Gyermeknapi mese Benedek Elekről
Amikor én is beneveztem a „nagyanyók és nagyapók" május 31-én megtartott mesemondó versenyére, sejtettem, hogy lesznek nálam jobb mesemondók. Ezért nem egy „tündéres, királyfias, griffmadaras" mesével akartam előállni, hanem arról szerettem volna „mesélni", hogy hol és hogyan is születnek az igazi népmesék? S főleg be akartam mutatni kis „cimboráimnak" a legnagyobb magyar mesemondót, a kisbaconi „Elek nagyapót".
A véletlen úgy hozta, hogy hatodik lettem a mesemondók sorában. Öt ügyes, élvezetesen előadott mese után úgy éreztem: a gyermeknap fáradt gyermekközönségét nem fogja lekötni az én mesém. S valóban: az első néhány percben többen kimentek – kíváncsian várták a „licitálást", meg a délelőtti versenyek kiértékelését –, de így is bennmaradtak úgy negyvenen, s ha már a „szereplők" közt ültem, rövidre szabva közöltem velük gondolataimat:
Volt egyszer egy szép, gazdag, nagy ország – nagyrészt a Kárpátok határolták, félkörben. Ma ez az ország jóval kisebb: akkor még azonban hozzátartozott Erdély, Felvidék, Kárpátalja és a Délvidék is, amelyeket az I. világháború után a nagyhatalmak más országokhoz csatoltak.
Mi Erdélyben lakunk – hát illik tudnunk valamit róla. Sok hegye van, erdőkkel fedve. Sok benne a gazdagság is, meg a szépség. Egymástól eltérő vidékei közül most minket a Székelyföld érdekel, s benne az Erdővidék, s még azon belül egy kis falu: Kisbacon. Itt született 1859-ben legnagyobb meseírónk, Benedek Elek.
Szülei falusi gazdálkodók voltak. Nagy kertjük volt, szélén patakocska folydogált. Itt játszott a kis Elek a többi székely gyermekkel. Okos, jól tanuló gyermek volt. Két elemi osztályt Kisbaconban járt, alig múlt 8 éves azonban, amikor apja lovas szekérre ültette, s bevitte Székelyudvarhelyre, ahol beiratta a középiskolába, a „kollégiumba".
Nyolc évi tanulás és érettségi vizsga után Budapestre ment egyetemre. Magyar szakos tanár lett. Nem tanított azonban iskolában – újságíróként, íróként, meseíróként, mesegyűjtőként akarta szolgálni népét. Gyermekújságot adott ki, a „Jó pajtást". 1896-ban „Magyar mese- és mondavilág" címen kiadta nagy, öt kötetes művét, amit számos gyermek és felnőtt olvasott el az egész országban. Más mesekönyvet is kiadott: A táltos kecske, Arany mesekönyv, Ezüst mesekönyv stb.
1920. június 4-én Erdélyt a nagyhatalmak elvették a magyaroktól és Romániának adták. Elek apó ekkor otthagyta a kényelmesebb Budapestet, s 1921-ben hazajött kicsi székely falujába, Kisbaconba. További életét székely népe kulturális és anyagi felemelkedésének, de főleg az erdélyi magyar kisgyermekek szellemi nevelésének szentelte. Megalapította a „Cimbora" gyermekújságot. Sok-sok gyermekkel levelezett, akiktől verset, elbeszélést, mesét, rajzokat kért és kapott. A kis cimborák leveleire Elek apó mindig névreszólóan válaszolt, de gyakran fel is kereste őket falujukban, ahol meséket mondott kis közönségének. Ezért nagyon szerették Elek apót, de Elek apó is szerette „unokáit".
Sokat dolgozott. Írásai mellett kaszált, kapált, aratott. Levélírás közben érte a halál is: 1929. augusztus 17-én, Kisbaconban, 70 éves korában. Szeretett felesége ugyanazon a napon halt meg; egy napon temették el a két jó öreget. Sírjuk a kisbaconi temetőben található. A Benedek „Nagy ház" ma is megvan, múzeum van benne. Magam is jártam ott, családommal. Ajánlom, más is látogasson el oda. Megérdemli az Elek nagyapó emléke.
Hozzávetőleg ennyit mondottam el a teremben maradt gyermekeknek; most azoknak a kicsiknek, nagyoknak is elmondottam, akik nem voltak ott. Mesémet úgy fejeztem be: „Itt a vége, fuss el véle". Fuss, de csak Erdély határáig. Közben elmondhatsz egy pár Elek apó mesét és itthon szolgálhatod népedet. Tanuld meg a népmesékből a becsületes munka örömét. Szeress olvasni: előbb meséket, majd komolyabb írásokat. Művelődj, mert csak így haladhatsz előre.
id. Markó Gábor
Amikor én is beneveztem a „nagyanyók és nagyapók" május 31-én megtartott mesemondó versenyére, sejtettem, hogy lesznek nálam jobb mesemondók. Ezért nem egy „tündéres, királyfias, griffmadaras" mesével akartam előállni, hanem arról szerettem volna „mesélni", hogy hol és hogyan is születnek az igazi népmesék? S főleg be akartam mutatni kis „cimboráimnak" a legnagyobb magyar mesemondót, a kisbaconi „Elek nagyapót".
A véletlen úgy hozta, hogy hatodik lettem a mesemondók sorában. Öt ügyes, élvezetesen előadott mese után úgy éreztem: a gyermeknap fáradt gyermekközönségét nem fogja lekötni az én mesém. S valóban: az első néhány percben többen kimentek – kíváncsian várták a „licitálást", meg a délelőtti versenyek kiértékelését –, de így is bennmaradtak úgy negyvenen, s ha már a „szereplők" közt ültem, rövidre szabva közöltem velük gondolataimat:
Volt egyszer egy szép, gazdag, nagy ország – nagyrészt a Kárpátok határolták, félkörben. Ma ez az ország jóval kisebb: akkor még azonban hozzátartozott Erdély, Felvidék, Kárpátalja és a Délvidék is, amelyeket az I. világháború után a nagyhatalmak más országokhoz csatoltak.
Mi Erdélyben lakunk – hát illik tudnunk valamit róla. Sok hegye van, erdőkkel fedve. Sok benne a gazdagság is, meg a szépség. Egymástól eltérő vidékei közül most minket a Székelyföld érdekel, s benne az Erdővidék, s még azon belül egy kis falu: Kisbacon. Itt született 1859-ben legnagyobb meseírónk, Benedek Elek.
Szülei falusi gazdálkodók voltak. Nagy kertjük volt, szélén patakocska folydogált. Itt játszott a kis Elek a többi székely gyermekkel. Okos, jól tanuló gyermek volt. Két elemi osztályt Kisbaconban járt, alig múlt 8 éves azonban, amikor apja lovas szekérre ültette, s bevitte Székelyudvarhelyre, ahol beiratta a középiskolába, a „kollégiumba".
Nyolc évi tanulás és érettségi vizsga után Budapestre ment egyetemre. Magyar szakos tanár lett. Nem tanított azonban iskolában – újságíróként, íróként, meseíróként, mesegyűjtőként akarta szolgálni népét. Gyermekújságot adott ki, a „Jó pajtást". 1896-ban „Magyar mese- és mondavilág" címen kiadta nagy, öt kötetes művét, amit számos gyermek és felnőtt olvasott el az egész országban. Más mesekönyvet is kiadott: A táltos kecske, Arany mesekönyv, Ezüst mesekönyv stb.
1920. június 4-én Erdélyt a nagyhatalmak elvették a magyaroktól és Romániának adták. Elek apó ekkor otthagyta a kényelmesebb Budapestet, s 1921-ben hazajött kicsi székely falujába, Kisbaconba. További életét székely népe kulturális és anyagi felemelkedésének, de főleg az erdélyi magyar kisgyermekek szellemi nevelésének szentelte. Megalapította a „Cimbora" gyermekújságot. Sok-sok gyermekkel levelezett, akiktől verset, elbeszélést, mesét, rajzokat kért és kapott. A kis cimborák leveleire Elek apó mindig névreszólóan válaszolt, de gyakran fel is kereste őket falujukban, ahol meséket mondott kis közönségének. Ezért nagyon szerették Elek apót, de Elek apó is szerette „unokáit".
Sokat dolgozott. Írásai mellett kaszált, kapált, aratott. Levélírás közben érte a halál is: 1929. augusztus 17-én, Kisbaconban, 70 éves korában. Szeretett felesége ugyanazon a napon halt meg; egy napon temették el a két jó öreget. Sírjuk a kisbaconi temetőben található. A Benedek „Nagy ház" ma is megvan, múzeum van benne. Magam is jártam ott, családommal. Ajánlom, más is látogasson el oda. Megérdemli az Elek nagyapó emléke.
Hozzávetőleg ennyit mondottam el a teremben maradt gyermekeknek; most azoknak a kicsiknek, nagyoknak is elmondottam, akik nem voltak ott. Mesémet úgy fejeztem be: „Itt a vége, fuss el véle". Fuss, de csak Erdély határáig. Közben elmondhatsz egy pár Elek apó mesét és itthon szolgálhatod népedet. Tanuld meg a népmesékből a becsületes munka örömét. Szeress olvasni: előbb meséket, majd komolyabb írásokat. Művelődj, mert csak így haladhatsz előre.
id. Markó Gábor
cache:idhash:3557-0!1!0!!hu!2 and timestamp 20070521155234 -->
ffice
