Ami a multat illeti, HI. szelektív agyam van. Csak a szépre emlékezem. Persze néha elővillannak a rossz emlékek is, de soha sem olyan soká, hogy rendszerbe tudjam vagy akarjam őket venni. Élénken emlékszem az élményekre, az ízekre és eltűnnek az arcok. Az egész, ami múltnak nevezhető, összefolyik egy lágy mosolygós masszává, kellemes meleg mint az anyaméh, de néha amikor erősen gondolok rá, eszembejut az utánam rohanó színesbőrű eltorzult arca, kezében a májamnak tartó késsel, hallom a haverom ordítását, " a tanár urat ne" és csattan a léc a fején, aztán eszembe jutnak korábbi képek egészen négyéves koromig amikor Miskolcon a Zsolcai kapu végén elestem az udvaron a bal vállammal egy kőre és reccsent a kulccsontom. Az volt az első amire emlékezhetem. Azután felnőttem, nősültem, váltam, gyermekeim lettek, és a rendszerváltás hajnalán úgy döntöttünk, hogy ez a világ nem lesz nekünk való. És repültem Bécsből a kisfiammal Izraelbe. A repülőgépen csak az járt az eszemben, hogy mi lesz velem, ha rámtör a honvágy, mert még a városunkkal szomszédos Oberwartból is rohantam haza. Aztán landolt a Boeing a narancsvirágillatú éjszakában eső után a Ben Gurion reptéren és rögtön tudtam, hogy hazajöttem, hazajöttem arra a földre amelyik mindig várt, mindig húzott. A múltam, ami ködösen hullámzik mögöttem majd beleépül néhány versbe, néhány elbeszélésbe, de igazából nem érdekes. A fényképek, a családi iratok, minden eltűnt, csak az emlékezetemben élnek a mosolyok és ez így van jól. Életemben egyszer karamboloztam, nagyon fiatalon, nagyon friss jogosítvánnyal. Nem történt semmi bajom, engem mindig megóvott valami láthatatlan kéz. Akkor néhány pillanat alatt lepergett a szemem előtt - mint valami film - az egész életem. Azóta lassabban autózom, mint ahogy az őrangyalom repülni tud. De ez a film le fog mégegyszer vetítődni az én szórakoztatásomra és nem lesz időm rá, hogy minden részletét elmeséljem.
ffice
