Elfogattam magamat az ásotthalmi úton

Tizenkét perc. Ennyi kellett, hogy az ásotthalmi úton menekültként elindulva begyűjtsenek a rendőrök, hogy a fél világot áthajózó-átgyaloglókkal együtt végigjárjam azt az utat, ami Magyarországon egy menekültre vár, ha már a hatóságok látóterébe kerül.

Magyarul odadobott beszólásokkal, a végtelen áradatban közönyössé vált arcokkal, valamint sok emberi és kevésbé emberi gesztussal is találkoztam a rendőröknél.
Fizikai erőszak nem volt, és ez volt a legfontosabb tapasztalat: a rossz ellátási körülmények és egy börtönnek látszó rövid bezárás ellenére nem a rettegés volt a meghatározó. Persze ennek magától értetődőnek kellene lennie, de legalább ennek örüljünk. A gumibot még csak fenyegetően felemelve sem került elő a Röszkén és Vámosszabadiban töltött másfél napom alatt. Bár a röszkei reggel azért durvára sikerült.

Láthatóan azonban nincsen kormányzati szándék a körülmények javítására. Feltűnően hiányoznak a karitatív szervezetek, és tolmácsra is szükség volna. A rendőrség munkája is könnyebb lenne, de úgy tűnik, ők is inkább magukra vannak hagyva a feladattal.

Ismerjék meg Georgij Kulakovot
A kezdet egyszerű: csak el kell indulni azon az úton, ahol a legtöbb menekült Ásotthalom felé megy Szerbiából. Elég egy hátizsák, egy baseballsapka, és már kész is van a menekült. Annyi rendőrautó járja már ezt az utat, hogy aki itt van, azt nappal garantáltan begyűjtik. Én menekültként már biztosan az úttól beljebb mennék, ha el akarnám kerülni a rendőröket, bár lehet, hogy a fáradtság és a tudat, hogy már az EU-ban vagyok, végül mégis kiterelne az útra. A menekültek láthatóan nem is akarnak elbújni – ha elkapják őket, elkapják, ha nem, továbbmennek, insallah.


Az elmúlt hónapokban egyértelműen a szíriaiak vezették a menekültlistát – pontosabban többnyire kurdok, akik hiába jöttek Észak-Szíriából, egyre inkább egyszerűen Kurdisztánt mondanak –, aztán megjelentek az afganisztániak, pakisztániak, bangladesiek, és mostanra az afrikaiak, méghozzá leginkább nyugat-afrikaiak: Ghána, Szenegál, Nigéria, Mali.

A saját menekültem megformálásához csak Közép-Ázsia jöhetett számításba, de olyan, hogy azzal nyelvi okokból se bukjak le az első tolmács kérdésére vagy akár az első baráti menekülttárs köszöntésére.

Ezért esett a választás Kirgizisztánra: az emberek többsége nem tudja, hol van – legalábbis az engem tologató rendőrök közül szinte senki sem tudta –, viszont olyan migránskibocsátós neve van. Előnye még, hogy a Szovjetunió széthullása után maradt ott egy kevés orosz, tehát az sem furcsa, hogy kirgiz állampolgárként nem tudok kirgizül, csak oroszul. Egy okkal több, hogy eljöjjek.

9578249_4676b2d60524ae6ce3f76e576f482426_wm.jpg

Így született meg Georgij Kulakov, aki a Szovjetunió összeomlásával lett határon túli orosz. A történet szerint Kirgizisztánt valójában már 2012-ben elhagyta, Oroszországba ment, ott viszont kirgizként kezelték, állampolgárságot nem kapott, kirgiz útlevele lejárt, közben a rendőri korrupció elleni tüntetésen is részt vett Krasznodarban, amiért a haverjait már bevarrták. Szóval, úgy érezte, nincs más választása, mint lelépni. Ukrajnán keresztül nem tehette a donyecki szakadárok miatt, így maradt a konszolidáltabb szakadár Abházián, Grúzián át Törökország, ahonnan már a klasszikus útvonalon jött.

Na, ez a történet senkit sem érdekelt. „Nationality? – Kyrgyzstan!" – szinte az utolsó pillanatig ilyen párbeszédekkel haladtam a németországi továbblógás lehetőségét jelentő papír megszerzéséig.

Elvész a szabadság
Valójában már három perc után azt hittem Ásotthalomnál, hogy begyűjtenek, de az első rendőrségi kisbusz elszáguldott mellettem. Már tele volt. Csak az újabb fordulókor ugrott ki mellettem a maszkos gumikesztyűs rendőr: „Nationality? – Kyrgyzstan!"


„Passport? No passport? Come, come, no problem” – és már fenn is voltam a kisbuszon. Igyekeztem tudatosan kicsit zavart és értetlen arcot vágni, mint aki nem tudja, hogy most mi lesz vele, de aztán rájöttem, hogy zavart és értetlen az arcom, mert nem tudom, hogy mi lesz velem.

„Na, itt a média, a kurva anyját” – morogták a kisbuszban a maszkos, gumikesztyűs rendőrök, amikor a következő gyűjtőpontnál meglátták, hogy egy lengyel stáb kérdezgeti a két rendőr társaságában várakozó afrikaiakat. A tévések nem zavarogtak, együttműködően odébb léptek, amikor a rendőrök terelésbe fogtak.

A busz meg is telt a csoporttal, magától ment mindenki, a „come, come, befelé” csak a forma kedvéért hangzott el a rendőr szájából.

Húsz perc múlva már a két toi-toi vécével és két kukával felszerelt buszmegállóban, azaz az ásotthalmi ideiglenes gyűjtőponton voltunk: Ghánából, Szenegálból, Maliból, Pakisztánból, Afganisztánból, Szíriából – Kurdisztánból – és persze Kirgizisztánból.

Tévé előtt morcosabb a rendőr
A hangulat osztálykirándulás-szerű volt. A csoportok egymás közt csevegtek, amikor begördült egy újabb adag menekült, már ismerősként köszöntötték őket: „Hello Senegal, hi Nigeria!” Pár gyerek futkározott, a rendőrök közben vizet és szendvicset osztogattak – amíg az egyik el férfi el nem dobta a kuka felé.

„Hé, Ghana man! Hungary, no Hilton hotel! Hungary food, water, love, te meg eldobod a kaját?” – a rendőr szavaira bocsánatkérőn intettek a ghánai csoport tagjai. Méltatlankodása után pár perccel ugyanez a rendőr kézen fogva sétált egy hároméves forma ghánai kisfiúval, kedvesen megcirógatta a fejét. Fertőzéstől való aggódásnak, idegenkedő távolságtartásnak nyoma sem volt. Maszknak és gumikesztyűnek sem.

Ekkor érkezett be, egyszerre, a nagy busz és a lengyel tévések. Lehet, hogy véletlen egybeesés, de a rendőrök a kamera megjelenésekor sietve felkapták gumikesztyűiket és maszkjaikat, majd szigorú hangon mindenkit állampolgársági csoportok szerint sorba állítottak.

Már amennyire sikerült azonosítani az országokat a bemondások alapján.

Egy szegény kurdisztáni öregúr Kulakov Kirgizisztánja miatt innentől jó ideig kirgiz volt a rendszerben. Tiltakozott ugyan, hogy az másik ország, de letudták egy „jól van, menjél már befelé”-vel.

Baszd meg van, fuck you nincs
Amikor újságíróként kérdeztem korábban a rendőröket, hogy hova kerülnek a busszal a menekültek, azt mondták, Röszkénél egy hangárba. Mostanra már az autópályáról is látszik, hogy a hangár a múlté: három sorban nyitott katonai sátrakban helyezik el 12–24 órára menekültek százait.


A rendőrök nagyrészt magyarul beszélnek mindenkihez, a kulcsszavakat angolul mondják, a dolog nagyjából működik. Nem mintha a rendőröknek lett volna választásuk, volt amelyikőjük abban sem volt biztos, hogy a sit down, az ülj le. A nyelvi képzés mellett – ami nem csak a menekültek miatt kéne – nem ártana valami országismertető gyorstalpaló sem.

Persze tolmács is lehetne a helyszínen, legalább arab és angol, de ottjárttamkor nem volt.

Leszállva a buszról a hozzávetőleges regisztrálás idejére a parkoló részen várakoztunk félszázan. Ötven méterre 15 rendőr, 6-7 mikrobusz, arrébb néhány nagy, civil cégektől bérelt busz állt, mögöttünk a nyomasztó sátortábor, de még nem értünk rá a körülményekkel foglalkozni.

„One line, egy sorba, istenem, nem lehet, hogy ennyire hülyék vagytok” – mondta egy készenlétis, ami sértő, de én betudtam konfliktusmentes feszültséglevezetésnek. Fuck you-t, egyszer sem hallottam, bár ettől még értik a menekültek, ha rájuk tesznek megjegyzéseket.

Bosszantó, hogy a magyar szövegekben folyamatosan benne van ez a lehülyéző duma, ami miatt a hozzáállás óhatatlanul lekezelővé válik. Nem üt senki, nem fenyeget – és nyilván ez a legfontosabb –, de azért inkább terelt állatnak éreztem magam, nem embernek.

Pénisz, big?
„Odanézz már, ez egy menekült? Figyelj már, hogy ki van gyúrva!” – a majdnem kétméteres szenegáli fickó valóban kilógott a sorból, de már hozzászokott a rendőri stíröléshez. Már a buszmegállóban az egyik pocakos rendőr is azt kérte, mutassa meg a hasizmát – igen, kockás –, így most is csak mosolygott.

„Pénisz, big?” – na, ez a kérdés láthatóan túlment a szokásoson, a szenegáli srác is értetlenül nézett, hogy most tényleg jól hallotta-e. A rendőr a rossz vicc elütése helyett inkább fokozta és alkarját mutogatva magyarázni kezdett: „A faszod is nagy, long cock?"

Szerencsére megmutatnia azért nem kellett a szenegálinak. Helyette inkább elmondta tervét, hogy bokszoló lesz Németországban, négy éve sportol. Van egy magyar barátnője. Esetleg érdemes itt maradnia?

És ekkor megkapta az egyik rendőrtől azt az összefoglaló választ, aminek hallatán majdnem kiestem a szerepemből:

„Hungary, no money. Orbán Viktor.”

A szenegáli aligha tudta, mit jelent, hogy orbánviktor, a lényeg, hogy nem éri meg itt maradni.

Röszke felér egy mélyütéssel
Ezután a nevek bemondása nélkül, pusztán állampolgárságunkat/nemzetiségünket megadva kaptunk egy karszalagot. "99362 kirgiz" – ez lettem én, és egy lendülettel kirgiz lett az apám korú kurdisztáni öreg is. „Kurdistan, no Kyrgyzstan!” – de leszarták.


A 9-es sátrat kaptuk. Addig csak fél szemmel néztem az oldalak nélküli udvari tusolót, a két toi-toi vécét, a távoli hangárt és a hosszú sorban álló sátrakat.

Naivan katonás rendben álló ágysorokra számítottam, helyette viszont porfellegben úszó sátorban szétdobált rongyokat, szivacsokat és néhány rácsos ágyat találtam.

Hiába olvastam náci és szovjet lágeres túlélőkönyveket, hogy le kell csapni arra, ami van, bambán néztem körbe még néhány fanyalgóval együtt, míg az élelmesebbek összeraktak maguknak valami használhatót a romokból.

Sokan inkább a sátrakon kívül telepedtek le, azzal, amijük volt, vagy ami plédet szereztek. Úgy láttam, valaki kis sátrat is kapott a gyerekeinek.

Én inkább csak leheveredtem a kitaposott fűre, porra, és próbáltam kitalálni, hogy lehet itt kibírni. Aztán, amikor túl voltam a szörnyülködésen, és egy kövekkel szívesen dobálózó kisfiú is célba vett, az esőtől tartva inkább elfoglaltam egy sátor szélén fekvő raklapot valami ronggyal. „Szerencséd van, ott egy hálózsák is” – bökött a kétes halomra egy afrikai asszony. Akkor még nem hittem, hogy az éjszaka még azzal a hálózsákkal is megbarátkozom, pedig de.

Ember az undok arc mögött
„Hű, de büdösek vagytok” – vonult el egy rendőr a sátrak mellett, ami azért nem volt jó fejség, elvégre a körülmények olyanok, hogy nehéz diplomáciai fogadásra alkalmasnak maradni, és ennek ellenére még az sem volt igaz, hogy különösebben büdös lett volna.

De ez megint csak magyarul hangzott el, ha megkérdeztek egy rendőrt, hogy hol lehet pelenkát kapni, akkor mutatta, hogy a tábor túlsó felén. Egy másik esetben egy afgán család kért ételt, mire

a tábor szélét őrző két rendőr először letudta egy „maradjál, üljél vissza” morgással, de egy perc múlva egyikük végül odaadta a családnak a saját ételdobozát.

Ez a kettősség volt e jellemző: egy elsóhajtott „jajbaszdmeg-mitakarszmármegint” után jött a segítség.

De hol vannak a keresztény gyökerek?
Kézenfekvő lenne, hogy egy ilyen helyen karitatív szervezetek munkatársainak tucatjai nyüzsögnek. Helyette itt a hiányuk a feltűnő. Egy vöröskeresztes sátorponyván kívül semmi sem jelezte, hogy itt bármiféle segélyszervezet dolgozna. Alkotmány ide, alaptörvény oda, sehol egy világi vagy keresztény segélyszervezet – pedig bőven akadna afrikai és kisebb számban szíriai keresztény is, ha már úgy aggódunk a világban folyó keresztényüldözés miatt. Nem mintha a segítségben ennek szempontnak kellene lennie.

Láttam én a 2008-as dél-oszétiai grúz–orosz válság alatt sebtében felállított sátortáborokat, azok sem voltak irigylésre méltók, de azért nem két vécé működött nagyjából ezer emberre, meg voltak olyan apróságok, mint gyereksátor, ahol a kicsik rajzolhattak, üldögélhettek. Az emberek asztaloknál ehettek, nem pedig a poros plédeken. Ez nem pénzkérdés.

Láthatóan nem is cél a minimális kényelem megteremtése: nehogy híre menjen, hogy itt emberségesek, mert aztán csak még többen jönnének.
„Nekünk kéne rendet tartanunk, nem állapot, hogy akik elmennek, ekkora kupit hagynak az utánuk jövőknek” – mondta önkritikusan egy a nigériai asszony. A portáját elnézve nem a levegőbe beszélt. Akkurátusan elrendezett ágyon feküdt, mosott ruháit szépen kiteregette, lefekvés előtt leöblítette a lábát. Ránézésre bennem már több kilométer volt, mint benne, pedig még csak alig hét órája voltam menekült.


Éhséggel viszont nem küzdöttem. Kolbászos – ha kellett, sertéshúsmentes – zsemlét és vizet eleget kaptunk már a buszmegállónál várakozva is. Vacsorára is osztottak zsemléket, a tömeg türelmesen beállt két sorba. (Lám, ez a rengeteg hülye képes arra, hogy beálljon one line-ba, ha van értelme.) Mögöttem két afganisztáni hazara lány röhögcsélt, de azon kívül, hogy afganisztáni hazarák, nem sikerült mást megtudnom tőlük.

Az egyik sátorban vidám arabok zenéltek, a zsemléosztás után nagy csoport gyűlt össze körülöttük. Ez volt az egyetlen felszabadult jelenet.


Álomból felriadni tudni kell
Éjszakára meglepően nagy mozdulatlanság borult a táborra, bár az újabb begördülő buszokat hallani lehetett. Csak egy afgán férfi telefonos kiabálása törte meg a csendet. „What do you want? No, no! Finish!” – azzal lecsapta a telefont.

Az áramlás folyamatos, látható, hogy ha így halad – és közben a hideg is beköszönt majd –, az infrastruktúra alkalmatlan lesz a menekültek ilyen visszafogott szintű fogadására is. Röszke gyorsan pörög, éjszaka fél háromkor is kiürítettek egy sátrat: „Wake up, transport!”

Amennyire lehet, nemzetiségek szerint csoportosítanak a sátrakban és a buszos szállításokkor is. Pontosabban állampolgárságok szerint, mert aligha tesznek különbséget egy afganisztáni urdu és pastu, illetve egy szíriai arab – ráadásul keresztény vagy muzulmán? – és kurd között.

– Nationality?

– Kyrgyzstan!

– Szíria?

– Nem, Kirgizisztán! Hmmm...Kyrgyzstan.

Csodával határos módon nem buktam le, amikor a szemembe világítva felriasztottak, talán a rendőr is hasonlóan álmos volt, mint én. A karszalagom aztán beszélt helyettem, így békén hagytak reggelig.

A miattam kirgizzé lett kurdisztáni öregúr az éjszakai hörgései után cigire gyújtott, majd a kis szatyrából elővett cipőpasztájával megtisztította a poros cipőjét. Szép bordón csillogott, elégedetten szívott a cigibe.

Van sapka, nincs sapka
Fél hétkor újabb „wake up, transport!” rázott fel. Vagyis a „keljél már föl a kurvaanyádat,mi a fasz van már!", hogy pontosak legyünk. Ekkor a szomszéd sátrat ürítették ki, ez volt a legdurvább jelenet és semmi, de semmi nem indokolta.


„Jaj, együtt aludtatok, nehogy csináljatok már még egy gyereket” – kuncogtak a rendőrök, akik amúgy is szívesen csóválták a fejüket, meglátva, ha valakinek négy gyereke volt.

Aztán a terelés ordítozással telt, „fogd már meg azt a kurva bőröndöt!", de itt sem sült el senkinek a keze, bár itt voltunk hozzá a legközelebb, és meglepne, ha hasonló helyzetben még sosem fordult volna elő. Vagy fog hamarosan. Valószínűleg egy hosszabb folyamat, amíg az ember eljut oda, hogy tárgyakként kezelje a hatalma alá került embereket. És a kormányzati retorika erre remekül rásegít.

Az ordibálás helyett, hogy miért a „transport”, hova, mire számítsanak, azt senki nem mondta el, mintha a „ne nézzél már, induljál a sorba” elég magyarázat volna.

A kurdisztáni öregúr megint jelezte, hogy ő ugyebár kurdisztáni, nem kirgiz, de csak addig jutottak vele, hogy „ennek meg mi a picsa baja van, leszarom, hogy honnan jött". „De szépen kisuvickolt krokodilcipőd van" – kapta meg helyette az öreg, mintha ezek szerint két baj lehetne a menekülttel: vagy koszos, vagy próbál a körülményekhez képest is rendezettnek maradni.

„Na ezeket a narancssárga szalagosokat vigyük. Hehe, fideszesek”

– jött megint a mondat, amit magamtól nem tudtam volna kitalálni. Végül citromsárgák is kerültek a sorba. Én citromsárgaként a másik sátorból közben besasszéztam a sorban állókhoz, minden jobbnak tűnt, mint itt maradni.

Bekísértek minket a hangárba, ami láthatóan korábban minden menekültnek helyt adott. Hátul szektorokra osztva ágyak, elöl adategyeztetést végző gumikesztyűs rendőrök. Az adategyeztetés azt jelentette, hogy a szalagon lévő számot és a nemzetiséget egy listára írták. Ezúttal „kürgiz” lettem, viszont a kurdisztáni végre kiharcolta, hogy áthúzták a kirgizt, és végre kurdisztáni lett, amit aztán gyorsan mégis áthúztak, fölé írták, hogy „szír”. Az öreg többet nem próbálkozott.

Nyolckor buszra szálltunk, de senki nem mondta, hová megyünk. Az egyik fickó úgy tudta, Budapestre.

A busz tiszta volt, légkondival, mindenki ülőhelyet kapott. Családokat, csoportokat nem szakítottak szét.

Elengedjük a jövő Messijét?
Hiába voltunk sorstársak, senki sem beszélt szívesen arról hogyan, merre jött el a hazájából. Nyugat-Afrika különösen érdekes, elvégre onnan a spanyol, olasz, jobb híján a görög tengerpart a kézenfekvő, végső esetben akár Egyiptomból. Törökország szárazföldön elérhetetlen, Izraelen és a polgárháborús Szírián kéne hozzá átkelni. „Tengeren jöttünk Törökországig, Egyiptomot nem érintettük. Az út veszélyes volt” – ennyit árult el egyikük. Tehát valószínűleg ő is Líbián át érkezett. Merthogy a tengeren át is Törökország lett az újabb ugródeszka Európához. Onnan érik el rövid vízi úton valamelyik görög szigetet, például Leszboszt.

Christian Finnországban szeretne futballista lenni. A keresztény fiú Maliból jött. Vagyis rohant. „A nagybátyámmal éltem, tiszteletes volt. Amikor Kadhafinak vége lett Líbiában, sok harcos visszatért. A Maliban élő tuaregek harcoltak az északabbra lévő tuaregek ellen, közben ők mindannyian a keresztények ellen. Bejöttek a falunkba, összeírták a keresztényeket.

Egy reggel betörtek hozzánk, nagybátyám csak annyit mondott, fuss. A hátsó ajtón kirohantam. Abban maradtunk, menjek Ghánába, majd utánam jön. Többé nem láttam.”

Ennek két éve. A keresztény fiatalembert a szintén keresztény Ghánából ezután Líbiáig vitték, néhány hónap után egy őt segítő család végül feljuttatta egy hajóra, ami Szírián át Törökországba ment.

„Csalódtam Törökországban. Európainak tűnt, de mégis csak mindenki azt kérdezte, muszlim vagyok-e. Keresztényként nem lehettem jó ember. Egy évig bírtam” – adta meg továbbvonulása okát a rendőrök által lemadárijesztőzött, egyébként az anyanyelve, a bambara mellett franciául, angolul, és már törökül is beszélő srác. Finnországban nagyon bízik, „megtanulok még egy nyelvet”, azt reméli, nem adják ki, ha oda elér, akkor sem, ha hivatalosan Magyarországon kell menedéket kérnie.

Egyébként ballábas, hátvédnek és felfutó középhátvédnek is jó, legalábbis azt mondja. Sosem fogjuk megtudni, legfeljebb, ha a finn válogatottban látjuk egyszer viszont. Még nincs húsz éves.

Nem vagy te kágébés?
Ahogy beszélgettünk, elhaladtunk Budapest mellett, és Győr felé indultunk tovább. Kézenfekvő volt, hogy Vámosszabadiba megyünk. Senki nem mondott semmit, amikor begördültünk Győrnél a Készenléti Rendőrség Rendészeti Igazgatóságának udvarára.

Többen gyanakodva néztük a buszból a szögesdrótos kerítést, és főleg az udvar végén azt a garázsszerű, félig nyitott épületet, amelynek a frontoldalát adó kerítése mögött több tucat ember volt bezárva. Nem derült ki, hogy azok kik lehetnek.

Negyven percet ültünk az álló buszban, ha valaki nagyon akart, lejöhetett a mobilvécéhez, de aztán vissza kellett menni a forró buszra. A minket fogadó épületrész fertőtlenítésére vártunk. Az őrök addig az árnyékban cigiztek.

Végül a buszról egyenként leszállva megkezdődött az azonosításunk. Itt kellett először a nevünket is bemondanunk. Most jól jött a kirgizisztáni orosz történet, a tolmács ugyanis egy nem mindennapi figura volt: egy Magyarországon élő algériai berber, aki az anyanyelve és a magyar mellett arabul, franciául, angolul, egy kicsit törökül és németül, valamint moszkvai tanulmányai miatt nagyon jól beszélt oroszul is. És bármikor bevethető lenne egy Terry Black-hasonmásversenyen. Elég pótolhatatlan embernek tűnt.

Kulakovval átmentem a meglepően jó hangulatban folyt vizsgán, „Mi Kirgizisztán fővárosa? Milyen vallásúak ott az emberek? Miért nincs papírod? Honnan jöttél? Mennyibe került a hajó Mitiliniből Thesszalonikibe? Mi van, ha KGB-ügynök vagy?"

Ezen elviccelődtünk, aztán jött a lényegi menekültügyi kérdés: kérek-e menedéket Magyarországon? Én persze Németországba akartam menni, de nem sok jóval kecsegtettek: ha nem kérek menekültstátuszt, két-három hónapra bezárnak, aztán visszaküldenek Szerbiába. Ha kérek, „akkor majd meglátjuk”. Kértem.

Ezután egy rövid, repülőtér szintű motozás jött a fertőtlenített épületben. "Itt a pulóvered, vidd magaddal, bazmeg" – mondta a rendőr olyan hangszínnel, mintha csak azt mondta volna, parancsolj, kérlek.

Ez mi? Börtön?
Aztán rács mögé kerültem, a csomagom nélkül. Húsz négyzetméter, sok embert látott szivacsok és pokrócok felstócolva. A fenti sarkokban kamerák, a falakon rengeteg tenyérnyom. A nyomasztó érzést csak a tág, napos, nyitott, ráccsal védett két ablak enyhítette. Minden terem elég világos volt, és lecsupaszított, de nem undorítóan koszos. A körülményekhez képest tiszta volt a padló, és a levegő sem volt rossz.

„Húzz ki magadnak egyet” – mutatott a rendőrnő a halomra. Egy óra múlva már nyolcan feküdtünk a szivacsokkal teljesen lefedett teremben. A kilencedik már nem volt hajlandó bejönni, átkísérték egy másikba. „Hülye vagy, az sokkal kisebb.”

A családosokat külön cellákba zárták. Vizet hoztak, aki kérte, kimehetett a mobilvécére, de vissza kellett térni a kulcsra zárt termekbe. „Ez mi, bazmeg, börtön?!” – kérdeztük egymástól a cellában, és bólogattunk is hozzá.

Közben néhány ráccsal arrébb egy afrikai nő kiborult. Addig csöndben vitte a gyerekeit, sátorból buszra fel, buszról le, de a cella sok volt.„"Miért vagyok bezárva, miért vagyok bezárva?" – üvöltötte, hosszasan rángatva az ajtót. Szerencsére itt sem vetettek be erőszakot a megrendszabályozására. A húszperces jelenet után a nő lenyugodott, bár a kérdése teljesen jogos volt.

A mi cellánkban közben előjöttek a félig angol, félig edo, hausza nyelven elmondott történetek ismerősökről, akik sokkal rosszabb helyzetbe kerültek Görögországban, vagy éppen sokkal jobbakba Németországban. „De hát itt azért csak nem kellene lennünk" – mondogattuk magunknak. Végül valaki megtudta a tolmácstól: legfeljebb 24–48 óráig leszünk bezárva.

A 12–24 órás műszakban dolgozó, egyébként tényleg leterhelt rendőrök a rutinból, indulatmentesen elmormogott káromkodások ellenére készségesek voltak, kérésre azért a csomaghoz is odaengedték az embert, zacskóban ételt osztottak. (Vákuumcsomagolású löncshús, két szelet kenyér, kisdobozos almalé, májkrém és egy kis csokikrém. Evőeszköz nincs, talán biztonsági okokból. Öv, cipőfűző sem lehetett nálunk.) Aki kért még kenyeret, kapott. Fejenként másfél liter palack vizet kaptunk, bár valamiért az egyik rendőr eljátszotta, hogy nyolcunkra csak hat jut. „Nehogy adjál még nekik” – de kolléganője átnyújtott még kettőt.

A félig álomban töltött órák után – rengeteget bóbiskoltam, mióta mások osztották be az időmet, de a többiek is így voltak vele – végre közölték, hogy mi vár ránk. Miután mindenki menedékkérő lett, fénykép és ujjlenyomatvétel után elmehetünk Bicskére. Szabadon elhagyható táborba, ahová csak estére kell visszamenni. Aki nem teszi, az újabb elfogása után már bezárható lesz. A csak magyar nyelven átadott papírral a menedékkérők ingyen juthatnak el vasúton Bicskére.

„A szabadság mindennél jobb, megyünk persze” – mondtuk mindannyian. Hogy aztán ki kockáztatja meg néhány nap múlva a további utat, azt már mindenki eldönti maga. Kulakov útja viszont itt véget ért. Amikor a fényképezőgép elé értem, előkapartam a Ponyvaregény karórájához hasonlóan őrzött igazolványomat. Káromkodásáradatra számítottam, de a rendőrök sztoikus nyugalommal fogadták a helyzetet.

Éjfél közeledett, mikor szabadon kiléptem, a kapun. A többiek valószínűleg addig nem indultak el Bicskére. A hajnali vonattal mehettek, aminél a vasútállomás hangosbemondója közölte: „A szerelvény végén zárt vagon közlekedik. Az okozott kellemetlenségért elnézésüket kérjük.” Tőlünk, nem tőlük.

Index

menekultek3.jpg
 
Ú
Valami gond lehet ezzel az oldallal, mert egy órája még itt három hozzászólás volt (köztük az enyém is)
Mostanra meg elszálltak, talán a vihar vitte el őket ;)
 
MInt mar irtam csak bebizonyitott franko infokat lehet feltenni. Semmilyen hecc kampanynak nem adunk helyt.

Meg az informaciora informaciokat biznomyitekokat varnak az csak is a mindenkori osszeeskuvesek elmeteinek gyartojanak hajtjak a malmot, es ez nem az az oldal ahol reklamot csinalunk ilyen pihent agyu embereknek oldalaknak.

Minden alkalmat megragadtok, hogy Usaba milyen modon lehessen belerugni , rossz hiret kelteni alinfokat nyomni stb.Ajanlanam figyelmetekbe az amerikai bevandorlsi torvenyeket tanulmanyozni, mert ha legalabb elolvasnatok egyszer nem hinnetek ilyen baromsagokba hogy usa fizeti a ezt a menekultaradatot Euba..

A lagerek fentartasa add penzt de minden orszag ad, ez nem ujdonsag mert mindig is sok menekult volt a legerekbe, talan most tobbet kellene adni mindnek , mert a menekultek letszama hatalmasra duzzadt.
Egysult Nemzetek tartjak fent a lagereket ami kb ugyan olyan modszeru finanszerozassal mukodik mint az Unesco. USa 30-40%korul szall bele. POntos adatot nem tudok de akit erdekel utana tud nezni.
 
Ú
MInt mar irtam csak bebizonyitott franko infokat lehet feltenni. Semmilyen hecc kampanynak nem adunk helyt............
Minden alkalmat megragadtok, hogy Usaba milyen modon lehessen belerugni , rossz hiret kelteni alinfokat nyomni stb.Ajanlanam figyelmetekbe az amerikai bevandorlsi torvenyeket tanulmanyozni, mert ha legalabb elolvasnatok egyszer nem hinnetek ilyen baromsagokba hogy usa fizeti a ezt a menekultaradatot Euba...

Hát ilyen csúnyákat írtak ezek a sógorok, nem gondoltam volna róluk.:eek:
Bocsánat, de nem tökéletes a német nyelvtudásom.:(
 
Engem a hatósági emberek (pl. rendőrök ) viselkedése ragadott meg. Első reagálásuk szavakkal és hangsúllyal ledorongoló, megalázó, azután emberségesen megoldják a helyzetet. Nyilvánvaló, hogy a menekült érzékeli a hangsúlyt, pontosan helyére rakja a reakciót. Az emberséges megoldás nem tudja feloldani a szavakkal keltett stresszt. A mieink egyszerűen nem tudnak viselkedni a számukra ismeretlen helyzetben. Esetleg egy "hogyan viselkedjünk, ha azt képzeljük, nem értik a szavainkat" továbbképzés nem ártana. A későbbiekben is hasznát vennék a szerzett ismereteknek.
 
Szerintem egyszerűen nem fogjátok fel sokan arányokat. Régi anekdota, még az általános iskolai igazgatómról keringett: büntetésül feladta egy rosszalkodó gyereknek, hogy írja le egymillióig a számokat a következő órára. Szerencsére hétvége következett, így a család összefogva írhatott egész hétvégén több füzetnyit, de így sem végeztek.
Azok, akik embert próbáló, sziszifuszi munkát végeznek folyamatosan, tudva hogy nagyrészt feleslegesen, érthető, ha több hónap után rezignálttá válnak. Nem kellene állandóan Németországgal, Kanadával előhozakodni. Nagyon mások az arányok, a feltételek, a következmények és a szándékok. Meg kellene már hallani, hogy nem a most miatt van pánikhangulat, tiltakozás, hanem ami a tendenciák miatt előrevetíthető. Ez a hógolyó már láthatóan lavinává növi ki magát. Nem ugyanaz, mint ami akkor volt, mikor Te mentél ki Melitta, vagy a többiek.
A még meg nem indultakkal szemben is felelőtlenség nem megálljt parancsolni. Egyre nagyobb valószínűséggel fog felesleges, értelmetlen áldozatokat hozni a legtöbbjük. Amikor egy család dobja össze a pénzt, esetleg adósodik el abban a reményben, hogy majd így törnek ki a nyomorból, akkor a nyomorúság nem csökken, csak fokozódik. Még nehezebb sorba kerülnek nagyon sokan. mert csak keveseknek sikerül, és egyre kevesebbnek.
 
Engem a hatósági emberek (pl. rendőrök ) viselkedése ragadott meg. Első reagálásuk szavakkal és hangsúllyal ledorongoló, megalázó, azután emberségesen megoldják a helyzetet. Nyilvánvaló, hogy a menekült érzékeli a hangsúlyt, pontosan helyére rakja a reakciót. Az emberséges megoldás nem tudja feloldani a szavakkal keltett stresszt. A mieink egyszerűen nem tudnak viselkedni a számukra ismeretlen helyzetben. Esetleg egy "hogyan viselkedjünk, ha azt képzeljük, nem értik a szavainkat" továbbképzés nem ártana. A későbbiekben is hasznát vennék a szerzett ismereteknek.

ezek az ún. végrehajtók halálosan leterheltek, fáradtak...mégis mit várhatunk tőlük? maguktól teljesen normálisak, emberségesek, de van egy törvény, egy rendelkezés amit be kell tartaniuk, tartatniuk - hát mégis mit csináljanak? senki nem tud 168 órában egyfolytában vigyorogni...
azt írja a cikkíró ugye, hogy gyakorlatilag az úton nincs gond - hogy a "célban" mi vár ezekre az emberekre, arról nem a végrehajtók tehetnek és ehhez nem is lehet vigyorogni, mint a vadalma...talán épp ők szégyellik az illetékesek helyett magukat...
 
Szervusztok ,
nem tudom mennyire tartja fenn a táborokat az UNO , de Görögországba egy kanyit , de annyit nem adott még eddig és az orvosok határok nélkül is csak a nyálukat verik a Médiákon keresztül a léghütött irodájukból . Mert egy nem ment le Kos-ra , tegnap jöttek a barátaim onnét vissza amit elmesélnek az szörnyüség . A helybéli lakosok a nincsükböl adnak a menekülteknek mert napont ca. ezer ember érkezik arra a kis szigetre és az a pár rendör akik ottvannak teljesen kivannak a leterheléstöl és más Görög szigen hasonló a helyzet . Macadonia ingyenes vasutat biztosit a menekülteknek Szerbiába ahonnét autokkal szállitják a menekülteket a Magyar határhoz . Aztán ez nem álhir meg hecc sajnos ez igaz , lehet hogy Canadából másképen lehet látni meg Budapeströl is Londont meg nem is emlitem .
 
Nem kellene állandóan Németországgal, Kanadával előhozakodni. Nagyon mások az arányok, a feltételek, a következmények és a szándékok. Meg kellene már hallani, hogy nem a most miatt van pánikhangulat, tiltakozás, hanem ami a tendenciák miatt előrevetíthető. Ez a hógolyó már láthatóan lavinává növi ki magát. Nem ugyanaz, mint ami akkor volt, mikor Te mentél ki Melitta, vagy a többiek.

Ez egy canadai oldal ugy-e nem baj , ha canadai szemmel is nezzuk a vilagot.
Amiert Nemetorszagot is tobbszor szoba hoztuk mert nem csak ma a favorit orszag, hanem nagyon sok magyar menekult is onnan kezdte az uj eletet.
Sem kioktatasnak nem szanjuk sem megmondani mit csinaljatok a menekultekkel, de mint egykori menekult az akkor tapasztalt modszert nem art ha tobben megismerik ,mert az otthoniak nem tudjak mert meg talan soha nem lattak egy lagert belulrol ilyen elmenyuk nem volt de meg a az ugymenetet se ismerik se Nemetbe se Canadaba.
A menekulteket megallitani nem lehet, lovoldonzi csak nem fognak, akkor nincs mas mint megoldani valahogy.
Hogyanrol nagyon keves hangzik el, pedig ezen kene gondolkozni.
 
ezek az ún. végrehajtók halálosan leterheltek, fáradtak...mégis mit várhatunk tőlük? maguktól teljesen normálisak, emberségesek, de van egy törvény, egy rendelkezés amit be kell tartaniuk, tartatniuk - hát mégis mit csináljanak? senki nem tud 168 órában egyfolytában vigyorogni...
azt írja a cikkíró ugye, hogy gyakorlatilag az úton nincs gond - hogy a "célban" mi vár ezekre az emberekre, arról nem a végrehajtók tehetnek és ehhez nem is lehet vigyorogni, mint a vadalma...talán épp ők szégyellik az illetékesek helyett magukat...
Bizonyára halálosan fáradtak, de akkor sem indokolt „keljél már föl a kurvaanyádat,mi a fasz van már!" szavakkal ébreszteni az embereket. Annál is inkább, mert ők is halálosan fáradtak. Ha pedig rosszul reagálnak, agresszivitással reagálnak, akkor azt zokon vesszük tőlük és joggal.
 
A rendőrök között is nagy a szórás, hogy ki hogyan áll hozzá a dolgokhoz. Sima közúti igazoltatásnál is vannak teljesen korrekt feladatukat teljesítő emberek, a másik meg akkora tuskó, hogy fát lehetne rajta hasogatni. Legutóbb húsvét első napján állítottak meg, az eseményhez illően szokásos légalkohol mérés. Pofákat vágott és majdnem leb*szott, mert csak harmadik alkalommal tudtam úgy belefújni a műszerébe, hogy az jó legyen. Nem akartam neki mondani, hogy bocsánat, de nem ezt gyakorlom egész nap. Ezek után nem csodálkozom, hogy ilyen szituációkban itt is előkerül a nagy merítésből néhány olyan, aki nem Shakespeare idézetekkel terelgeti a menekülteket. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy jó ez így, de ez nem más, mint az átlagos mentalitást lesugárzása az adott helyzetre. Tulajdonképpen csak nem kivételezünk a menekültekkel, csak hát a másik oldalról ez nem úgy tűnik.
 
Szervusztok ,
magam csak arra lennék kiváncsi , hogy ki ez a "menekült" úr vagy elvtárs , mert nevét nem közöte a cikk . Aztán megkérdezném ám töle , hogy ha esetleg ö teljesitene ott szolgálatott akkor hogyan viselkedne ? Valamikor volt olyan § hogy tiltott határ átlépés , gondolom a mai demokrácijában ez megszünt , hiszen van Schengen . Az meg mit is jellent ??? Kiváncsi lennék megtudná ezt valaki mondani ?? Aztán elnézést kérek most ezért a viccért , pedig nem Kohn bácsi vagy hasonló mit majd mondani fognak sokan . Tehát volt egy pesti vicc ugye , hogyan lehet a hülyét fokozzni ; hülye, hülyébb leghülyébb - Postás- vasutas- rendör . tehát már akkor sem álltak ezzek szerint a müveltség magasfokán , az inteligenciát nem akartam emliteni mert esetleg itt páran akkor megsértödnek mégjobban .
Kis kiegészités , a Német belügyminiszter korrigálta az eddigi tényeket , az idei évre ca. 750.000 menekültel fognak számolni ami a duplája a tervezettnek csak Németországban !!
 
Utoljára módosítva:
Nekem ebből a cikkből az jött le, hogy a szerző nagyon szerette volna, ha az egyik hivatalos szervnek elsül a gumibotja, vagy a keze.

Még nem sült el ugyan, de majd fog!

És semmi több...
 
A menekulteket megallitani nem lehet, lovoldonzi csak nem fognak, akkor nincs mas mint megoldani valahogy.
Hát éppen ebben tévedsz szerintem. Mert ha hagyják elfajulni, akkor nem marad más választás, csak a fegyverek. Ezért kellene reálisabban nézni az egészet, és nem abban gondolkodni, hogy a harmadik világ több száz milliós éhezőjét, üldözöttjét hogyan fogadjuk be. Ez nem gyűlölet, nem embertelenség, csak egyszerűen nem megy.
 
Igen, a realitás is nagyon hiányzik. És nagyon ritkán lehet tárgyilagos, tényekre szorítkozó cikket is olvasni ezzel a migráns-témával kapcsolatban, mert borzasztó ez manipulatív médiakampány, hol a bal, hol a hol jobb oldalon, amiben az egyik szerint minden idejövő elesett szerencsétlen, életéért futó kisgyerekes család, a másik oldalon meg potenciális terrorista, megszálló csapat, aki már a határt ostromolja.

Mért kell következetesen a "menekült" szót használni "menedékkérő" helyett? Aki pedig még menedéket sem kér, az meg pláne miért "menekült"? Akkor miért nem illegális bevándorló vagy határsértő?
És mi elől menekülnek az emberek Görögországból, Szerbiából, vagy Macedóniából úgy, hogy összetapossák egymást a vonatokon, mintha már a sarkukban lenne az IÁ?

http://mno.hu/ahirtvhirei/elet-halal-harcot-vivnak-a-migransok-a-vonatokert-1300496
http://www.hir24.hu/kulfold/2015/08...eg-szerbiaba-tarto-bevandorlok-verekedeserol/

Ezeket a képeket lehet úgy kommentálni, mintha az életükért futnának (verekednének), csakhogy Macedóniában már senki sem fenyegeti őket. Miért nem lehet kimondani, hogy a taposás a jólét reményében megy?
Ha pedig bennük egymás iránt sincs együttérzés, és tapossák, lökik le a vonatokról, ütik verik egymást, miért várják el, hogy az európaiakban több humánum legyen irántuk?

Azokat a rendőröket is megértem, akik nehezen látják bennük a földönfutó menekülteket, amikor jobb cuccokban vannak öltözve, és drágább telefonokat pötyögtetnek, mint amit ők valaha is meg tudnak venni.

A Közel-Keleten már évek óta folyik a háború, Afganisztánról nem is szólva. Az IÁ sem most kezdte a tevékenységét. A háború tehát nem lehet oka, hogy hirtelen ilyen tömeges méretekben induljanak meg az emberek Európa felé.
Biztos vagyok benne, hogy hamarosan kiderül, Szíriának tízszer annyi lakosa van, mint amennyit valaha is hivatalosan regisztráltak. És mindegyiknek rokona van Németországban.
 
Utoljára módosítva:
Egy tevedes amit irtal , rendezett eletet elo szir mikor bombaznak elindul nem kovetelmeny hogy csak a csorok lehetnek menekultek.
Itt is el a szomszedsagban egy szir csalad ,ok otvosok voltak a piacon hazajukba, egyik nap mikor mentek volna haza a hazukat lebombaztak, akkor dontottek el, elindulnak a nagyszulok azonal meghaltak.
Penz kell a menekultnek es nem is keves ilyen utra. Miert baj ha jo telefonja van, vagy markas cucca ami egyaltalan nem biztos hogy eredeti ,de ha az is ,attol meg az eletbe maradasara pl Sziriaba nincs eletbiztositas.
A nagyon szegeny a kovetkezo faluig tud elmenni talan,vagy marad es imadkozik tuleleje a haborut.
 
Sokkoló, mit élnek át a női menekültek: erőszak, megaláztatás, kegyetlenkedés
9576923_229903df0a85de1536b4508c1d724a32_wm.jpg


Földes András


Lehet, hogy mégsem ismerem a menekültek vándorlásának minden főbb jellegzetességét, futott át az agyamon, amikor a szomáliai nő beszélgetés közben váratlanul elhallgatott. Máltán voltunk, a menekültútvonal egyik fontos állomásán, de akkor már mögöttem volt az a lampedusai út, ahol menekültek sora mesélte el, milyen nehézségeken megy keresztül, aki elindul Afrika közepéből Líbián át Európába.

Gyalog, busszal, dzsippel vágnak keresztül a kontinens zűrös államain, csempészek viszik át őket a Szaharán, hogy végül háborús állapotok közepette várják meg Líbiában, amíg helyet kapnak egy csempészhajón. Innen pedig jön Olaszország (régebben Málta) vagy a vízbefulladás. Volt, amiről nem szívesen meséltek interjúalanyaim: kerülték például az embercsempészek tarifájának témáját, de magáról az útról nyíltan sztoriztak. Ehhez képest a kendős, szomáli nő leblokkolt, ahogy az utazására tereltem a szót.


Galéria: Sokkoló, mit élnek át a női menekültek: erőszak, megaláztatás, kegyetlenkedés (6 kép) Fotó: Földes András / Index
Magára hagytam az asszonyt az előző cikkünkben bemutatott New Tiger Pub kávézójában. A rejtői hangulatú New Tiger valójában egy négyszintes menekültpláza volt, migránsok által látogatott és üzemeltetett kocsmákkal, internetezőkkel és boltokkal. Könnyen találtam új interjúalanyt.

Kegyetlenség a sivatagban
„Miért nem akart ez a nő beszélni az afrikai tapasztalatairól?” – kérdeztem egy angolul meglepően jól beszélő szomáliai srácot. Kórházi ápoló volt, mielőtt elhagyta volna hazáját.

„Nem ismerem, nem vele jöttem, de a nőknek sokkal nehezebb az út” – mondta zavarodottsággal a hangjában. Majd ahogy ezeket a bizonyos női nehézségeket firtattam, beszélgetésünk barkochbává alakult. Igenekből és nemekből rajzolódott ki a már ismertnél is megrázóbb kép.

Az Afrikából érkező nőknek nem csak a nélkülözést, a hosszú gyaloglásokat, az életveszélyes diktatúrákat kell átvészelniük.

A legtöbb nőt az út során megerőszakolják.
„Megerőszakolják?” – kérdeztem vissza, mivel a fiú olyan egyértelműséggel jelentette ki a letaglózó tényt, mintha azt mondaná, a nőknek arrafelé kötelező a csador. „A többi útitársa erőszakolja meg?” – jött újra a barkochba. Megrázta a fejét. „Nem. Akik csapatban jönnek, próbálnak segíteni a másiknak. De aztán megérkezünk Líbiába, megyünk át a sivatagon, és este odajön hozzánk az arab vezető, megfogja valamelyik nőt, és elviszi, arrébb. Senki nem mer szólni, mert a vezető állig fel van fegyverezve, nálunk meg semmi. A nők sem ellenkeznek. Mit tudunk tenni? Fegyverünk nincs, de még ha le is győznénk: az utat nem ismerjük, ott vesznénk a sivatagban.”

Nem derült ki, hogy a szomáliai nő valóban keresztülment-e a fentieken, vagy más okból feszült be, de az biztos, hogy nem egyedi esetről volt szó. Később szinte ugyanígy írta le egy eritreai fiú, milyen könnyed természetességgel erőszakolták meg a nőket a líbiai embercsempészek. Már persze azután, hogy korábban tőlük is beszedték a tarifát.


Galéria: Sokkoló, mit élnek át a női menekültek: erőszak, megaláztatás, kegyetlenkedés (6 kép) Fotó: Földes András / Index
A huszonéves srác sután próbálta élét venni az esetnek. „Nem láttuk, mi történik, elvitte a nőket messzebbre.” De aztán rövidre zárta beszélgetésünket: „Nem is beszélünk ezekről többet, a nők különösen nem. Nálunk nagy szégyen, ha valakivel ilyen történik. Kigúnyolják, ha kiderül” - vázolta fel a klasszikus bántalmazotti reakciót, az elhallgatást és az önvádat.

A férfiak nem tudják
Kezdett körvonalazódni, hogy korábbi interjúimmal a menekültélet felébe kaptam csak bepillantást. A könnyebben megismerhető felébe: férfiakkal beszélgettem, mert ők voltak többen, kulturális okokból ők állhatnak szóba idegenekkel, és inkább a férfiak beszéltek angolul. Mellettük azonban ott vannak a nők megrázó történetei, amelyeket elharapott szavakból, félbehagyott mondatokból kell rekonstruálni.


„A gyerekemmel élek itt. Hajóval jöttem át Libiából” – emlékezett vissza a hosszú, csadorszerű lepelbe burkolózott nő a New Tiger Pub betonvasakkal teli tetőteraszán. „A férjemmel indultam el Szíriából, meg a két gyerekemmel. A férjem meghalt az úton. És az egyik kisgyerekem is. Hatéves volt.” Tőmondatokban folytatott beszélgetésünk itt gyorsan véget is ért. A nő összeszorította száját, és mereven nézett a kikötőben veszteglő, rozsdás hajók közé.

Menekültválság a világ körül

Hogy sikerült elérnie Máltának, hogy egyik évről a másikra megszűnt náluk a menekültáradat? Erről szólt máltai cikkünk első része. A második részben pedig bejárjuk a rejtői hangulatú New Tiger Pub világába merülünk el.
Jártunk a délolasz Lampedusán is, ahol megtudtuk: a Mad Max világa nagyon is létezik, és aki Európába tart, szükségszerűen megismeri. Annak is utánajártunk, miért nem tombol a menekültellenesség a migránsok ezreit megmentő szigeten.
Újságírónk veszélyes kalandba bocsátkozott. Álruhában, egy csapat afgánnal átszökött a szerb–magyar határon.

Nem kellett hosszan szörfölnöm a neten, hogy nyilvánvaló legyen: nem véletlenül botlottam horrorisztikus esetekbe. Az Amnesty International májusi jelentése tényként említi a menekült nők rendszeres megerőszakolását Líbiában, de a Reuters és az Independent tudósítója is hasonló sorsokkal szembesült.

Balkáni útvonal: itt sem mindenki élte túl
A migráció újabb oldala tárult fel, amikor egy fárszi tolmácsnővel a balkáni útvonalon, Afganisztánból, Irakból, Szíriából érkezett nők mellé ültünk le már Budapesten, a Keletiben.

„Egész éjjel mentünk. Este hattól másnap délig, az erdőben" – emlékezett vissza a népes család egyik asszonya a legnehezebb pillanatokra.

Azt mondták nekünk, 40 perc alatt átjutunk a görög–macedón határon, de aztán csak gyalogoltunk egész éjjel. Ez a gyerek menet közben elaludt, eldőlt, folyton talpra kellett állítani, hogy folytathassuk az utat.

A kendős asszony egy öt-hat éves kisfiúra mutatott, aki a pokrócon, csomagok halmai közt tologatta kisautóját. Összezavart, hogy a nő olyan kedélyesen adta elő a történetet, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy nagycsoportos korú gyerekkel ájulásig menetelni az éjszakában. Mire összeszedtem magam a következő kérdésre, sírva fakadt a másik gyerek, úgyhogy a közelben ülő, idősebb asszonyhoz fordultunk.

a cikk folytatasa
 

Hírdetőink

kmtv.ca

kmtv.ca

Friss profil üzenetek

Amanda33 wrote on Fidji's profile.
Dr Bernard Spock könyvei engem is érdekelnének, ha még megvannak
Marcipanos wrote on caviking's profile.
Szia, évekkel ezelőtt a Játsszunk beszédet könyvet feltetted. Tudom, sokan kerestek ez ügyben. Tudnál segíteni, szükségem lenne rá!
Köszönöm!
get to the top 3 test új verzióját keresem. Nagyon köszönöm, ha tudtok segíteni.
Fehér József wrote on janikaaa24's profile.
Midi Sies letőlteni mert törölni fogják .

Statisztikák

Témák
36,981
Üzenet
4,512,460
Tagok
597,486
Legújabb tagunk
Suss
Oldal tetejére