van műsoron, amelyben Kaszás Attila szerepet kapott, és az évadban, illetve még a halála előtti napokban is fellépett: ő volt a 4. esküdt (Reginald Rose: Tizenkét dühös ember), Oszkár (Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő), az adóhivatali gyakornok (Ion Luca Caragiale: Farsang), a holdbeli csónakos (Weöres Sándor: Holdbeli csónakos), és Buckhingham herceg (William Shakespeare: III. Richárd).
Rengeteg színházi és filmes szerep
A művész pályája során a fontosabb szerepek között volt Ambrus diák (Weöres: A kétfejű fenevad), Bicska Maxi (Brecht-Weill: Koldusopera), Macbeth (Shakespeare: Macbeth), Leonce (Büchner: Leonce és Léna), Jimmy (Osborne: Dühöngő ifjúság), Liliom (Molnár: Liliom), Mefisztó (Goethe: Faust), Edek (Mrozek: Tangó), Szvidrigaljov (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés).
Színpadra lépett továbbá Rádiós (Presser-Horváth-Sztevanovity: A padlás), Claude (MacDermott-Ragni-Rado: Hair), a Professzor (Schönberg-Maitby-Boublil: Miss Saigon), Miska (Szirmai: Mágnás Miska), Tony (Bernstein: West Side Story), valamint Joe (Styne-Merill: Van aki forrón szereti) szerepében.
Több mint húsz filmszerepe közül emlékezetes alakítást nyújtott az Érzékek iskolájában, az Üvegtigrisben, a Cha-cha-chában, a Werckmeister harmóniákban, vagy legutóbb a Kútfejek című vígjátékban.
Kaszás Attilát 1988-ban Hegedüs Gyula-emlékgyűrűvel, 1990-ben Jászai Mari-díjjal, 1992-ben Ajtay Andor- és Ruttkai Éva-emlékdíjjal tüntették ki.
http://www.fn.hu/kultura/0703/meghalt_kaszas_attila_158822.php
Kaszás Attila
(1960-2007)
(1960-2007)
<center>Jászai Mari-díjas színművész
</center>
Elhunyt 2007. március 23-án, Budapesten, 47 évesen.
Színház- és Filmművészeti Főiskola (Horvai István és Kapás Dezső tanítványa) - 1983
1984 – Vígszínház
2003 – Nemzeti Színház
Kaszás Attila
Kaszás hétfőn a Nemzeti Színházban lett rosszul, később az orvosok megállapították, hogy agyvérzést kapott. A színészt újra kellett éleszteni, hétfő óta kómában volt. Megállapították azt is, hogy egy eddig nem ismert születési rendellenessége volt a művésznek. "A vizsgálat a koponyába haladó egyik verőér megrepedését és ennek következtében kialakult elzáródását bizonyította" - állt egy korábbi közleményben. Kaszás Attila rosszullétekor a Tizenkét dühös ember című darabban a negyedik esküdtet játszotta volna olyan színészek mellett, mint Sinkó László, Trokán Péter, Kulka János és Garas Dezső.
Anasztázia
Kitiltott (BANned)
Kaszás Attila: Nem a haláltól, a szenvedéstől félek
A fenti mondat akkor hangzott el, amikor még a családalapításon, Jancsika születésén innen volt. Akkor még az erdőről mesélt, ahol imádott biciklizni, a templomokról, ahol tapintható a csend, és nagyapjáról, aki otthon, méltósággal ment el. Neki másféle halál adatott.
(Az alábbi beszélgetés 2003. októberében zajlott le és eredetileg Berniczky Konkoly Edit Színházszerelem című interjúkötetében jelent meg. Hálásan köszönjük a szerző hozzájárulását az utánközléshez.)
- Furcsa ezzel kezdeni egy beszélgetést, de döbbenetes volt számomra, amikor azt olvastam valahol, hogy ön tízévesen jelen volt nagyapja halottas ágyánál, aki otthon halt meg. Ma legtöbben kórházban halnak meg...
- Nem volt félelmetes, mert láttam, hogy nem szenved. Mosolygósan halt meg - nyolcvanhárom évesen.
- Meg merte érinteni?
- Persze, hiszen egy szobában éltünk; érdekesen kommunikáltam én a nagyapámmal... Jó volt látni azt is, ahogyan ezt a dolgot a szüleim kezelték. Édesanyám paraszti származású, náluk természetes volt, hogy a halottat le kell mosdatni. Emlékszem, karácsonykor történt mindez, a szüleim, ünnep ide, ünnep oda, nem engedték be a kórházba. Valami szelíd természetesség lengte körül az elmúlását, amelyben, persze, volt szomorúság is. Tudom, hogy a halál ma tabutéma. Látom, hogy az emberek félnek a haláltól, és rosszul félnek.
- Lehet jól félni valamitől?
- Az ismeretlentől lehet félni, de a haláltól... A születésünktől sem félünk, adomány az is, ez is. Nem úgy hiszek a túlvilágban, mint a keresztények, s nem úgy, mint az ezoterikusok. Nem a mennyországban és nem a nirvánában, egyszerűen a végtelenben hiszek - ami valóban félelmetes, hiszen földolgozhatatlan a mi végességünkben. Születésünktől a halálunkig mindent behatárolunk. Odakinn nincsenek mértékegységek... Kitaláltuk a centimétert, az időt, hogy élhetővé tudjuk tenni a létünket. De hol vagyunk mi a végtelenben?
- Nem is fél a haláltól?
- Nem. A szenvedéstől félek.
- Az alkotáshoz is fontos a dolgok megszenvedése.
- A dolgok nem mindig fájdalmakból és kételkedésből születnek, előfordul, hogy csak szorongás lesz belőlük.
- Van úgy, hogy nem kételkedik?
- Hál' istennek igen. Hiszek a boldogságban, a harmóniában. Az embernek az a dolga, hogy harmóniát teremtsen magában és maga körül. Én rendkívül sokat kiabálok magammal. Gondolok valamit arról, hogyan szeretnék élni, aztán jönnek a gyengeségeim, a gyávaságaim, és sokszor győznek...
- Miért, hogyan kellene élnie? Talán arra gondol, hogy nem színészként?
- Mit tudom én. Színész vagyok, és a lelkem tele fájdalommal, kétséggel... Ha erdész lettem volna, a lelkemben valószínűleg nem lenne ennyi kétség, de üresebb lenne az életem. Most rendkívül vágyom rá, hogy az erdőben terelgessem a vadakat.
- Ha jól tudom "Csák Máté földjén", Zsigárdon megvan még az a ház, melyben az édesanyja született.
- Áll, és valószínűleg állni is fog, mert megvettem, majd a falu vezetőinek felajánlottam évi egy korona jelképes összegért tájháznak. A helybeliekkel alakítottunk egy kulturális egyesületet, és pályázunk: a ház egyik része skanzenként működne, a hátsó konyhában pedig a helyi nótás kedvű asszonyok tudnának összejönni. Ma már gázfűtés van, de gyerekkoromban, emlékszem, sparhelt volt a hátsó konyhában, ott főzött a nagyanyám. Reggel ötkor már ropogott a tűz. Igaz, én csak bizonyos alkalmakkor voltam ott, disznóöléskor vagy búcsúkor. Édesanyám és édesapám Vágfarkasdon, a szomszéd faluban volt pedagógus, én is ott cseperedtem - bár Vágsellyén születtem, mert oda ment be anyukám szülni. Néha vissza is hívnak Vágsellyére mint a város szülöttét, ami furcsa, mert hát igazából nincs közöm a településhez. Akkoriban még otthon szültek az asszonyok, még dajkák látták el a csecsemőket, csak én valamiért kórházban jöttem világra. De dajka nekem is jutott, hiszen édesanyám reggeltől estig az iskolában volt. Akkoriban a pedagógusokat nagy becsben tartották, tisztelet övezte őket, a boltos félretett nekik ezt-azt, még szolgálati lakást is kaptak... Vágfarkasdon a mai napig "tanító nénizik", "tanító bácsizzák" őket a helybeliek, ha odamennek. Szerették őket.
- Hegedülni is Várfarkasdon tanult?
- Nem, Komáromban. Édesapám komáromi volt, később ott kaptak állást, így az iskolát már Komáromban kezdtem.
- Úgy tudom, Komáromból gyakran átjártak Budapestre színházba és kiállításokra. Nagyon más volt onnan nézve a nagyváros?
- Más volt, de ismerős volt. Budapest mostanra lett más. Főiskolásként elementárisan boldog voltam, mert azt csinálhattam végre, amit szerettem... Akkoriban nem is nagyon figyeltem a városra.
- Végre sikeresnek érezte magát egy tanintézményben?
- Nem igazán sikerélmények voltak ezek, hiszen Horvai Pista bácsitól nem sok jó szót kaptunk, inkább kétségek közt vergődtünk. De értelmes dolgot műveltünk. Addig az iskolában sok mindent nem értettem., ami nagy fájdalom volt, lévén a szüleim tanárok... A főiskolán kinyílt egy ajtó, és bent minden ismerős volt.
- Tizenöten kezdték a főiskolát, és heten fejezték be...
- Heten fejeztük be, de az egyik lány diplomaosztás után kiment Németországba kozmetikusnak. Sokan a rostavizsgákon hullottak ki. Felvételikor ma sem tudni, ki alkalmas a pályára, s ki nem. Jobb, ha valaki talpraesett ügyvéd lesz, mint a pálya szélére szorult színész. Hatan, akik végeztünk és a pályán maradtunk, "erősen" jelen is vagyunk, ami igazolja Horvai István és Kapás Dezső pedogógiáját. Emlékszem, egyik kedves osztálytársnőm egy nap elkésett, az ajtóban megállt, és azt mondta: "Ne haragudjon tanár úr, nem jött a busz." Két nap múlva megint késett, és újra azt mondta: "Nem jött a busz." Pista bácsi erre nem azt válaszolta: "Tessék korábban kelni!", hanem azt: "Pályaalkalmatlanság. Olyan nincs, hogy nem jön a busz. Jön más."
- Úgy tudom, gyerekkorában hős akart lenni, kardozó Tenkes kapitány. Most János vitéz szerepét próbálja az Erkel Színházban... Teljesült hát az álma?
- (Nevet). Mindenféle szerepet játszom.
- Harmincéves koráig elégedetlen volt a pályájával.
- Most sem vagyok elégedett. Akkoriban sem a szerepeimmel volt bajom, hanem magammal, a szinttel, ahogy játszottam.
- Az Eszenyi Enikő rendezte Leonce és Léna című előadás húzta ki a kátyúból... Megkapta érte a legjobb színészi alakítás díját, és abban az évben ez az előadás zsebelt be szinte minden díjat.
- Rendkívül friss előadás volt, talán azért, mert nem tartoztunk egyik csoportosuláshoz sem. Az alakuló Budapesti Kamaraszínháznak nyitó produkciója lett a darab. A gesztusnak volt óriási jelentősége, annak, hogy néhányan el tudtunk jönni egy jól menő "gépezetből", a Vígszínházból egy pici sötét terembe, ahol magunkra zártuk az ajtót. Hat hét múlva előjöttünk, és megmutattuk magunkat.
- És elvittek minden díjat... Sohasem zavarta férfiúi önérzetét, hogy a felesége rendezte a darabot?
- Sosem voltak rendezői ambícióim... Segítettük egymást, egyet gondoltunk, szinte a darabban éltünk. Felkeltünk reggel, megbeszéltük az aznapi próbát; az autóban is a darabról beszélgettünk, és amikor hazamentünk, folytattuk. Ha valamiben nem értettünk egyet, összevesztünk, majd kibékültünk. Akkoriban is sokan kérdezték, nem zavar-e, hogy Enikő rendez. Nem is értettem a kérdést...
- Öt éve hagyta ott a Vígszínházat.
- Szabadúszó lettem, és ez a létforma nyáron anyagi problémákat Okozott. Sehová sem tartoztam, ami nagyon jó állapot volt, bár csak azért tudtam megcsinálni, mert nem voltam felelős mások életéért. Ha gyerekeim vannak, nem teszem meg. Így azonban csavaroghattam a világban: egyik éjszaka Sopronban aludtam egy színészlakásban, másik éjjel Szegeden vagy Kecskeméten...
- Kecskeméten játszotta Don Juant, ami úgy tudom, egyik legkedvesebb szerepe volt.
- Valóban nagyon szerettem. Don Juanról mindenki azt gondolja, hogy egy szarházi nőcsábász, holott Don Juan Mizantróp "folytatása". Mizantróp az az ember, aki észreveszi a társadalom összes ocsmányságát, harcol ellene, aztán rájön, hogy a társadalom nem tűri a harcot. Meggyűlöli a világot, és kivonul - itt lesz Mizantrópból Don Juan. Ő már a világgal nem harcol, mert a világ olyan, amilyen. Provokálja a világot, egészen addig, míg Isten meg nem mutatja magát. Ha nem volna Isten, nem volna értelme az egésznek. A nő Don Juan számára lépcső, fricska Isten felé: "Ezt is szabad? Megteszem. Ezt is? Csalhatok? Hazudhatok? Nem szólsz? Akkor magamat is tönkreteszem. Szóljál rám!"
- Don Juannak nincs lelkiismeret-furdalása a nők miatt?
- Miért lenne? Ő ott kezdi, ahol mások be szokták fejezni. Nagyon szomorú, nagyon fáradt...
- Akkor miért kell a nőknek?
- Mert a nők szeretik a bűnt és a titkot. Megbolondulnak a bűnért és a titokért. Az irodalom jelentős része erről szól.
- Csak az irodalom?
- Én galamblelkű férfi vagyok, de nagyon sok ilyen szerepet játszottam. Azok a hölgyek, akiket az általam játszott férfitípus vonzott - mint például a Baal-ban - irgalmatlanul nagyot csalódtak, amikor megláttak otthon egy kötényben, amint éppen spagettit főzök. Egy "félisten" nem állhat kötényben a tűzhely előtt, nem lapozgathatja a szakácskönyvet... Annak egy kocsmában kell ülnie, és kártyáznia. És ha belép a nő, rá kell mordulnia: "Menjél haza, ez nem a te helyed!" De szerintem így unalmas lenne... Néha imádok eltűnni az éjszakában, de másnap szeretek otthon ébredni, majd főzni egy jó spagettit.
- Isten megmutatja magát Don Juannak?
- Meg. Ezért Don Juan boldogan kárhozik el. Azt mondja, boldogan megyek a pokolba, mert legalább tudom, hogy vagy.
- Ön mit gondol erről?
- Hogy tudok-e Istenről? Harcolok... majd csak megmutatja magát.
- Békés Pál színdarabjában, a Szegény Lázár-ban a talpraesett szolgát, Lázárt alakítja.
- Lázár figurájában Békés Pál tulajdonképpen a művész mindenkori helyét fogalmazta meg a társadalomban... Lázár szakács és főz, de ő konyhaművész.
- Lázár felesége, Anita kurtizán volt. Házasságuk alatt is áruba bocsátja testét, hogy pénzt szerezzen férje majdani étterméhez. A darabban Lázár csalódik Anitában, és szétválnak útjaik. Kaszás Attila is elítéli Anitát?
- Lázár nem érti Anitát. Anita a túlélésnek egy másik módját választotta, amit a férje morálisan nem képes fölfogni.
- Lázár a hűséget bibliai értelemben gondolja... Valóban ennyire fontos lenne a hűség a kapcsolatokban?
- Azt gondolom, hogy fontos a hűség. Ma azonban tágul a világ, és tágulnak a szabályok is, sajnos.
- Ön hogyan reagált, amikor valaki bevallotta a hűtlenségét?
- Hűtlenségről nem csak fizikai értelemben beszélhetünk. Amikor az ember csalódik - nem megcsalják, hanem csalás történik -, fizikailag el kell távolodnia néhány órára a másiktól. Olyankor nem bírom elviselni a közelségét, pedig a nők akkor nagyon szeretnének beszélgetni. Próbálnák megmagyarázni... De olyankor a férfinak éppen erre nincs szüksége. A földolgozáshoz magány kell.
- Mindig megbocsátott?
- Az eszem szeret megbocsátani, bár néha a lelkem nem hagyja. Vannak olyan sebek, amelyek nem gyógyulnak. Néha a barátságokat is buta, nem gyógyuló hegek teszik tönkre.
- Az őszinteség nem segít?
- Néha nem. Még most is összerándul a gyomrom, ahogy beszélünk róla.
- És ön? Még nem árult el senkit?
- Biztosan árultam el, bár magam sem tudom. Szörnyű, hogy nem látjuk, mivel ejtünk mély, be nem gyógyuló sebeket.
- Úgy emlékszem egyszer azt mondta, hogy az erdő megnyugtatja.
- Tegnap három óra körül értem haza, kicsit sütött még a nap, nem fújt a szél sem, és kimentem biciklizni a budai hegyekbe. Gyönyörű volt minden: az avar, a fények, az egészen más illatok... De a parasztház, amiről beszéltem, nekem az az erdő. Ha "kivágjuk" ezeket a házakat, és mindig újakat építünk, eltűnik az erdő. Muszáj a gyökérnek megmaradnia. Ennek a népnek az egyik legnagyobb baja éppen az, hogy a gyökerét elvágták.
- Elvágták?
- Lecsonkolt testünk van. Azért nem tud ez a nép boldog lenni.
- Először arra gondoltam, hogy a kultúra silányságáról beszél.
- Az csak másodlagos, azt egy egészséges test leküzdi. Az egészséges országokban, mint például Lengyelországban, a kultúra nem megy tönkre. Nálunk a nemzettudatot nyírták meg: lábatlan, kezetlen ország lettünk, de erről nem szabad beszélnünk. Ha ma valaki Trianont emlegeti, irredentának titulálják. Az európai történelemben nincs rá példa, hogy egy ország kétharmadát levagdossák, és még csak sírni sem szabad. Kimondani azt, hogy jó, tudjuk, hogy nem lehet ezen változtatni, de ez akkor sincs így jól. Az a baj, hogy akik fölemelik a szavukat, rosszul emelik föl. A nemzetiségi kérdésnek nem szabadna napi politikává zsugorodnia, utálom a politikát...
- A szülei ma is a Felvidéken élnek. A kisebbségi sors gyakori beszédtéma náluk?
- Természetesen beszélnek róla. Kisebbségi magyarnak lenni egy másik életérzés. Amikor idejöttem tanulni, döbbentem vettem észre, hogy itt mennyire nem fontos ez az egész. Néhányan abszolút közömbösek, például nem értik a magyar igazolványt sem, mások meg politikai erényt szeretnének Trianonból kovácsolni. Nekem a nihilből, de a pántlikás magyarkodásból is elegem van. A határon túli magyarnak azt jelenti a haza, mint a sivatagi embernek a víz. Egy sivatagi embernek a víz lelkiállapot. Szeptembertől a Nemzeti Színház tagja vagyok, mert fontos számomra, hogy a falak egészséges, jó szellemekkel teljenek meg. Megpróbálok ezért - tehetségemhez mérten - mindent megtenni. Ha ez nem sikerül, akkor továbbállok.
- A tenger is fontos volt az ön számára...
- Most is az, talán azért, mert a Halak jegyében születtem. Tengerparton tudok a legjobban kikapcsolódni. A tenger mellett látszik a kicsinységünk is, mert olyan ősi, elementáris közeg, amely kijózanít bennünket civilizációs pökhendiségünkből. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni helyünkről a természetben... Mostanában búvárkodom. Nemcsak a mélység izgat, hanem jó megküzdeni saját szorongásaimmal is. Emlékszem, amikor először merültem, megdöbbentett, hogy tíz méter mélyen milyen sötét van, és hogy húsz méternél milyen hideg a víz. Szorongtam egy kicsit, de nem ijedtem meg, pedig a szemüvegem alá is bement a víz... Ugyanakkor jó volt találkozni egy másik közeggel, ami nem az enyém, mégis az enyém, mert miközben szorongok és bizonytalan vagyok, tudom, hogy nem zuhanok le, érzem a víz simogatását. Gyönyörű a tenger - belülről is.
- A vízben csönd van.
- Az erdőben is csönd van... Ma már meg kell harcolni a csöndért. Amikor az ember elfárad, betelik a jóléti társadalom által nyújtott mámorral, rájön, hogy tulajdonképpen minden zaj. Akkor fontossá válik a csönd. Olyan ez, mintha egy torta minden szeletét megkóstoltuk volna már, és torkig vagyunk: akkor kezdünk vágyakozni a külső és belső csöndekre. Nem vagyok gyakorló hívő. mégis néha bemegyek egy templomba, és üldögélek a csöndben. Érezni azt, ha egy templom jó helyen van, ha szakrális helyre épült. Bár egyre kevesebb nyitott templomot találok a városban. Ez riasztó...
- Még mindig bántja, hogy eddig nem dolgozott Ascher Tamással és Zsámbéki Gáborral?
- Igen. Dolgoztam ugyan nagyformátumú rendezőkkel, de ők ketten olyan meghatározó személyiségek a mai színházi kultúrában, hogy ha már színész lettem, hiba lenne elkerülnöm e jelentős színházi kortársaimat. Amíg élek, remélek. (Mosolyog.)
- Volt példaképe?
- Huszonévesen, amikor a Vígszínházban a Kőműves Kelemen-t próbáltuk, emlékszem arra, ahogyan a nyolcvanéves Téni bácsi (Páger Antal - a szerk.) bejött a próbára. Volt egy fotelja, beleült, és mesélt, mi pedig tátott szájjal hallgattuk... És ott van Ruttkai Éva is. Egy harmadéves vizsgaelőadásomban ő volt Iphigénia, én Oresztész. Hát, elég furcsán éreztem magam... Akkor azt gondoltam, érdemes színésznek lennem. Körülöttük az ember megérezte a színhát méltóságát. Mára ez a méltóság kicsit megkopott.
Berniczky Konkoly Edit
[origo]
Kaszás Attila - Mama.mp3
Kaszás Attila - Úgy néztél rám tegnap.mp3
Kaszás Attila - Csillagséta.mp3
Kaszás Attila - Végtelen kékség.mp3
Kaszás Attila - Szavak nélkül.mp3
A fenti mondat akkor hangzott el, amikor még a családalapításon, Jancsika születésén innen volt. Akkor még az erdőről mesélt, ahol imádott biciklizni, a templomokról, ahol tapintható a csend, és nagyapjáról, aki otthon, méltósággal ment el. Neki másféle halál adatott.
(Az alábbi beszélgetés 2003. októberében zajlott le és eredetileg Berniczky Konkoly Edit Színházszerelem című interjúkötetében jelent meg. Hálásan köszönjük a szerző hozzájárulását az utánközléshez.)
- Furcsa ezzel kezdeni egy beszélgetést, de döbbenetes volt számomra, amikor azt olvastam valahol, hogy ön tízévesen jelen volt nagyapja halottas ágyánál, aki otthon halt meg. Ma legtöbben kórházban halnak meg...
- Nem volt félelmetes, mert láttam, hogy nem szenved. Mosolygósan halt meg - nyolcvanhárom évesen.
- Meg merte érinteni?
- Persze, hiszen egy szobában éltünk; érdekesen kommunikáltam én a nagyapámmal... Jó volt látni azt is, ahogyan ezt a dolgot a szüleim kezelték. Édesanyám paraszti származású, náluk természetes volt, hogy a halottat le kell mosdatni. Emlékszem, karácsonykor történt mindez, a szüleim, ünnep ide, ünnep oda, nem engedték be a kórházba. Valami szelíd természetesség lengte körül az elmúlását, amelyben, persze, volt szomorúság is. Tudom, hogy a halál ma tabutéma. Látom, hogy az emberek félnek a haláltól, és rosszul félnek.
- Lehet jól félni valamitől?
- Az ismeretlentől lehet félni, de a haláltól... A születésünktől sem félünk, adomány az is, ez is. Nem úgy hiszek a túlvilágban, mint a keresztények, s nem úgy, mint az ezoterikusok. Nem a mennyországban és nem a nirvánában, egyszerűen a végtelenben hiszek - ami valóban félelmetes, hiszen földolgozhatatlan a mi végességünkben. Születésünktől a halálunkig mindent behatárolunk. Odakinn nincsenek mértékegységek... Kitaláltuk a centimétert, az időt, hogy élhetővé tudjuk tenni a létünket. De hol vagyunk mi a végtelenben?
- Nem is fél a haláltól?
- Nem. A szenvedéstől félek.
- Az alkotáshoz is fontos a dolgok megszenvedése.
- A dolgok nem mindig fájdalmakból és kételkedésből születnek, előfordul, hogy csak szorongás lesz belőlük.
- Van úgy, hogy nem kételkedik?
- Hál' istennek igen. Hiszek a boldogságban, a harmóniában. Az embernek az a dolga, hogy harmóniát teremtsen magában és maga körül. Én rendkívül sokat kiabálok magammal. Gondolok valamit arról, hogyan szeretnék élni, aztán jönnek a gyengeségeim, a gyávaságaim, és sokszor győznek...
- Miért, hogyan kellene élnie? Talán arra gondol, hogy nem színészként?
- Mit tudom én. Színész vagyok, és a lelkem tele fájdalommal, kétséggel... Ha erdész lettem volna, a lelkemben valószínűleg nem lenne ennyi kétség, de üresebb lenne az életem. Most rendkívül vágyom rá, hogy az erdőben terelgessem a vadakat.
- Ha jól tudom "Csák Máté földjén", Zsigárdon megvan még az a ház, melyben az édesanyja született.
- Áll, és valószínűleg állni is fog, mert megvettem, majd a falu vezetőinek felajánlottam évi egy korona jelképes összegért tájháznak. A helybeliekkel alakítottunk egy kulturális egyesületet, és pályázunk: a ház egyik része skanzenként működne, a hátsó konyhában pedig a helyi nótás kedvű asszonyok tudnának összejönni. Ma már gázfűtés van, de gyerekkoromban, emlékszem, sparhelt volt a hátsó konyhában, ott főzött a nagyanyám. Reggel ötkor már ropogott a tűz. Igaz, én csak bizonyos alkalmakkor voltam ott, disznóöléskor vagy búcsúkor. Édesanyám és édesapám Vágfarkasdon, a szomszéd faluban volt pedagógus, én is ott cseperedtem - bár Vágsellyén születtem, mert oda ment be anyukám szülni. Néha vissza is hívnak Vágsellyére mint a város szülöttét, ami furcsa, mert hát igazából nincs közöm a településhez. Akkoriban még otthon szültek az asszonyok, még dajkák látták el a csecsemőket, csak én valamiért kórházban jöttem világra. De dajka nekem is jutott, hiszen édesanyám reggeltől estig az iskolában volt. Akkoriban a pedagógusokat nagy becsben tartották, tisztelet övezte őket, a boltos félretett nekik ezt-azt, még szolgálati lakást is kaptak... Vágfarkasdon a mai napig "tanító nénizik", "tanító bácsizzák" őket a helybeliek, ha odamennek. Szerették őket.
- Hegedülni is Várfarkasdon tanult?
- Nem, Komáromban. Édesapám komáromi volt, később ott kaptak állást, így az iskolát már Komáromban kezdtem.
- Úgy tudom, Komáromból gyakran átjártak Budapestre színházba és kiállításokra. Nagyon más volt onnan nézve a nagyváros?
- Más volt, de ismerős volt. Budapest mostanra lett más. Főiskolásként elementárisan boldog voltam, mert azt csinálhattam végre, amit szerettem... Akkoriban nem is nagyon figyeltem a városra.
- Végre sikeresnek érezte magát egy tanintézményben?
- Nem igazán sikerélmények voltak ezek, hiszen Horvai Pista bácsitól nem sok jó szót kaptunk, inkább kétségek közt vergődtünk. De értelmes dolgot műveltünk. Addig az iskolában sok mindent nem értettem., ami nagy fájdalom volt, lévén a szüleim tanárok... A főiskolán kinyílt egy ajtó, és bent minden ismerős volt.
- Tizenöten kezdték a főiskolát, és heten fejezték be...
- Heten fejeztük be, de az egyik lány diplomaosztás után kiment Németországba kozmetikusnak. Sokan a rostavizsgákon hullottak ki. Felvételikor ma sem tudni, ki alkalmas a pályára, s ki nem. Jobb, ha valaki talpraesett ügyvéd lesz, mint a pálya szélére szorult színész. Hatan, akik végeztünk és a pályán maradtunk, "erősen" jelen is vagyunk, ami igazolja Horvai István és Kapás Dezső pedogógiáját. Emlékszem, egyik kedves osztálytársnőm egy nap elkésett, az ajtóban megállt, és azt mondta: "Ne haragudjon tanár úr, nem jött a busz." Két nap múlva megint késett, és újra azt mondta: "Nem jött a busz." Pista bácsi erre nem azt válaszolta: "Tessék korábban kelni!", hanem azt: "Pályaalkalmatlanság. Olyan nincs, hogy nem jön a busz. Jön más."
- Úgy tudom, gyerekkorában hős akart lenni, kardozó Tenkes kapitány. Most János vitéz szerepét próbálja az Erkel Színházban... Teljesült hát az álma?
- (Nevet). Mindenféle szerepet játszom.
- Harmincéves koráig elégedetlen volt a pályájával.
- Most sem vagyok elégedett. Akkoriban sem a szerepeimmel volt bajom, hanem magammal, a szinttel, ahogy játszottam.
- Az Eszenyi Enikő rendezte Leonce és Léna című előadás húzta ki a kátyúból... Megkapta érte a legjobb színészi alakítás díját, és abban az évben ez az előadás zsebelt be szinte minden díjat.
- Rendkívül friss előadás volt, talán azért, mert nem tartoztunk egyik csoportosuláshoz sem. Az alakuló Budapesti Kamaraszínháznak nyitó produkciója lett a darab. A gesztusnak volt óriási jelentősége, annak, hogy néhányan el tudtunk jönni egy jól menő "gépezetből", a Vígszínházból egy pici sötét terembe, ahol magunkra zártuk az ajtót. Hat hét múlva előjöttünk, és megmutattuk magunkat.
- És elvittek minden díjat... Sohasem zavarta férfiúi önérzetét, hogy a felesége rendezte a darabot?
- Sosem voltak rendezői ambícióim... Segítettük egymást, egyet gondoltunk, szinte a darabban éltünk. Felkeltünk reggel, megbeszéltük az aznapi próbát; az autóban is a darabról beszélgettünk, és amikor hazamentünk, folytattuk. Ha valamiben nem értettünk egyet, összevesztünk, majd kibékültünk. Akkoriban is sokan kérdezték, nem zavar-e, hogy Enikő rendez. Nem is értettem a kérdést...
- Öt éve hagyta ott a Vígszínházat.
- Szabadúszó lettem, és ez a létforma nyáron anyagi problémákat Okozott. Sehová sem tartoztam, ami nagyon jó állapot volt, bár csak azért tudtam megcsinálni, mert nem voltam felelős mások életéért. Ha gyerekeim vannak, nem teszem meg. Így azonban csavaroghattam a világban: egyik éjszaka Sopronban aludtam egy színészlakásban, másik éjjel Szegeden vagy Kecskeméten...
- Kecskeméten játszotta Don Juant, ami úgy tudom, egyik legkedvesebb szerepe volt.
- Valóban nagyon szerettem. Don Juanról mindenki azt gondolja, hogy egy szarházi nőcsábász, holott Don Juan Mizantróp "folytatása". Mizantróp az az ember, aki észreveszi a társadalom összes ocsmányságát, harcol ellene, aztán rájön, hogy a társadalom nem tűri a harcot. Meggyűlöli a világot, és kivonul - itt lesz Mizantrópból Don Juan. Ő már a világgal nem harcol, mert a világ olyan, amilyen. Provokálja a világot, egészen addig, míg Isten meg nem mutatja magát. Ha nem volna Isten, nem volna értelme az egésznek. A nő Don Juan számára lépcső, fricska Isten felé: "Ezt is szabad? Megteszem. Ezt is? Csalhatok? Hazudhatok? Nem szólsz? Akkor magamat is tönkreteszem. Szóljál rám!"
- Don Juannak nincs lelkiismeret-furdalása a nők miatt?
- Miért lenne? Ő ott kezdi, ahol mások be szokták fejezni. Nagyon szomorú, nagyon fáradt...
- Akkor miért kell a nőknek?
- Mert a nők szeretik a bűnt és a titkot. Megbolondulnak a bűnért és a titokért. Az irodalom jelentős része erről szól.
- Csak az irodalom?
- Én galamblelkű férfi vagyok, de nagyon sok ilyen szerepet játszottam. Azok a hölgyek, akiket az általam játszott férfitípus vonzott - mint például a Baal-ban - irgalmatlanul nagyot csalódtak, amikor megláttak otthon egy kötényben, amint éppen spagettit főzök. Egy "félisten" nem állhat kötényben a tűzhely előtt, nem lapozgathatja a szakácskönyvet... Annak egy kocsmában kell ülnie, és kártyáznia. És ha belép a nő, rá kell mordulnia: "Menjél haza, ez nem a te helyed!" De szerintem így unalmas lenne... Néha imádok eltűnni az éjszakában, de másnap szeretek otthon ébredni, majd főzni egy jó spagettit.
- Isten megmutatja magát Don Juannak?
- Meg. Ezért Don Juan boldogan kárhozik el. Azt mondja, boldogan megyek a pokolba, mert legalább tudom, hogy vagy.
- Ön mit gondol erről?
- Hogy tudok-e Istenről? Harcolok... majd csak megmutatja magát.
- Békés Pál színdarabjában, a Szegény Lázár-ban a talpraesett szolgát, Lázárt alakítja.
- Lázár figurájában Békés Pál tulajdonképpen a művész mindenkori helyét fogalmazta meg a társadalomban... Lázár szakács és főz, de ő konyhaművész.
- Lázár felesége, Anita kurtizán volt. Házasságuk alatt is áruba bocsátja testét, hogy pénzt szerezzen férje majdani étterméhez. A darabban Lázár csalódik Anitában, és szétválnak útjaik. Kaszás Attila is elítéli Anitát?
- Lázár nem érti Anitát. Anita a túlélésnek egy másik módját választotta, amit a férje morálisan nem képes fölfogni.
- Lázár a hűséget bibliai értelemben gondolja... Valóban ennyire fontos lenne a hűség a kapcsolatokban?
- Azt gondolom, hogy fontos a hűség. Ma azonban tágul a világ, és tágulnak a szabályok is, sajnos.
- Ön hogyan reagált, amikor valaki bevallotta a hűtlenségét?
- Hűtlenségről nem csak fizikai értelemben beszélhetünk. Amikor az ember csalódik - nem megcsalják, hanem csalás történik -, fizikailag el kell távolodnia néhány órára a másiktól. Olyankor nem bírom elviselni a közelségét, pedig a nők akkor nagyon szeretnének beszélgetni. Próbálnák megmagyarázni... De olyankor a férfinak éppen erre nincs szüksége. A földolgozáshoz magány kell.
- Mindig megbocsátott?
- Az eszem szeret megbocsátani, bár néha a lelkem nem hagyja. Vannak olyan sebek, amelyek nem gyógyulnak. Néha a barátságokat is buta, nem gyógyuló hegek teszik tönkre.
- Az őszinteség nem segít?
- Néha nem. Még most is összerándul a gyomrom, ahogy beszélünk róla.
- És ön? Még nem árult el senkit?
- Biztosan árultam el, bár magam sem tudom. Szörnyű, hogy nem látjuk, mivel ejtünk mély, be nem gyógyuló sebeket.
- Úgy emlékszem egyszer azt mondta, hogy az erdő megnyugtatja.
- Tegnap három óra körül értem haza, kicsit sütött még a nap, nem fújt a szél sem, és kimentem biciklizni a budai hegyekbe. Gyönyörű volt minden: az avar, a fények, az egészen más illatok... De a parasztház, amiről beszéltem, nekem az az erdő. Ha "kivágjuk" ezeket a házakat, és mindig újakat építünk, eltűnik az erdő. Muszáj a gyökérnek megmaradnia. Ennek a népnek az egyik legnagyobb baja éppen az, hogy a gyökerét elvágták.
- Elvágták?
- Lecsonkolt testünk van. Azért nem tud ez a nép boldog lenni.
- Először arra gondoltam, hogy a kultúra silányságáról beszél.
- Az csak másodlagos, azt egy egészséges test leküzdi. Az egészséges országokban, mint például Lengyelországban, a kultúra nem megy tönkre. Nálunk a nemzettudatot nyírták meg: lábatlan, kezetlen ország lettünk, de erről nem szabad beszélnünk. Ha ma valaki Trianont emlegeti, irredentának titulálják. Az európai történelemben nincs rá példa, hogy egy ország kétharmadát levagdossák, és még csak sírni sem szabad. Kimondani azt, hogy jó, tudjuk, hogy nem lehet ezen változtatni, de ez akkor sincs így jól. Az a baj, hogy akik fölemelik a szavukat, rosszul emelik föl. A nemzetiségi kérdésnek nem szabadna napi politikává zsugorodnia, utálom a politikát...
- A szülei ma is a Felvidéken élnek. A kisebbségi sors gyakori beszédtéma náluk?
- Természetesen beszélnek róla. Kisebbségi magyarnak lenni egy másik életérzés. Amikor idejöttem tanulni, döbbentem vettem észre, hogy itt mennyire nem fontos ez az egész. Néhányan abszolút közömbösek, például nem értik a magyar igazolványt sem, mások meg politikai erényt szeretnének Trianonból kovácsolni. Nekem a nihilből, de a pántlikás magyarkodásból is elegem van. A határon túli magyarnak azt jelenti a haza, mint a sivatagi embernek a víz. Egy sivatagi embernek a víz lelkiállapot. Szeptembertől a Nemzeti Színház tagja vagyok, mert fontos számomra, hogy a falak egészséges, jó szellemekkel teljenek meg. Megpróbálok ezért - tehetségemhez mérten - mindent megtenni. Ha ez nem sikerül, akkor továbbállok.
- A tenger is fontos volt az ön számára...
- Most is az, talán azért, mert a Halak jegyében születtem. Tengerparton tudok a legjobban kikapcsolódni. A tenger mellett látszik a kicsinységünk is, mert olyan ősi, elementáris közeg, amely kijózanít bennünket civilizációs pökhendiségünkből. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni helyünkről a természetben... Mostanában búvárkodom. Nemcsak a mélység izgat, hanem jó megküzdeni saját szorongásaimmal is. Emlékszem, amikor először merültem, megdöbbentett, hogy tíz méter mélyen milyen sötét van, és hogy húsz méternél milyen hideg a víz. Szorongtam egy kicsit, de nem ijedtem meg, pedig a szemüvegem alá is bement a víz... Ugyanakkor jó volt találkozni egy másik közeggel, ami nem az enyém, mégis az enyém, mert miközben szorongok és bizonytalan vagyok, tudom, hogy nem zuhanok le, érzem a víz simogatását. Gyönyörű a tenger - belülről is.
- A vízben csönd van.
- Az erdőben is csönd van... Ma már meg kell harcolni a csöndért. Amikor az ember elfárad, betelik a jóléti társadalom által nyújtott mámorral, rájön, hogy tulajdonképpen minden zaj. Akkor fontossá válik a csönd. Olyan ez, mintha egy torta minden szeletét megkóstoltuk volna már, és torkig vagyunk: akkor kezdünk vágyakozni a külső és belső csöndekre. Nem vagyok gyakorló hívő. mégis néha bemegyek egy templomba, és üldögélek a csöndben. Érezni azt, ha egy templom jó helyen van, ha szakrális helyre épült. Bár egyre kevesebb nyitott templomot találok a városban. Ez riasztó...
- Még mindig bántja, hogy eddig nem dolgozott Ascher Tamással és Zsámbéki Gáborral?
- Igen. Dolgoztam ugyan nagyformátumú rendezőkkel, de ők ketten olyan meghatározó személyiségek a mai színházi kultúrában, hogy ha már színész lettem, hiba lenne elkerülnöm e jelentős színházi kortársaimat. Amíg élek, remélek. (Mosolyog.)
- Volt példaképe?
- Huszonévesen, amikor a Vígszínházban a Kőműves Kelemen-t próbáltuk, emlékszem arra, ahogyan a nyolcvanéves Téni bácsi (Páger Antal - a szerk.) bejött a próbára. Volt egy fotelja, beleült, és mesélt, mi pedig tátott szájjal hallgattuk... És ott van Ruttkai Éva is. Egy harmadéves vizsgaelőadásomban ő volt Iphigénia, én Oresztész. Hát, elég furcsán éreztem magam... Akkor azt gondoltam, érdemes színésznek lennem. Körülöttük az ember megérezte a színhát méltóságát. Mára ez a méltóság kicsit megkopott.
Berniczky Konkoly Edit
[origo]
Kaszás Attila - Mama.mp3
Kaszás Attila - Úgy néztél rám tegnap.mp3
Kaszás Attila - Csillagséta.mp3
Kaszás Attila - Végtelen kékség.mp3
Kaszás Attila - Szavak nélkül.mp3
Hasonló témák
