ELSŐ FEJEZET AMELYBEN MÉG NEM UTAZUNK A BALATONRA, DE MÁR BESZÉLÜNK RÓLA.
MIT CSINÁLNA A NAGY HAL A HORGÁSZBOTTAL ÉS A ZSINEGGEL?
VALAMIT ELHATÁROZTAM. MAJD MEGTUDJÁTOK.
Hogy milyen nagy a Balaton? Papám azt mondta: olyan nagy, hogy több millió kis Brumi is beleférne. De több millió Brumi nincs, csak én vagyok egymagam, a kis Brumi. Tehát biztosan beleférek a Balatonba. De csak akkor, ha odautazunk. Mert most csak a térképen láttam a Balatont, és ott nagyon kicsi. Még a mancsom sem fér bele. Pedig a fürdőkádba belefér a mancsom. Sőt, én is beleférek.
A papám azt mondta, hogy ami a térképen kicsi, az a valóságban nagy. Ezt nem értem: a térképen nincs fürdőkád, mégis nagy a valóságban. A papám azt mondta, a fürdőkádat nem szokták rárajzolni a térképre.
- A Balatonban, ugye, van hal? - kérdeztem.
- Nagyon sok hal van benne - felelte a papám.
- De egy sincs rajta a térképen - mondtam.
- Persze hogy nincs rajta a térképen - felelte a papám.
- Csak a Balatonban?
- Csak a Balatonban.
- A mézescukor sincs rajta a térképen -. mondtam én.
- Milyen mézescukor? - kérdezte a papám.
- Amit az útra viszünk - feleltem.
A papám nevetett. Aztán azt mondta: ne vegyek példát Dagiról, akinek folyton cukron meg málnán meg mézen jár az esze. Elhatároztam, hogy nem veszek példát Dagiról, mert neki folyton cukron, mézen és málnán jár az esze. Aztán ezt mondtam:
- Szegény Dagi. Nagyon sajnálom őt.
- Miért sajnálod?
- Mert nem elég, hogy folyton cukron meg más jón jár az esze, de mi nem viszünk az útra mézes cukrot. És ha nem viszünk, Dagi nagyon szomorú lesz. Ezért talán mégis vigyünk magunkkal cukrot és egy kis bögrében mézet is. És akkor majd Daginak nem jár folyton az esze a cukron meg más jón, hanem eszi a cukrot, és nyalogatja a mézet.
- És neked is ad belőle? - kérdezte a papám. - A cukorból is és a mézből is?
- Majd megmondom Daginak, hogy nekem nem jár folyton cukron és mézen az eszem, mert nem szabad olyan torkosnak lenni. Dagi azt mondja majd:
"Ugye, mi barátok vagyunk, Brumi?"
"Barátok vagyunk" - felelem majd én.
"És Jócsont is barátunk?" - kérdezi majd Dagi.
"Jócsont is barátunk" - mondom majd Daginak.
"És Panasz Muki is a barátunk?" - kérdezi majd Dagi.
"Persze, Panasz Muki is a barátunk" - mondom majd én Daginak.
"És együtt utazunk valamennyien a Balatonra?" - kérdezi Dagi.
"Együtt utazunk - mondom majd -, és beleférünk a vízbe, bár a térképen nagyon kicsi."
Hát akkor azt mondja majd Dagi:
"Kedves jó barátaim, Brumi, Panasz Muki és Jócsont, én megkínállak benneteket cukorral és mézzel. Sőt, az egészet egyformán elosztjuk, mert jó barátok vagyunk."
- Jó - mondta a papám -, majd meglátom, viszünk-e magunkkal az útra cukrot meg más jót.
- Én is szeretném meglátni - mondtam.
Aztán eszembe jutott valami. Az, hogy rögtön rajzoljunk bele a térképbe egy zacskó cukrot. Aztán az jutott eszembe, hogy könyvbe sem szabad rajzolni. Firkálni sem. Ezért egy papirosra rajzoltam sok kis zacskó cukrot. És egy nagy bögrét. A bögrére ráírtam: "EZ MÉZ. Sőt, nagyon finom méz." Aztán egy tányért is rajzoltam, és odaírtam: "EZ MEG MÁLNA." De nagyon édes."
- Mi ez? - kérdezte a papám.
- Külön térkép az útra - mondtam.
- Minek a külön térkép az útra? - kérdezte a papám.
- Mert - feleltem - a külön térkép is olyan, mint az igazi. Vagyis, ami a külön térképen kicsi, például a cukros zacskó, az a valóságban nagy.
- Hm - mondta a papám.
És kellene egy nagy horgászbot is - gondoltam aztán. Hosszú zsineggel. A zsineg végén horog lenne, arra rátűznék sok-sok csalétket: gilisztát, legyet, főtt kukoricaszemet. S akkor jön egy nagy hal, vagyis odaúszik a horoghoz, és azt gondolja: "Ejnye, ez a kis Brumi, milyen sok jó falatot tűzött a horogra, én ezt bekapom."
Be is kapja, és akkor már félig megfogtam a nagy halat. De csak félig, mert amikor észreveszi, hogy lenyelte a horgot, mérgében úszni kezd visszafelé. Ezért utána eresztem a hosszú zsineget, a nagy hal pedig még messzebb úszik, és rángatja a zsineget, amely a bot végéhez van kötözve. A bot másik végén pedig én vagyok, és erősen tartom a botot, akárhogy is rángatja az a nagy hal.
És akkor tovább már úgy gondoltam, hogy ott vagyunk mindnyájan a parton, fogjuk a botot, jó erősen, Dagival, Panasz Mukival meg Jócsonttal, húzzuk a halat kifelé, ő meg húz minket befelé, de jó erősen. Nekünk pedig már haza kellene menni, de nem mehetünk, mert ha elengedjük, akkor a hal elúszik a zsineggel meg a horgászbottal. És akkor a többi hal kineveti ezt a jó nagy halat, mert zsineggel és bottal együtt úszkál közöttük.
Akkor megint eszembe jutott valami. Az, hogy van jól felfújt gumikarikánk, hogy el ne merüljünk a Balatonban. Aztán az jutott eszembe, Dagi majd kiúszik a halhoz, ráteszi a jó nagy halra a gumikarikát, mi pedig szépen kihúzzuk a jó nagy halat a partra.
Aztán ismét eszembe jutott valami: az, hogy Dagi nem tud úszni. Tehát nem mehet el a jó nagy halért. És én sem tudok úszni. Sőt, Jócsont sem, és Panasz Muki sem.
- Jaj, jaj - majdnem azt mondtam, hogy nyaf, nyaf, de nyafizni nem szabad. Hiszen elutazásunk előtt még Panasz Mukiból is Rendes Muki lett, mert már nem nyafizott annyit. De most ismét nyafizik, ezért visszaváltoztattuk a nevét Panasz Mukira. Én már tudom, hogy később nem fog már nyafizni, ezért később ismét Rendes Muki lesz a neve.
Ott tartottam, hogy mi lesz a jó nagy halunkkal? Nem kérhetjük meg, hogy: jó nagy hal, tessék kijönni hozzánk a partra, mert még van nekünk egy bádogdobozunk, tele gilisztába meg főtt kukoricával, és adunk belőle. Hiába kérnénk, mert a jó nagy hal nagyon messze van tőlünk, és nagyon mélyen benn van a vízben, úgysem hallaná meg.
Elszomorodtam. Aztán valami megint eszembe jutott. Az, hogy másképp is gondolhatom az egészet. A jó nagy hal egyáltalán nem kapja be a horgot, hanem csak leeszi a horog végéről a gilisztákat meg a kukoricaszemet, s amikor jóllakik, szépen tovább úszik.
A végén az is eszembe jutott, hogy nincs is horgászbotom. Zsinegem sincs, és horgom sincs. Tehát a nagy hal nem is kaphatja be a horgot.
- Jó kis bocs leszel a Balatonnál? - kérdezte a papám.
Elhatároztam, hogy jó bocs leszek a Balatonnál. Sőt, ha hazajövünk, akkor is jó bocs leszek.
Legyetek ti is jó gyerekek. Ezzel a fejezetnek vége, mert Dagi, Jócsont és Panasz Muki még nem tudják, hogy utaznak a Balatonra, amely kicsi a térképen, de a valóságban nagy. Mert ez az utazás még titok. Majd nem lesz titok, ha megtudják a barátaim. De ti ne szóljatok róla. A horgászbotról sem, hiszen nincs is horgászbotom.
*
Bodó Béla, írói álneve Frank L. Packard (Bp., 1903 - 1970): újságíró író. Pályáját 1926-ban a Pesti Naplónál kezdte. Színes, mozgalmas riportjai és tárcái 1940-ig jelentek meg a lapban. 1945-48-ban a Szabad Népnél dolgozott, majd a Dolgozók Világlapját, később a Magyar Napot szerkesztette. 1950-53-ban a Népszava nyomdai szerkesztője volt. 1953-tól a Nők Lapjánál dolgozott, 1957-től 1963-ig, nyugdíjazásáig az Esti Hírlapot szerkesztette. Brumi-könyvei a gyermekek körében igen népszerűek.
Fő művei: Írók a viharban (Bp., 1940); A 777-es (Frank L. Packard, Bp., 1940); Büszke csillagok (r., Bp., 1951); Vaku Imre útja (r., Bp., 1952); Brumi-könyvek (mesék, 1956-tól); Káin visszatért (elb., Bp., 1959); Lapzárta után. Egy szerkesztőség regénye (r., Bp., 1963); Ádámok és Évák (novellák, Bp., 1964); Ha mentél hideg szélben (novellák, Bp., 1967).
|
