Aktus
Először csak fogjuk egymás kezét és forgunk körbe-körbe, mint két kisiskolás, egészen a félőrült szédületig. Aztán kóvályogva sodródunk össze, és ölelgetjük egymást: nem a téli dzseki fűt, hanem az a vidám melegség.
Sportosak vagyunk mindketten: ő sötétkék, én világoskék; azt hiszem, egyazon szín férfi és női pólusát viseljük. – Remek!
Hideg van, összedörzsöljük a tenyerünk, majd összedörzsöljük az orrunk - de nekünk nem elég az eszkimó-puszi. Széltől piros, kihűlt bőröm éles ellentétét képezi a forró szájnak
Van egy olyan gyanúm, hogy mindjárt megesz, de az alaptalannak tűnő félelem gyorsan eltűnik. Nincs már bennem semmi veszélyérzet – s ha lenne sem törődnék vele.
Arca ijesztően közel van, szinte bamba csecsemőarc… ha így nézem, már nem is tetszik annyira. Valami elborzad bennem, valami külön létező rész, amit elnyom minden felszínes és pillanatnyi vágyam. Carpe diem. Nem törődöm a holnappal, de még a következő órával, perccel sem. Kockáztatok… Bár miféle rizikó lenne egy finom csókban? Ugyan!
Néha trükkökhöz folyamodik, például most azokkal a hosszú szempilláival sepregeti a az arcom, de nézd, nézd, mi történik! Egyre nagyobbak ezek a szőr-seprűk, először 2 centi, majd 5, 10, 20… Hatalmas ellenszéllel legyez már, szinte üt, csapkod, egyre közelebb jön! És azon kapom magam, hogy egybeolvadtam ezzel a sötét szempárral, magába szívott ez a párás örvény, és már nem érzékelem a testem – eltűntem!
Felfalt ez a bájos lény: ott lüktetek az ereiben, neurotranszmitterként utazom az agyában, emésztőnedv vagyok a beleiben, csap vagy éppen pálcika a szemeiben. Mindenhol ott vagyok, és nem vagyok sehol – egy beszippantott individuum, aki végleg elvesztette öntudatát. Megszűnök emberi lény lenni, és csak egy álomkép maradok. Bekebelezett és kitörni többet nem tudok.
2003. 09. 23-24.
Először csak fogjuk egymás kezét és forgunk körbe-körbe, mint két kisiskolás, egészen a félőrült szédületig. Aztán kóvályogva sodródunk össze, és ölelgetjük egymást: nem a téli dzseki fűt, hanem az a vidám melegség.
Sportosak vagyunk mindketten: ő sötétkék, én világoskék; azt hiszem, egyazon szín férfi és női pólusát viseljük. – Remek!
Hideg van, összedörzsöljük a tenyerünk, majd összedörzsöljük az orrunk - de nekünk nem elég az eszkimó-puszi. Széltől piros, kihűlt bőröm éles ellentétét képezi a forró szájnak
Van egy olyan gyanúm, hogy mindjárt megesz, de az alaptalannak tűnő félelem gyorsan eltűnik. Nincs már bennem semmi veszélyérzet – s ha lenne sem törődnék vele.
Arca ijesztően közel van, szinte bamba csecsemőarc… ha így nézem, már nem is tetszik annyira. Valami elborzad bennem, valami külön létező rész, amit elnyom minden felszínes és pillanatnyi vágyam. Carpe diem. Nem törődöm a holnappal, de még a következő órával, perccel sem. Kockáztatok… Bár miféle rizikó lenne egy finom csókban? Ugyan!
Néha trükkökhöz folyamodik, például most azokkal a hosszú szempilláival sepregeti a az arcom, de nézd, nézd, mi történik! Egyre nagyobbak ezek a szőr-seprűk, először 2 centi, majd 5, 10, 20… Hatalmas ellenszéllel legyez már, szinte üt, csapkod, egyre közelebb jön! És azon kapom magam, hogy egybeolvadtam ezzel a sötét szempárral, magába szívott ez a párás örvény, és már nem érzékelem a testem – eltűntem!
Felfalt ez a bájos lény: ott lüktetek az ereiben, neurotranszmitterként utazom az agyában, emésztőnedv vagyok a beleiben, csap vagy éppen pálcika a szemeiben. Mindenhol ott vagyok, és nem vagyok sehol – egy beszippantott individuum, aki végleg elvesztette öntudatát. Megszűnök emberi lény lenni, és csak egy álomkép maradok. Bekebelezett és kitörni többet nem tudok.
2003. 09. 23-24.
