Egyperces novellák - Irodalmi pályázat

ok59

Állandó Tag
Állandó Tag
Vonatfütty a másvilágról

Azt élet néha nem csupán furcsa dolgokat, hanem zseniális időzítéseket is produkál. Nemzeti ünnepünk előestéjén, március 14-én felhívott egy régi, szintén kárpátaljai származású barátom az ország másik végéből. Többek között, elmesélte, hogy nemrég otthon járt (esetünkben az „otthon” és az „itthon” némileg földrajzilag is elkülönül egymástól).
Elmondta, hogy meghalt az öreg szomszéd, aki a harmincas évek végén, mint tizenéves legényke, a Rongyos Gárda önkénteseként harcolt a cseh reguláris hadsereg ellen, mely minden erővel vissza akarta foglalni a visszacsatolt Kárpátalját.
A haldokló öreget körülülte a család. A ház a vasút mellett áll, így mindenki ezerszer hallotta már a vonatfüttyöt. Az öreg erre nyitotta ki a szemét, a fiát szólította.
-- Tisztítsátok ki a csizmámat, ott van az ajtó mögött – hörögte alig érthetően.
-- Hová akar menni, apám? – sóhajtotta a fiú.
-- Az állomásra. Hát nem hallod, fütyül a vonat, visszajöttek a magyarok – válaszolta, aztán meghalt.
Másnap, amikor hallgattam a politikusok ünnepi beszédeit, az járt a fejemben, vajon miként élhette meg ez az ember a kettős állampolgárságról szóló népszavazást. No meg az is, vajon nem tudott-e többet százszor a hazaszeretetről ez a parasztember, mint azok, akik most fenn állnak az emelvényen.​
 

naivbalek

Állandó Tag
Állandó Tag
Mini sci-fi (mini s-cini....)

Egyszer volt, hol nem volt...történt, hogy a világot körbe-körbe járták iszonyú járványok, betegségek.
A kergemarhakór. Rengeteg állatot kellett elpusztítani a világban, hogy ne legyen súlyosan nagy baj. Egy kis területet nem ért el, a Kárpát-medencét.
A sors újra lecsapott az atípusos tüdőgyulladás megnyilvánulásában. Körbejárta a világot. De megint csak megkímélt hely lett a Kárpát-medence.
Következő csapás a madárinfluenza volt. De ez a kis terület újra megmenekült.
Újabb világméretű csapás a sertés-influenza volt, a H1N1. A világ népei ekkor már ehhez a kis néphez fordultak, hogy készítsenek ellenszert. Ők segítettek nekik.
Végül egy kíméletlenül nagy járvány irtotta ki az emberiséget.
Eddigre nyilvánvalóvá vált, hogy a Kárpát-medence egy kivételes hely. Az itt élők megmenekültek.
E nép feladata lehetett volna, hogy újra kezdődhessen a Föld benépesítése.
De mivel az itt élő nép rátarti, öntelt és összefogásra képtelen volt, így a világ nem született újjá, és még ez a nép is kihalt végül.
Itt vége, fuss el véle. Aki nem hiszi, járjon utána.
 

Bandi-47

Állandó Tag
Állandó Tag
[FONT=&quot]Három sikoly[/FONT]
[FONT=&quot]
[/FONT]Az eredeti vágatlan változat a "Vörös iszap helyett"
[FONT=&quot]
Történetünk főszereplője Sárika. Munkáscsalád kései második gyermekeként született. Nővére tizenegy évvel volt idősebb nála.
Szülei még az harmincas évek végén egy, május elsejei munkásgyűlésen találkoztak. Egymásba szerettek. Szerelem az első látásra, ahogy a fáma mondja. Rövidesen összeházasodtak. Az apja lakatos volt a Weiss-Manfred csepeli gyárában. Az anyja szövőnőként dolgozott a kispesti textilgyárban. A háborút szerencsésen átvészelték a ház óvópincéjében. A mellettük lévő ház bombatalálatot kapott és a leomló törmelék elzárta az óvóhelyük bejáratát. Egy hét múlva szabadították ki őket. Így a tovavonuló, felszabadító szovjet csapatok nem tudtak senkit elvinni a ház lakói közül „málenkij robotra” és a nőket sem erőszakolták meg, amit a szomszédok elbeszéléseiből tudtak meg, hogy mi mindent tettek az orosz katonák az emberekkel. Mindketten részt vettek a romok eltakarításában és az újjáépítésben.
Ezerkilencszázötvenhat őszén, október utolsó napjaiban az csepeli üzemben megalakuló munkástanács elnökévé választották az apját. November elején a tűzszünet után, már az új munkarendet szervezték a gyárban, és megindult a termelés is, amit sajnos negyedike után, a szovjet csapatok bevonulása miatt már nem tudtak folytatni. November hetedikén, a házmester feljelentése nyomán lakásukon megjelent két szovjet katona és kérdőre vonták az apját, az ellenforradalmi tevékenysége miatt, majd a családja szeme láttára agyonlőtték. A nővérét, aki ekkor alig múlt tizenhét éves megerőszakolták. Az anyja próbálta megvédeni a lányát a két katona brutalitásától, de az egyik katona a puskatussal leütötte. A nővére ellenállását is megtörte a katona. A hajánál fogva fejét a padlóhoz verte addig míg el nem ájult. Így tudták mind a ketten ellenállás nélkül megerőszakolni. Sárika – aki ekkor még csak hat éves volt – végignézte. Az anyja miután magához tért körülnézett. Az oroszok elmentek. Látta a halott férjét, és a lányát egy nagy vértócsában ülni a padlón. Felnyalábolta és a fürdőszobába vitte. Megszabadította az átázott véres ruhától, majd tetőtől talpig lecsutakolta, és ágyba fektette. A lakást kitakarította, amikor csöngettek. Az ajtóban a férje három munkatársa állt. Jöttek figyelmeztetni, hogy keresik a férjét az oroszok, de látták, hogy elkéstek. Felajánlották segítségüket, hogy a férjét eltemetik, és később értesítik, hogy hová temették. Kérték a feleségét, ha kérdezi valaki, hogy hol van a férje mondja azt, hogy nem tud róla semmit, mert eltűnt. Így később a család védve lesz a zaklatásoktól. A három férfi miután megtudta, hogy a vezetőjüket a házmester bejelentése nyomán találták meg késő éjjel visszatértek a házhoz. Kicsalták a házmestert és a közeli elhagyatott üres telekre cipelték, majd agyonverték. Ezek után többé nem látta őket senki.
Sárika a szobában átélt borzalmaktól és a látványtól sokkot kapott. Az anyja később alig tudta lefektetni. Éjjel felsírt. Az anyja hiába nyugtatgatta még rosszabb lett, mert sikítógörcsöt kapott. Órákig sikoltozott. Időnként a fáradtságtól rövidebb ideig abbahagyta, majd ismét rákezdte. Másnap délután sikerült csak orvost találni az anyjának, aki nyugtató gyógyszereket írt fel Sárikának. Figyelmeztette az anyját az erős nyugtatók hatásairól, és javasolta, ha lehet, minél kevesebb alkalommal használja. Inkább próbálja valamilyen módon megnyugtatni gyermekét. Az anyja meséket mondott neki és addig énekelt, míg álomba nem szenderült. Nagyon szépen énekelt, sok népdalt ismert. Két év kemény munkájába telt, míg el tudta feledtetni lányával az átélt tragédiát.
A nagyobbik lánya a tragédia után kilenc hónapra gyermeket szült. Talán az átélt tragédia hatása miatt a gyermek halva született. Ez annyira megviselte, hogy depressziós lett és később öngyilkosságot követett el.
Az anyja a sok szörnyűség után teljes erejével Sárika felnevelésével foglalkozott. Miután lánya sikeres érettségi vizsgát tett, közben járására felvették a munkahelyén a textilgyárban szövőnőnek. Egymás mellett dolgoztak, míg nyugdíjas nem lett. Nem sokára meghalt.
Sárikát, a hallgatag lányt a munkatársai próbálták bevonni az üzem közösségi életébe, de egy idő után felhagytak vele. Különcnek tartották. Nem foglalkoztak vele, de nem is bántották. Tudomásul vették, hogy ő ilyen. Azt sem értették, hogy amikor a gyár november hetedikei ünnepségét tartották, ahol mindenki vidám volt, csak ő egyedül, sírta el magát.
Szorgos munkával teltek az évek. A jó munkájáért még kiváló dolgozói címet is kapott. Egyik alkalommal az egyik szövőgép motorja leállt és hívta a villanyszerelőt. A villanyszerelő, Józsi, Sárikával egykorú szép szál legény volt. Megakadt a szeme Sárikán. Az első pillanatban megtetszett neki a hallgatag lány. Hiába próbált szóba elegyedni vele, viccelődni, Sárika szótlan maradt. Ezen túl rendszeresen arra vitt az útja a szövödén keresztül. Elhalmozta Sárikát apró ajándékokkal. Kis csokor hóvirággal, kis csokoládéval. Egy nőnapi rendezvény alkalmával sikerült táncba vinnie Sárikát. Később rendszeresen találkozgattak a gyárkapun kívül is. Elvitte moziba, séta-hajókáztak, kirándultak vagy éppen csak sétálgattak és a kirakatokat nézegették. Eleinte jobbára csak Józsi beszélt, ő is halkan. Idővel Sárika lassan oldódni kezdett, már néha nevetgélt is.
Három év után Józsi megkérte Sárika kezét. A nászéjszakán Sárika sírógörcsöt kapott. Felrémlett előtte nővérének emléke ötvenhatból. Jóska csitítgatta, nyugtatgatta. Nagy nehezen sikerült szóra bírni Sárikát, aki elmesélte neki a szörnyűséget, amit átélt. Jóska ez után nagyon lassan óvatosan körültekintően bánt Sárikával. Úgy gondolta, ha lenne gyermekük, Sárika talán végleg megnyugodna. Többszöri próbálkozásuk idővel eredményt hozott. Három hónapos terhessége egyik éjszakáján Sárika felriadt. A felkapcsolt villany fényében látta, hogy vérben úszik az ágy. Elvetélt. A látvány felszínre hozta elfeledett nővére képét. Éktelen sikoltozásba kezdett. Józsi nem tudta megnyugtatni. Ki kellet hívnia a mentőket. A kórházban pszichiátriai gyógykezelésre utalták Sárikát. Józsi kérdésére a gyógykezelés időtartamáról pontos felvilágosítást nem tudtak adni, de az orvos jó pár évet mondott.
Józsi rendszeresen látogatta a feleségét. Nem sok javulást vett észre rajta. Ült, maga elé meredve. A külvilágról semmit sem vett észre. Volt egy kis megtakarított pénzük. Józsi a pesti lakást eladta és vidéken vett egy házat. Úgy érezte, ha visszaviszi, a pesti lakásba a régi sebek ismét felszakadnának Sárikánál. Az új környezetben talán örökre elfelejt mindent.
A két és fél év gyógykezelés után Sárikát kiengedték. Az új helyet hamar megszokta. Szinte kivirult. Kis konyhakertet hozott létre. Zöldségeket termesztett, virágokat ültetett. Teljesen megváltozott. Vidám lett, sokat beszélgetett a szomszédokkal is. Három év múlva sikerült egy egészséges gyermeket szülnie. Egy gyönyörű szép lenhajú fekete szemű kislányt. A szomszédok csodájára jártak. Büszke is volt rá. A férje a közeli hőerőműben dolgozott. Szorgalmas munkája nyomán előbb csoportvezető, majd művezető lett. A lányuk is szépen fejlődött. A környékbeli gyerekekkel sokat játszott. A fiúktól eltanulta a harci játékokat is. Jó tanuló volt. Kiválóan érettségizett és felvételét kérte a katonai akadémiára. Még élt benne a gyerekkori harcok emléke a fiúkkal, talán ezért választotta ezt a továbbtanulása során. Az akadémiát kitüntetéssel végezte. A jó tanulmányának köszönhetően elsők között vehetett részt a NATO rendfenntartó erők kiküldetésében a délszláv háborúban. Férjét is ott ismerte meg. Két év csapatszolgálat után miután hazatértek összeházasodtak. A rá következő évben megszületett a kisfiuk Petike. Ő is szőke volt, mint az anyja, de a kék szemét az apjától örökölte. A gyermeke három éves kora után újból jelentkezett önkéntesnek külföldi csapatszolgálatra. Ezt a férje nem nézte jó szemmel. Össze is vesztek. El is költözött otthonról, magára hagyva a feleségét a gyermekével. A gyermeket, mivel nem vihette magával az édesanyjára bízta. Sárika és Józsi is örömmel vállalták az unokát.
Egyik nap mikor Józsi a munkából hazafelé tartott, már a falu szélén hallotta, hogy óriási katasztrófa történt. A falut elárasztotta az iszap. A közeli üzem zagytározó fala leomlott és a kiáramló veszélyes iszap mindent elsodort, ami az útjába került. Rohant végig a főutcán, mert tudta, hogy a házuk a település legmélyebb pontján van. Amikor meglátta a tetőig ellepett házát, kétségbe esett. Hívta, szólongatta a feleségét. A közelben lévő katasztrófavédelmi emberek mondták, hogy a felesége kórházban van. Két órát állt az iszapban derékig elmerülve, amikor rátaláltak és azonnal kórházba szállították. Az unokáját nem találták meg, csak később az iszap alatt. Elsodorta az ár.
Napokig ténfergett, nem találta helyét, nem tudott mit kezdeni magával. Mindenük odaveszett. Egy teljes élet munkája. A kijelölt ideiglenes szálláson aludt, meleg étellel is ellátták. Segélycsomagot is kapott. Lisztet, cukrot, sót, étolajat, konzerveket. Ruhákat, cipőket, takarót. Mivel rokonai nem voltak a faluban és nem tudta hova tenni ezért teljesen értelmetlennek és feleslegesnek tartotta a számára kapott segély adományokat. Nem tudott mit kezdeni velük. Ezen még jobban elszomorodott, úgy érezte, hogy ő már teljesen feleslegessé vált a világ számára. A kilátástalanság mély depresszióba sodorta. Csak a felesége és a lánya tartotta még benne a lelket.
A kórházba érve kereste Sárikát. Ahogy keresztülvágott az előtéren, megállásra késztette az előtérben lévő televízió hangja. A bemondó éppen híreket mondott. A fő hír a katasztrófa volt. Így szerzett tudomást a katasztrófa okáról és nagyságáról. Ez után a külföldi hírek következtek. Elsőnek beszámoltak a külföldön szolgálatot teljesítő magyar alakulatot ért támadásról, ahol két katona életét vesztette. A bemutatott fényképek között az ő lánya volt az egyik. A hír szinte letaglózta, már nem is emlékezett, hogy hogyan talált rá a feleségére. Ekkor elemi erővel kitört belőle a felgyülemlett keserűség és bánat. A felesége ágyára borulva hangos zokogásba tört ki.
A felesége időközben magához tért. Felült az ágyban, tépte magáról a kötéseket, majd az unokáját hívta. A férje csitítgatta, de hiába. Ekkor éktelen sikoltásban tört ki belőle a sok év alatt átélt borzalmak emlékképe. Felrémlett előtte a nővére a padlón ülve vérbe fagyva, ő egy vértócsa közepén az ágyban, amikor elvetélt és a legutolsó, amikor derékig áll a vérvörös iszapban és nem tudja megmenteni az unokáját, amint elsodorja mellőle az ár.
Az ápolóknak és az orvosnak több mint fél órában telt, míg meg tudták fékezni. Jóska döbbenten állt az eléje táruló látványtól. A velőt rázó sikoltozástól a feltépett sebek látványától, a felesége lábáról foszló bőrről, melyet az erősen lúgos iszap mart le.
Arra eszmélt, hogy az orvos próbál erőt önteni belé. Ő csak annyit tudott mondani az orvosnak.
Doktor úr! Mi lesz ez után? Hogyan tovább? A doktor erre már nem tudott válaszolni. A beállt csöndben, mint egy kimerevített képben a szemben lévő kórteremből átszűrődő zene adta meg a keretet. Presser Gábor, „Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról” című lemezének egyik dala szólt.[/FONT]
[FONT=&quot]Valaki mondja meg milyen az élet
Valaki mondja meg miért ilyen
Valaki mondja meg miért szép az élet
Valaki mondja meg miért nem
Valaki mondja meg miért jó az ember
Valaki mondja meg miért nem
Valaki mondja meg miért lesz gonosszá
Valaki mondja meg miért nem…[/FONT]
[FONT=&quot]
[/FONT]
 

mkatus

Állandó Tag
Állandó Tag
Fájdalom

Lassan, komótosan készítette ki ünneplő ruháikat. Először a párja fehér ingét vette elő a szekrényből, és terítette a vetett ágy tetejére. Majd következett az öltöny nyakkendővel, a zoknik, és a zsebkendő.Szépen elrendezte őket, nehogy véletlenül is meggyűrődjenek. Kezei gépies mozdulatokkal tették dolgukat, gondolatai azonban máshol jártak. A messzi múltba kalandoztak vissza.<?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O:p></O:p>
Most a saját ruháit szedte elő a szekrényből. A szoknya, a fejkendő, a harisnya és a zsebkendő szépen sorakoztak kiterítve, a vetett ágy tetején. <O:p></O:p>
Majd a cipők következtek. Előszedte azokat is az akasztós szekrény aljából, és az ágy mellé tette őket. <O:p></O:p>
- No, ezzel elkészültem. - mondta csak úgy magának, és lassú léptekkel kiment a szobából.<O:p></O:p>
Párja a konyha asztal mellett ült, és fejét két kezével támasztva nézett maga elé. <O:p></O:p>
Úgy tűnt, mintha az asztalterítő virágmintáit nézegetné, de ez csak a látszat volt. Nem nézett ő semmit, mert gondolatai nagy összevisszaságban kavarogtak a fejében.<O:p></O:p>
- Gyere papa öltözni, idő van - szólt hozzá halk hangon a felesége.<O:p></O:p>
- Várjunk még egy kicsit. - kérlelte feleségét a férfi.<O:p></O:p>
- Nem lehet papa. Az unokánk mindjárt itt lesz értünk.<O:p></O:p>
- Tudom, megyek.<O:p></O:p>
A két kis öreg lassan öltözködni kezdett. Szó nélkül tették, csak néha- néha hagyta el ajkukat egy-egy halk sóhaj. <O:p></O:p>
Alighogy elkészültek, autó gördült az udvarra. Unokájuk jött értük.<O:p></O:p>
Ő is ünneplőbe öltözött, de kialvatlan karikás szemei és megtört arca nagy szomorúságról árulkodott.<O:p></O:p>
- Sziasztok, megjöttem - köszönt nagyszüleinek.<O:p></O:p>
A nagyszülei azonban köszönés helyett néma zokogással válaszoltak. Az unoka átölelte őket. Elcsukló hangon próbált pár vigasztaló szót mondani nekik, de szavai sírásba torkolltak.<O:p></O:p>
Hosszú percekig álltak így hárman egymást ölelve.<O:p></O:p>
Zokogott a múlt és a jövő, siratva a jelent, akit már soha többé nem ölelhetnek. <O:p></O:p>
Egyetlen fiukat, és az apát siratták, aki egy autóbaleset vétlen áldozataként váratlanul hagyta itt őket.
 

Pufi

Állandó Tag
Állandó Tag
Könnyezem, vagy csak füst szállt a szemembe... nem tudom....

<o:p> Kosaras Vilmos - Toronto</o>
<table style="WIDTH: 100%; mso-cellspacing: 1.5pt" class="MsoNormalTable" border="0" cellpadding="0" width="100%"><tbody><tr style="mso-yfti-irow: 0; mso-yfti-firstrow: yes"><td style="BORDER-BOTTOM: #ece9d8; BORDER-LEFT: #ece9d8; PADDING-BOTTOM: 0.75pt; BACKGROUND-COLOR: transparent; PADDING-LEFT: 0.75pt; WIDTH: 70%; PADDING-RIGHT: 0.75pt; BORDER-TOP: #ece9d8; BORDER-RIGHT: #ece9d8; PADDING-TOP: 0.75pt" valign="top" width="70%"><o:p></o>
</td></tr><tr style="mso-yfti-irow: 1; mso-yfti-lastrow: yes"><td style="BORDER-BOTTOM: #ece9d8; BORDER-LEFT: #ece9d8; PADDING-BOTTOM: 0.75pt; BACKGROUND-COLOR: transparent; PADDING-LEFT: 0.75pt; PADDING-RIGHT: 0.75pt; BORDER-TOP: #ece9d8; BORDER-RIGHT: #ece9d8; PADDING-TOP: 0.75pt" valign="top">Egy ideje szemorvoshoz is járok. Sajnos lassan minden romlik, kopik, remélem a memóriám nem. Bár ki tudja? Igen volt egy retina, majd egy katarak operációm, a jobb szememen és bizony néha-néha alig látok. Szar érzés. Homályos a világ, nincsennek konturjai, hamvassága eltünt avagy csak én nem látom. S néha könnyezik a szemem. A napokban egy könnycsepp esett a keyboardomra. Milyen érdekes, valaha a szerelmes levelekre szokott könnycsepp esni és elmaszolta a tintát. A keyboardot nem tudja elmaszatolni, legfeljebb tisztább lesz. <o:p></o>
De mi a nyavalya történt velem, hogy csak úgy kicsöppent egy könnycsepp? Szentimentális öregúr lettem? Már a humorom is cserben hagy? Talán nem, de ez nem humor, ez a szomorúság könnye volt. <o:p></o>
Van egy bohóc gyüjteményem és a könyvespolcomról már egy fióknyi könyvet kiszoritottak a bohócok. Velük néha elbeszélgetek, sőt most átköltöztetem őket a dolgozószobámból a studióba, költséget nem kimélve polcot vettem nekik. A zöme zenebohóc, valamilyen hangszerrel. S milyen érdekes majdnem mindegyiknek olyan szomorú arca van. Talán az a kis kéksapkás mosolyog egyedül aki teljesen olyan mint kedvenc ruszki bohócom Popov. Popovval a budapesti arénában találkoztam és betegre nevettem magam rajta. Fantasztikus szemei voltak. Huncut szemei. S egyszer láttam, hogy könnyezett. Talán én is ezért könnyeztem mert Popov.... hülyeség, nincs nekünk annyira erős rokonságunk. Persze egy pillanatig sem tiltakoznék. Akkor mi bajom? <o:p></o>
Már korábban irtam, hogy mennyire zavar, hogy életem legnagyobb átélt, megélt élménye az 56-os forradalom - amiről eddig szentűl azt hittem csak az enyém - most meghurcoltatik. Csúnyán meghurcoltatik. Megmászatik. Mint a csúszó-mászók hemzsegnek alatta fölötte mellette és viszik, kitagadnak a nevében, befogadnak a nevében, hazudnak a nevében és érte és mellette és bele. Bele a valóságba. Olyan lett mint pár éve a kokárda. Lelopták a mellünkről avatatlan kezek. Konfliktusgerjesztő lett a kokárda. Az összetartozás az együvé tartozás szimbóluma szeparátor lett, kitaszitó lett. Mi történik a világnak azon a felén, ahova a Teremtő berajzolta szülőhazámat? Kik ezek az emberek? <o:p></o>
Én nem megyek veled ünnepelni. Én meg Veled nem megyek ünnepelni. Én meg nem is ünnepelek csak gyülölködöm, mert ma ez a módi! Elveszem az ünnepedet. Neked nem jár. Csak az enyém. <o:p></o>
S a világ meg csak bámul és nem érti, hogy ez a mongoloid magyar miért maradt Ázsiában, miért nem költözik már Európába ha egyszer 1000 éve ott lakik? <o:p></o>
S nem tudtam megmegyarázni magamnak és azt hiszem akkor, csak akkor lehetett - pedig hogy kérkedtem, hogy a memóriámmal semmi baj - hogy kiesett az a könnycsepp a keyboardomra. <o:p></o>
Segitesz letörölni? <o:p></o>
</td></tr></tbody></table>
 

Rebecca White

Állandó Tag
Állandó Tag
Modern Madonna

Az iparművész Léna előre megjósolta a saját rákos daganat-műtététének a képét egy iskolában a textil szakon, és a legrémségesebb, hogy valahol az is egyfajta „szövet-tan” volt. Ki gondolta volna, hogy egészségügyes felfogásban szemlélje azt a legbelsőt, legbelső lelkületet kifejező képet?Pedig a tanárok tényleg azt várták el: amilyen anyagot beadsz, az már tényleg „te legyél”!Azaz a leginkább rád jellemző stílus. Hát a saját rákos, torokban levő daganat előre megjósolt képe valóban az lett, de az orvosok csak 2001-ben diagnosztizálták, azt amit ő már 1999-ben torokszorítóan előre megrajzolt!Az orvosok szerint szerencsére még nem terjedt szét a rák, mivel körbe be volt keményen tokosodva a daganat, de műtétre akkor is szükség volt már. Lénának halálos meglepetés volt, amikor felbontották a lezárt borítékot, melyben a halálos kórról szóló lelet volt. Lénát egyenesen szíven ütötte, le kellett, hogy üljön, azt hitte vége van. Hiszen nem voltak fájdalmai, csak fáradékony volt az utóbbi időben, de ezt betudta az egyetemi hajtásnak. Tehát volt egy olyan ábrázolása Lénának 1999-ben textilesként még ki is lett állítva, ami a műtétileg elvágott torkát vetíti elő a jövőből. Egy elegáns ruhaterv volt, ami hegyesen végződött felfelé mutatva a nyaknál, épp arra a pontra csúcsosodva ki és mutatva rá, ahol a nyakon a pajzsmirigy van. Még ráadásul olyan ékszert is tervezett hozzá, ami olyan hatású nyakék, mintha a nyakból onnantól kezdve oldal irányba szét-meg szétspriccelne a vér. Csak nem vérszínű, hanem átlátszó gyöngyökkel megoldva szerepelt a terven. Eredetileg még ráadásul műtős-zöld színű ruha volt a terven, s egy barna lány meztelen vállakkal alatta. A ruha egy hegyes kést mintázott,az éle, a hegye a nyak egy pontjára mutatott. Épp ahol a pajzsmirigy volt!Ő maga sem gondolta volna akkor még Léna, aki alkotta, hogy ennek a képnek évekkel később milyen fontos jelentése lesz számára. Később világos égszínkékre változtatta számítógéppel a derékon csavart mintás ruhaszínt majd hófehérre. Mindkettő a tisztaság színe , jelentése a művészetben , vagyis a Madonna ábrázolások színe. A divatnapokon lett kiállítva 1999-ben Az eredetileg műtős-zöld színű ruhakollekció részeként még csak terv formában. De senki , egy megrendelő sem érdeklődött akkor még Léna munkái iránt. Pedig ez lett volna a diplomamunkája Lénának divattervezésből. Odáig az azonnali pajzsmirigy műtét miatt sajnos nem juthatott el, mely műtét azonban megmentette az életét. Léna úgy érzi ő 1999-ben egy modern Madonna ábrázolást alkotott, mely rajta, a tervezőn keresztül, mintegy isteni sugallatként előre rámutatott a saját beteg nyakára, és hogy szerinte ez a Madonna kép megmentette az életét.
Érdekes, hogy épp Madonna zenét hallgatott akkoriban, és sztároknak szeretett volna olyan haute-couture elegáns ruhákat tervezni, melyek nagy hassal, pici gyerekkel is elegáns viselet lennének. Ebből lett a Madonna a gyermekkel kollekciója. Ma, tíz évvel a rák diagnosztizálása után, még mindig él, jók az eredményei, s még megtudhatta, hogy valaki odafönt nagyon szeretheti őt. Talán ezért kellett még életben maradjon. Mintha az a saját modern Madonna ábrázolása valóban szerencsét és sikert hozott volna neki annak idején:Nem kellett fiatalon meghalnia rákban, tovább hallgathatta kedvenc Madonna zenéit is...
 

Pufi

Állandó Tag
Állandó Tag
A lecsóm...

A lecsóm...



Tegnap minden hazafiasságomat belefőztem a lecsómba. Vettem egy kiló zöldpaprikát, egy kiló paradicsomot és két nagy fej vöröshagymát. Már ekkor éreztem, hogy koncepcionális hiba van a receptemben, hisz ha egyszer a hagyma vörös, akkor az nem fehér. De biza, van ami kivülröl vörös, belül meg fehér. Ja vagy úgy mint a... Pszt! Most ez egy másik dolog.
Szóval felraktam egy szép nagy teflon lábosban a fehér vöröshagymát, kicsit melengettem, hozzátettem a zöldpaprikát, na és a tetejére a piros paradicsomot. Ott rotyogott elöttem egész hazfiságom. Azt még anyámtól tudtam, hogy a magyar konyha alapja, hogy lassan főzz. Takard le és néha-néha önts alá egy kis vizet.
Lefedtem, nem tettem rá túl nehéz fedőt, hogy a hazafias gőz könnyedén szökhessen ki a fojtás alól... megbűnhödte már e nép, gondoltam... Illatos lett a konyha. Friss magyar lecsó illata csapta meg az orrom, s ha futurista barátaimnak igaza van, hogy a szaglás nagyon fontos érzékszervünk, most ki lett elégítve. Szállt az illat, a piros-fehér-zöld, paradicsom-hagyma-paprika orgia. Szinte szárnyalt velem a konyha, a legszívesebben ráültem volna a fedőre, hogy a kiáramló gőzillatok szárnyán száguldozzak, mintegy varázsszőnyegen, s hirdessen a világnak, hogy hát idefigyeljenek emberek: az Önök hazafiassága vajon gourmézható-e? Mert a miénk, hö-hö, tessék! S ezzel lekaptam a fedőt. Belenéztem a lábasba és döbbenten láttam valami barnás löttyöt, valami összeesett, meghatározatlan hazafiságot. Megrácosult, fáradt zöldes paprikadarabok kerülgették a megfőzhetetlen paradicsomhéjakat, a hagyma pedig már rég szétfödte magát, tiszta tisztessége felszívódott. De mi ez
az új lé? Ez lenne a lecsó?
De tudom, mi a baj. A lábas kínai volt, a paprika californiai, melegházi, se íze, se bűze, a paradicsom dél-ontariói, éretlen-ízetlen, a hagyma meg spanyol. Hát csoda, hogy ebböl nem lett egy magyar lecsó? S én, a szakács? A hitem, a hozzáállásom? A magyarságtudatom? Hát már ez a hülye lecsó sem toleráns, már ez is ellenzéki áldozat lett? Manipulálható, aki egy kis melegség hatására csak úgy egybeolvad, asszimilálódik? Hát ennek nem számit az az erőfeszítés, amit annak érdekében fejtünk ki, hogy régi színeinket visszanyer-jük? Hát mi van itt? Anarchia?
Egy szakadozott frottírtörülközőbe töröltem a kezem. Nagy mutatványom a végéhez közeledik - gondoltam. Szobatiszta barátaim, akik a vacsorára jöttek majd azt kapják, ami van...
Fürkésző tekinttel néztem, ahogy tányérjuk szélére szednek. Tudom - mondogatom magamban -, nem a legszebb a színe, de... Az asztalvégén ülő öreg barátom már másodszor szedett. Sőt, kenyerével törölgeti a szaftot, megindul a harc az utolsó cseppekért...
Finom volt - mondja az asztalfő -, hol tanultál meg így főzni? Ezek a magyaros ízek! Fantasztikus!
Tudod, mi nagyon szegények voltunk.. és a szívünket nem a kabátunk hajtókáján hordtuk, hanem belefőztük a lecsóba.
 

majuli

Állandó Tag
Állandó Tag
A tanórán

- What is it? What is it? - ordított fel az angol nyelvtanár. Azt kérdezte tőlem, hogy mi ez!. Hallgattam, hiszen neki látnia kell, hogy mi ez! A tanár magasra emelte a jobb kezét és dühösen néhányszor megismételte a kérdést. Az osztály nem sokáig birta megtartani a megkövetelt csendet, hangos nevetésbe kezdett. Csuda jó látvány volt a szigorú tanár úr a felnyújtott lekváros kezével! Én még jobban behúztam a nyakam, vajon mi vár rám? Talán meghúzza az ártatlan füleimet? Kizavar, megpofoz? Istenkém, segits! Csak az volt a bűnöm, hogy nem bírtam kivárni a szünetet. Nagyon csábító volt nagymamám által becsomagolt lekváros kenyér. És ahogy a tanár háttal állt az osztályhoz, lehajtottam a fejem, hogy a számba csúsztassam a finom szilvalekváros kenyérfalatot. De a fene gondolta volna, hogy a tanárnak a hátán is vannak szemei! Épp akkor, mikor következett volna az újabb harapásnyi eledel, éreztem, hogy egy nagy kéz is ott van a padban, megmarkolja a lekváros kenyeremet, a kenyér a padlóra esik, de a tanár tenyere csupa szilvalekváros lett.
- What is it? What is it? - felkiáltott a pórul járt ember, engem pedig utasított arra, hogy vigyem a csomagomat a kukába. Az én finom szilvalekváros kenyeremet! Fojtogatott a sírás, a dühöm hőfoka emelkedett. Mikor a tanár kiment kezet mosni, én mérgesen a tanári asztalhoz léptem és onnan mindent lesepertem. Hogy mi volt azután, már nem emlékszem...
- Mamikám, tudom, hogy korán van még, de nagyon megéheztem. Van még a kamrádban abból a finom szilvalekvárból? - kérdeztem a korán kelő nagymamámtól, közben a nyálam a párnámra csöppent.
 

majuli

Állandó Tag
Állandó Tag
Éjszakai intermezzo

Maca álmából felriadt. Kopogást hallott. Álmában vagy tényleg valaki kopog? Jaj, a férje hazajött! Nem utazott el? Mindez másodperc alatt villant át az agyán.

- Gazsi, itt a férjem! Menj ki gyorsan az erkélyre!

A férfi,aki eddig mellette feküdt, erre a könyörtelen sürgetésre gyorsan kirohant az erkélyre. Kis idő múlva magához tért. "Hú-hú, dermesztő hideg van. Na és miért szaladtam ki? A saját ágyamból. A fenébe! Nem Gazsi vagyok és itthon vagyok. Nos, minden világos! Maca szeretője szokott mellette feküdni,ha nem vagyok itthon. A mennydörgőjét! Összetévesztett! Na megállj!"

Közben Maca is észhez tért. "Adok is én a férjemnek! Szeretőhöz szokott járni, azt hitte,hogy mellette fekszik, most megijedt a szeretője férjétől, azért futott ki az erkélyre. Na, ezt nagyon meg fogja bánni!"

A fürdőszobában találkoztak. Mindkettőjük bűntudata nem hagyta őket szóhoz jutni. Csendesen nézték egymást, utána közös fürdözésbe fojtották bűntudatukat, a víz el is mosta. Másnap folytatták közös "mozgalmas" életüket.
 

majuli

Állandó Tag
Állandó Tag
'Anyucikám!"

- Anya-a! Anyuci! Gyere ide! Hallod?.. Anyuci -í -í! Pisilni kell! Jaj, nem bírom! Gyere! ... Édesanya, miért nem jössz? Éhes is vagyok. Hol vagy? Elmentél? ... Itt vagyok egyedül. Anyucikám! Anyucikám! Semmit nem tudok egyedül csinálni. Csak a fejemet tudom mozgatni meg a jobb kezemet kicsit. Anyukám! Gyere vissza! ... Óh! Aludtam. Álmodtam, hogy tudok repülni. De jó volt! ... Sokáig kell még várnom? ... Valaki csönget. Ki az? Nem tudom beengedni -i-i! Tessék idehívni Anyukámat! Jaj, nem hallotta meg... Nem akarok sírni, nem bírok már sírni. Anyucikám, gyere haza. Nagyon éhes vagyok, megint sötét van. Na végre már valaki nyítja az ajtót. Anna néni! De jó, hogy megjöttél!
- Jaj, de sötét van itt! Hát veled mi van, angyalkám? Hol van Anya?
Anna néni Anya testvére. Ő szokott segíteni szívbeteg testvérének a háztartásban és gondozni a mozdulatlanságra itélt kislányt.
Anna néni találta meg Anyát, mikor benyított a másik szobába. Anya hajnal táján örök nyugalomba merült. Kislánya hiába várta, hogy Anyucikája "jó reggelt" kivánjon neki.
 

Parr

Állandó Tag
Állandó Tag
Határtalan határok
_-avagy miért sikít a hangyabanda-


zúgnak a fák, szikrát vetnek a csillagok, dadognak a dobok, és a sínek kattognak.
Az éjszaka menedéket nyújt, leple alatt eltévelyedett pillantásaimat nem látják, nincs mitol tartani.
A hangyák a fák gyokerei korul loholnak, sikolyukat csak elvétve hallhatják az emberek.
hogy miért sikítoznak? senki sem tudja megérteni, sem aki érzékeli, sem aki nem.
Talán az élet egyhuzamban való kihasználásának késztető ereje okozza,
mivelhogy tetsziktudni, a hangyák nem alszanak. amíg élnek mozognak.
épp úgy mint az agysejteink a kránium térfogatán belul.
Talán vihar jön, akkor szoktak hemzsegni...
és jön a vonat, zónázo, ma már úgy süvít határtalanul.

_a lélek felemeli a testet, _mindnyájan testvéreim vagytok__


Zakatol a vonat, zokognak a sinek, szikrát hánynak, megállunk.
Határon túli ellenorzés útlevelek, személyik kifelé a zsebből, gatyaszárbol-táskából.
a kalauz szájábol vöröshagyma gőz száll fel a térbe, és a vagon tetején megreked.
már megint csak vereshagymát talált a tarisznyába, bizony az keserü lehet magába.

....

-aztán végulis meg kapja amit kért, megnézi a képet, meg amit modjában áll megnézni, majd folytatja útját a következo vagon felé.

a hagymaszagot, meg mint jó misszionárius tovább húzza magával,
és közbe határozott mozdulatokkal döcög elore, ritmusa a vonat rázkodásátol itt - ott megakad,
ilyenkor néha ő is megáll, felsóhajt, megvakarja az orrát, egy pillanatra enyhít arca kemény vonásain,
talán a régi jó bableves elfelejtett illatát próbálja ontudatlan lelke felidézni,
majd halad tovább rendületlenul...




De a hangyák nem ezért visítanak, hanem azért mert ez a természetük, és mert jol tudják, senki sem hallja őket.
.
 

sapira

Állandó Tag
Állandó Tag
Tabletta

Mindig amikor akarok valamit, meg kell közelítenem anyát és meggyőzni, hogy amit akarok az a javamat szolgálja és semmi bajom nem lesz belőle. Ez alól egyetlen egy helyzet a kivétel. Ha anya a gép előtt levelet ír, akkor bármivel próbálkozhatok meg fogja engedni.Így mentem el tavaly nyáron koncertezni hajnal 4-ig, vagy az isten háta mögött sátoroztam a barátaimmal két napig.
- Anyu... - kezdtem. Csak óvatosan, mondogattam magamban.
- Mi az kicsim? - kérdezte, de egyáltalán nem figyelt rám, csak csattogtatta a billentyűzetet.
- Szeretnék fogamzásgátló tablettát venni - hadartam el. Jó jel volt, hogy még mindig nem fordult felém.
A barátom és én nyaralás helyet egy romantikus estét terveztünk.
- Rendben, kicsim. - még most sem volt itt lélekben csak testben. - Ki a szerencsés?
- Thomas, a múltkori srác. - ezt is olyan gyorsan mondtam, hogy megbotlott a nyelvem vagy kétszer.
- Oké. Most hagy kérlek, hadd írjam meg a levelem. - itt lezártuk. Tudom, hogy csak percekkel vagy órákkal később fejezi be a levelét és csak utána kap a fejéhez, hogy mibe is egyezett bele. Mivel okos lány vagyok, nem vártam meg míg feleszmél, ezért elmentem fogamzásgátlót kiváltani. Épp, hogy csak kiléptem a házból és elkezdtem lemenni a lépcsőházban, amikor is anyukám ki rontott az ajtón.
- Kivel akarsz te lefeküdni? - kérdezte ordítva. - Ugye nem azzal a Thomas gyerekkel? Múltkor világosan megmondtam, hogy nem támogatom a kapcsolatotokat egy ilyen gyerekkel. Hiszen még csak 17 éves vagy, az a gyerek meg már 19 éves ráadásul hosszú haja van. Melyik férfinak van hosszú haja ezen a világon manapság? Miért jársz ilyen lehetetlen fiúkkal? - amikor anya belekezd a monológjába lehetetlen megállítani. - Másfél fejjel magasabb nálad kincsem, hát zsámolyon akarsz állni mikor megcsókolod? Ugye, hogy nem? Nagyok a fülei, aránytalanul nagyok, biztos gond van a hallásával is. Láttad az orrát, olyan horgas. Biztos zsidó? Zsidó igaz? A szemei meg kékek, kinek van barna hajhoz kék szeme...
Letelepedtem a lépcsőre és vártam, hogy anyu olyan 10-15 perc múlva elérje a kis lábujját és mind a ketten mehetünk a magunk dolgára.
Nos ha a fél világ nem is tudta meg, hogy én és Thomas mit tervezünk akkor csak az összes szomszéd és a felettünk illetve alattunk lakók.
Nem vettem tablettát és nem feküdtem le Thomassal...Anyu pedig nem enged be a szobájába mikor levelet ír.
 

only

Állandó Tag
Állandó Tag
[FONT=&quot]A jelenben megérett múlt

A felnőttek értetlenül bámulják a kiállítás egyik képét a Tölgyfába vájt ajtót melynek kilincs nyitotta misztériumát a gyerekek látják és megértik. Egy gyermek azonban más, mint a többi. A tekintete egybeforr a Nő tekintetével, akit csak ő lát, mosolyuk találásakor elénk tárul a Nő emlék képeinek jelenben beérett tanítása
[/FONT][FONT=&quot] ahol az elme elfojtott csarnokában egy kis test remeg. Csütörtök reggelre sikerült össze szednie minden bátorságát, felkapta cipőjét és rohant az ajtó felé, oly sokszor eltervezte már, de nem hitt magában. Lenyomta a kilincset, a kerítésen átugorva ruhája elszakadt. Rémült léptei a laza homokban nehézkesen haladtak, de végre elérte a falu szélét. A szégyen hajtotta és a vég vágya. Futása lelassult, az erdő szélénél a fájdalomtól összetörve a földre rogyott. Zokogott, nekidőlt a nagy tölgyfának, feszült testének fejét a térdére hajtotta és az utat nézte. Észrevett egy tükröt a földön.
Tudta mit kell tennie, szemét könnyeitől megtörölve mélyen bele nézett.
Vér bugyog az ereiből, elgyengült, még látta a tölgyfa levelét mely élénkebb a közelgő este világosságától. A fény elvakította a szemét, mely befogadja a kinyíló világ apró rezgéseit, felvillantva az élet röpke perceit. Megszabadult minden kósza, az elme béklyójából szabadulni nem tudó érzésektől. A lélek elhagyta a test zárt rétegeit megfeszíti fényét és elaltatja a hitetlen teremtőjét. Megértette létezésünk értelmét.

13 évvel később a lány riadtan ébred álmából, a lámpa után kap. A falon lévő tükörben felvillanó fényre mered, magát látja kislányként amint az ereit felvágja. Elindul az áramlat, emlékszik a halál közeli élményére, melytől újra álomba merül.
Péntek reggel a kislány anyukája simogatására ébredt. Csuklóján a seb nem látszott, azonban a tudástól nehéz test hosszan elnyúlt az ágyon. Érezte a fák lélegzetét a szellő erejét a nap élményét amint az a madarakat kíséri. A nővére barátjának háza előtt megállt, belépett és már nem fél. Megértette traumájának leckéjét és a létezése célját. A falon levő tükörre meredve a dimenzió kapui megnyíltak, észreveszi 13 évvel idősebb énjét, amint az őt nézi. A nő emlékszik már és látja amint a gyermek a férfi szemébe néz és rámosolyog - köszönöm, megbocsátok. Elértem a misztikum útjának elágazásához, az idáig vezető útra te kergettél. Hatalmas fény lett a szobában és a kislány belemerült a létbe.

Két nap múlva a férfit zárt osztályon kezelték miután felgyújtotta a házát. Azt bizonygatta, hogy megrontott egy kislányt, aki azután fénnyé változott. A család és a kislány létezésére utaló nyomot nem találtak. A leégett ház maradványai között találtak egy tükröt, aminek hátuljában egy kép volt, rajta egy tölgyfába faragott ajtó kilincs nélkül. A képet 13 év múlva egy kiállításon közzé tették.

A nő megáll a kép előtt és elkezd emlékezni a kerítésre, tükörre, az éjszakai álomszerű látomásra melyben magát látta gyermekként. Emlékszik már. Megjelenik a fény melynek sugarai belőle táplálkoznak, sugarai visszatükröződnek a misztikum titkos átjárójáról, a tudás felemelkedik, élni kezd, megtölti az elmét reménnyel és tudással. Ekkor Lelke a legmagasabb szintre ér melyen az ajtó kilincsét lenyomva belép a Tölgyfába és eggyé válik az Univerzummal.

Ezen a napon sokan belépnek az ajtón, egy gyermek azonban bezárja utánuk azt. A kulcsot egy könyv zárjába helyezi, melyet álomszerű látomásainkban csak mi nyithatunk fel.




[/FONT]
 

mkatus

Állandó Tag
Állandó Tag
A magvető

A fiúk izgatottan várták a nyaralás kezdetét. Vidáman ültek autóba, és hamarosan már a tenger felé vezető autósztrádán száguldottak a nyaraló felé.
A kora reggeli órákban nem volt nagy forgalom, a szemközti sávban főleg kamionok közlekedtek. Egyszer csak egy hatalmas csattanás hallatszott, és utána néma csend...

Az idős pap befejezte reggeli miséjét a templomban, és megszokott útvonalán indult vissza lakhelyére. Hosszú évek óta mindennap megjárta ezt a rövid utat. Még az a pár lépcsőfok sem jelentett neki akadályt, ami az úthoz tartozott.
Nem sietett, igaz kora miatt már nem nagyon tudott sietni. Egyik reggel aztán mégis megtörtént a baj. Valamiben megbotlott, és elesett. Hamarosan a városi kórház baleseti osztályára szállították...

Az idős papot egy kétágyas szobában helyezték el. A másik ágy üres volt, de nem sokáig. Fiatal szobatársat kapott, aki autóbalesetet szenvedett, és alig volt ép csontja. A fiatalember napokig meg sem szólalt. Nem beszélt az orvosokkal, sem az ápolókkal, a szobatársát meg egyszerűen levegőnek nézte. Nagy fájdalmai lehettek, mert amikor ébren volt, halkan nyögdécselt, ha elaludt, álmában hangosan jajgatott.
A pap tehetetlenül nézte fiatal szobatársát, és nagyon sajnálta. Elhatározta, valahogy szóra bírja a fiút. Feltűnt neki, hogy senki sem látogatja, pedig már jó pár napja itt fekszik. Hozzá mindennap jöttek paptársai, ellátták olvasnivalóval és friss gyümölcsökkel.
Megenni nem tudta azt a sok-sok gyümölcsöt, amit kapott, ezért a nővérektől mindig küldött a szomszéd ágyon fekvő fiúnak. A fiú nem utasította el a gyümölcsöket, de meg sem köszönte. Pár nap múlva az idős pap bot segítségével már tudott sétálgatni.
Egyik este a fiú ágya felé sétált, leült az ágy melletti székre, és halk nyugodt hangon beszélni kezdett hozzá. A fiú sokáig hallgatott, majd hangosan zokogni kezdett. A pap türelmesen várt, hagyta a fiút sírni, és csendben adogatta kezébe a papírzsebkendőket.
Sok idő telt el, amíg a fiú megszólalt. Először akadozva, majd folyamatosan beszélt.
Szavaiból, mondataiból lassan kikerekedett eddigi élete, a szörnyű tragédia minden részlete, a jó barát halála.
A pap megtudta, hogy szüleit nem ismeri, intézetben nevelkedett. Jó eszű gyermek volt, így munka mellett tovább tanult. Munkahelyén ismerte meg későbbi barátját, akivel nyaralni indultak. Sajnos egy kamion keresztezte útjukat, és a balesetben barátja szörnyethalt.
A fiú elmondta, hogy ateista lévén idegenkedett az idős paptól, de mindennap látta, hogy mennyi szeretet kap paptársaitól. Eleinte nem tudta hová tenni a dolgokat, de ahogy teltek a napok, úgy váltotta fel az idegenkedést a csodálkozás, majd a tisztelet.
Tisztelni kezdte betegtársát, mert hallotta másokkal beszélgetni és rájött, hogy milyen nagy tudású ember.
A beszélgetés közelebb hozta a két lábadozó beteget. A fiatalembernek ezernyi kérdése volt az idős pap felé. Ő pedig végtelen türelemmel válaszolt és magyarázott.
Így teltek a napok, a hetek, amikor a fiú egy egyszerű kéréssel fordult az idős paphoz.
- Atyám, szeretnék megtanulni imádkozni. Kérem, legyen a tanítóm!
- Az idős papot nem érte váratlanul a kérés. Valahol a lelke mélyén tudta, érezte, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat, és a sok-sok beszélgetés meghozza a gyümölcsét.
A fiú lelkében elvetett egy piciny magot, amely most növekedésnek indult.
Mosolyogva válaszolt a fiúnak.
- Örömmel leszek a tanítód. Akár már most elkezdhetjük a tanulást.
Keresztet vetett és hangosan elkezdte az imát: Miatyánk, ki vagy a mennyekben,...
 

only

Állandó Tag
Állandó Tag
Az örök szerelem

Az augusztusi csillagos ég varázslata alatt mintha 2011 a szerelem éve lenne. Tom átölelt. A szemembe nézett, megsimogatta arcomat és ajkával megérintette ajkam forró vágyakozását. Ez volt szerelmünk utolsó csókja, de nem tudtam. Bárcsak megállíthattam volna az időt és újra kezdhetnénk, rágódásomból egy tündér felriaszt. – segíthetek neked. Csak mondj egy dátumot. – Zavarodottan álltam, -2005 nyár- , buggyant ki számon.

2005 nyara van. Az iskola folyosójának fordulójában valaki elsodor lendületével – ne haragudj- mentegetőzik, és valami furcsa bizsergést érzek. –Tom vagyok – nyújtotta kezét. Jóképű, magas, izmos és kék szemű, gyerünk ne hagyd ki biztatott a belső hang. –Így szoktál ismerkedni Tom?- és mind ketten nevettünk ezen, még négy hónappal később is felemlegettük a vacsoránál. –Későre jár- mondtam, - haza vinnél? - . De nem, nem ezt akarom, vele akarok lenni és szeretkezni, ötlött belém a felismerés. Éjjel két óra van, a hó ropog a talpunk alatt amikor az ajtóig kísér, megcsókol. Bemegyek. Pár perc múlva kopogtatnak, - nem indul a kocsim – állt az ajtóban Tom. Éjjel 3 óra van, a szoba falán táncoló kandalló tüze között elkábulok.
6 évvel később (2011) szerelmünk nyara még mindig tart, csak egy autóbaleset választja el. Ekkor az utolsó augusztusi csillagos ég varázslatára gondolok és mintha megállt volna az idő, amikor Tom átölelt. A szemembe nézett, megsimogatta arcomat és ajkával megérintette ajkam forró vágyakozását. Ez volt szerelmünk utolsó csókja, de nem tudtam. Bárcsak megállíthattam volna az időt és újra kezdhetnénk, rágódásomból egy tündér felriaszt. – segíthetek neked. Mondj egy dátumot. – Zavarodottan álltam- 2005 nyara- buggyant ki számon.

2005 nyara van. Az iskola folyosójának fordulóban valaki elsodor lendületével – ne haragudj- mentegetőzik, deja vu érzésem van. Emlékszek, és tudom, hogy az autó baleset elválaszt minket. Ezért 6 évvel később a végzetes estén nem ülünk autóba, otthon maradunk, de Tomnak szívrohama van. Ekkor megjelenik a tündér. –a sorson nem változtathatsz, fogadd el és a következő életedben ott leszek, segítek- Megértettem,te nem vagy itt. Mint a fákat ébresztő tavaszi szellő, megérintesz mindenemet, de nem érlek el. Ölelnélek, de ölelésem a semmibe vész. Szerelmed vihara letöri ágaimat, azonban te már más tavaszból tekintesz reám. Ekkor én is szellővé váltam.


<!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:TrackMoves/> <w:TrackFormatting/> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <w:punctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:DoNotPromoteQF/> <w:LidThemeOther>HU</w:LidThemeOther> <w:LidThemeAsian>X-NONE</w:LidThemeAsian> <w:LidThemeComplexScript>X-NONE</w:LidThemeComplexScript> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w:DontGrowAutofit/> <w:SplitPgBreakAndParaMark/> <w:DontVertAlignCellWithSp/> <w:DontBreakConstrainedForcedTables/> <w:DontVertAlignInTxbx/> <w:Word11KerningPairs/> <w:CachedColBalance/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> <m:mathPr> <m:mathFont m:val="Cambria Math"/> <m:brkBin m:val="before"/> <m:brkBinSub m:val="--"/> <m:smallFrac m:val="off"/> <m:dispDef/> <m:lMargin m:val="0"/> <m:rMargin m:val="0"/> <m:defJc m:val="centerGroup"/> <m:wrapIndent m:val="1440"/> <m:intLim m:val="subSup"/> <m:naryLim m:val="undOvr"/> </m:mathPr></w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" DefUnhideWhenUsed="true" DefSemiHidden="true" DefQFormat="false" DefPriority="99" LatentStyleCount="267"> <w:LsdException Locked="false" Priority="0" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Normal"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="heading 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 7"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 8"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="9" QFormat="true" Name="heading 9"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 7"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 8"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" Name="toc 9"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="35" QFormat="true" Name="caption"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="10" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Title"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="1" Name="Default Paragraph Font"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="11" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtitle"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="22" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Strong"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="20" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Emphasis"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="59" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Table Grid"/> <w:LsdException Locked="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Placeholder Text"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="1" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="No Spacing"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light List"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Revision"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="34" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="List Paragraph"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="29" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Quote"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="30" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Quote"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 1"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 2"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 3"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 4"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 5"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="60" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Shading Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="61" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light List Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="62" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Light Grid Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="63" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 1 Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="64" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Shading 2 Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="65" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 1 Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="66" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium List 2 Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="67" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 1 Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="68" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 2 Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="69" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Medium Grid 3 Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="70" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Dark List Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="71" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Shading Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="72" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful List Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="73" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" Name="Colorful Grid Accent 6"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="19" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtle Emphasis"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="21" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Emphasis"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="31" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Subtle Reference"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="32" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Intense Reference"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="33" SemiHidden="false" UnhideWhenUsed="false" QFormat="true" Name="Book Title"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="37" Name="Bibliography"/> <w:LsdException Locked="false" Priority="39" QFormat="true" Name="TOC Heading"/> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-priority:99; mso-style-qformat:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin-top:0cm; mso-para-margin-right:0cm; mso-para-margin-bottom:10.0pt; mso-para-margin-left:0cm; line-height:115%; mso-pagination:widow-orphan; font-size:11.0pt; font-family:"Calibri","sans-serif"; mso-ascii-font-family:Calibri; mso-ascii-theme-font:minor-latin; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-theme-font:minor-fareast; mso-hansi-font-family:Calibri; mso-hansi-theme-font:minor-latin;} </style> <![endif]-->Nem rég nálam járt a tündér, és ezt a történetet mutatta meg. Érdekes, 2011 nyarán találkoztam Tommal, nekem jött a suli folyosóján. 7 év telt el azóta és boldog házasságban élünk, van 2 gyermekünk.
Most már tudom, mindennek oka van, de attól még fájhat.[FONT=&quot]

[/FONT]
 

Parr

Állandó Tag
Állandó Tag
A titokzatos idegen, aki tegnap érkezett a városkába, és az egyetlen itteni hotelban szált meg, most
városkörüli útra indult.

poggyásza nem nagy, bátran az egészet a hátára kapja, és uccu neki, belevág az adando utcácskába.
Felmegy az erdős dombra, majd leul egy fa tobébe, és meditál.
- közben majdnem elalszik.
Megvárja, míg bekopogtat hozzá az érzés, hogy egyedul van, majd előveszi a zsákjában cipelt 11 aranyrudat, és szépen elássa oket.
- egyet külön a többitől, és visszatér a szálására.
másnap elmegy megint leül a domb tövénél, elrágja az uzsonnáját, és meglát egy fiatalasszonyt, aki nagy élvezettel valamiféle pirosborítású könyvet olvas.
Elémegy és megkérdi, -
- az egyik barátom azt mondta, hogy erre felé találhato a világ legvénebb fája, nemhallott róla?
- a lány zavartan felnéz az olvasmányábol, először megijed az idegentől, de aztan elszál a félelme.
ránéz az arcára, hullámos fekete hajába néha belekap a szél, és kárognak a varjak.

- kérem?
nem értettem pontosan hangja csengésének értelmét, ugyanis bele voltam temetkezve olvasmányom eddigi legizgalmasab részébe, tudja, mikor a sátán megérkezett a városkába, és elásta tizenegy rúd aranyát
- Kegyed azt a Paulo konyvet majszolgatja, amelyik démonoktól hemzseg?
Igen, azt.
bár én a kisasszony helyében kitolnék ám az ördöggel.
nem vinnék el egy rúd aranyat sem, de az eggyik aranyrudacskából letornék egy darabot, a tobbit meg visszaásnám.
lehet hogy egész életem anyagi költségeit nem fedezné, de azért egy kis időre csak elkoltozhetnék párizsba.
és nem kéne gyilkosságrol tekergetnem már így is küllözésre szoruló kerekeim.
-De vajon mit szólna ha most maga előtt állna az a Sátán, és ön lenne a történet átéloje?
és egyébként is még csak a könyv elején tarthat, tessen végig olvasni, aztán azután fondorlatoskodjék.

Ekkor egy nagyot fújt az ördög,
mire a lány kezéből kirepült a könyv, és a legközelebbi fa egyik ágára került az olvasó legnagyobb megrökönyödésére.

- Ki a fene maga és mit akar , kérdezte a lány.

Én csak egy vándor vagyok és csavargó, aki a világ legöregebb fáját keresi,
jöjjön, segítsen benne, neféljen nem marad megjutalmazatlanul.
- De mi lesz a könyvemmel?
mire visszatérünk, a varjak lehozzák.
- ön már olvasta?

erre a kérdésre az idegen csak mosolygott,
és elkezdett dudorászni valami dal félét, melyből egy foszlány megragadt a lány fejében:
_a Föld gömbölyű és csak forog, forog, forog_





-
 

Parr

Állandó Tag
Állandó Tag
A fiú leült egy padra a reptér várócsarnokában. Nézte a távolrol nyuzsgo tömegnek tűnő embereket.
Hol kissebb holl nagyobb csoportokba lépkedtek elore.
Belegondolt hogy végre itt ül ebben a teremben, kezében az álmait jelento jegy, és hogy mennyi kaland és tapasztalás fog az elkovetkezo hetekben rá várni.
Elővette a táskájából a vörös bort, amelyet most nem rég vett az egyik vámmentes boltban, és megkóstolta.
általában nem szerette a bort, a fanyarkás savanykás kesernyés íze miatt, de ez az érzés az elso néhány korty után elszáll, és utána már csak puhul a világ.
Tehát mosd is megkóstolta, és nem esett neki rosszul.
A repulore még legalább két órát kell várnia, addig valahogy el kell csapni az időt.
Egy kis idő elteltével le ült mellé egy öregebb nem tul elegáns öltozetben lévő ember.
Megkérdezte tőle hogy nem e ad a borábol.

Oda nyujtotta felé.

- Jo fajta, az első korty után máris kijelentette az öreg.
hova készul?

- a fiú megmondta neki hogy Párizsba

Az szép város, biccentett az ember.
azt tudod hogy
nem csak egy párizs létezett?
és Eiffeltoronyból is van legalább három.

-Hogy hogy három? kérdezte a fiú

Hát pl. volt egy a régi Szovjet únióban is,
nem messze Sztavropoľtól a déli sztyeppék vidékén. Az volt az Orosz Párizs.
Felhúztak ott egy Eiffel tornyot is, de sokkal kissebbet mint a valódi.


Minden évben kituntettek néhány embert példás munkásságáért és magatartásáért, akiket egy párizsi jutalomúttal
jutalmaztak meg.
Csakhát volt benne egy kis huncutság...
Nem merték őket elküldeni az igazi Párizsba, nehogy esetleg ottmaradjanak, vagy beszervezzék oket a franciák, hát építettek maguknak egyet.
Naggyábol az igazira hasonlított, csak kissebb Eiffel toronnyal, több koldussal és magassabb árakkal.
az ottlakóknak, és dolgozóknak csak franciául lehetett beszélniuk, és a jó polgárok megnyugvással konstatálhatták hazafelé a repülőn ülve, hogy az a párizs sem a világ kozepe.
Azóta már ledöntötték az egészet,mert egy Holland ujságíro rájott a turpisságra, ők meg nem akartak szégyenben maradni...
de a toronybol még valami megmaradt.

Húzott megint egy jót a flaskából, megnyalta a száját és ismét dicsérni kezte a bort.

Jó ez a bor, he?
 
B

baggins

Vendég
Visz a vonat, ütemesen kattog a sineken. Kedvetlenül támasztom a folyosón a korlátot. Természetjárókkal utazom az NDK-ba. Én vagyok az egyetlen, aki külön városból jött. A többiek mind ismerik egymást, én senkit. Véletlenül kerültem a csoportba. Eljöttem, mert egy lehetőség távol lenni egy megromlott házasságtól. Egy hétre elmenekültem otthonról. Nem érdekel a társaság, nem érdekel a program. Egyszerűen ki akarok szakadni kis időre a mindennapokból. Bámulom az ablak előtt elfutó tájat, de nem jut el az agyamig amit látok. Makacsul dúdolok egy dallamot, csak úgy hang nélkül belül: Vangelis Himuszát dúdolom. Elringat a monoton zötyögés. Nemsokára átlépjük a Cseh–német határt. Folyó, két oldalán magas hegyekkel. Ismerem ezt a vidéket, már sokszor jártam erre motorral. Vonatról más minden. Több idő jut nézelődni, mint vezetés közben. Az Elba partján kanyarognak a sinek. Magyar szívnek zordon ez a táj, de én szeretem. Illik is a hangulatomhoz. Megérkezünk Bad Schandauba. Itt kell leszállni. Szászsvájcnak hívják ezt a környéket a németek. Csendben ballagok a csoport után. Én vagyok a sereghajó. Még jókora gyalogút felfelé a hegyek közé, amíg a turistaházhoz érünk, ahol a szállásunk lesz. Németes precizitással rendben tartott házak közt visz az utunk. Aztán elmaradnak a házak, és csak a fenyőillatú susogó erdő vesz körül. Az aszfaltút is észrevétlen váltott át erdei gyalogútba, azt sem tudom mikor. Nem lett jobb kedvem, de áthat a hely pozitív kisugárzása. Mindig szerettem az erdőt, és bárhol otthon tudom érezni magam, ha erdőben vagyok. A csoport már fáradt a sétától. Az Elba parti vasútállomástól vagy háromszáz méteres szintkülönbséget jöttünk fel. Alföldi gyerekek, nem szokták a partot. Engem meg sem szuszogtat. Én a Bükkben szoktam túrázni, nem zavar a szintkülönbség. A fák közül hirtelen bukkan elénk az üde-zöld tisztáson álló takaros faház. Itt lesz hát az otthonom egy hétre. Emeletes faágyakon fogunk aludni, és vegyesen, fiúk, lányok. Remélem, nincs horkolós a csapatban. Elpakolászunk, aztán a társaság nagy része lepihen, mert fáradtak. Én még kisétálok egy kicsit, felderíteni a közvetlen környéket. Magányra vágyom. Hát most megkaptam, amire vágytam. Ballagok a puha fenyőtűszőnyeggel borított jó szagú ösvényen. A nap leáldozóban. Azért még megyek. Öreg homokkő hegyek tömbjei vörösen visszhangozzák a lenyugvó nap fényét. És a kanyar után kitárul a táj! Alattam, az alkony lila árnyaiba burkolózva, sejtelmes párával a felszínén ott a nagy folyó, az Elba. Sokszor láttam már, de nem ilyen magasból, csak amint a motorral elsuhantam a folyóval párhuzamosan futó úton. Ez most egészen más. Már kezdek örülni, hogy eljöttem. A másnapok ígérete elindul a gondolataim közt. A távolban, ahol az Elba nagy kanyart ír le, büszkén emelkedik a meredek szikla tetejére épült erődítmény, a Kőnigsteini vár. Tervbe van véve egy gyalogtúra oda is. Csillagfényben érkezem vissza a házhoz. A többiek nagyrészt már alszanak. Bebújok én is az ágyamba, és eléalszom a másnapnak.
 

Imoran

Állandó Tag
Állandó Tag
A Vándor

A Vándor

Nicsak, nicsak, kit látok közeledni az úton! Oh, igen,rég nem látott utazó az,aki most visszatért. Jer beljebb, pihend ki magad! Tudtam én, jó Tanítvány lévén visszavezet még az utad hozzám. Ülj le, kérlek, és fogadd el öreg Tanítód szerény vacsoráját.
Fáradtnak látszol, mint aki nagyon nagy utat tett meg. Az arcod csalódottságot tükröz, a mozdulataid nem oly ruganyosak, mint rég. Mondd hát, merre jártál az elmúlt emberöltő alatt? Nagy terveid voltak, emlékszem. Az Emberek közé akartál jutni mindenáron. Álmaid voltak, amelyeket velük akartál valóra váltani. Igen, jól emlékszem. Át akartad ölelni az egész világot. Boldog voltál, hogy boldoggá teheted majd az Embereket. Olyanokat, akiknek eddig nem jutott ki a boldogságból. Oh, igen, fiatal voltál. Pedig hányszor intettelek, ne az Emberek közé menj. Ugye te is emlékszel?
Valamikor, hajdanán engem is lenyűgöztek. Mosolyognak, álmokat szőnek, együtt dolgoznak egymásért. Igen, engem is vonzott ez az élet, ahogyan téged is. Az Emberek vonzzák az olyanokat, akik adni akarnak. Lám, te is feléjük vetted az utad. Mesélj hát, amit kerestél, meglelted-e köztük? Amit tudni akartál, megtanultad-e tőlük?Mesélj hát kérlek!
...Szótlan vagy, drága Tanítványom. Arcodon fájdalom tükröződik, és szemeid könnygyermekekkel terhesek. Hová réved tekinteted, hol járnak gondolataid most, amikor megtértél utadról, és megpihensz végre? Érzem: végtelen szomorúság és fájdalom tölti meg egész lényedet. Az Emberek világa tette ezt veled? Nem kívánják már mindennél jobban a szeretetet, az odaadást? Ó, dehogynem! Hiszen látom én, mi az, ami marja a szíved. Bizony, hogy elfogadják, ha valaki ad nekik a lelkéből egy darabot. Könnyes szemmel, mosolyogva néznek rá, ahogy rád is néztek. Áhítozva nyújtják kezüket, ahogy feléd is nyújtották, és bizony örömmel fogadtál el nyílt őszinteséged. De amint megkapták, szörnyű változáson mentek át. Sarkon fordultak, és szíved darabkájával rohanvást tűntek el a tömegben. Ugye így történt, drága Tanítványom?
De volt még benned erő bőven, hát segítettél újra, másokon, de ők is így tettek. Eltűntek ajándékoddal a röhögő tömegben. Mind így tettek veled. Kivétel nélkül mind áhította a nyíltságodat, elfogadta, azután a szemed előtt változott át vihogó szörnyeteggé. Végül körülfogtak, és hangosan röhögve nézték, ahogy elszorult torokkal, kérdőn nézel körbe.
Igen, nagyon is el tudom képzelni, milyen kétségbeesetten kerested azt az Embert, akihez elvándoroltál ilyen irdatlan távolságból. Kerested azt az Embert, aki kér és elfogad. Kerested azt az Embert, aki örül, ha kap és még annál is jobban, ha visszaadhatja egyszer. Kerested azt az Embert, akinek a jóságáról és vendégszeretetéről legendák keltek szárnyra. Hát igen, kedves Tanítványom, megdöbbentél azon, amit találtál. Nem is maradtál ott sokáig gondolom, hisz miért is maradtál volna? Ez az Ember nem az, akiről a mesék szólnak, nem az, akiről a dalok zengenek. Ez mind ámítás, talán önámítás. A hazugság az egész világon ismert dolog, de az Emberek saját maguknak is hazudnak. És ami a legrosszabb: ezt észre sem veszik.
Hiába akarnád felnyitni a szemüket, hogy lássák az igazságot, valós önmagukat; képtelenek rá. Egytől-egyig egy saját maguk szülte álomvilágban élnek és éppen ezért jól megvannak egymással. Olyanok, mint két vak szörnyszülött, akik egymás szépségét dicsérik. Az érző Emberről szóló legenda is csak agyuk elzárt részében létezik, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy ott is maradjon. Ha bárki megpróbálná ezt a mesét a valóságban keresni, azt őrültnek tartanák és áttaposnának rajta. Ahogy rajtad is áttapostak.
Segíteni rajtuk? Hidd el, reménytelen. Sokan próbáltak már tükröt tartani eléjük de ők csak összetörték a tükröket, a segíteni akarókat kinevették, aztán kővel megdobálták. Olyanok, mint az állatok. Valahol, egészen mélyen van bennük valami gonosz, ami védi saját létét, és amit kiirtani sem lehet, mert része az emberi létnek.
Persze vannak kivételek. Ők azok, akik mindezt tudják magukról. Ők azok, akik az egész Emberiség nevében szégyenkeznek. Ők örök magányra ítéltettek. Kevesen vannak. Ők a leggyengébbek. A többiek szerint ezek az „emberek” a Pokolra jutnak, mert nem hisznek semmiben. Pedig hisznek... Nem bálványokban és istenekben, nem sikerekben és nem is a lehetőségek korlátlan kiaknázásában. Egymásban hisznek. Kilépve saját énjük álomvilágából egymást keresik. Csak néhányan találnak társaikra. A többiek elpusztulnak, mint a hal, amelyik kiugrik a partra tisztább tavat keresve. Őrültségnek tűnik, igaz?
Tudod, drága Tanítványom, rájuk – kevesekre – gondolok akkor, amikor azt mondom neked: mégsem jártál hiába az Emberek között. Elbújva egy odúban, vagy egy fa sűrű lombjai között, vagy olyan helyeken, ahol nem is gondolnád, biztosan felvillant egy szempár, mely téged látott. Olyan „embereknek” adtál reményt, akiket talán nem is láttál. Akik már nem Emberek.


Vége

Írta: Imoran (2005)
 
Oldal tetejére